Fekete gólya

A vonat kifelé indult az állomásról. Szemerkélt az eső. Az állomásfőnök megvárta, míg elhalad a szerelvény, hanyagul tisztelgett az egyik kalauznak, aztán megfordult, unottan rámeredt a raktár elé dobált üres tyúkketrecekre. A szél felhőnyi pihetollat zúdított ki a dróthálós ládákból. Le se söpörte nyakáról, ami éppen rászállt. Elfelejtett állomásfőnök volt, akárcsak az állomás.

Az irodaajtóban megállt.

A vágány túlsó oldalán, a salaklerakodónál fiatal fiút vett észre. Éppen fölemelkedett a salakkupac mögül. Nyurga, rövidnadrágos kamasz volt, tíz év körüli, csupasz lábán ormótlan nagy bakancs, a vállán hátizsák. Két csontos térde sután fénylett az esőtől, mintha más nem is ázott volna rajta. Látszott a mozdulatán, hogy zavarba jött. Tanácstalanul nézett körül. Sehol egy lélek, csak a Főnök meg az üres ketrecek. Még szekérzörgés se hallatszott sehonnan. Szemben, az eperfás országút völgybe ereszkedett, majd újra fölfelé kapaszkodott. A domb fölött sárga és mélykék volt az ég. A dombperemen betonoszlopos villanyvezeték húzódott végig. Mintha gólyalábak gyalogoltak volna valahová, egyik a másik után. Most megálltak éppen.

A fiún átvillant: talán mégsem kellett volna eldobni a jegyét? Nem fogják kérni tőle?

Nem volt gyakorlott utas, noha igyekezett annak látszani. Nagy lendülettel átugrott az első sínpár fölött, de megcsúszott. Erre újra meglassította a lépéseit. A Főnök továbbra is mustrálva nézte. Zsebre dugott kezével belülről pöckölte a nadrágja két szárát. Megvárta, míg a fiú eléje ér.

– Na, fickó! Most aztán itt maradtál. Máma te vagy az első madár.

A hang kemény volt, ha nem is barátságtalan. A fiú mégis ettől bátorodott meg. Vajon nem szándékosan tartóztatja a Főnök? S közben Zicska az irodában hallgatózik kajánul?

Csak heccből szállt le a salaklerakodónál, hogy ott lapítson, míg a vonat bent áll; hadd higgye a barátja, hogy nem érkezett meg. Úgy látszik, most visszakapja a kölcsönt. Zicska semmit se hagyott viszonzatlanul, amiben alul maradt; még egy ártatlan mókát sem.

Kicsit oldalt húzódott, és besandított az irodaablakon. Erre a Főnök is arrafelé fordult.

– Nézed, ugye? – nevetett sokat tudó hunyorítással.

– Igen… – felelte báván, s nem tudta, hogyan tegye szóvá gyanúját.

– Hát nézheted is – folytatta a Főnök. – Jó kis keményfa padra fekszel, más nincs, csak ilyen. Ha minden jól megy, itt alszol éjszaka, másképp elvisz az eső. Hogyan is hívnak?

– Galambos Ádinak.

– Galambos? – hümmögte kényelmesen. – Hát hiszen az is csak jó név. Aztán sakkozni tudsz-e?

Azt hitte, nem hall jól. Az eső surrogva permetelt. A Főnök úgy állt az esőben, mintha ez volna a legkedvesebb szórakozása. Borostás arcán patakokban folytak le a csöppek. Ádi nézte, és egyre bizonytalanabbul érezte magát. A sok élmény zaklatottan zsongott benne. Az ötórás bumlizás, az utasok a vonaton; egy kövér parasztasszony, aki kendővel takarta le az arcát, és úgy aludt, kis hólyagokat fújva a kendőbe; aztán a vöröslő kőbánya, amely mellett elhaladtak; a völgyekkel szabdalt táj, amerre még sosem járt; a jó háromnegyed órás szakasz, mikor teljesen egyedül maradt a kupéban; s az indulás otthonról, a bosszúság, hogy anyja kikísérte az állomásra – de azért visszaintegetni már jólesett… Vakáció, magány, szabadság! S egy kis elfogódottság, hogy a barátja meghívta vendégségbe, és ő elfogadta ezt a meghívást. Ez már felnőtt dolog.

Csak a Főnök személye nem illett sehogy a képzelgésekbe, amelyekkel megérkezését színezte. Mért fontos most, hogy tud-e sakkozni? Nem tetszett neki ez az ember.

Beállt az eső elől az eresz alá.

– Tessék mondani, nem látta itt a barátomat? Azt írta, várni fog. Egy fekete, sánta fiú. Olyan idős, mint én.

– Itt csak én várok, fiacskám – mondta a Főnök, majd a ketrecekre mutatott. – Hanem tyúkokat, azokat csakugyan várunk. De ilyen időben azok se kocsikáznak szívesen. A faluba jöttél?

– Igen.

– Kihez?

– Panta Virágékhoz.

– A kovácshoz?

– Igen.

Most már nyíltan benézett az irodaablakon.

– Zsicska nincs bent?

A Főnök összehúzta a szemét.

– Gyere, megmutatom a padot, ahol a magadfajták aludni szoktak.

S belépett az ajtón.

Már dörgött kint, a pihetollak vadul kergetőztek a vágányok fölött.

A forgalmi irodának indigószaga volt. A csenevész akáccserjék rá-rácsapódtak az ablaküvegre. A bejárat mellett kurblis telefonkészülék, a falon légypiszkos térkép. A telefon időnként aprókat csörrent, mint valami mocorgó élőlény. Minduntalan oda kellett pillantani rá: most… most fog történni valami.

A Főnök lezöttyent a poros asztal mellé.

– Na, hogy tetszik?

Kezében lógatta a hátizsákját, bizalmatlanul.

– Nekem most muszáj elindulnom… Sokáig tart az eső?

– Hát, ahogy kedve van. Egyszer özönvíz is volt, aztán vége lett. Gyalog két óra a falu, Panta Virágék meg az alszegen laknak.

– Tetszik ismerni őket?

– Már hogy a csudába! Ők szokták megpatkolni a kecskémet.

S odamutatott egy bakterlámpákkal, piros zászlócskákkal körülrakott padra.

– Pakolj csak le. Aztán elmondod, mi van a hátizsákban. Pisztoly van?

Megrezzent. Hirtelen nem tudta: tréfának vegye a kérdést – vagy hivatalos vallatásnak?

A Főnök arca komoly volt. Úgy nekikészült, mintha egész éjszaka így akarná folytatni.

– No, van vagy nincs?

– Nincsen.

– Puskapor sincs?

– Az sincs.

Próbaképpen elnevette magát.

– De azt tudnék csinálni…

– Úgy! Szóval tudnál. És volna szívetek elrobbantani. Az öcsém meg azt hinné, hogy vadorzó jár az erdőn. Tudod, a vadorzónak mi jár? Meg kell nyúznia a vadat, amit lelő, aztán belebújtatják a bőrbe, és úgy vezetik végig a falun. És csak azután viszik börtönbe.

Megint nevetni próbált.

– Ez nem mulatság – mondta a Főnök. – Nekem elhiheted, az öcsém erdész a füzesi erdőn, már nem egy legényt bújtatott vaddisznóbőrbe.

A telefon újra csörrent. Kint a szél tépázta az akácokat.

– Ülj le – mondta a fiúnak.

– Hová? Ide?

– Ide, szembe velem.

Odahúzott egy széket, s leült. Hogy csináljon valamit, az asztalborító kék papírt birizgálta. Ilyen papírba szokta kötni az iskolakönyveit – de ez csak futó gondolat volt. A kollégium olyan távolinak tűnt most, mint egy másik földrész. És egy új földrész partjai bontakoztak. Az árvizes erdők, füzesek, poshadó holtágak labirintusa, kiszáradt medrek kagylótemetői, melyekről annyiszor mesélt neki Zicska – s most ez a furcsa veszteglés a várva várt partok előtt…

De mi történhetett Zicskával? Most már bizonyos, hogy nincs itt. És a Főnökön se tud eligazodni. Bolond kicsit? Vagy mindent céllal csinál? Mit akar? Csak unja magát?

Főképp az aggasztotta, hogy hova rejtse a riasztópisztolyt, ha a hátizsákot kibontatja vele. A riasztóhoz nem kell engedély; ha mégis akadékoskodik, majd rámolás közben becsúsztatja az egyik zokniba.

Hirtelen felemás érzések lepték meg. Félt is a Főnöktől – s ugyanakkor bizalmat is érzett iránta. Jó volna a fiókjaiba belenézni, végigjárni vele a vasajtós raktárt. Biztos nem ok nélkül lett állomásfőnök. Lehet, hogy idegenlégióban szolgált, ott szokta meg a faggatást.

Zicska azt írta utolsó levelében: „Hozd el azt is, mert kellhet. Éjszaka biztonságosabb, ha itt van. És hallgass. Hozzávalót majd én szerzek.”

Eltökélte, hogy ehhez tartja magát.

Megkönnyebbült, mikor a Főnök tovább kérdezett.

– Kés vagy tőr, ilyesmi van-e?

– Az van.

– Tőr?

– Igen.

– Mutasd.

Előhúzott egy agancsnyelű tőrt. Igazi, szabályos tőr volt, kis vályúval a vérnek. A Főnök hosszasan forgatta. A pengét végighúzta a nagyujja begyén, rálehelt az acélra, s figyelmesen vizsgálta, a pára hogyan tűnik el.

– Jó acél – bólogatott. – Meg van már keresztelve?

– Tessék?

Értette a kérdést, de időt akart nyerni. Mi jobb: ha az igazat mondja, vagy enged a kísértésnek?

