Gyanús ünnep

– Minden rendszer kétségbeesett dühvel igyekszik eltörölni a megdöntött „ancien regime” ünnepeit – szándékában feltehetőleg az a felismerés vezérli, hogy a hétköznapok nyomorúságán úgysem tud változtatni! – kezdte B., a decens filozófiadocens.

Annak idején tanúi lehettünk, hogy gyomlálta ki Rákosi a naptárból húsvét hétfőt, pünkösd hétfőt, karácsony másnapját, a magyar „Mária-ország” minden tömjénre gyanús maradékát. Most hasonló buzgalmakat figyelhetünk meg a hatalom új letéteményeseinél is, még csak a Parlament kapujában jártak, mikor már törvényen kívül helyezték április 4-ét, november 7-ét, a mindennél szentebb prémium- és előléptetés-ünnepeket.

Én megértem ezeket a törekvéseket; az új tulajdonosok tarra vágják a birtokba vett hegyoldalt, mielőtt a maguk fáit elültetnék. A legtöbb fával nincs gond, engedelmesen hajlanak a fejsze alá, akad azonban egy-egy „böhönc”, túltartott, vágásidejét messze túlélt fa, mely gyökereit az emlékezet és a szokások irdatlan mélységébe bocsátotta le – ezekkel, sajnos, nincs mit kezdeni. Kivágni több mint kockázatos volna, talán a balta éle is kicsorbulna benne, akár tetszik, akár nem, meg kell próbálni valahogy beilleszteni az erdő új rendjébe.

„Pártunk és kormányunk” annak idején ilyen hiábavalóan küszködött augusztus 20-ával. Időzítették erre a napra az Alkotmány tiszteletét, felmutathatták az új kenyeret, a köztudatban minden díszlet széthasadozott, augusztus 20-án mindvégig rajta maradt Szent István méltóságos árnya és pecsétje.

A mostani rendszer, melynek egyetlen dolgot lehet a javára írni, azt, hogy nem követeli meg a „pártunk és kormányunk” néven történő említést – bár igaz, a szűz fiúk szégyenlősségével áhítozik rá –, ugyanilyen tehetetlenül birkózik május elsejével. Miként augusztus 20-ánál is az volt a baj, hogy nem Horthy Miklós agyából pattant ki, hanem a történelemből veszi eredetét, akként május elseje sem a kommunisták találmánya, régibb Rákosinál, sőt Leninnél is. Már a század elején szokásban volt április 30-án kimenni a Városligetbe, másnap pedig ünnepelni „pirosló arccal és piros zászlókkal”. Rákosiék ehhez csak az ingyen virslit és sört tették hozzá.

Május elseje, mint tudjuk, eredendően egy régi chicagói sztrájk emlékét őrzi. Vállalhatja-e ez a kurzus őszinte szívvel a jogaikért fellázadó munkások ünnepét? Beláthatod, hogy semmiképp. Időben arasznyi léte is tele van már kínos emlékekkel, alig felhúzott homlokfalán keresztben már ott húzódik a taxis blokád mély repedése, a bányász és kohász mozgolódások pedig egyenesen az alapokat fenyegetik.

Sajnos nem lehetett egyetlen tollvonással eltörölni ezt az ünnepet – pedig milyen jól mutatott volna ez a toll a múzeumban Antall doktor egyéb történelmi jelentőségű íróeszközei között. Az ügyben illetékesek csak annyit tehettek, hogy a városligeti Május 1. utat visszakeresztelték Hermina útra.

A rendszer azonban nem adta fel ezt a harcot sem, megpróbálja a maga képére formálni ezt a gyanús ünnepet. Gyanús, mondom, mert ez a rendszer, mely oly következetesen vállalja a két háború közti úri Magyarország hagyományait, átvette annak gyanakvását is a munkásosztállyal szemben. Mint ahogy Horthyt mindvégig nyomasztotta az első „proli diki”, a hazátlan bitangok Tanácsköztársaságának emléke, ma ugyanolyan kötélnek számít az akasztott ember házában az egykor volt szocializmusnak az az állandó törekvése, hogy hatalmát a munkásosztálytól eredeztesse, létét a munkástömegek erkölcsi és anyagi felemelésével indokolja. Nem véletlenül járt ki Kádár János az angyalföldi és csepeli üzemekbe egy-egy barátságos kacsintásra, aláírni a szocialista brigádok naplóit. Ezt az emléket még akkor is közömbösíteni kell az ország tudatában, ha sokszor nem volt több szemforgató propagandánál.

Erre a műveletre legjobb május elsejét felhasználni – szarvánál ragadva meg a vörös bikát. A trükk a régi, ugyanaz, melyet már a Horthy-rendszer is alkalmazott: a Munka ünnepéből ki kell hagyni a munkást. A Munka ugyanis szent vagy legalábbis megszentelhető fogalom, jelképként tetszés szerinti alakra formálható. A munkás viszont kézzelfogható, legalább hatvan kiló, füle van, mellyel hall, szája, mellyel minden nap enni szeretne, és ha nem kap, kiabál vele. Kényelmetlen, nehezen kezelhető személy, ezért ajánlatos szemmel tartani: szervezeteit szétzúzni, érdekének képviselőit megalázni vagy ha lehet, megvásárolni. Az Egyház is sokat segít, pap mondta: fiam, szállj az Úrhoz!… De azért jobb mellőzni a május elsejei felvonulásokat és gyűléseket, nem biztos, hogy a zsoltárok kegyes dallama elnyomja az indulókat.

Szóval: az idén is lesz május elseje, de ti ott a Váci úton, Csepelen vagy éppen a munkanélküliek irodájában sorbaállva, ne képzeljétek, hogy benneteket ünnepelnek.