Az olaj

Kovács János nyugdíjas középiskolai tanár szigorú beosztás szerint élt: páratlan hónapokban fűtött, páros hónapokban evett – egyszerre mindkettőre nem futotta volna a nyugdíjából. A kormány szóvivője legkésőbb júliusra a fűtési költségek jelentős csökkenését ígérte ugyan, de 1992 január végén, mikor az utolsó csepp olajat is beöntötte a kályhába, a nyugdíjas tanár reménytelenül távolinak látta a nyarat. Kovács letérdelt és fohászkodni kezdett:

– Istenem! Küldd el értem a halált és vitess magadhoz a mennyek országába, vagy ha lehet, inkább a jó meleg pokolba. És kérlek, rendeld pokolbeli társaimul a szívtelen gazdagokat, mindenekelőtt az olajipar vezetőit és részvényeseit. Ámen.

Elkeseredésében Kovács egy kissé kiengedte a hangját, ennek következtében egy emelettel feljebb csőrepedés keletkezett a régi leromlott bérház falában. A mennyezeten könnyekre emlékeztető vízcseppek jelentek meg, a nyugdíjas tanárnak úgy tűnt, mintha maga a Mindenható is megsiratta volna a sorsát.

Másnap, mint hatvan éve minden reggel, pontosan 6 óra 14 perckor Kovács kivonult lakásának legkisebb helyiségébe és enyhe terpeszállást vett fel. Megdöbbenve tapasztalta, hogy sötét és bűzös folyadékot ürít. Csak arra gondolhatott, hogy a már hosszabb ideje rakoncátlankodó veséje végképp felmondta a szolgálatot. Kovács lemondóan legyintett:

– Mindenem romlik, csak az erkölcseim javulnak – mormogta maga elé, egy üres mustáros pohárba vizeletmintát vett és elvitte az orvoshoz.

Az urológus egy gyógypillantást vetett Kovácsra – többre nem futotta idejéből és a megszabott anyagi keretből –, majd átküldte a laboratóriumba. A laboráns sokáig és figyelmesen vizsgálgatta a folyadékot, közben gyanakodva kérdezte:

– Ezt maga pisálta Kovács bácsi?

– Én, laboráns úr. Sajnos mióta szegény feleségem meghalt, senkim sincs akit megkérhetnék rá. De miért kérdezi, valami baj van?

– Az az igazság, hogy elég ronda ez a minta. Mit evett mostanában?

– Mostanában semmit – és mintegy mentségképpen hozzátett egy, a rádióban gyakran hallott kifejezést –, ugyanis méregtelenítem a szervezetemet.

A laboráns befejezte a vegyelemzést és megkönnyebbülten felnevetett:

– Jó vicc volt, Kovács bácsi, de én már öreg csiligás vagyok, engem nem tud becsapni!

– Mivel csapnám be önt?

A laboráns felemelte a mustárospoharat:

– Tudja mi van ebben? Színtiszta, finomított kőolaj, a kutaknál negyven forint literje. Na menjen szépen haza Kovács bácsi, és máskor ne tartson fel ilyenekkel.

Azokat az üvegeket, melyekben a vizeletmintákat hozták, a laboráns általában megtartotta magának. Az adminisztrátornővel közösen elmosogatták és némi jövedelemkiegészítésül visszaváltották a közeli élelmiszerboltban, de ez a mustárospohár kitisztíthatatlannak látszott, ezért inkább visszaadta.

A nyugdíjas tanár otthon leült a hideg szobában és eltöprengett. Sokáig küszködött ellenérzéseivel, de végül elszánta magát egy kísérletre: a pohár tartalmát óvatosan beleöntötte az olajkályha tartályába, majd gyufát gyújtott és utánadobta. Azon morfondírozott, hogy tudja kitakarítani majd a kályhát, mikor a folyadék hirtelen lángra lobbant. A kályha duruzsolni kezdett, míg testét lassan átjárta a meleg, Kovács felfogta, hogy Isten csodát tett vele, térdre ereszkedett és zsoltárokat kezdett énekelni.

Áhítatosság közben megfordult fejében a gondolat: megkéri a Mindenhatót, hogy teljesítse ki a csodát és a székletét is változtassa ötezer forintos bankjegyekké, de elszégyellte magát a mohóságán. Végül azzal vigasztalódott, hogy ezért nem kell külön fohászkodnia, mert az ötezer forintosok érték tekintetében hamarosan alig különböznek majd a székletétől.