Harmadik éve birtokolta a tőrt. S még kereszteletlen volt. Egyszer ugyan… De az elmaradt akkor valahogy. Bár éppen úgy meg is történhetett volna. Bilingézni voltak a szőlődombok között, szüret után. A tanyaházak mellett lilásan vörösödtek a hordóforma törkölykupacok. Veréb- meg seregélycsapatok csipkedték belőlük a húsosabb szemeket. Lesbe álltak az egyik tanyaház mögött. Kis idő múlva két varjú szállt le, pár méterre tőlük. „Vágd oda!” – súgta Zicska a fülébe. Lassan fölemelte, megszorította a tőr nyelét. Hármat kell fordulnia, akkor épp a hegyével ér oda. A csillogó szárnytollakat átmetszi, felnyársalja a gyanútlan madarat. Le se fogja hunyni a szemét. Nézni fog. „Mire vársz? – suttogta Zicska. – Add ide!” Erre még görcsösebben szorította a tőrt. „Tehát három, három és fél…” Végül mégis odacsúsztatta Zicska kezébe. Az egyik varjú fölneszelt és elröpült, majd a másik is utána. Zicska dühöngött. Ő meg hallgatott. Nem bánta, hogy így történt: a varjú nemcsak hogy zsákmány maradt a szemében, de kettős életet élt. Egyszer mint szökevény bukkant eléje, hasította a levegőt; máskor meg a keze között feküdt, és tollába törölte a tőrt.

Most az utóbbit választotta. A Főnök elismeréssel csettintett.

– Ez igen. Csak úgy egy dobásra! Ki se nézné belőled az ember.

Aztán hirtelen:

– Más nincs a hátizsákban?

Mint a bulldog, olyan szívósan fogta, amire ráharapott. „Ez csak szándékos lehet – gondolta. – Valamit akar.”

– Meddig maradsz Panta Virágéknál?

– Egy hónapig. De lehet, hogy tovább is.

S várt kicsit.

– A völgyön túl van a falu? A tetőről oda lehet látni?

– Látni lehet, de most még gukkerral se.

– És ha csöndesedne az eső?

– Nem csöndesedik.

– De ha meg tetszene mondani, hogy melyik úton…

– Vaddisznó mindegyik úton jár. Vihar után meg mindig nyugtalanok, nem szeretik a villámlást. De hát még az ember is. Csak képzeld el! Úgy csattog, hogy a korhadt fa is kidől. És ha kigyullad valamelyik? Múlt héten egy kőrisbe vágott bele, idáig ellátszott, ahogy égett. Zicska barátod is lapulhat most otthon, én mondom.

A Főnök fölállt, kurblizni kezdte a telefont.

– Hallóóó! Halló! Tizenhetes? Mi újság maguknál? Jég? A falu felől? A vonaluk elszakadt? Na, isten neki. Majd csak reggel akkor. Hogy… a Kapitány? Hagyja csak, nem kell azt félteni. Ha találkozik vele, mondja, hogy üdvözlöm. Vasárnap ott leszek.

Lassan visszasétált az asztalhoz. Közben megkérdezte:

– Na, mi van még a hátizsákban? Kispárna nincs?

– Nincs.

– Mert azt nem kapsz, csak pokrócot legföljebb.

S ültéből lehajolt, hogy egy fiókot kihúzzon. Azt hitte, máris a pokrócot szedi elő. Csak nem parancsol rá, hogy most mindjárt feküdjön le? Ha rázárja az irodaajtót, feltöri s megszökik – ezt azonnal elhatározta.

A Főnök egy pepita zacskóból kopott sakkfigurákat szórt ki az asztalra, viaszosvászon táblát teregetett szét.

– Gyerünk, állítsd fel őket!

– Nem tudok sakkozni – szabadkozott.

– Még mit nem! Hogy megint csak egyedül játsszak? Gyerünk, egy-kettő. Aki veszít, az hordja be a ketreceket a raktárba.

– De én csak malmozni tudok.

– Az se rossz, de most sakkozni fogunk. Én játszom a fehérrel, te a feketével. Na, kiraktad?

– Egy hiányzik – mondta kelletlenül.

– Az ám, a királynőcske. Hát ez hova lett… – s újra belekotort a fiókba. Végül előhúzta a hiányzó bábut. Csorba volt, fejetlen.

– Ez nem jó…

– Csönd! – mordult rá a Főnök.

S előkerült a hiányzó rész is: egy papírból kivágott fej, amilyet a karácsonyfák vattaangyalai szoktak viselni. Eredetileg szőke lehetett, de tintával feketére pacnizták a haját. A Főnök belecsúsztatta egy kis hasítékba a bábu nyakán.

– Majd meglátjuk, mire mész vele. A királynő minden irányba léphet, csak ugrani nem ugrik. Nem is illenék hozzá, a kecske ugrik meg a ló. De az aztán igen! Fehér indul, ugrik a lóval. Lássuk, mit csinál a fekete!

Ravaszul mindig ugyanazt lépte, amit a Főnök. De csakhamar fogyni kezdtek a bábui, a Főnök irgalmatlanul pusztított közöttük.

– Védd magad, fickó! Aki tőrt tud hajigálni!

Aztán meglepetten:

– Micsoda?!

Éppen ráhibázott, és kiütött egy futót.

De közben egyre jobban égett a szeme. Az éhségtől? Vagy az álmosságtól? A lámpa az asztal szélén eregette a kormot. Nyugtalanította ez a kierőszakolt sakkozás. Végre is nem erről van szó… ez csak ámítás. Kint jég verte az ablakot. Zicska ezért nem indult el? És ki lehet az a Kapitány? Zicskának tudnia kell, csak ővele beszélhet őszintén. A Főnök nem őszinte igazán. Most is úgy csinál, mintha saját magával játszana. Beszél, nevetgél nagyokat, s a fekete bábukkal is ő lép. Így ülhet télen is az irodában, egyedül, közben csöng a telefon, elmegy a vonat, s mire visszatér a tábla mellé, már nem tudja, ki lépett utoljára. Ha akarja, csalhat is.

Kicsit megsajnálta a Főnököt.

– A Kapitány… az is idejön most? – kérdezte.

– Haha, hát már az ő nevét is megjegyezted? Jó firma vagy te! A Kapitányt nem kell félteni, de nem ám! Ütöm a lovat. Mit csinál a királynőcske, lássuk!

A királynőnek – mintha csak sejtette volna sorsát – oldalt billent a feje. Kis idő múlva ki is ütötték, és visszakerült a pepita zacskóba, amelyet szünet nélkül rázogatott a Főnök.

Még vagy tizenötször kezdtek új játszmát, de nem volt kegyelem. Pedig már az ott alvásba is szívesen beleegyezett volna.

– Ne aludj! – hallotta újra meg újra.

És ő gépiesen mindannyiszor felkapta a fejét.

– Nem alszom. – S közben összevissza táncoltak előtte a fekete-fehér kockák.

A királynő meg elvágtatott egy ló hátán, nem tért vissza raboskodni a pepita zacskóba.

 

Tizenegy óra felé szekérzörgés robajlott fel, majd egy bozontos szemöldökű, kék kötényes férfi lépett be az irodába. Panta Virág volt. Egyedül.

Éppen útközben kapta el a vihar meg villámlás, de úgy, hogy végül nem bírt a megbokrosodott lovakkal, s be kellett térnie az egyik közeli tanyára. Ott várakozott másfél órát. Ádi felől azonban nyugodt volt. Sejtette, hogy a Főnöknek szemet szúr a csellengő gyerek, s nem engedi egyedül nekivágni a viharnak – de azért nagyot lélegzett, mikor ott találta az irodán. És barátságosan megveregette a hátát.

– Hát te volnál az a Galambos?

Elfogódottan mondta, hogy igen. Majd rögtön megkérdezte:

– És Zicska?

A válasz nem mindennapi volt: barátját kígyó marta meg előző nap, s tüzes vésővel kellett kiégetni a helyét, ezért nem ülhetett még szekérre.

Éjfél volt, mire a füzesi alszegre értek.

Zicska lázasan feküdt még, mikor Ádi megérkezett; de azért kiharcolta, hogy az éjszakát már kint tölthessék a faházban.

Ez a lécekből összerótt bódé az udvar végében állt, közvetlenül az agyagos partoldal mellett, és sokáig csak lomgyűjtőnek használták. Ide hányták be a kicsorbult szerszámokat, drótra fűzött öreg patkókat, törött kocsikerekeket, Panta Virág világháborús kardját – órákig lehetett böngészni közöttük.

Zicska rendbe rakta a sok kacatot, kiseperte a bódét, téglalábakra priccset állított be, és a szalmazsákját is kivitte. Csak miután mindennel megvolt, akkor kérte meg az apját, hogy őszig kint aludhasson. Azóta ez volt a nyári szállása.

A bódé mögött, a partoldalon meredek ösvény vezetett fel a Szentvér-dombra, sűrű akác- meg vadkomlóbokrok között. Ha szél fújt, a lecsüngő komló úgy csapkodott, mint a kibontott haj.

– Megesz a patkány itt – mondta egyszer az apja.

– Nem esz meg, raktam le mérget – válaszolta.

– Miféle mérget?

– Gálicos kenyérbelet. Mindennap újraáztatom gálicos lébe.

Hamarosan két tyúk elhullott, egyéb nem. Erre sürgősen kerített egy frissen döglött patkányt, és azzal igazolta, hogy a méregből csak az ehetett, de több most már biztos nem merészkedik oda. A tyúkoknak pedig valami más árthatott meg.

Semmitől nem riadt vissza, hogy megvédje a bódé birtokát. Az ajtóra zárat szerelt, s lassan minden holmiját kihordta a házból. Néha az egész napját itt töltötte bezárkózva. S ha kérdezték, mit csinál, többnyire mogorván mormogott, amitől senki se lett okosabb.

De már kiskorában se volt könnyű eligazodni rajta. Hatéves lehetett, mikor kórházba vitték felülvizsgálásra (jobb lábfeje születésétől befelé fordult, s ha lépett, megroggyantotta a térdét). Szülei feketébe öltöztek, úgy szálltak fel vele a vonatra. Az asszony próbálta vigasztalni a makacsul hallgató gyereket. „Ne félj – mondta –, most majd segítenek ám.” Ő csak megvonta a vállát: „Maguk félnek, nem én.” S legszívesebben kiült volna a vonatlépcsőre, hogy ne szólhassanak hozzá. Titkos érzése volt, hogy a sántaságot valami céllal kapta. Hiszen ott van Csuba, neki is csak nagyujj van a bal kezén – a halkirály harapta le a többit, azt mondják. Már félig ladikba húzta az óriás harcsát, mikor az újra visszadobta magát a vízbe. Vagy Sándor, ő félkarú. Csak belenyúl a zsebébe, és megsodorva húzza elő a cigarettát.

Mit akarnak hát tőle?

