Öt óra után…

– Ilyenkor húsvét felé, mindig hazamegyünk falusi házunkba – kezdte B., a decens filozófiadocens –, megnézzük, mit pusztított a tél, kicserélem a tetőn a törött cserepeket, kinyitom a csapokat, kicsit átfűtöm a falakat – felébresztem a házat, mielőtt a gyerekek is lejönnének.

Meglátva ablakunkon a kitárt zsalugátereket, bekopog Zsóka, a szomszédasszony, süteményt és pálinkát hoz. Elmondja, mi történt távollétünk hónapjaiban: nehéz tél volt, hó nélküli kemény hideggel. Feleségemmel beszélgetésbe merülnek, szabásminták, receptek kerülnek elő, én itt csak zavarok, felkelek az asztal mellől, kitöltök egy üveg bort a demizsonból.

– Átmegyek köszönni Káplár Jancsiékhoz! – ő a túlsó szomszédunk, negyven év körüli, százhúsz kilós, de folyton serénykedő erdei munkás.

Zsóka felkapja a fejét:

– Nem hallotta, hogy Jancsi meghalt?

– Mikor?

– Még a nyár végén, nem sokkal azután, hogy maguk elmentek.

Bármilyen nehéz is, illik átmenni. Kilépek az ajtón, a föld most szabadul a fagytól, a nagy sarat kerülgetve átvágok a kerten. Túl a kerítésen Kati, Jancsi felesége és kisebbik fia fát vág. Nem találok szavakat, csak bólintok és megcsókolom az asszony arcát. Kati sírni kezd:

– Hogy történt?

– Tudja, hogy Jancsi beteg volt, leszázalékolták a lábával. Cipóra dagadt a térde, egy lavórra való vizet leszedtek róla, de újra megdagadt. A szívével volt baj. Napközben végig dolgozott a kertben, az istállóban, kijárt a földekre és valahogy bírta magát, de este, ha lefeküdt, erősen fulladt. A konyhában ágyaztunk meg neki, hogy nézhesse a televíziót, feltámasztottuk a hátát párnával, hogy kapjon levegőt. Így is nehezen bírta az éjszakákat, figyelte az ablakot, mikor világosodik már. Öt óra után már nem halok meg – mondogatta –, mert akkor már felkelhetek dolgozni. Aztán egy éjszaka feltámaszkodott és elindult kifelé, talán itt bent elfogyott a levegője, én csak egy puffanást hallottam, ott a kút előtt esett össze. Kiabálni kezdtem, átjött Gyula, ketten forgattuk, nyomorgattuk a szívét, de már nem tért magához.

Kati megtörli a szemét, de közben már megfog egy darab fát, még kemények az éjszakák, rakni kell a kazánt. Feri, a kisebbik fiú hasítja szét a tuskókat, csak most tűnik fel, mennyire hasonlít az apjához.

Hazamegyek, még sokáig teszek-veszek a házban, éjfél is elmúlik, mire lefekszem. Hiába fűtöttem be, a falak gyorsan kihűlnek, vastagon felöltözöm éjszakára, a paplan tetejére ráterítem a pokrócot és a szürke-piroscsíkos csergét is.

A hosszú naptól elkábulva, hamar elalszom, de az éjszaka bizonytalan közepén lecsúszik vállamról a takaró, a nedves hideg égeti a bőrömet. Meg se nézem az órámat, tudom, hogy fél három körül jár az idő. Valaki meg is írta, hogy ingerült lelkünk ébresztője mindig fél háromra van beállítva.

Felhúzom magamra a takarót, de nem alszom el újra, Káplár Jancsira gondolok. Tőlem alig százméternyire állt az ágya, ahonnan bámulta a sötét ablakokat és ismételgette magában a makacs reménységet: öt óra után már nem halok meg, felkelhetek és elmegyek dolgozni.

Eltűnődöm; én hogy vagyok az éjszakával? A hajnal előtti utolsó órák a legnehezebbek, ilyenkor a legsűrűbb a sötétség, az éjszaka mintha még egyszer felsorolná összes fenyegetéseit. A környezet nem segít: kint a fák, völgyek és dombok körvonalai még összefolynak, a tárgyak sem vették fel megszokott biztonságos formájukat. Őrök sem járnak kint, akiktől megkérdezhetnénk: „custos quid de nocte, virrasztó, mi hír az éjszakában”. Ha voltak is őrök valaha, már rég elhagyták a vártát.

Itt is „félelemtől bolyhos a honi éjszaka”, minden a fenyegetéseknek kedvez: a lassan, de megállíthatatlanul terjedő nyomor, a szaporodó magány. Ebben a faluban régen olyan biztonságosan éltünk, mint az anyánk ölében. Egyszer hazafelé készülődve rakodtam be a kocsiba, kézmosás előtt kiakasztottam az órámat az utcai kapura, ottfelejtettem, de késő ősszel visszatérve, ugyanazon a szögön találtam, senki sem nyúlt hozzá. Mostanában ismeretlenek már fel-felfeszítik az ajtókat-ablakokat, megalszanak az üres házban, elvisznek ruhákat, konzerveket.

A rendőr azt mondja, hogy az öngyilkosok is ilyenkor végeznek magukkal: egyedül élő részeges agglegények, magukra maradt öregasszonyok tekerik fel a kötelet az istálló gerendájára. Egy ilyen kis faluban egy évben néha kettőt-hármat is eltemetnek közülük. Az ő bajaikon nem segít az egészséges falusi ájer.

Arcom fázik, testem megizzad a sok réteg takaró alatt, végre rászánom magam és megnézem az órát: fél négy. – Öt óra után már nem halok meg – mormogom magamban –, csak addig kell kibírni. Felkelek és leülök az asztal mellé, kirakom a jegyzeteimet és a könyveimet. Ha az idő nehezen jön el, elébe kell menni.