A barackfa

A Pannónia utca 1-5. szám alatti ház udvarán egy kis szabadon meghagyott földdarabon egy Redstar fajtájú barackfa állt. A régi tömbházmester, Joó János ültette még negyven évvel ezelőtt, mikor állami tulajdonba vették a házat. Az öregebb lakók arra is emlékeztek, hogy a csemetét a közeli Orosz-féle faiskolában vásárolta, az meglehetősen rossz hírű cégnek számított, de a tömbházmester gondosan locsolgatta és ápolta a kis fát, így megkötött a nehéz talajban és korán termőre fordult. Joó a barackfát a ház közös vagyonának tekintette, mikor nyár derekán beérett a gyümölcs, leszüretelte és minden lakó kapott belőle egy kis kosárra valót. A legtöbb lakó összesen ennyi gyümölcsöt fogyasztott az egész év folyamán.

Így ment ez mindaddig, amíg több évtizedes házmesteri tevékenysége után Joó szakmát változtatott, leköltözött Földvárra deszkát árulni. Távozásával megszüntették a már régen korszerűtlennek tartott tömbházmesteri intézményt is, elárvult örökét a három lépcsőháznak megfelelően három külön házmester vette át. Őket a lakók választották ki benyújtott programtervezeteik alapján: összeköttetéseik révén ingyen meleg vizet, az udvar egészére kiterjedő fásítást, helikopterkikötőt ígértek.

A három házmester megbízatása négyéves időtartamra szólt. Ők az eredményesebb működés érdekében szövetségre léptek egymással, de a középen tenyésző barackfa gondozását egyikük sem vállalta, mert állandó törődést és jelentős anyagi ráfordítást igényelt volna. A gazdátlanul maradt barackfa alját felverte a gaz, ágait letördelték a rájuk csimpaszkodó gyerekek.

Az időjárás sem kedvezett a fának, az egyik évben virágzáskor érte a hosszú eső, a második évben olyan rovarok támadták meg, melyeket már rég kipusztultnak hittek, de a védekezés elmaradásával új erőre kaptak, az általuk kikezdett gyümölcsök zölden hullottak le, a harmadik évben a májusi fagyok még a leveleket is leégették.

Kezdetben mindenki azt várta, hogy a házmesterek elvégzik majd a beígért tavaszi nagytakarítást, ehelyett azzal foglalkoztak, hogy fokozatosan birtokukba vegyenek minden megszerezhető lakást, padlást, pincét, mosókonyhát, óvóhelyet, gyerekkocsi-tárolókat, a függőfolyosók leválasztható beszögeléseit és hogy a bekebelezést véglegessé és jogilag visszafordíthatatlanná tegyék, szerzeményeiket különféle családtagjaik nevére íratták.

Mikor a házon belül már egy talpalatnyi kisajátítandó tér sem maradt, figyelmüket az udvar hasznosítására fordították. Kezdetben egy autóparkolót alakítottak ki, a dübörgést és a terjengő benzingőzt csak a barackfa szűrte meg kissé. Később külön szolgáltatásként elvállalták, hogy jutányos áron ellopják ügyfeleik kocsiját és igazolást adnak nekik, mellyel felkereshetik a biztosítót kártérítésért.

A házmesterek elégedetlenek voltak az így szerzett jövedelemmel, ezért jobban fizető megoldást választottak: butikoknak, lángossütőknek, kulcskészítő iparosoknak engedélyezték, hogy bódékat állítsanak fel az udvar sárga keramit kövezetén. A környéken nyílt titoknak számított, hogy a házban bárki szerezhet megfelelő területet, csak egy bizonyos összeget kell letenni titkos támogatásként a hamarosan esedékes házmesterválasztásokra.

A rendelkezésre álló felület hamarosan elfogyott, a lakók egy, az udvart átívelő kötélhídon másztak fel a lakásukba, de a vállalkozók továbbra is jelentkeztek helyigényükkel. A házmesterek megbeszélésre gyűltek össze és szemrevételezték az utolsó szabad földcsíkot, melyen a barackfa állt. Ebben a negyedik évben a fa mintha új erőre kapott volna és az ágain bőséges termés mutatkozott.

– Jogi pornográfia, hogy egy udvaron belül két tulajdonforma létezhessen – mondta Végh Oszkár házfelügyelő, akit két társa hallgatólagosan elnöknek ismert el. – Ezt a kérdést minél hamarabb meg kell oldanunk, addig, amíg mi dönthetünk ilyen ügyekben.

– Eszmei szempontból is jobb volna eltávolítani, mert ez a bizonyos fa, melytől nem látni a mi erdőnket! – tette hozzá Burján, a másik házmester. – Csak hát mit csináljunk a terméssel?

– Kétségtelenül úgy lehet a legjobban szüretelni, ha kivágjuk a fát – jegyezte meg Schneider, a harmadik házfelügyelő, aki jeles hobbikertész hírében állott.

– A kivágás mellett szól az is, hogy erről a fáról túl sok embernek jut eszébe a régi tömbházfelügyelő, aki elvtelen módon barackkal próbálta megvesztegetni az embereket – vonta le a következtetést Végh Oszkár –, természetesen a lehető legdemokratikusabb formában kell végrehajtani: minden egyes lakónak meg kell engedni, hogy kivehesse a maga részét a barackfa törzséből és hazavihesse.

A termést lábon eladták egy privát jelentkezőnek, a lakók barackpótlási jegyet kaptak helyette, ennek értéke hamarosan csökkent, egy barack értékéért egy szem ribizlit lehetett kapni. A kivágott fa törzsének maradéka sem veszett el, kísérletképpen vaskarikákat készítettek belőle, a befolyó jövedelemnek a házmesterek fizetésének európai színvonalra való emelését kellett szolgálnia.