Kovács szerette volna titokban tartani a történteket, mert őszintén szólva restellte, hogy tiszteletreméltó nyugdíjas középiskolai tanár létére bizonyos tekintetben olajtermelő kúttá kellett átalakulnia.

Minden elővigyázatossága ellenére a régi, leromlott bérházban hamarosan feltűnést keltett, hogy Kovács olajkályháján most nem lógnak ott a februárban máskor megszokott jégcsapok. A rejtélyt sokáig nem tudták megfejteni; ahhoz Kovácsot élhetetlennek találták, hogy postát raboljon vagy áfa-visszaigénylő csekkeket hamisítson, ahhoz viszont túlságosan becsületesnek, hogy bankot vagy jobboldali pártot alapítson. A ház lakói gyakorlatias gondolkodású emberek voltak; más pénzforrás lehetősége fel sem merült bennük.

A kíváncsi lakók a rejtély végére akartak járni, folyamatos figyelőszolgálatot szerveztek, támaszpontjukat a Kovácséval szemközti lakás előszobaszekrényének tetején alakították ki, befőttek, birsalmák és kalaposdobozok védték őket a lelepleződés ellen.

Egyik nap a hajnalban szolgálatot teljesítő ügyeletes elképedve tapasztalta, hogy pontosan 6 óra 14 perckor a nyugdíjas tanár enyhe terpeszállást vesz föl az olajkályha előtt, jobb lábát kisé megemelve a tartályba vizel, majd egy szál gyufával lángra lobbantja. Az ügyeletes azonnal riasztotta társait, rendkívüli lakógyűlést hívtak össze és kérdőre vonták Kovácsot, a tetten ért nyugdíjas középiskolai tanár hosszas unszolásra kénytelen volt felfedni a titkát. Bejelentése általános felbuzdulást váltott ki, hozzá hasonlóan nehéz anyagi körülmények között élő szomszédai elárasztották kéréseikkel, hogy segítsen megoldani fűtési gondjaikat – Kovács nem tudott kitérni előlük.

A szomszédok már kora reggel megjelentek az előszobában, csörömpöltek vödreikkel és marmonkannáikkal. Kovács el akarta kerülni ezt a mindennapos háborgatást, ezért egy csővezetéket szereltetett fel, melyen keresztül lejuttatta az olajat az alacsonyabb szintekre – ezt a hálózatot az ügylet humanitárius jellegére utalva „Barátság vezeték”-nek nevezték el.

Kezdetben a nyugdíjas tanár ellentételezésül beérte egy-egy tálca pogácsával vagy csörögefánkkal, esetleg a termelést feltehetőleg serkentő néhány üveg sörrel, de egy váratlan esemény megzavarta ezt az idillinek mondható állapotot.

Egy felderíthetetlen kilétű személy, gyaníthatólag egy, az olajakcióból kimaradt házbeli lakó feljelentést tett az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnál. A hivatal ellenőrei ki is szálltak a helyszínre és egy rajtaütésszerű vizsgálattal megállapították, hogy Kovács súlyosan megsértette az adózási szabályokat. Az ellenszolgáltatásként kapott pogácsák, csörögefánkok és sörök értékét forintosítani kellett volna, utána összevonni a felvett nyugdíjjal, az így nyert összeg mindenképpen túlhaladta volna az évi százezer forintos határt, tehát személyi jövedelemadó kötelesnek minősül. A mulasztást semmiképp sem menthette a törvény hiányos ismerete, életbe léptek a büntető szankciók, mindenekelőtt Kovács elvesztette tevékenységének importkiváltó jellegével kapcsolatos kedvezményeit.

Súlyos bírságot vetettek ki a nyugdíjas tanárra és a pénzügyi tárca további veszteségeinek megelőzésére kötelezték, hogy a benzinkutakhoz hasonlóan egy leplombált mérőkészüléket szereltessen fel magára. Kovács hiába tiltakozott, a szokásos alkalmazási feltételekhez viszonyítva csak annyi eredményt tudott elérni, hogy kikötötte: tankolásnál a fogyasztók nem kezelhetik önállóan a töltőcsapot.

