Lóerők

A botrányt egy látszólag közömbös hír robbantotta ki: az ENSZ 1992-es gazdasági jelentésében megállapította, hogy Magyarország a harmadik helyre jött fel az ólomtermelő országok rangsorában – megelőzve többek között Chilét és Venezuelát is.

A hír hitetlenkedéssel vegyes megdöbbenést váltott ki, hiszen köztudomású, hogy Magyarországon sehol sem találhatók méhükben dús ólomteléreket rejtő magas helyek. A közleményt aláíró ENSZ-szakértő azonban kézzelfogható adatokkal igazolta az állításait. A magyar ipar, pontosabban egy habcsóküzemnek álcázott állami mammutvállalat nem mélyszinti bányászkodással termelte ki az ólmot, hanem Budapest gépkocsi kipufogógázokkal telített levegőjéből vonta ki. A Mártírok útja egy légköbméteréből átlagosan 1,3 deka ólmot lehetett kinyerni.

A bejelentést ezek után mindenkinek komolyan kellett venni. A kormány következő ülésén két nagy jelentőségű operatív intézkedést is hozott: felemelte a benzin árát és – ami még hatásosabbnak ígérkezett – megváltoztatták a Mártírok útja nevét.

A lakosság legveszélyeztetettebb rétege, a Légminimum Alatt Élők Ligája nem érte be ennyivel. Országos felhívást bocsájtott ki, követelve a helyzet gyökeres megváltoztatását – szándékaiknak egy búvárharangba visszavonulva, légzősztrájkkal adtak nyomatékot.

A felhíváshoz százezrek csatlakoztak, a tömeges fellépés engedményekre késztette a kormányt. A leginkább rászorulók kopoltyút igényelhettek a területileg illetékes köztársasági megbízottaknál. A polgári védelmi szervezetek pedig önköltséges tanfolyamokat indítottak a fülön át való légzés elsajátítására.

Felmerült az ötlet, hogy nyugati minták nyomán nálunk is vezessék be a rendszámok alapján történő részleges korlátozást: egyik nap a páros számmal végződő autók közlekedjenek, másnap a páratlanok. Az ötletet azonban el kellett vetni, mert a közlekedési rendőrség állományának jelentős mérvű matematikai utánképzését igényelte volna. A belügyminiszter külön hangsúlyozta, hogy a helyzet ilyetén alakulásáért az ellenzéki sajtó a felelős, szándékosan fokozza a zavart olyan megjegyzések közreadásával, mint hogy: „nekem már mindegy, nekem már a hét is páros szám!”.

A kormány végül is a legvégső eszköz igénybevétele mellett döntött; javasolta, hogy típusra és évjáratra való tekintet nélkül állítsák le az országban a gépkocsi-közlekedést – gyökerében meggátolva az ólomgőzök kibocsátását.

A kiszivárgott hírek szerint a döntésben fontos szerepet játszott az a szándék, hogy segítsék a pártállami időkben elhanyagolt magyar lótenyésztést, egyben utólagos csapást kívántak mérni az egykori taxis sztrájk résztvevőire.

A magyar ólomipar pozíciói védelmében ellentámadással próbálkozott. Hirdetések formájában orvosi jelentéseket közöltek, hogy a hirtelen ólomelvonás milyen kóros tüneteket válthat ki az ehhez már hozzászokott állampolgárok szervezetében:

– Az ólommentes levegő nem lehet öncél – hangsúlyozták és hitelt érdemlő adatokkal bizonyították, hogy az állítólag olyan egészséges Svájcban is meghal mindenki – előbb vagy utóbb.

Ennek ellenére hamarosan napvilágot látott a törvénytervezet. Első intézkedésként felemelték a zab árát – beépítve az ólommentes pótlékot –, ettől az egész ország zabos lett. Aki viszont vállalta, hogy a lova farka alá a bélgázokat felfogó szűrőfátyolt rak, az kedvezményt élvezett a biztosításnál. A kiegészítő rendelkezésekben azt is előírták, hogy akinek nincs lova, az járjon gyalog, és ha ló sincs, jó a szamár is. Az importot is szigorúan szabályozták, hat évnél idősebb lovat csak lóalkatrésznek vagy virsli alapanyagnak lehetett behozni.

A parlament sürgősséggel tűzte napirendjére a törvény tárgyalását. Napirend előtti felszólalásában János Dénes honatya követelte, hogy mindenekelőtt a volt kommunista vezetők tolókocsiját kobozzák el, de a képviselők úgy döntöttek, hogy a saját ügyeik rendezésével kezdik a tárgyalásokat. A koalíciós többség megszavazta, hogy a főminiszter, vitéz ólombányai Végh Oszkár történelmi példaképéhez hasonlóan fehér lovon járhasson. A próbafutamok során a főminiszter úr sajnálatos módon mindig átesett a ló túloldalára. Pártbeli alelnöke, Hajdú Dezső testsúlyára való tekintettel egy állami elefántot kapott. A belügyminiszter bejelentette, hogy ő továbbra is kedvenc vesszőparipáján, a baloldali veszélyen kíván lovagolni.

Komoly állami támogatásban kívánták részesíteni az emberi erővel vont közlekedési eszközöket. A tervek szerint a Rákóczi úton újra lóvasút közlekedett volna és alaposnak látszott a remény, hogy a lehulló gombócok nyomán a verebek is visszaszoknak majd a környékre – összhangban a Magyar Gerincpárt választási jelszavával: „amíg lószar van – veréb is van!” A nagyobb forgalmú kocsmák elé talicska drosztokat terveztek a részegek hazaszállítására.

Különös módon a budapesti utcákon mégsem csökkent a gépjárműforgalom. Kiderült: egy záradékban átmeneti időre továbbra is engedélyezték az állami tisztségviselők, pártvezetők, kormánypárti újságírók kocsihasználatát. Megfelelő indokok alapján más magánszemélyek és vállalatok is igényt tarthattak mentességre, a terjengő hírek szerint egy temetkezési magánvállalat megfelelő összegű csúszópénz lefizetésével elérte, hogy Szent Mihály lova helyett Szent Mihály Wartburg combiját használhassa.

A nyilvánvaló visszaélések után már senkit sem érdekelt az a Magyar Közlöny, melyben a törvény napvilágot látott. A megmaradt példányokat hentesüzletek vásárolták meg csomagolásra – a bolti kiszolgálók túlságosan is takarékoskodtak a papírral, folyton kilátszott belőle a lóláb.