Mikor beértek a városba, a piactéren megszökött a szüleitől. Úgy csatangolt az utcákon, mintha mindjárt valami alkalom adódhatnék, ami elégtételt szolgáltat neki. Először egy térre ért ki, ahol aszfaltozták az úttestet; itt zsebre dugott egy lágy aszfaltdarabot. Aztán a fogház épületét járta körül. Ablakai mind csukva voltak, csak egyet látott nyitva, onnét meg füst szüremlett ki. Valaki a titkos leveleit égethette bent. A füstcsík egyenesen szállt fölfelé, nem fújta el a szél. Innét a tűzoltószertár elé tévedt. Hat egyenruhás ült egy padon, és cigarettáztak. Ő is leült egy kőre, és várt. Közben szekerek dübörögtek el, járókelők álltak meg. És mind a tűzőrségi készenlétről beszéltek. Tisztán hallotta. Ha félreverik a harangokat, a tűzoltókocsi négy lóval robog elő a szertárból. Neki semmi volna felkapaszkodni a hosszú létrákon; otthon sincs, aki úgy tudna fára mászni, mint ő. Délig itt ólálkodott, de nem történt semmi. Végül visszament a piactérre. Kis idő múlva az apja kiáltott rá a templomfal mellől. Erre hirtelen futni kezdett a kofasátrak mellett, de Panta Virág egykettőre utolérte. Két hatalmas pofont kapott. Soha nem tudták kiszedni belőle, hogy merre csavargott.

Zicska szégyellte ezt a régi históriát, s csak valami homályos emléke maradt a szökés okáról. Panta Virág is inkább úgy emlegette föl, hogy kis büszkeség keveredett a hangjába. „Kemény fickó, csak kalapács puhít rajta” – mondta, s már jó korán munkára fogta a műhelyben. Aztán gimnáziumba adta. Egy éve tanultak együtt Ádival. Zömök, kiszámíthatatlan vasgyúróként került a kollégiumba, akitől mindenki tartott. Örökös erőkifejtésben élt; s ha hozzányúlt bármihez, meg is szorította mindjárt, mintha másképp nem tudná felfogni, mi az. Ádihoz az első naptól kezdve vonzódott, és az is őhozzá; de úgy, hogy folytonos ingerültséggel tapintgatták egymás hibáit.

Most cinkos izgatottsággal vonultak vissza a faházba. Mintha maguk is érezték volna, hogy új szakasz kezdődik barátságukban.

A bódéban alig lehetett mozdulni. Két priccs préselődött bent, közbül egy kis ládán drótburás viharlámpa világított. A sárgás fény csak könyöklő felsőtestüket rajzolta ki a sötétben.

Az öregek már rég lámpát oltottak, mikor tőlük még mindig fény szűrődött ki.

– Elhoztad?

– El.

– Mutasd.

Ádi előhalászta a hátizsák aljáról a zokniba csúsztatott pisztolyt, és kirakta a lámpa mellé. Zicska mohón utánanyúlt.

– Lőttél vele azóta?

– Csak kétszer. Nem volt több patron. De azt írtad, tudsz szerezni.

– Szereztem is. Egy hajós hozta Doromlásról.

– Hajós?

– Valami Semjén Vendel. De nem kérdezte, hogy minek kell. A hajósokkal lehet beszélni.

– És biztos, hogy a mi pisztolyunkba valók?

Zicska lehasalt, és egy lakattal lezárt fadobozt húzott elő a priccs alól. Kimarkolta belőle a borsónyi patronokat, s belecsúsztatott egyet a tölténynyílásba. Éppen beleillett. Utána megnyugodva szétszedték a pisztolyt, újra összerakták.

– Tudod, hogy majdnem megjártam az állomáson?

– Hogy?

– A Főnök elkezdett vallatni. Miféle ember?

– Bolond – nevetett Zicska.

– De honnét sejtette, hogy pisztoly is van nálam?

– Csak nem vallottad be neki?

– Dehogy.

– Akkor jó. A Főnökkel vigyázni kell, szeret összevissza dumálni. De az öccse az rendes ember.

– Az erdész?

– Honnét tudod?

– Mondta.

S elhallgatott kicsit.

– Igaz, hogy a vadorzókat végigvezetik a falun?

– Most már régen nem csinálják.

– Azt se, hogy az állat bőrébe bújtatják őket?

– Olyat nem láttam még. Csak azt, hogy a hátán vitették a disznót. De lehet, hogy valamikor bele is bújtatták…

– Akkor mégse hazudott mindent.

Zicska legyintett.

– Mit törődsz vele, a Főnökkel úgyse lesz dolgunk. Majd én megmondom, kivel érdemes itt szóba állni. Persze útközben nem láttál semmit. Az erdőn át jöttetek?

– Igen.

– Az a szekérút is csak most van szárazon, most nagyon kicsi a víz.

– És ladikkal nem is lehet?

– Dehogynem. Csak másfelé. Tudod, mekkora az ártér? Egy hét alatt se tudnád bejárni, meg el is tévednél. Bízd csak rám magad, öregem.

Ádi hanyatt feküdt a priccsen. Feküdt, és hallgatta a csendet. Különös és újszerű volt ez a csend: a fabódékban mindig perceg valami. A szomszédos ólakból fújtatás, kaparás hallatszott be. Az ajtó mellett, a fűzőkre akasztva két sáros bakancsa lógott le, és lassan lengett.

Zicska egy csutkával dugaszolt üvegből hangosan kortyolta a vizet. Szája még cserepes volt a láztól.

Odahajolt hozzá.

– Mutasd… Az apád égette ki?

Zicska felhúzta combján a hálóingét. Mint egy kétpengős, akkora seb vöröslött a kötés alatt, már kezdett kocsonyásodni.

Ádi otthagyta tenyerét a kötésen. Érezte, hogy körülötte forrón lüktet a bőr.

– Fáj? – kérdezte kis borzongással.

Zicska elhúzta a lábát. Elejét akarta venni a sajnálkozásnak.

– Mit tapogatsz? Nem azért mutattam.

– Mért… és ha velem is megtörténne? – Visszahúzódott a szalmazsákjára. – Sok kígyó van errefelé?

– Van, de mérges csak kevés. Nem hiszem, hogy még eggyel találkoznánk. Hanem ezt az egyet jól elintéztem, szétvertem bottal a fejét.

S újra ivott az üvegből.

– Holnap fölkelhetsz már?

– Persze. Nincs értelme, hogy lopjuk a napot. Aztán majd szép sorjában… Bízd csak rám magad, öregem. Majd elviszlek egyszer Sándorhoz is.

– Az kicsoda?

– Gépész a szivattyútelepen.

– A barátod?

– Régóta ismerem.

Ádi megpróbált erőt venni magán, de nem bírt: akkorát ásított, hogy beleroppant az állkapcsa. Pedig érezte, hogy nem álmos igazán.

– Csavarjam le a lámpát?

– Lecsavarhatod – mormogta Zicska, és magára húzta a takarót.

Elvackolódtak a sötétben, de még jó félórába telt, mire elaludtak. Főképp Zicska beszélt. Bizalmasan neveket említett, s Ádi fülében valahogy mind ismerősnek tetszett. De annyi tervről, lehetőségről szerzett hirtelen tudomást, hogy végül – mint a sakkbábukat – összekeverte a neveket.

Utóbb mégis azt álmodta, hogy barátja nem árult el mindent. Egy fűzbokros holtágon eveztek ketten, s mikor megkérdezte, hogy hova mennek, Zicska megfordult a csónak orrában, s azzal az átható, hidegkék pillantásával a szemébe nézett. És nem mondott semmit.

Az ártéri kőhíd mellvédjén hasaltak, és várták a szikvizest. A vaskos, fehérre meszelt hídív a főutcát kötötte össze a Szigettel. Mint valami támaszpont, trónolt a falu közepén, ahonnét minden irányba szabad kilátás nyílt: a szivattyútelep felé, a Szentvér-templom baglyos tornyára, a kanyargós vakutcák udvaraira. Csak éppen madártávlatból. Viszont előnye volt, hogy Zicska még lábadozón is el tudott bicegni idáig. Az első napokban főképp innét mutogatta a látnivalókat. De most már vége a henyélésnek. Most majd megkezdődik az igazi földerítés. A mai nap volt az első, hogy lábáról lekerült a kötés, s már vízbe is mehetett vele, és az evezés, gyaloglás se merítette ki. S ha pillanatnyilag mélázva bámult is a poshadó vízbe, ez csak futó elrévedés volt. Látszott. Valójában friss, pihent erők bizsergették belülről. Azt latolgatta, hogy érdemes-e várakozniok a szódás Tónira. Vagy induljanak máris?

Aztán mégse mozdult. A nap vakítóan tűzött. Ilyenkor, kora délután, kettő és három között minden nesz úgy hallatszott a víz fölött, mintha üvegburába rekedt volna. A sulykolópadok üresen álltak, a part mentén szivárványlott a szappanos víz. A szappant utálják a halak, errefelé nem is igen szoktak pecázni. Ez az asszonyok birodalma volt. A füvön vad piros réklik, kék kötények, kendők száradtak, mint szétlapított, óriási virágfejek.

Zicska hirtelen fölemelte a fejét.

– Meséltem már?

– Micsodát?

Ádi csak most kezdett odafigyelni. Aztán egyre kíváncsibban csillant a szeme, várakozón felkönyökölt. Pillantásával követte Zicska mozdulatát.

– Hogy… itt lent a parton?

– Olyan ciklonféle… Még valami górét is összedöntött a Szigeten, pedig egy percig se tartott. Ha láttad volna, barátom!

S mutatta, hogyan repültek a kanálisba a kiteregetett ruhák. Először a magasba, mint a sárkány, aztán lecsapódtak a vízbe. Az asszonyok könyörögtek, hogy ússzanak be értük. Erre vagy négyen lerohantak, és elkezdték a halászatot. Mulatságnak se volt rossz. Lebuktak a víz alá, fejükkel nyomták fel a libegő holmikat. Folyton röhögni kellett. Zicska az utolsó darabot már nem hajította ki a partra, kiúszott vele. Egy piros szoknya volt. Fölbukó feje épp a deréknyílásba talált, s mikor kilábalt, a szoknya átcsúszott a vállán, le a derekáig, csurgósan a testére tapadt. Először csak illegett benne, majd egyre jobban belevadult. Társai kergetni kezdték, ő meg, ahogy bírt, futott, de nem nagyon tudott a szoknyától, s elvágódott. Egy pillanat múlva már mind rajta henteregtek. Csak akkor ugrottak szét, mikor a menyecske is odafutott. „Megbolondultatok? Szét akarjátok tépni?”