Kovács, ha méltatlankodva is, de tudomásul vette a kialakult helyzetet, legnagyobb megdöbbenésére az ügy nem zárult le ezzel a határozattal. Az igazságügyminiszter törvényességi óvást emelt, mivel az Alkotmány rendelkezéseinek értelmében minden természetes energiaforrás az állam tulajdonát képezi. Indítványa nyomán a parlament sürgősségi besorolással több héten át tárgyalta ezt a köznyelvben csak „pisai olajtorony”-ként emlegetett problémát. Heves viták után Kovácsot az Állami Vagyonügynökség ellenőrzése alá utalták, kezelésére kilenctagú felügyelőbizottságot jelöltek ki és meghirdették a privatizálását. A felhívásra csak egy, a házban lakó özvegyasszony nyújtotta be pályázatát, aki már régóta kacérkodott az éltes korára is férfias megjelenésű Kováccsal. Ő is rendkívül szerény ajánlatot tett: adósságai egy részét ajánlotta fel az államkincstárnak. A nyilvánvaló kudarc után Kovácsnak lehetősége nyílott önmaga privatizálására; vállalta, hogy egy fél évig termelésének tizenöt százalékát fizeti ki megváltásul.

A jogi csatározásokban megedződött Kovács többé már nem hasonlított korábbi félénk és visszahúzódó önmagára. Kezébe vette saját sorsának irányítását, mindenekelőtt kedvezőbb működési feltételeket próbált kialakítani:

– Épp elég, hogy olajat adok az államnak, nem akarok tejelni is – jelentette ki határozottan.

Érintkezésbe lépett doktor Sárkány Sarolta adószakértő ügyvéddel, akit rámenős stílusa miatt a jogász szakmában csak Zsaroltának hívtak. Doktor Sárkány akkor vált széles körben ismertté, mikor egy próbaper során tizenkét métert alkudott le a rádió lakihegyi nagyadójából. Tanácsára a nyugdíjas tanár egy önálló betéti társaságot alapított „Petrol Kovács”, rövidítve „Petko” néven.

El kívánta kerülni, hogy az adóhatóság könnyen áttekinthesse tevékenységüket, ezért viszonylag széles működési területet jelöltek meg; az olajtermelés mellett szerepelt többek között a rózsavízkészítés, a léggömbfestés, tyúkszemirtás robbantással, hadisírgondozás és lovas futárszolgálat.

Kovács az ügyvédnő mellett még egy kültagot vett be a társaságba, a vizeletét elemző laboránst, aki szakvélemények sorozatával igazolta a „Petko” termékeinek természetes voltát és kitűnő minőségét, különösen magas viszkozitásukat emelte ki. A ház bejáratánál kirakott hirdetőtáblán feltűnt a később széles körben elterjedt jelmondat:

 

– „Ami a lónak a patkó     Az a motornak a Petko!”

 

A „Petko” viszonylag alacsony, üzletet rontó árai érthetőleg ellenséges indulatokat keltettek a többi magyar olajtársaságban. A tőkeszegény Kovács nem vehette fel a harcot a konkurenciával, hosszas tárgyalások után kiegyezett velük. Belépett a titkos kartellbe, kötelezte magát, hogy üzletpolitikájában ő is alkalmazkodik az olaj világpiaci árának ingadozásához – ha fölfelé megy, emel, ha viszont lefelé tart, akkor szintén emel.

Az árak folyamatos felsrófolása zúgolódást, majd haragot váltott ki Kovács legfontosabb felvevő piacán, a bérház lakói között. A nyugdíjas tanár azzal próbálta feloldani ezt az ellenszenvet, hogy száz liter eladott olaj után hetven fillér fejlesztési hozzájárulást fizetett a lépcsőház rendbehozatalához.

 

Ez az áldatlan viaskodás megerősítette Kovácsot abbeli szándékában, hogy más, az eddigieknél szélesebb alapokra terjessze ki a tevékenységét. Első vállalkozásként inkognitóban átjárt Kis-Jugoszláviába és a maga szerény szintjén segített megtörni az olajembargót. A belső elhárítás fel akarta fedni az ügyet, de Kovács ellenkártyaként kijátszotta azokat a titkos adatokat, melyeket a szerbektől kapott a horvátországi magyar fegyverszállításokkal kapcsolatban – az elhárítás ennek nyomán elállt a szándékától.

