A vetélkedő

A német közvéleménykutató intézetek egybehangzó felmérései szerint az átlagos nézők túlságosan elvontnak és mértéken felül intellektuálisnak találták a televízió tréfás vetélkedőit, olyanokat, mint a „Potyautas a Göncölszekéren”, a „Vásárolj ingyen”, vagy éppen a „Mázlipörgettyű”. Azt javasolták, hogy az erősödő nemzeti öntudathoz igazodva a német népi hagyományokból kellene meríteni egyszerű és romlatlan játékötleteket.

Megfogadva a tanácsot, a televíziós társaságok két évet és több mint háromszázmillió márkát fordítottak a kutatásra, míg végül felfedezték a jelzett igényeknek leginkább megfelelő: „Schlag auf den Arsch” nevezetű népi tréfát, melyet magyarra talán „Seggreverősdi”-nek lehetne lefordítani.

A vetélkedő szabályai végtelenül egyszerűek voltak. Tetszés szerinti számú játékos vehetett részt benne; egyikük előrehajolt és megfogta a bokáját, valamelyik társa rávert a fenekére és az illetőnek ki kellett találni, kitől származik az ütés. Túlzás nélkül elmondható, hogy ez a játék mind humorában, mind szellemi színvonalában igen közel áll a német néplélekhez.

A játék ősi alapjait a televíziós szakemberek természetesen kissé átalakították – modern technikai eszközök alkalmazásával. Az egyik játékos erősen stilizált hátsófelét egy nagyméretű vászonra vetítették ki, a többiek erre célozhattak lézerpuskáikkal, az ütés „elszenvedőjének” különféle fény- és hangeffektusokból kellett megfejteni, hogy melyik társa adta le a lövést. A célpont pozíciójában követték egymást a játékosok és az nyert, aki többször tippelt helyesen.

A forduló győztese egy luxusgépkocsit kapott és a helyezettek is értékes jutalomban részesültek. A komoly tét ellenére a „Schlag auf den Arsch” vidám és önfeledt szórakozást nyújtott, a kedd esti adásokon fél Németország a képernyőre figyelt.

A sorozat sikerére az újonnan szervezett és kezdeti műsorgondokkal küzdő magyar „Duma Televízió” is felfigyelt. Vezetői – természetesen államköltségen – többször is ellátogattak Nürnbergbe, a játékok szülőhelyére, sőt Madagaszkárra is – itt azt akarták tanulmányozni, hogy milyen következményekkel jár, ha valahol nem vetítik a „Schlag auf den Arsch”-sorozatot.

A tapasztalatok értékelése után a „Duma Televízió” megvette a játék licencét, de kikötötte azt a jogot, hogy átalakíthassa a szabályokat a magyar televíziózás normáinak megfelelően. Így például a magyar változatban nem mímelték az ütéseket lézerrel, vagy más segédeszközökkel, hanem nyílt karakterünkhöz illően, valóban rávertek a sorra kerülő játékos fenekére. A Magyar Csendőrök Humanista Világtestvérisége száz eredeti gumibotot ajánlott fel erre a célra.

A „Schlag auf den Arsch” különfordítását a „Seggreverősdi”-t az illetékesek durvának találták, ezért pályázatot írtak ki az új elnevezésre. Végül is nem hirdettek első helyezettet, a másodikon a bírálóbizottság elnökének a mostohafia végzett: „Pacsit a popóra” javaslattal.

A vetélkedővel járó kiadások fedezésére a kormány a „Duma Televízió” nevére íratta Győr-Sopron megyét és feljogosította, hogy útvámot szedhessen a budai alagúton áthaladó gépkocsiktól és gyalogosoktól. A kitűzött díjak értéke ennek ellenére sem érte el a németországi nyeremények színvonalát; a Televízió vezetői okultak a korábbi vetélkedőkön kifizetett túlzottan magas összegekből, melyek joggal váltottak ki felháborodást az egyszerű nézőkből. Egy javaslat szerint a győztesek az elszenvedett ütések fájdalomdíjául kárpótlási jegyeket kaptak volna, de az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy ez a megoldás veszélyeztetné az egész játék komolyságát. Végül is úgynevezett „nemzeti bóvli kosarak”-at állítottak össze a magyar ipar és kereskedelem elfekvő árucikkeiből – a listán egyébként a teljes hazai termékválaszték szerepelt.

Mikor meghirdették a részvételt a „Pacsit a popóra” játékra, annyi pályázó küldte be a levelét, hogy a megszokott postai eszközökkel nem is lehetett továbbítani, a MÁV egy szárnyvonalat épített ki a televíziós székházig.

Elsősorban munkanélküliek, nyugdíjasok és egyéb kiskeresetű személyek jelentkeztek, akik semmilyen más módot nem találtak már létkörülményeik javítására. Sokan kisebb-nagyobb kölcsönöket vettek fel, melyeket majd a nyereményükből kívántak törleszteni.

Kihasználva a konjunktúrát, televíziós riporterek és játékmesterek speciális „Pacsit a popóra” tanfolyamokon készítették fel a résztvevőket a vetélkedőkre. Egy jeles természetgyógyász felvilágosító előadásokat hirdetett: „hogy láthatunk a fenekünkkel? Nulla nullás típusú találkozások” címmel.

Végül is elérkezett az első adás napja, Csirkés Frici kormánypárti popó illetve popénekes dalolta el a játékok szignálját:

 

„Most jött el az óra

  Pacsit a popóra!”

 

A díszvendégek között helyet foglaltak az eredeti „Schlag auf den Arsch”-játék német szerzői és rendezői is. Érdeklődéssel figyelték, hogy a résztvevők – játékos vetélkedőknél szokatlan módon – fellépés előtt rövid imát mormolnak és szent esküt tesznek feleségüknek, hogy mindent megtesznek a győzelemért; a díjul kitűzött úszónadrág, sózott keksz és kézi répaszeletelő megszerzéséért.

Brigitta, a játékok háziasszonya átnyújtotta a szereplőknek a gumibotokat, melyeket humánus meggondolásból előzőleg fájdalomcsillapító oldatban mártottak meg és elindult a küzdelem.

Utólag sem sikerült megállapítani, hogy – feltehetőleg aljas aknamunkaként – ki festette rá a nadrágok hátsófelére egyes politikusok arcképét. Ez a látvány az amúgy is ingerült játékosokban elmosta az utolsó gátlásokat is, minden erejüket beleadták az ütésekbe, a sérülteket ingajárat szállította át a Rókus Kórházba.

A győztes, ha sziszegve is, de azonnal ráült a nyereményére és körkörös védelemre rendezkedett be, hogy megőrizze frissen szerzett tulajdonát. A vesztesek pedig mélységes csalódásukban, hogy így sem sikerült javítani anyagi helyzetükön, a kamera előtt lettek öngyilkosok.

A német televíziós szakemberek elképedve néztek össze:

– Ez ugyanaz a játék volna, mint a miénk?!