Az egész kanálispart nevetett.

– Ez most történt?

– Most. Még nincs két hete.

– És tudod, kié volt?

– A szoknya?

– A piros.

– Hát persze. A Sándor nagyobbik lányáé.

Ádi fölpislantott.

– Miért, van kisebb is?

– Az se olyan kicsi már. De az nem jár ki mosni, valami betegsége van, olyan köhögős betegsége.

Zicska leugrott a mellvédről, nagyot nyújtózott.

– Ha akarod, elmehetünk hozzá.

– Sándorhoz?

Ádi tisztázni akarta, kihez.

Negyedórával előbb még azt tervezték, hogy a Kapitányt látogatják meg a Szigeten, ahová úgyis készülődött Zicska: valami üzenetet kellett átadnia. Az a bizonyos Semjén Vendel bízta meg vele. „Nem sürgős, de ha kint jársz, beszélj az öreggel. Aztán majd én is kiugrom hozzá” – így hagyta meg a hajós. S az ilyesmit nem illik szó szerint venni, az ember igyekszik elintézni hamar. Csak aztán közbejött a sebláz, Ádi megérkezése.

– Helyes – mondta Zicska. – Először menjünk a Kapitányhoz.

A szikvizes kordéja éppen akkor kanyarodott be a hídra, s azt megvárták még. Zicska kiemelt a ketreces ládából két üveget, majd füttyentett, ahogy a szikvizes szokott, mikor a gebéjét nógatta. A szódás megfenyegette, visszarántotta a gyeplőt, de a gebe csak annál jobban trappogott. Ezen jót mulattak. A faluban híre volt, hogy a vértolulásos, kövér Tóni hogy fél, ha nagyon kocódnak az üvegek. Egyszer felrobbant egy az ülés mögött, és az egész ülepe tele lett szilánkkal.

– Puhába trafáltak, nem tettek benne sok kárt – mondta Zicska.

S erre újra belelovalták magukat a röhögésbe. Mintha őket is forgószél söpörné, lerohantak a hídlábhoz, és a magas cementpárkányról ugrottak fejest. Percekig veszettül králoztak, feketére verték a vizet, majd buktatni kezdték egymást. De egyikük se tudott felülkerekedni, csak arcuk lett egyre vörösebb.

Különösen Ádi mámorosodott meg az izmaitól. Hosszú ideig nyápicnak nézték, és annak is érezte magát. Most egyszerre rájött, hogy nincs oka szégyenkezni. Az utolsó évben váratlanul sokat erősödött. De hogy mikor s hogyan? Észre se vette. Ha behúzta a hasát, mellkasa kétszeresére domborodott. Újabban tükör előtt is próbálgatta ezt. Máskor meg grimaszba merevítette az arcát, s csak lassan engedte kisimulni a vonásait. Pár pillanatra ilyenkor ráncok rajzolódtak a szája körül, a homlokán. De aztán felhagyott a ráncolással. Zicska arca is sima volt.

Ha kint a parton birkóztak, többnyire a barátja bizonyult erősebbnek, nemcsak mert vadabb volt, de valahogy Ádi se küzdött úgy, ahogy tudott volna. Csánkázza el? Használja ki, hogy az ő lába ép? Néha csak egy lökés kellett volna, és Zicska a földre bukik. Mégse tette meg, holott Zicska elvárta volna. Sőt ha észrevette, hogy szándékosan tér ki, csak annál kegyetlenebbül folytatta a birkózást.

Most egy jó nyakfogással sikerült harcképtelenné tennie Zicskát: majdnem egy percig nyomta víz alá. Mikor érezte, hogy erősödik a rugdosás, elengedte. Zicska fölcsapta a fejét, rámeredt kitátott szájjal. Aztán kiúszott a partra, zihálva hanyatt vetette magát.

Ártatlan képpel mászott melléje.

– Elég volt?

– Egy nulla – mondta Zicska.

Közben laposakat hunyorgott.

– Azért csak ne bízd el magad. Ez még kevés. De legalább lehet számítani rád.

– Rám?

– Hát ha történik valami. Utálom a nyápicokat.

S ahogy volt, fekve, szájába csurgatott a szódásüvegből.

– Nem akarsz inni?

Ádi is ivott, ő is hanyatt feküdt hozzá. Utána a két üveget benyomták a part menti iszapba, és gazt dobtak föléje. Itt majd megtalálják, ha visszafelé jönnek.

Szótlanul, zsebre dugott kézzel indultak el az erdő felé.

A Sziget tulajdonképpen csak áradás idején változott szigetté: mintegy másfél méterre emelkedett az árterület fölé. De ha váratlanul megnőtt a víz, itt is elborított mindent.

Csak a Kapitány verandás kőházát nem.

Kis domb tetején állt, beékelve a fűz- meg a nyárfasűrűbe. Valamikor itt húzódott a védtöltés, a domb annak a maradványa volt. A verandáról a Mély-gödörre lehetett kilátni. Kisebbfajta tó volt ez, óriás fekete nyárfákkal a partján, víztükre mozdulatlan, mint a tengerszemeké. A közepe táján, egy bizonyos helyen ki lehetett tapintani evezővel az egykori zsiliphíd cementoszlopának a tetejét. Egy régi gáttörés pusztította el a zsilipet, akkor keletkezett a tó is.

Évenként egyszer nagy kerítővel halásztak a Mély-gödörben. Dunszt Öcsi, a kocsmáros fia a víz alatti cementoszlopra állt – vállig lepte a víz –, s ott várta be, míg a partról húzott háló odaér. Neki kellett átsegíteni az oszlopon, hogy bele ne akadjon és ki ne szakítsa.

Zicska egy követ dobott be arra a bizonyos helyre.

– Ott szokott állni – mondta.

– Az idén is halásznak majd kerítővel?

– Már tavaly se halásztak úgy…

– Miért? Dunszt Öcsi már nincs a faluban?

– Nincs. Elköltözött.

Tűnődve tovább bámulták a vizet.

– Egy búvár azért le tudná bontani azt a cementoszlopot – mondta hosszabb hallgatás után Ádi.

– Már én is gondoltam rá…

De vajon robbantás nélkül menne-e a bontás? A robbantást megsínylenék a halak. Ez olyan kérdés volt, amit meg kellett vitatni. A bontás módozatait. Esetleg víz alatti reflektorral kellene megvilágítani az oszlopot, s ahol amúgy is pusztul, ott vaséket lehetne beleverni; és így méterről méterre leomlasztani.

– A gépház is itt van a víz alatt?

Zicska legyintett.

– Az reménytelen. A gépek biztos besüllyedtek az iszapba. Annak már vége.

Fölrémlett bennük, hogy talán ez az egész bontás butaság.

Inkább Dunszt Öcsi örökébe kellene lépni?

A Mély-gödör körül mindig nagy volt a csend. Néha egy Dunáról idetévedt hojsza siklott le a magasból, megloccsantotta a vizet, fehéren továbbvillant.

Visszamentek a verandára.

– Hol lehet az öreg?

– Nem tudom. Pedig nem nagyon szokott kimozdulni.

– És itt a sapkája is! Akkor biztos nem utazott el.

– Nem biztos. Ez nem az, amit vasárnap is szokott… – mondta Zicska. – Ezt csak itt a ház körül hordja.

S felpróbálta a kopott, arany zsinóros sapkát. Először az orráig beesett, de gyorsan visszatolta a homlokára. Ádi abbahagyta a nevetést. Zicska összekulcsolta hátul a kezét, szétterpesztette a lábát.

– Tudod, hogy tengerjárón szolgált az öreg? Csak pár éve, hogy nem csinál semmit.

– És hogyan él? Nincs senkije?

– A tengerészeknek nincs feleségük. Csak méhei vannak az öregnek. – S visszaakasztotta a sapkát.

– Ilyen helyen azért én is szívesen ellaknék – mondta Ádi. – Télen se lehet itt rossz. Fa van… annyit fűt, amennyit akar. Szokott vadászni is?

– Azt nem. De ezt én se nagyon értem. Hogy állhatja meg valaki, hogy ne vadásszon? Te meg tudnád állni?

Kis irigységgel járták körül a házat. Mit lehetne csinálni ebből a birodalomból! Először is gyertyánsövénnyel kellene körülültetni, s csak a tó felé hagyni egy szélesebb kijárót; a tetőre fatornyot lehetne emelni, felhúzható létrával; a fészerben száradnának a nyúzott bőrök; az egyik nyárfát letisztogatnák zászlórúdnak, és különböző jelzésű zászlókat vonnának fel aszerint, hogy mi a helyzet; s lenne kutya is, farkas vagy valami jól betanított keverék – a korcsok általában okosabbak.

Sok mindent lehetne. De a Kapitány el van foglalva az emlékeivel, igazában talán nem is érdekli semmi.

A zsalurésen belestek a szobába.

Zicska ismerte már, volt benne párszor. Azt a méter hosszú, festett, háromárbocos hajót kereste, amelyet minden alkalommal megcsodált.

– Látod?

A szemközti sarokban, egy faállványon állt a hajó.

Előtte, lombfűrésszel cirádázott keretben valami kép, nem lehetett kivenni, hogy miféle.

– Akkor mégis van valakije! Képet őrizget.

Zicska újra a zsaluréshez dugta a fejét.

– Tényleg! De ezt csak most kaphatta. Ez nem volt ott legutóbb.

Még vagy egy órát bóklásztak a tó körül anélkül, hogy bárki is mutatkozott volna a környéken.

Beúsztak a cementoszlophoz. Egyikük sem érte el a lábával, csak ha lemerültek a víz alá. Gondosan körbetapogatták a moszattól csúszós pillérfejet.

Utána újra lehevertek a parton. A csend szinte elzsibbasztotta őket.

– Várjunk még?

– Várjunk. Hátha jön.

– Legalább horgot hoztunk volna…

– Van nálam – mondta Zicska, aki soha nem indult el horog nélkül.

S fölkapaszkodtak ismét a kőházhoz. A verandapárkányon találtak egy megfelelő zsineget, rúdnak valót meg hátul a fásfészerben. Az összesepert szemét között Zicska észrevett egy piros rongydarabot.

