A szobor

Még 1957 novemberében szülővárosomból, M.-ből felkérést kaptam, hogy mintázzam meg az ellenforradalom – így hívták akkoriban – áldozatainak emlékművét – kezdte Bihámy, a szobrász. – A felkérést aláírta a megyei tanács, a pártbizottság, a szakszervezet. Undorodtam ettől az egész brancstól, mely a nagy tisztogatás után elfoglalta a vezető posztokat, de egy szobrász állami megrendelésekből él, el kellett fogadnom az ajánlatukat.

A szobrot M. főterén szándékoztak felállítani, a korszak szocreál hajlandóságának megfelelően alakos kompozíciót írtak elő. Én a magam sültreálista módján egy modellt kerestem, szerettem volna hű maradni a hely, idő, személy hármas eszményéhez. Leutaztam M.-be és kértem az illetékeseket, hogy hozzanak össze az áldozatok hozzátartozóival.

Heteket töltöttem lent, számtalan emberrel beszélgettem, de kevés látomásom támadt tőlük. Volt akinek előre megírták a szöveget, melyet aztán rendszeresen elmondott a riportereknek és a veterán-úttörő találkozókon, másoknak erre nem is volt szükségük – önmagukat is tudták cenzúrázni.

Már-már belefáradtam a hiábavaló keresésbe, mikor a kezembe akadt egy nyugatnémet újság magyar 1956-os melléklete, mely az M.-ben lejátszódott eseményekkel is foglalkozott. A lap egy feltehetőleg amatőr filmből kiemelt, addig még ismeretlen képsorozatot közölt a megyei pártház elfoglalásáról.

Az első kép hátterében a még füstölgő épület látszott, elöl pedig egy feltartott kezű, középkorú férfi állt – kissé előregörnyedt, arcára kiült a félelem.

A második képen a férfi kissé eltávolodott a gép lencséjétől, a mögötte kinyíló térben feltűnt néhány kalapos-ballonkabátos alak, amint épp célzásra emelik a fegyverüket.

A sorozat utolsó képe már azután készült, hogy eldördültek a lövések; a férfi magasba emelt karral hátrafelé zuhant. Ezt a lebegő pózt plasztikusnak és használhatónak találtam – bocsáss meg, hogy ilyen profán vagyok, de egy szobrásztól, ha motívumokat keres, ne várj érzelmeket.

– Ki volt az az ember? – kérdeztem.

A főnökök nem ismerték, csak egy öreg portás emlékezett rá.

– Lengyel Sanyi, a fodrász. A városból járt be hetenként egyszer, hajat vágott, borotvált, ha kellett, felkészítette a vezetőket a szereplésre.

– Mi történt vele?

– Az ostrom idején bent ragadt a házban, a tömeg őt is elkapta, nem hitték el neki, hogy csak egy fodrász. Kiállították a térre, ráparancsoltak, hogy induljon el, aztán hátulról lelőtték.

– Meghalt?

– Nem. Később egyszer-kétszer járt itt, de aztán elmaradt. Nyomozni kezdtem Lengyel után. A megyei nyilvántartóban nem találták meg a nevét, felszóltak Pestre, ott megadtak egy ideiglenes címet, de mire odaértem, már onnan is elköltözött. Végül a rendőrök kutatták fel, egy kőbányai ínségmenhelyen élt.

A szobájában találtam meg Lengyelt, délelőtti időben is feküdt az ágyán. Mikor áthívtam a kocsmába, bólintott és feltápászkodott, most derült ki, hogy a jobb lába térdből hiányzik.

– Sajnos nem tudtak célozni a fiúk – mondta komoran.

Lengyel reszkető kézzel fogta meg a poharat, töményt ivott, sokat és mohón. Nem szólalt meg magától, csak a kérdéseimre válaszolt. A sortűz után összeesett, halottnak hitték, hullaszállítók mentették ki a térről hordágyon. Egy kórházban amputálták, fél évig feküdt, aztán visszatért a szakmájába, de a keze csillapíthatatlanul remegett, leszázalékolták. Inni kezdett, részegen kötözködött, a családja nem tűrte, akkor költözött fel Budapestre. Mostanában szállásról szállásra vetődik.

Már említettem neked mániámat a hiteles minták iránt, a Történelem a nagy Leonárdónál is jobb mester, most is hallgattam a sugallatra és felajánlottam Lengyelnek ötezer forintot, ha elvállalja a modellállást. Ő csak vállat vont, mintha azt mondaná, nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítson. Akartam előleget adni, de arra kért, hogy tartsam egyben a pénzt és majd küldjem el M.-be – érettségiző lányának.

A munka elhúzódott, sorra vetettem el a változatokat, sehogy sem tudtam átmenteni a fényképen látott hanyattzuhanás fa kidőléséhez hasonlatos mozgásritmusát. Műlábára támaszkodva Lengyel is hamar elfáradt, gyakran kellett pihenőt tartanunk. A borbély töltött magának a pálinkásüvegből, elbeszélgettünk.

– Nem értem, miért nem jelentkezett az illetékeseknél. Maga lehetett volna a „Korunk hőse”, biztos kapott volna valami kitüntetést és pénzt.

– Azt hiszi? Mikor kiengedtek a kórházból, egyszer elszántam magam és bementem a pártbizottságra. Leültettek, beszéltettek, kezdték feljegyezni az emlékeimet. Elmondtam, hogy viselkedtek a mai hősök akkoriban, mikor dörgött az ég. Én ott voltam, láttam. Úgy néztek rám, mint a véres ingre, a második alkalommal már senki sem fogadott, be sem engedtek a portán – Lengyel ivott egy kortyot. – Úgy jártam, mintha én támadtam volna meg a pártházat.

Ez a mondat megragadott, végre pontosan tudtam, hogy mit akarok ábrázolni: az örök áldozatot, a politikába tévedt kisembert. A makett hamarosan el is készült, Lengyel megnézte, ujjai hegyével meg akarta érinteni, de félt, hogy nyomot hagy az agyagon. Meg akartam hívni az avatásra, de addigra már rég továbbvándorolt általam ismert szállásáról.

Az emlékmű aztán évtizedekig ott állt az M.-i pártbizottság előtt, épp azon a helyen, ahol a borbély a rászegeződő fegyverek előtt megtette reszkető lépéseit, míg a sortűz le nem fűrészelte a jobb lábát.

Az idén aztán ez a szobor is rákerült a történelmi B-listára, elhatároztatott, hogy eltávolítják. Nem küldtek meghívót az eseményre, de én azért leutaztam M.-ba, ha egy szobromat lebontják, az van akkora esemény, mintha felállítanák.

Nem mondhatom, hogy túl nagy feneket kerítettek volna az aktusnak, csak a posztamens környékén szedték fel a burkoló márványlapokat, hogy a daru lánctalpa ne törje össze őket, aztán a drótköteleket ráhurkolták a szoborra.

A hanyatt zuhanni készülő alak egy nagyot roppant és a levegőbe emelkedett, csak a betonba rögzített jobblába szakadt le a testéről – térdben, éppúgy, mint valaha Lengyel Sándor borbélynak. Gondoltam valamit, de aztán igyekeztem elfelejteni. Tudod, a politika olyan, mint a húsleves, mikor forrni kezd, mindig a szemét kerül a felszínre.