Kihasználva a kartelltagság által biztosított nyilvánosságot, a „Petko”-nak sikerült elérni, hogy nemzetközi szinten is felkeltse a figyelmet maga iránt. Kovács havi közel félbarelles teljesítményével, ha nem is vezető helyen, de megjelent az olajtermelők éves világstatisztikájában. Ez a szereplés felkeltette az egész világot behálózó olajipari szervezetek érdeklődését, az OPEC soros bécsi ülésén felvette tagjai közé és „sejk”-i rangot adományozott neki, a továbbiakban jogában állt „Abu Kovácsnak” szólíttatni magát.

A kiéleződő olajválságban ő is tartotta magát az OPEC stratégiai elveihez, bevetette az olajfegyvert, vagyis csökkentette a termelését, csak a saját Diesel Mercedes gépkocsijának üzemeltetéséhez szükséges mennyiséget állította elő.

Kevéssel később a Mindenható kifürkészhetetlen akaratából végleg elapadt a nyugdíjas tanár saját olajforrása. Doktor Sárkány „Zsarolta” alaptalannak találta ezt a döntést, indítványozta, hogy indítsanak pert, de Kovács méltányosságból elhárította ezt a felvetést.

– Bármi is legyen a mostani véleményünk az Úrról, gondolnunk kell a korábbi érdemeire. Egyébként sem kell kizárni azt a lehetőséget, hogy valamikor később mindkét félre előnyös megállapodásokat köthessünk vele.

Ez a változás egyébként sem zavarta meg az üzletmenetet. Kiterjedt összeköttetéseire támaszkodva Kovács is a Független Államok Közösségéből importált olajjal jelent meg a piacon.

Nemzetközi tekintélyére hivatkozva Kovács itthon is jelentős összegű állami támogatást kapott. A pénzből kiépítette saját hálózatát, országszerte megjelentek a „Petko”-kutak, kifolyónyílásukon a cég reklámfigurájával, „Ó Lajos”-sal. Ezt a jelképet a brüsszeli „Manequin Pis”, pisilő kisfiú mintájára alakították ki, de erkölcsvédő női szervezetek tiltakoztak az obszcén pár ellen, ezért úgy alakították át a kutat, hogy az olaj a figura füléből folyt ki.

Üzleti sikerei nyomán fokozatosan megnövekedett Kovács társadalmi elismertsége is. Tudományos pályázatot írt ki egy eddig megoldhatatlan probléma, az olaj és a víz összekeverésének legtökéletesebb módszereire. Az első díjat a cég saját embere, egy kútkezelő vitte el, aki a technikát később odáig fejlesztette, hogy az olajat végképp kihagyta a keverékből. Kovács szakmai szempontból jelentős összegekkel támogatta a külföldre távozott honfitársaink érdekvédelmi szövetségét, a „Magyar Olajralépők Szövetségét”. Kovács őszintén sajnálta, hogy nem sikerült munkatársul megnyernie a szakterület nagy alakját: Zemplényi Györgyöt.

Mint nemzeti tőkés, vagy ahogy politikai ellenfelei vagyonának eredetére célozva elnevezték, „nemzeti tökös”, elindult egy időközi országgyűlési választáson. A bortermelő vidék hagyományaihoz alkalmazkodva fogalmazta meg Kovács kampányának jelszavát: „Benzin regum, rex benzinum!” Kormánypárti támogatással sikerült is megszereznie a mandátumot. Kovács reménykedett benne, hogy megvalósul titkos vágya: kinevezik művelődésügyi miniszternek. Sajnos ebben a feladatkörben áthidalhatatlannak bizonyult Kovács múltja, az a körülmény, hogy valaha gyakorló pedagógusként dolgozott. Kovács jogos haragjában átült a független frakció széksoraiba, a pártjukat elhagyó „Nagy P”-k: Palotás, Petrenkó és Pozsgay urak közé.

A napokban nyilvánosságra hozott szándékai szerint Kovács egy új pártot kíván alapítani. Mint pártvezér, fő eszmei ellenfelének a szociális demagógiát tekinti, a szegényebb néprétegek hátrányos helyzetének felelőtlen felhánytorgatását, ezt a gondot csak a vállalkozói réteg anyagi megerősödése oldhatja meg – mint hirdeti programjában.