– Békászni fogunk, barátom! – kiáltott.

– Ronggyal?

– Meg horoggal. Ilyet úgyse láttál még!

Egy rozsdás szegre erősített rá három horgot, de úgy, hogy mint a rózsa elálljanak, a hegyükkel fölfelé. Kicsit följebb a rongyot kötötte hozzá a zsineghez.

Így vonultak le a partra, s beálltak az egyik öbölbe.

Zicska bedobta a horgot, és elkezdett brekegni. A brekegés legkülönbözőbb árnyalatait játszotta végig. Tűnődve, álmosan, vágyakozva, hívogatón brekegett, s csakhamar egész kórus válaszolt rá. Csak nem volt szabad megmozdulni. Kis idő múlva megindultak a békák, toccsanva közeledtek, s megbűvölten nézték a libegő rongyot. Egyszerre hárman-négyen is ráugrottak, Zicska meg abban a pillanatban fölrántotta. Mindjárt elsőre fölnyársalt egyet, egy másiknak a combját hasította fel. Vérző, kinyújtott lábbal menekült a sás közé.

Ádi elismerően bólintott.

A békák egyre szaporodtak. Ha megrándult a bot, ész nélkül menekültek, de a brekegés újra visszacsalogatta őket.

Ádi egy idő múlva elunta a könnyű zsákmányszerzést.

A pisztolyt markolászta a zsebében.

– Várj… – súgta, és a közeledő csapat felé célzott.

Meghúzta a ravaszt.

A békák nem mozdultak. Lüktető zöld kavicsokként, közönyösen hasaltak a vízen.

Végül bottal zargatták szét őket.

– Pedig micsoda hangja van!

– De mégiscsak riasztó – dörmögte Zicska.

Ádit lehangolta, hogy ilyen hamar odalett a pisztolya tekintélye – de mit csináljanak, ha nincs más? Most tagadják meg?

– Persze azért ezzel is lehetne kezdeni valamit – folytatta Zicska.

– Hogy?

– Sándor ért az ilyesmihez. De csak ha tényleg akarod… Tiéd a pisztoly.

– Klassz volna – mondta Ádi meglepetten. Hangja mégis úgy csengett, mint akinek a játékszer elvesztése is fáj.

Mielőtt felcihelődtek, egy doboz hátuljára még fölírták Semjén üzenetét (szenes ágvéggel ceruza híján), s az ajtórésbe csúsztatták: „Egy barátja Doromlásról meg fogja látogatni.”

Alája odabiggyesztették a névjelüket: „Z. és Á.”

Sándornak nem faháza volt, hanem vaslemez bódéja. Hulladék vasakból tákolta össze a gépház mögötti kertben, s az apróbb munkákat nyáron itt végezte el.

Ebben a különös, rozsdaszagú odúban készültek a pukkanó békák, rakéták, a szikrát hányó forgó kerekek. Hagyomány volt, hogy búcsúra nála rendelték meg az effélét.

De ki más tudta volna helyette elkészíteni? Sándornak tekintély volt az egy karjában.

Éppen reszelt valamit, és a reszeléstől visszhangzott a vaslemez bódé.

– Majd kérd meg, hogy sodorjon cigarettát – mondta Zicska, mikor a kanális felől bemásztak a kertbe.

– Állítólag a bosnyákoktól tanulta, azok mind zsebben sodornak.

Először nem láttak Sándorból mást, csak a behajlított könyökét a bódé ajtajában: mint egy tolattyú, ütemesen ki-be járt.

– Hogy nem süketül meg! – csodálkozott Ádi.

– Vatta van a fülében.

– Mindig?

– Nem, csak ha reszel. Meg ha a gépeket beindítják.

S hangosan beköszönt.

– Jó napot, Sándor bátya!

A gépész még húzott párat, csak utána fordult meg.

Ádi azt hitte először, hogy mindenestül hiányzik a bal karja – de nem. Merev fakéz nyúlt ki az inge karlyukából, s a gömbölyűre faragott kézfejre vaskampó volt rászerelve: azzal húzott meg emelt.

Vas- meg faember. Arca fekete-lilás a bőrébe evődött vasportól. Így is alszik az ágyban. Rögtön érezte, hogy itt nem lehet akárhogy viselkedni.

– Na, hogy tetszik falun? – fordult feléje Sándor.

– Nekem igen. Jobb sokkal, mint otthon.

– Jobb hát. Itt ingyenben van a víz meg a szúnyog.

– Nemcsak azért – nevetett.

– Hát mért?

Zicska unta a semmitmondó beszélgetést, a tárgyra akart térni. Intett Ádinak, az visszaintett, és belenyúlt a zsebébe.

– Valamit kérdezni szeretnénk, Sándor bátya…

A gépésznek gyanús volt Zicska hangja.

– Pukkanót nem kaptok. Idén kevés a puskapor. Ami van, az meg kell, hogy a búcsúban tudjanak durrogtatni.

– Nem is olyan kell nekünk.

– Hanem?

Zicska meglökte Ádit.

– Mutasd! – Aztán hangosabban: – A barátom hozott magával egy riasztót… és azt szeretnénk tudni, hogy meg lehetne-e… hogy Sándor bátya meg tudná-e csinálni? És hogy maradna köztünk a dolog. Ugyanis nagyobb útra indulunk rövidesen, és biztosabb, ha az ember előregondol.

A gépész kezébe vette a pisztolyt.

– Ez lenne az?

Zicska előszedte a töltényeket is.

– Ezeket én szereztem.

Sándor megvizsgált egy patront, s felvonta a szemöldökét.

– Honnét?

Zicska várt egy pillanatig, mintha különböző eshetőségeket latolgatna, majd szemrebbenés nélkül rávágta:

– Még a kollégiumban kaptam.

Ádi megütődve nézett rá: most mért hazudik? És éppen Sándornak? A barátjának? Akitől szívességet akarnak kérni?

De a cinkosság sokféle kényszerrel jár, ez magyarázkodás nélkül is érthető. Semjénnek oka lehetett, hogy pisszet parancsoljon.

A dolog kezdett bonyolódni.

– Tudod, hogy ez csempészáru?

– Nem tudtam – mondta őszintén Zicska.

– Pedig ilyesmiért kerültek már kóterbe a faluból, nem is egy. Persze az könnyű dolog, áthozni a határon, eldugni az uszályon, aztán jó pénzért elsózni, s mikor keresik, kitől van, nincs bizonyíték semmi. És a végén téged csípnek fülön.

– Ezért?

– Ezért nem. De ez is csak csempészáru. Az ilyenre már szagolnak a fináncok.

A pisztolyra azonban nem mondott semmit, azon rajta volt az állami bélyeg.

Ádi föllélegzett. Zicska hidegvérrel folytatta:

– Azt gondoltuk, lehetne egy igazit csinálni belőle, ha a cső helyét kifúrná Sándor bátya. Meg a závárt kicserélné.

Nagy csönd lett.

Ami eddig kézenfekvőnek látszott, most egyszerre elbizonytalanodott a gépész hallgatásától.

Végül kibökte:

– Az nem megy, barátocskám. Lehetne, de nem megy. Nincs anyag, nincs alkatrész…

S hümmögve szétnézett.

Ádi biztosra vette, hogy a zsúfolt helyiségben lehetne találni valami megfelelőt – de vajon akarja-e Sándor? Nem gyanakszik-e a patronok miatt? S ha igen, mire?

A gépész jó ideje keresgélt már a vas- meg bádogholmik között, mikor váratlanul hátraszólt:

– Mit akart tőled az a hajós?

Zicska szorítást érzett a torkában.

– Melyik?

– Hát annyi sokat ismersz?

A két fiú összenézett. Már a hangból kiérződött az ellenszenv: Sándor nem szereti Semjént.

Vagy talán gyűlöli is?

– Mit akart tőled? Hm? Akivel itt a zsilipnél beszélgettél.

– Nem akart semmit – motyogta. S ez tényleg igaz is volt, akkor semmi jelentőset nem beszéltek egymással.

– Nem mondta, hogy meddig rakodnak a Saponyán?

– Nem.

– Pedig láttam, nagyon veregette a hátad! De csak vigyázz, hogy mit ígérsz! Meg hogy mit fogadsz el. Sokféle van az ilyenek közt! Azért, mert keresztbe csíkos a trikója? Meg vasmacska van a sapkáján? Az még nem minden. Sok csak olyan is, mint a macska, egy nap meggondolja magát, aztán továbbáll…

Mindezt dohogva, dörmögve mondta, inkább magának, mint a két fiúnak, s közben húzogatta félre a sarokból a holmikat.

Végül előhalászott egy rozsdás flóbertet, kirakta a bádogozott asztalra.

– Ehhez mit szólnátok?

Aztán zsebben, kérés nélkül, megsodort egy cigarettát.

Ádi elfelejtette megcsodálni.

Sándor megígérte, hogy a rozsdás puskát megjavítja, és nyári használatra átengedi nekik. Csupán ahhoz kötötte magát, hogy előbb megbeszéli a dolgot az erdészettel. Mikor azonban faggatni kezdte őket, hogy milyen vadat akarnak becserkészni s melyik erdőrészen – elég bizonytalanul válaszoltak. És ezt szégyellték is később. Valójában maguk között sem tisztázták, hogy milyen kirándulásra gondolnak. Egyszerű barangolásra – vagy olyanra, mikor haditervet készít az ember? A cél nem volt világos. A flóbert azonban fölébresztette őket.

Este a faházban Zicska részletes térképet rajzolt.

A különböző jelzések furcsának tűnhettek egy idegen előtt, de ugyanakkor semmi lényegeset nem árultak el. Karikák, melyekből nyilak álltak ki, fekete keresztek, agancsban végződő hullámvonalak, tüskés háromszögek, egy hátára borult ladik evezőárboccal, aztán váltakozva kérdő- és felkiáltójelek, két színes kockával keretezett betű: egy „Cs” és egy „K” – s távol mindkettőtől meg a falutól: egy magányos, zöld „I”.

Már Ádinak is volt némi fogalma a falut övező ártér kiterjedéséről, de így, papírra vetve, jelekkel ellátva valahogy jobban áttekinthető lett, s bizonyos részletek fontossága szembetűnőbbé vált.

