Politikai leckék

– Régebben csak házasság előtt, háború alatt és vadászat után szoktak hazudni, mostanában viszont már folyamatosan – mondta B., a decens filozófiadocens –, a pártok és hivatalok tisztségviselői könnyedén lépnek át régi ígéreteiken, új ígéreteket tesznek, hogy azokat is elfeledjék még újabbak kedvéért.

Valaha szörnyülködtem ezen, dühömben gombóccá gyűrtem össze az újságokat, üvöltve egyoldalú párbeszédeket folytattam a képernyőn megjelenő arcokkal – ma már csak ingatom a fejem. Lelki higiéniám érdekében mégsem mondhatok le arról, hogy újra és újra emlékeztessem magam az adott szó szentségére, ezért fel-felidézgetem egy régi látogatásomat az antwerpeni gyémántpiacon.

Egy turistaúton vezetőnk városnéző látványosságként vitt ki minket a piacra. Kaftános, fekete kalapos zsidók árultak itt sokezer dollár értékű köveket, díszes tokok helyett barna zsírpapírba takarva. Jött a vevő, lezajlott a szenvedélyes alku, mikor megegyeztek, kezet fogtak és csak annyit mondtak:

– Mázel und broche! Szerencse és áldás!

A gyémántokat takaró zsírpapírra krétával ráírták az új tulajdonos nevét, majd eljön érte és kifizeti. Nem kötöttek semmiféle szerződést, mégsem lépett vissza soha senki az üzlettől, tudták, hogy aki egyszer is megteszi, annak többé nincs helye az antwerpeni gyémántpiacon. Mázel und broche, szerencse és áldás, ez a kettő nincs jelenlegi nagyjainkon.

– Hadd mondjak el egy történetet példaképem, Osváth Ernő szellemében – folytatta B., a decens filozófiadocens.

A múltkor találkoztam Géber úrral, az üzletemberrel. Vastag városi bundát viselt, nyakán, ujjain, csuklóján annyi aranyat hordott, hogy ha kihajol az erkélyen, előrebukott volna. Mikor összefutottunk, épp egy ötezer forintossal gyújtott rá a szivarjára.

– Látom, jól megy, Géber úr.

– Hála Istennek megtaláltam a bónit.

– Mivel foglalkozik?

– Politikusokkal kereskedem. Annyiért veszem őket, amennyit érnek és annyiért adom, amennyire ők tartják magukat. Sokezer százalékos haszon garantálva.

– A politika egyesek álmát elviszi, másokét viszont valóra váltja – mondta befejezésül B., a decens filozófiadocens. – Itt van például Makulai, a segédszínész. Már meséltem róla, hogy az Operettszínházban játszott, de nem tudott érvényesülni a világot jelentő deszkákon. Évtizedekig várta, hogy egyszer végre magára ölthesse szerepálmának, a Sybill Petrov hadnagyának díszes uniformisát, de mindig másra osztották ki.

Érthető tehát, hogy Makulai napjainkban kőkeményen beszállt a politikába. Egyszerű tagként kezdte a Magyar Gerincpártban, de hamarosan felküzdötte magát a nagyválasztmányba. Joggal számíthatott rá, hogy komolyabb pozíciót kap – és az idő hamarosan el is érkezett.

Váratlanul megüresedett a Párt katonai szakértőjének a posztja. A tisztségre esélyes jelölteket úgy kellett kiválasztani, hogy katonailag ne legyenek képzettebbek a honvédelmi miniszternél és államtitkárnál. Hosszas és fáradságos keresés után egy faköböző, egy tejellenőr és Makulai, a segédszínész neve került fel a listára.

Orrhosszal Makulai győzött, kinevezése után egyenruhát kért, Hajdú Dezső, az alelnök megvakarta a fejét:

– Ez nehéz lesz, Ervin! A sajtó kiszaglássza és megint ránkhúzzák a vizeslepedőt, hogy magunk között osztogatjuk a Hadsereg tulajdonát.

– Nekem nem a szabályos uniformis kell. Vegyétek meg nekem az Operettszínház raktárából Petrov hadnagy jelmezét. Úgyis le van hordva, olcsón odaadják.

A Honvédelmi Bizottság következő ülésén Makulai már piros csákóban, panyókára vetett mentében és zsinóros nadrágban jelent meg. Mikor az elnök megadta neki a szót, Makulai felemelkedett:

– Pártom nevében csak annyit szeretnék mondani… – összeverte csizmáján a sarkantyút és énekelni kezdett. – „Én édes asszonyom, Sybill, visszatér a szép idill…”