Aláírásgyűjtés

Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem: hivatalos helyen és az előírt formákat betartva többször is megpróbáltam elérni feltett célomat – mely megvalósulása esetén dicsőséget hozott volna nem csak Budapestre, de az egész országra is. Meg keltett bizonyosodnom azonban, hogy sem több évtizedes áldozatos írói munkásságom, sem bátor és hatásos nyilatkozataim sora nem segítheti előbbre az ügyet, így nem maradt más választásom, mint hogy összegyűjtsek százezer aláírást és népszavazást kényszerítsek ki.

A Cipőboltban vásároltam néhány tucat ív papírt és golyóstollat – „papírárut a Cipőboltban!” –, a gyógyszertárban pedig vettem egy kisebb méretű, de a céloknak teljesen megfelelő csővázas asztalt és levonultam vele a Blaha Lujza téri aluljáróba. Beálltam az aláírásokat kezdeményezők hosszú sorába, kivártam, amíg végez a „Kapjanak bakancsot a terhes anyák!” polgári mozgalom, majd a „Vágják ki a Vígszínházat és ültessenek a helyére két fát!” elnevezésű környezetvédő akció, alig néhány hét múlva én is elfoglalhattam a hasonló aláíráskampányok megszokott színterét.

A műmárvány oszlopra kiragasztottam jelszavaimat: „Szent az István?”, „Le József-fel!”, „Az én utam az igazi magyar út!”, „Azonnali hatállyal vessenek véget a kör ötszögesítésének!” – utána leültem az asztal mögé és golyóstollaimat készenlétben tartva vártam a jelentkezőket.

Általános feltűnést keltettem, de az érdeklődők előbb csak távolabb gyülekeztek, el kellett telni egy órának is, amíg egy öregember közelebb merészkedett:

– Jól megadta nekik, Moldova úr, leveszem a kalapomat Ön előtt! – mondta. – Higgye el, sokan vagyunk ebben az országban, akik kételkedünk abban, hogy valóban szent-e az a bizonyos István és a szívünkből beszél, mikor azt mondja, hogy „Le József-fel!”. Hadd írjam alá én elsőnek.

Felemeltem a kezem:

– Kötelességemnek tartom figyelmeztetni Önt, hogy ha összegyűlik a százezer aláírás, beterjesztem a parlament elé. A névsor nyilvánosságra kerülhet és mindenki, aki szerepel benne, komoly zaklatásoknak lehet kitéve.

– Nem számít – felelte az elszánt öreg férfi. – A meggyőződésünket veszélyek árán is vállalnunk kell!

Reszketős, de iskolázott betűkkel leírta: Somogyi Ernő, Budapest, Szigetvári utca 62. – utána kezet nyújtott:

– Hadd mutatkozzam be: Gereben Lajos vagyok. Ha valaha jár nálunk Kazincbarcikán, örömmel venném, ha felkeresne.

– De ki ez a Somogyi Ernő? – kérdeztem elképedve.

– A sógorom. Két éve kölcsönkérte a mákdarálónkat, de úgy csinál, mintha nem is emlékezne rá. Remélem, most megüti a bokáját.

Egy vadászkalapos férfi lépett a nyomába:

– A legmesszebbmenőkig egyetértek az Ön által indított mozgalommal, Moldova úr, de ki kellene egészíteni a célkitűzéseket.

– Mire gondol?

– Be kellene venni azt is, hogy „Le az Izidorokkal, Mózesekkel, Sárákkal is!” – erre már akár politikai pártot is lehetne alapítani.

– Inkább a Hubákkal, Vazulokkal meg Vérbulcsúkkal kellene leszámolni! – vágott a szavába egy szakállas, kalapot viselő férfi. Heves szóváltás alakult ki köztük, de én leintettem őket:

– Ilyen vitákba én nem vagyok hajlandó belemenni! Legfeljebb annyi kompromisszumot ajánlhatok, hogy hozzáteszem „Le Ferenc-cel!”, maximum még két női nevet vagyok hajlandó belevenni: Erzsébetet és Terézt.

Ebben megegyeztek és mindketten aláírták az ívet.

Egy kisgyerek, akit a szülei hoztak kézen fogva, sokáig bámult rám tanácstalanul.

– Akarsz kérdezni valamit, kisfiam? Ki vele! – biztattam a rám oly jellemző nyájassággal.

– A bácsi tulajdonképpen mit akar? Mire gyűjti az aláírásokat?

A kis oktondit saját szülei intették le:

– Majd ha felnősz, te is megérted!

A negyedik nap már kezdtek betelni a papírlapok, mikor estefelé megjelentek asztalomnál az egyik frissítő italokat forgalmazó cég képviselői, akik nyulak számára gyártott üdítőket kívántak bevezetni a magyar piacra. Felajánlották, hogy tetszés szerinti számban bocsátanak a rendelkezésemre űrlapokat, ha az aljukra odanyomtathatják a cég jelmondatát:

 

– „A nyúl vígan tapsikola:    Itt van már a Tapsi Cola!”

 

Ajánlatukat természetesen mély megvetéssel visszautasítottam. Az általam indított mozgalom tiszta és világos céljait nem homályosíthatják el silány és önös anyagi érdekek. Különben is minden reklámjogot már eladtam a „Nagydob” Bt.-nek – ügyvezető elnök: Moldova György.

Alig néhány hét alatt összejött több mint száztizenhatezer aláírás. A roppant papírköteget a BUTAXI-val – csak úgy mellékesen említem meg, hogy ez az egyetlen olyan teherfuvarozási vállalat, mely a rakodásnál nem számít fel külön gurtnikoptatási pótdíjat, árai egyébként is a legkedvezményesebbek – szállítottam be a Parlamentbe. Az országgyűlés elnöke a lépcsők alján fogadott, megilletődötten vette át az aláírásokat, belepillantott, aztán zavartan nézett rám:

– Bocsánat, bizonyára elkerülte valami a figyelmemet, de nem értem pontosan, hogy Ön milyen tárgyban kíván népszavazást elrendelni.

Homlokomra ütöttem:

– Persze, elnézést! Kaphatok egy tollat? – és sietve felírtam az ívcsomó tetejére: „Követeljük, hogy a Nagykörutat, vagyis a Szent István körút, Teréz körút, Erzsébet körút, József körút, Ferenc körút együttesét azonnali hatállyal kereszteljék át Moldova György körútra!” Erről volna szó, parancsoljon, elnök úr! – mondtam és visszaadtam a golyóstollat.