Mindjárt meg is egyeztek az útvonalban, s elhatározták, hogy az első állomás Csuba kunyhója lesz („Cs”).

Csuba a Sziget északi öblében halászott, több mint negyven éve. Ő látta el hallal a saponyai révkocsmát. Hetenként egyszer a faluba is beevezett, s ilyenkor késő estig a zsilip körül tanyázott, ott tartott halpiacot. A hétórás harangszókor ő is felült a töltésre a beszélgetők közé; az alszegiek itt szívták el vacsora utáni pipájukat.

Csuba olyasmikre emlékezett még, amiket ha más mond el, kinevetik.

Egyszer a szigeti kaszálón dolgoztak kalákában, köztük egy fiatalasszony is. Az asszony bokor alá, árnyékba fektette a kisfiát. Délfelé arra lett figyelmes, hogy a kicsi nagyon sír. Odarohant. A gyerek hányta-vetette magát, erre a többiek is odasiettek. Valaki azt mondta, biztos egy gyík szökött be a száján, amíg aludt, s most attól csikar a hasa. De ha megszoptatják, a tej kiűzi belőle. S csakugyan, alig nyelt valamit a kicsi, már csuklott is rögtön, és egy apró gyík surrant ki a száján, végig az asszony kezén, és eltűnt a fűben.

Csuba után nehéz volt történeteket mesélni.

Ádi is elhallgatott.

– És meg is alhatunk nála? – kérdezte később.

– Persze. De csak a földön. Ő is szalmán alszik.

– Télen is?

– Nem tudom. Télen még sose láttam a öreget.

– Mit csinál olyankor? Beköltözik a faluba?

– Ide biztos nem – mondta Zicska.

S tovább rajzolgatta a térképet. Egyre fogytak a fehér foltok, de azért még mindig maradt egypár.

– És Ispánki erdész („I”)?

– Az igen, az egész évben kint van, de őt nem tudjuk ladikkal elérni. És ahol ő lakik, az már úgyis tilos terület. Csak az irodájuk van itt a faluban.

– Akkor hagyjuk, elsőre elég lesz a Sziget is. Amíg azt bejárjuk…

– Persze. Nincs értelme ujjat húzni velük. A Sziget a miénk, legalább abba nem szólhatnak bele.

S egy szaggatott, kék vonallal – most már végérvényesen – kijelölte a tervezett útirányt.

Tehát Csuba.

Őt majd a Sziget keleti partja felől közelítik meg, hogy közben érinthessék a piros kérdőjelet, esetleg az egyik fekete keresztet is. Másnap a tüskés háromszöghöz indulnak, onnét a saponyai révhez, végül a kanális dunai torkolatánál térnek vissza a faluba…

Ádi ünnepélyesnek érezte a pillanatot. S csupa nagybetűvel felírta a papír felső szegélyére:

 

RÉSZLETES ÉS TITKOS TÉRKÉP

 

De Zicska kevésbé volt elégedett.

Valami szúrta a szemét.

A Mély-gödörtől északra még mindig akadt egy túlságosan nagy berajzolatlan terület, ahová nem került semmi jelölés – pedig nemigen volt zuga a Szigetnek, ahol ne történt volna valami nevezetes esemény, amit ő tapasztalt, vagy hallomásból tudott – egyszóval, ami megérdemelte, hogy a térképen szerepeljen.

S szórakozottan, mintha csak a jelöléseket javítgatná, odarajzolt egy piros csőrt a maradék folt közepébe. Ádinak fel se tűnt azonnal, ő meg nem említette.

Másnap azonban, mikor újra kint jártak a tónál, fölvillant Zicskában, hogy meg kellene nézni a valóságban is, hogy mi van ott, vagy mi történhetne ott – de aztán letett róla. Majd máskor – gondolta. Mintha tartogatta volna valami célra. Bár az is lehet, hogy egyszer egy döglött gólya feküdt ott.

(Két éve csakugyan találtak egyet kinyúlva, de a gödör túlsó partján.)

A legfurább az volt, hogy végül maga Ádi ajánlotta, fessenek piros csőrt a ladikjuk orrára, s ezentúl az legyen a jelvényük.

Szó nélkül beleegyezett.

Panta Virág még a térkép fölé hajolva találta őket vacsora után.

– Nincs szóda, legények – nyitott be a faházba.

– Dehogy nincs – vakkant fel Zicska, s gyorsan rákönyökölt a papírlapra.

Mind a ketten megfeledkeztek a két üvegről, amelyet kint hagytak az iszapba dugva.

Zavartan hebegtek valamit a szódás gebéjéről, hogy annak a szájába kellett spriccelni, mert már majdnem kiszáradt – s közben kihúzódtak az ajtón. De akkor már a térkép is Zicska zsebében lapult.

– Mindjárt hozzuk őket! – kiáltották a kapuból, és elrohantak.

Panta Virág nem szívesen itta az édes kútvizet, s Zicska most különösen a kedvében akart járni: másnap szándékozott elkérni apjától a szekrényben őrzött katonai távcsövet.

Közben Pantáné is kilépett a konyhaajtón. Mintha vele együtt a tűzhely fénye is kilépett volna a sötét tornácra.

– Mi ütött ezekbe? – kérdezte.

– Hát tudom én? – morogta Panta Virág.

Éjszaka két óra felé gyanús reccsenésekre ébredtek – mintha valaki óvakodva lefelé ereszkedett volna a faház mögött, a meredek partoldalon.

Pár pillanatig úgy tettek, mintha nem hallották volna. Az ajtó kulcsra volt zárva, a retesz is a helyén. Majd hirtelen az ellenkező végletbe csaptak át.

Miért ne nézhetnék meg, hogy ki jár kint? S vajon nem kötelességük? Az öregek a csukott ablak mögött biztos nem hallanak semmit – már csak ezért is az ő dolguk kimenni.

A recsegés egyre erősödött kint.

Zicska felült, felhúzta a szandálját. Rábámult Ádira.

– Először az innenső oldalon maradunk – súgta, és a faház udvar felőli oldalára mutatott, oda, ahol Ádi priccse állt.

Ádi nem értette félre – nyilván arról van szó, hogy kisurrannak, és a faház fedezéke mögül lesnek ki a partoldal felé. De érthette volna úgy is, hogy Zicska az ő priccsére akar átmászni, és egyelőre azon az oldalon fülelnek. Vagyis nem fogalmazta meg elég pontosan a tervet. Azt kellett volna mondania: „Húzd félre a reteszt… húzódj a fal mellé… az udvar felől maradj…” De Zicska nem szólt többet, s Ádi is érezte, hogy gyáva szőrszálhasogatásba merült.

Csendben kiléptek, és elfoglalták helyüket a faház két oldalán.

A domboldal sötét volt. Meredten figyeltek. Pár pillanatig, egészen közelről látni vélték a szerteágazó ösvényeket, melyek mind a Szentvér-templom irányába vezettek. De a templomot nem látták rejtekhelyükről. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen semmit se láttak. S a zörej se hallatszott most.

Majdnem tíz perc telt el így.

Csupán egy ösvény volt, mely elkerülte a templomot. Ez a sűrűn benőtt csapás egy mindig gálicosan kéklő almáskertbe torkollt, s onnét kanyarodott tovább a dombháti kaszálóhoz. A kaszáló szélén magányos nádkunyhó állt.

Minden indok nélkül ezt a kunyhót vették gyanúba: valaki onnét ereszkedhetett le. Eddig ott aludt vagy várt, és most leereszkedett.

Sümegiéknek is ezen az ösvényen hajtották el a csikójukat.

Ádi odahúzódott Zicska mellé.

– Hallod?

– Nem.

– Úgy látszik, visszafordult.

– Kövessük?

– Nem bánom.

– Nálad van.

– Mi…?

– A riasztó.

– A tőr is itt van.

– Add csak egy kicsit…

– Melyiket?

Hirtelen megkívánta a tenyere a tőr hűvös pengéjét. Kivette Ádi kezéből.

Fullasztó volt a hőség a lombok alatt. Néhol csak kétrét hajolva tudtak továbbhaladni, vigyázva, hogy zajt ne csapjanak. Nem szándékoztak túl közel kerülni az idegenhez; csak éppen annyira, hogy lássák, miféle. Flóbert nélkül nem is vállalkozhatnak többre. Ha meg történik valami tolvajlás, úgyis jelentik majd.

Átbújtak az almáskert rőzsekerítésén.

Innét már látni lehetett a szivattyútelep vörös kéményét. Most fekete volt, mint a szurok. Az mutatta az irányt: kétarasznyira a csúcsától halvány, higanyos villogás látszott, ott tükrözött a Mély-gödör.

Ádi mélázva állt meg.

Lehet, hogy rajtuk kívül nincs is senki ébren a faluban, csak az idegen, akit követnek. Lehet, hogy az is figyeli őket. Most már nem fordulhatnak vissza.

– Indulj… mire vársz?

Ádi megtorpant.

– Nem zártuk be a faház ajtaját.

– Dehogynem…

– Te zártad be?

Zicska megpróbált visszaemlékezni. Egyszer fontos levelet írt valakinek, s csak másnap rémlett föl benne: vajon tényleg megcímezte? Hogy ellenőrizze magát, leült ugyanahhoz az asztalhoz, s még egyszer megírta a levelet, borítékba rakta. Ezzel az ismétléssel ráismert az előző napi mozdulatára: címmel ment el a levél.

Valami hasonló biztonságot érzett most is.

– Biztosan emlékszem rá – súgta.

S továbblopóztak fölfelé.

Már nem voltak messze a kaszálótól. Könnyű szél járt a tetőn. Kúszva, szemből kerültek a kunyhó felé. Valami rongyféle lobogott a tetején. A bejárat háromszöge mély volt, mint a kút; mégis nagyon más volt. A kútba belekiált az ember, s a visszhanggal birtokba veszi. De most butaság lett volna kiáltani vagy a riasztót elsütni.

Zicska fektéből egy göröngyöt hajított el. A göröngy behuppant a résen. Ha van bent valaki, erre legalábbis kinéz; s még mindig lesz idejük hátravonulni.

De semmi se mozdult.

Még kétszer megismételték a dobást, aztán megindultak.

Laposra hevert szalmát találtak bent meg egy rossz lábast. Mégsem éreztek csalódást. Az, hogy itt vannak, és ők ülnek a kunyhóban, már önmagában a felülkerekedés érzését keltette bennük.

