Zsaru legendák

Kálóczy 1947-ben fiatal hadnagyként került a Debreceni Városi Kapitányságra. Az első néhány hónap rutinügyekkel telt el, csalók, feketézők nyomait kellett bejárni, Kálóczy több hasznát vette a lábának, mint a fejének.

Egyik nap jelzést kapott az „atá”-któl – alkalmi titkos adatszolgáltatóktól, hogy az egyik vendéglő fölött a tulajdonos lakásában játékbarlang működik. Minden este hallatlan összegek cserélnek gazdát, a tétek néha elérik az ezer forintot is – egy miniszter havi fizetését.

Kálóczy engedélyt kért a razziára, összeszedte a csapatát és egy este rajtaütöttek a kompánián. A vendéglős egy kis Monte Carlót rendezett be a lakásán, forgott a rulett, elegánsan szálltak a kártyalapok, Kálóczy megállt középen és felemelte a karját:

– Senki se hagyja el a helyét, aki egy mozdulatot is tesz…

Hangja hirtelen elakadt, mert a játékosok között egy ismerős arcot fedezett fel: Rébely Gézát, a városi bíróság elnökét. Kálóczy megdermedt, emlékezett rá, hogy jogában állna, ha nem is letartóztatni, de leigazoltatni az elnököt, és egy feljelentéssel elindítani az ügyet a hivatalos megszégyenítések és megrovások kálváriáján, de azt is tudta, ha megteszi, az ő napjai is meg lennének számolva Debrecenben.

Mindenképpen ki kellett emelnie Rébelyt a slamasztikából, lehetőleg úgy, hogy a saját emberei előtt se égjen le, odalépett az elnökhöz:

– Örülök, Géza bátyám, hogy már itt vagy. Légy szíves, vezesd a jegyzőkönyvet, ahogy megbeszéltük.

– Minden fiatal zsaru kiválaszt magának egy példaképet, felnéz rá és utánozni próbálja – kezdi Tábori alezredes. – Én annak idején a főnökömért, Domonkos őrnagyért rajongtam. Domonkos néha napokig hajtott egy-egy zsiványt, úgy, hogy közben a cipő sem került le a lábáról, de ha végzett a munkával, elengedte magát. Szeretett mindent, ami jó: más feleségét, szívesen eliszogatott a józsefvárosi kiskocsmákban. Tőlünk, fiataloktól ugyanezt a stílust várta el, megértheted, hogy rajongtunk érte.

Egyik nap kint portyáztunk a kocsival a kelenföldi pályaudvarnál, mikor hirtelen Domonkos hangját hallottuk a rádióban:

– Bajban vagyok fiúk, gyertek azonnal a Párisi udvarba, az eszpresszóhoz!

Abban a pillanatban visszafordultunk, bekapcsoltuk a szirénát, a villogót, centis előzésekkel, a piros lámpákon átvágva hajtottunk le az Erzsébet-hídhoz. A pesti oldalon, a Belvárosi Kávéház előtt álltunk meg. Kiugrottunk a kocsiból, repülőrajttal vágtunk át a négysávos forgalmon, csikorogtak a fékek. Menetközben előkaptuk a stukkert és csőre töltöttük. A szívem a torkomban dobogott, attól féltem, hogy későn érkezünk, szinte már láttam kiterítve a parancsnokot.

Domonkos ott ült az eszpresszó teraszán, mellette egy vöröshajú, kövér nő, akit ott helyben csíphetett fel. Az asztalon egy stopperóra feküdt, mikor odaértünk, az őrnagy elégedetten pillantott rá:

– Ugye mondtam, Valika, hogy ha én szólok nekik, öt percen belül ideérnek – veregette meg büszkén a nő kezét –, egyébként semmi hézag, fiúk, üljetek le, igyatok egy sört.