Ha…

1956. november 2-án az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. A búcsúztató bizottság három tagja: Hajdú Dezső, a kövér író, Márta Jenő, a kopaszodó jogász és Forró-Kása, az igyekvő újságíró a záhonyi híd lábánál figyelte a távozókat. Hajdú felemelt kézzel intett a tankok után:

– Továrisi konyec! Na végre! Nem hittem volna, hogy maguktól elmennek.

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló – tette hozzá Márta.

– De ne húzzuk itt az időt, induljunk vissza Pestre. Millió dolgunk van.

A kocsiban elhelyezkedve Forró-Kása megkérdezte:

– Mihez kezdünk most?

– Hozzá kell fognunk a rendcsináláshoz. Elszabotálták a rendszerváltást, már eltelt tíz nap és a régi nómenklatúra még mindig a helyén van. A most következő hónapokban hosszú időre eldől a magyarság sorsa.

– Mi legyen az első lépés?

– Ha egy kicsit megerősödünk, le kell tartóztatnunk a zsidó írókat: Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és a kommunistákat: Nagy Attilát, a színészt, Angyal Istvánt, a felkelőktől.

– Én egyetértek azzal, amit mondasz, de hogy lehet ilyet megvalósítani egy jogállamban? – kérdezte Forró-Kása –, mert azt akarunk, nem?

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló – jegyezte meg Márta.

– Nyugodj már, Jenő. Egy jogállamban természetesen jogállami eszközökkel kell élni, vagyis ki kell küldeni értük két rendőrt. Ha már úgyis kimennek, útközben begyűjthetik a Rádió elnökét is, sőt, ha lesz majd televízió, annak a vezetőjét is.

Forró-Kása lelkesülten folytatta:

– Másrészről Kossuth-díjat kellene adnunk az igazi nemzeti íróknak: Németh Lászlónak, Sinka Istvánnak. Ne vedd hízelgésnek Dezső, de te is megérdemelsz legalább két József Attila-díjat.

– És aki ezentúl ki meri ejteni azt a szót, hogy fasiszta, az aljas bolsevista és áruló.

Hajdú indulatosan legyintett:

– Állítsd le magadat, Jenő, meghallja valaki, aztán hetekig magyarázhatjuk, hogy mit gondoltál valójában. De az irodalom csak az első lépés lehet, itt sokkal fontosabb dolgokról van szó. A fejétől bűzlik a hal, félre kell állítani a mostani vezetőket.

– Kire gondolsz, Dezső?

– Nem csípem például ezt a Bibót. Védi a zsidókat, már nem is Bibó, hanem Bibó-Idó. Most is folyton bent ül a Parlamentben és kiáltványokat gépel. Ha meghalna, nem volna vele semmi baj, én is szívesen hivatkoznék rá. De Bibó csak a kezdet, jönne utána Losonczy Géza, Donáth, Szilágyi és még ezzel sem érünk el semmit, ha őt, a legfőbb bomlasztót nem tesszük hidegre.

Forró–Kása elsápadt:

– Csak nem …

– Csak igen. Nagy Imréről van szó. Hiába álcázza magát nemzeti politikusnak, kommunista volt, megölte Miklós cár nagynénjét, dolgozott a szovjet elhárításnak.

– Ezt honnan veszed?

– Maguktól a kommunistáktól hallottam, úgy tudom, egy pár év múlva az újságok is megírják majd. Itt ő vezényelte a begyűjtést, lesöpörte a parasztok padlását és most a Parlament előtt is elvtársaknak szólította a tömeget. Hová vezetné ez az ember az országot?

– De hát hogy képzeled?! Mégiscsak ő a miniszterelnök!

–  Az nem számít, Magyarországon ha kutyát akarsz dobni, miniszterelnököt találsz. Minden kis pártközponti osztályvezetőt ki lehet nevezni, akár magyar, akár orosz, akár német. Szóval meg kell ijeszteni egy kicsit Nagy Imrét, mondjuk, szervezzünk egy tüntetést a Parlament elé, ez általában hatni szokott, ismerek egy fiút a Korvin közből, ő biztosan segít majd. Ha látja, hogy a nép lázong, biztos rá tudjuk beszélni Nagy Imrét, hogy kérjen menedékjogot egy követségen.

– Melyiken?

– A jugoszláv volna a legjobb, ott úgysem maradhat túl soká, mert a szerbek, horvátok és bosnyákok előbb-utóbb egymásnak esnek. Aztán amikor már szilárdan a kezünkben tartjuk a hatalmat, megígérjük Nagy Imrének, hogy szabadon engedjük, ha kijön a követség épületéből – és adott időben odaállunk egy-két autóval. A világ előbb-utóbb megfeledkezik róla és akkor megrendezhetjük a pert. Ha pedig Nagy Imrével végeztünk, szabad az út előttünk. A „Magyar Út”…

Már Szolnok felé jártak, hirtelen egy száguldó kocsi jött szembe velük. Hajdú felkapta a fejét:

– Nem Kádár János és Münnich Ferenc ült benne?!

– Ugyan már, mit keresnének ők Szolnokon?