Zicska végigtapogatta tenyerével a szalmát. Langyosabb volt, mint várni lehetett volna.

– Érzed?

– Igen…

– Valami erős szaga is volt.

– Törköly?

– Biztos ivott előtte … Aztán már nem jött vissza.

– Az útra majd mi is viszünk… Az sebre is jó. Te bírod a töményet?

– A bort jobban. Nálunk azt isszák inkább.

Valahogy nem volt kedvük kilépni a kunyhóból. A csend, a csőszködő figyelgetés, ahogy kinéztek az ártérre a keskeny ajtórésen, elragadta képzeletüket. Őrtorony, magas leshely, próbára tett biztonság…

– Egyszer idefönt is aludhatnánk – mondta Ádi.

Zicska egy szalmaszálat rágcsált, kiköpte, újabb szálat vett a szájába.

– Tudod, mire gondoltam? Ha valaki olyan öreg, mint a Kapitány, annak, ami volt meg történt, az mind csak olyan neki…

– Milyen?

– Az öreg biztos nem megy már tengerre. Ezt ő is tudhatja.

– De hogyan gondolhat rá? Ami vele történt, az meghal, ha ő is meghal. Olyan, mintha nem is lett volna.

– És ha elmesélné? Hogy mit látott, hogy volt?

– Az nem ugyanaz.

– Akkor csak az nem hal meg, ami soha nem történt meg?

– Azt én se hiszem …

Valami hang – kicsi, de mégis éles – elnyújtott vonalként szelte át a sötétet. Madáré? Vagy emberé? Nem tudták.

Mintha egy pusztuló nyúlgát tetején állt volna a Kapitány, mozdulatlanul, háttal nekik, s egy pillanatra a széles vállak fölött ők is kileshettek volna oda, ahová a Kapitány szokott kinézni, mint egy ablakon. Üres, nagy tenger volt, amit láttak. De az üresség mögött sejteni lehetett a kikötőket s hajókat, amint feltűntek a láthatáron. Egy hajót. Mintha a Kapitány is erre az egyre várt volna.

Otthon Zicska dobbant le elsőnek a kerítésoszlopról.

De alig ért földet, megakadt a szeme az ismerős árnyékcsíkon: a faház ajtaja sarkig nyitva volt.

Gyomráig futott a megrökönyödés: valaki behatolt a faházba! S egyből odalódult a nyitott ajtó elé. Úgy megtorpant, mintha eltátott szájba esett volna.

A ládaasztalka előtt, a földön egy kecske feküdt, és nyugodtan kérődzött.

Zicska érezte, hogy Ádi a nyaka mellett liheg.

– Hát ez hogy jött ide? A tiétek?

– Fenét! – morogta. – A Rács Katié. Tudod, hogy nekünk nincs.

Bárhogy magyarázták, a dolog nem lett világosabb. A dombról nem jöhetett. Ott biztos észrevették volna, a fehér szőr világít. S a kecske nem olyan, hogy zaj nélkül lapuljon. A dombon valaki más ódalgott el előlük. A kecske meg az utcáról tévedt be.

De hogy éppen a faházba?

Zicska megvizsgálta a zárat: a vasnyelv kiállt. Hogyan pattanhatott ki, mikor sose szokott?

Pár pillanatig gyanakodva mustrálták a betolakodót, de ugyanakkor a jókedvüket se tudták legyűrni. Ádi legszívesebben felröhögött volna. Végre is a kecske ott volt, élt, vízszintesen jártatta az állkapcsát, szakálla a földet seperte.

Lehajolt, és megvakarta a fejét.

– Te, ez bak! Szarva van…

– Hülye. Nemcsak a baknak van.

– Csak viccből mondtam – zavarodott meg Ádi.

Aztán hirtelen:

– Te meg tudnád fejni?

Zicska felráncolta a homlokát.

– Azt tényleg meg lehetne… De mibe?

– Pohár jó lesz?

– Jó.

S böködni kezdte az állatot.

– Panni… ne! Ne!

A kecske hirtelen felugrott, s szétvetett lábakkal megállt.

– Állj eléje – mondta Ádinak.

– Miért?

– Hogy fogjad a fejét.

– De látni akarom, hogyan fejed.

– Attól még láthatod.

Először a kecske is hátra-hátrapislantott, majd egyenesen Ádi szemébe nézett. Még soha nem látott ilyen közelről kecskeszemet. Ez valahogy nem volt mulatságos. Mint egy kívül-belül síkos gömb, üveges és fényes – félt is, meg szerette is volna megfogni. Furcsa csend volt a két gömbbe bezárva, s ez a csend – most ez volt a kecske.

Hallotta, hogy Zicska keze alatt halkan surrog a tej. Azt is hallotta, hogy a pohár mellé.

Odahajolt, hogy lássa.

– Adja?

– Nem nagyon. Vakard jobban a fejét.

De erre már nem került sor.

A kecske félrelökte Ádit, és farát földobva kiugrott az ajtón. Kint nyugodtan várakozva megállt.

Nem kísérleteztek tovább. Elhatározták, hogy hazahajtják a gazdájához. A kecske az első szóra megindult, és készségesen lépkedett előttük. Rács Katiékhoz érve bebújt a kitört léckerítésen, fölkapaszkodott a farakás tetejére. Onnét bámult a két fiú után. Úgy világított a sötétben, mint valami különös címer.

A fél pohár tejet megfelezték otthon, aztán lefeküdtek.

Pantáné be akart nyitni hozzájuk reggel, de be volt zárva az ajtó.

Dörömbölt.

– Itt vagytok?

Semmi hang. Megrázta a kilincset. Arra se jött válasz.

„Hogyan, már elmentek volna? – tűnődött. – Reggeli nélkül?” Egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán visszament a konyhába, kirakott két ibrik aludttejet a verandapárkányra, s lefödte két szelet kenyérrel.

Kilenc órára járt. Már el is fáradt, aki idejében kelt.

Panta Virág kis idő múlva hátrament a műhelyből, és kitöltött magának egy pohár szódát. Arca vörös volt, izzadt, megtörölte a száját.

– Na, hol vannak? – kérdezte a feleségét.

– Alusznak vagy mi.

– Aj, a jó dolgukat!

– Nem tudom, mért zárkóznak úgy mindig.

– Pedig most már lekéstek a mulatságról. Fölraktuk az abrincsot.

A legényegylet kékre meg sárgára pingált szekeréről volt szó – búcsúkor azon viszik a bort, kenyeret a Szentvér-dombra, a vőlegényt a lakodalmas házhoz, temetéskor fekete szádával vonják be. Amolyan ünnepi szekér volt.

Zicska pár éve még könyörgött volna, hogy ilyen kivételes alkalmakkor segédkezhessen a műhelyben; szólni se kellett neki, elsőnek kelt föl, előkészítette a szerszámokat, fűtősködött, hogy legyen parázs, mire az apja is megjelenik.

Most mélyen aludtak még Ádival.

Panta Virág nagy figyelemmel sodort egy cigarettát, s fújta a füstöt. Nézte, hogyan kopasztja az asszony a csirkét. Ki nem állhatta a csirkehúst. De csak egye ez a városi gyerkőc, ráfér, ne menjen haza soványabban, mint ahogy jött.

– Eszik jól?

Pantáné elnézett a faház felé.

– Eszik az, nem is tudom, min tartották otthon. De azért jó természetű gyerek. Örülök, hogy ilyen jól összetaláltak egymással.

– Hát persze – mondta Panta Virág. – Komák, kis komák.

S visszarakta a szódásüveget a pincelejáróba.

– Találkoztam Sándorral a boltban – szólt visszafelé jövet.

– Mit mesél?

– Megvan a baja annak is. A lánya. El akarták küldeni a hegyek közé, hogy ott jobban gyógyulna, de nem akar menni. Meg hogy naplót ír.

– Micsodát?

– Naplót. Mikor megtalálta az anyja, kitépte a kezéből, inkább bedobta a tűzbe. Makacs kis fruska.

– Maguk nevelték, most lássák – mondta Pantáné.

S örült, hogy fia van. Mi baj lehet a fiúkkal?

Panta Virág még álldogált kicsit, aztán visszaballagott a műhelybe. Zicska és Ádi a két muraközi nyerítésére bújt elő a faházból. Kócosan, kialvatlanul néztek körül az udvaron. A kanálison túl fátyolos ragyogás vibrált az ártér fölött. Biztató, ha ilyen nagy fénnyel kezdődik a nap. Gyorsan megmosakodtak a kútvályúnál, és befalták a reggelit. Aztán előrementek a műhelybe.

Éles csattanások, hűtött vas sistergése, jövés-menés, lovak rugdosása, Panta Virág hangja meg a várakozóké, akik a nagy tevés-vevés közben is nyugodtan beszélgettek, kezükben a kötőfékkel vagy fogóval, amit a mester osztott ki rájuk: így festett a műhely környéke. Már kora reggel óta nagy volt a forgalom, most is négy ló várta a patkolást, köztük a fuvaros Gujdovics két muraközije.

Ádi, ahogy hirtelen s álmosan ebbe a különös nyüzsgésbe csöppent, elveszítette tájékozódását s kicsit a biztonságát is. Pedig már nem volt újdonság neki. Hogy leküzdje zavarát, megsimogatta az egyik lovat. A ló megszagolta a kezét. Egyszerre összerezzent: most meg a ló két szeme s megint olyan közelről! Nézte a sörtés, ritkásan elálló szempillákat – és furcsa meghatódást érzett.

– Itt a segítség! – hallatszott Gujdovics hangja.

– Micsoda?

Ádi félreugrott, valaki mellette loccsantotta ki a hűtődézsából a vizet.

– Eredj csak, hozz frisset!

Rohant a kúthoz. Sántítva, féloldalasan loholt vissza, alig bírta a súlyos dézsát. Nem tudta, hová tegye. Panta Virág már az egyik muraközi patáját faragta. Mint a forgács, hullott a foszlós szaru. Aztán Zicska kezébe adta a vésőt, és kérte a tüzes lapátot. Mindez lassan, komótosan történt, mégis áttekinthetetlenül.

– Azt mondják, Virányból is jönnek a búcsúba…

– No, akkor lesz verekedés…

– Téged nem kell patkolni, gyerek? – hallotta a háta mögül.

Ádi megfordult.

– Ne bámulj, add már!

Hirtelen azt hitte, ő. De üres volt a keze. Zicskára mordult Panta Virág: kérte vissza a faragóvésőt. Kicsit megsütötte a patát, és faragott tovább. Büdös füst felhőzött körülöttük. Ádi igyekezett Zicska közelében maradni.

– Hallottad, Milán? Nagy vizet jelentenek a Dunán.

– Sokára lesz az – dörmögte Gujdovics.

– Sokára! Tíz nap semmi. Elúszik a révkocsma megint.

A muraközi súlyosan levágta a lábát, csattanva súrolta Panta Virág bőrkötényét. Egy kopasz, kék inges megveregette a ló hasát.

– No… nyughass!

Zicska sietve hozta tűzfogóval a könnyű nyári patkót. Fekete-forrón kell felpróbálni, hogy lássák, jó-e a faragás. Ahol perzseli a szarut, ott még kell vésni egy kicsit.

A patkó vörösen izzott.

Panta Virág dühösen nézett Zicskára.

– Ez fekete-forró neked?!

Zicska nem szólt, locsolóval kezdte hűteni. Fölcsapott a gőz. Valaki nekikönyökölt a nagydarab lónak.

– Mit fuvaroztok a Saponyától, Milán?

– Most csak sódert. De majd lesz külországi áru is.

– Micsoda?

– Hát azt nem mondják előre. Talán Alexandriából.

Ádi feszülten figyelt – egyetlen szót sem akart elmulasztani. Panta Virág már verte föl a patkót. Ladikkal akár a tengerig is le tudnának ereszkedni. Látta, hogy Zicska is a beszélgetésre fülel, de azért ügyelt közben, hogy időben adogassa Panta Virág kezébe a szögeket. Szóval, Alexandria…

A műhely előtt, az utcán hirtelen szekér dübörgött el. Az ülés mögött, terpesztett lábbal egy keresztbe csíkos trikójú, szőke fiatalember állt, s egyik kezével köszönésformán odaintett feléjük.

Zicska megszorította Ádi karját.

– Láttad?

– Kit?

– Hát őt… Ő volt az.

Ágaskodva lestek ki az elrobogó szekér után.

Pár hete csak, hogy Zicska összeismerkedett Semjén Vendellel. Látta már azelőtt is, hallott is róla, de ahol legbiztosabbra vette, hogy találkoznak, ott soha nem mutatkozott a göndör hajú, trikós fiatalember: a zsiliphíd beszélgetői közt.

Egy nap a Szigeten bóklászott Csubától jövet, s egy kis kerülővel útba ejtette az agancsos hullámvonalat.

Ez a térképjelzés a valóságban elég semmitmondó volt: szélárnyékos horpadás egy bozótos szélén, pocsolyavízzel az alján. A rőzsegyűjtők használták ezt az ösvényt; összevissza kanyargott, indok nélkül, mintha csak fárasztani akarná az embert.

Néhány éve, egy tél végi áradáskor ezt a részt is elöntötte a víz. A vadak halomra pusztultak, Ispánki erdész önkéntes osztagokkal mentette őket. A rémült állatok hunyászkodva szorongtak a ladikban, őzek és nyulak mellett rókák. Aztán jött a fagy. A fagy jó ilyenkor, a jégen elmenekül a könnyű vad, ha nincs elcsigázva nagyon.

Késő délután egyszer panaszos bakogást hallottak a bozótos felől. Mikor kimentek páran – lapos fenekű csónakot csáklyázva a jégen –, egy őzet találtak a horpadásban. Mind a négy lába bele volt fagyva a vízbe. Roggyant térddel állt, jobbra-balra ingott, de a jég nem engedte. Mire kivágták, s beemelték a csónakba, már alig élt; a faluba érve meg is döglött. A húsát kimérték az erdészet irodáján, Panta Virágék is kaptak valamennyit. Zicska is evett belőle, bár végül megbánta, hogy evett. S próbálta megszerezni az agancsát, de nem sikerült. Azóta, ha arra járt, sosem kerülte el a horpadást.

Most vízipókok futkostak a poshadt vízen. A harcsa még élt az iszákjában. Leguggolt a víz mellé, s a hal fejét párszor belenyomta a pocsolyába. „Ez most a vízért döglik meg, az őz meg abba döglött bele.” Nem is értette, hogyan jutott ez eszébe, és hogy mit is jelent ez.

Fölállt, kimászott a horpadásból. A tücskök zengve kalapácsolták a csendet. A bozótos, mint valami kemence, sugározta a meleget.

Elindult feléje.

Pár lépés után halk fütyörészésre lett figyelmes, de embert nem látott sehol.

Visszafüttyentett, hogy hátha választ kap rá – s egyszerre Semjén Vendel lépett ki a bozótosból, előreszegett fejjel, mintha valamit nagyon keresne a fűben. Hol a kezével, hol a lábával kotort szét a fűcsomók közt.

Zicska elcsípte a pillantását, amint keresgélés közben odapillantott rá; noha úgy tett, mintha nem venné észre.

Ezt furcsának találta, s már azon volt, hogy odaköszön neki.

De a hajós váratlanul megelőzte – fölegyenesedett csodálkozó arccal.

– Na mi van, öcsi? Mit csinálsz erre?

– Megyek haza – mondta kis megilletődéssel. – Csuha bácsinál voltam halért.

– Aha. Halért. – Semjén összehúzta a szemét. – Van egy kis időd?

Zicska rávágta:

– Igen!

– Akkor segíthetnél nekem.

– Szívesen.

– Nézd csak! Elveszítetten innen a sapkámról…

A napszítta sapkáról hiányzott a vasmacska, sötét folt látszott a helyén.

– És hol… itt veszett el?

– Valahol itt. Hallottam is, hogy koppan… Tudod, ahogy a kezemben vittem. De azt hittem, hogy bogár. Hogy az koppant a sapkámnak. Sok a szöcske erre.

Zicskát izgalom fogta el. A mód, ahogy Semjén Vendel szóvá tette a dolgot, meg ahogy előtűnt a bokrosból – mindebben volt valami férfiasan komoly és neki szóló. Még azért se bosszankodott, hogy öcsinek szólította.

– És hol volt az, ahol hallotta, hogy koppant? Ott kellene keresni.

– Jókat kérdezel! – nevetett Semjén. – Akkor már én is megtaláltam volna. Menj csak itt a horpadás mentén, addig a rönkig. Vagy még arra tovább. Én majd erre keresem. Nem kérem ingyen – tette hozzá.

Zicska le volt győzve. Akár az egész Szigetet is átkutatta volna, csak hogy szívességet tehessen. Térdére görnyedve, lassan haladt előre. Egyszer hátraszólt.

– Még nincs meg!

Semjén a bozótos széléről kiáltotta:

– Jól van! Csak keresd!

Zicskán átvillant hirtelen: vajon nincs még valaki a közelben? Igazán egyedül van a hajós?

De ez csak olyan futó gondolat volt, és szorgalmasan keresgélt tovább. Jó messzire elment, a rönkön is túlra, de minden eredmény nélkül. Pedig ő még a pecahorgot is megtalálta a homokban, nemhogy egy vasmacskát. S elégedetlenül visszaszaladt a bokrosig. Semjén azonban nem volt sehol.

Kiáltotta a nevét, nem válaszolt. Tovább szaladt az ösvényen, de a bokrosban se látta a hajóst. Úgy látszik, megtalálta közben, amit ő hiába keresett.

De miért nem szólt? Vagy szólt, és ő nem hallotta?

Mindegy. Fő, hogy barátok most már, legalábbis ő úgy érezte. Ezentúl nem fognak szó nélkül elmenni egymás mellett.

S nem is csalódott: a riasztópatronok dolgában hamarosan megmutatta Semjén, hogy tartja a szavát.

Vasárnapra olyan lett a falu, mintha kimosdatták volna. Az utcákat már előző este tisztára seperték, az ablakokat virággal rakták tele, a kapuoszlopokra szalagcsokrokat kötöttek – mintha a fél falu menyegzőre készülődött volna.

Várták a búcsúsokat.

Tíz óra felé végre megszólaltak a harangok.

Ez volt a jel.

A harangozó a toronyablakból figyelte, hogy mikor tűnnek fel a határban az első szűzmáriás lobogók – s most egyszerre négy-öt irányból közeledtek hullámzó áradatként, elnyújtott énekléssel.

A két fiú a műhely lapos bádogtetejéről nézte az ünnepi vonulást. Innét páholyból láthattak mindent. A virányiak az alszegen szekereztek végig, a doromlásiak a töltésen hömpölyögtek kígyózva, mások az ártér füzesein vágtak keresztül, egy nagyobb csoport a kanálison evezett fölfelé, csupa fekete ladikkal – s mind a Szentvér-dombra igyekeztek, hogy birtokba vegyék a templom mögötti akácost, ahol majd estig táboroznak.

Ádi jobban izgult, mint a vizsgák előtt. Most látott először búcsút. S az ünnepi felfordulás valahogy összemosódott benne saját útra készülődésük izgalmával. Szeretett volna egyszerre mindenütt ott lenni… Hogyan állítják fel a sátrakat, a ringlispílt, a hajóhintát? Mit vittek a virányiak a ponyvával letakart szekéren? Igaz, hogy borjút is sütnek nyárson? Lehet, hogy a borjú hevert a ponyva alatt, összekötött lábbal? Furcsa volt rágondolni, hogy ezek a zászlós legények esetleg taglózni, nyúzni is fognak máma.

De ma bármi megtörténhet. Velük is. Ma nem lehet semmi biztosat tudni.

Csupán az öltözetükkel nem voltak kibékülve. Az ünnep tiszteletére Pantáné térdzoknit, fehér nadrágot, hosszú ujjú inget parancsolt rájuk. Zicska hiába morgott, hogy Ádinak nincs is hosszú ujjú – Pantáné nem engedett. Inkább Ádinak is kiosztott egy hasonlót Zicska holmijai közül. De alig értek a bolton túl, már felgyűrték karjukon az inget.

Elindultak a búcsúsok után.

Amerre elhaladt a menet, sűrű porfelhő úszott fölöttük, a föld tele lett letiport virágfejjel, színes selyempapírral.

Közben szünet nélkül zúgtak a harangok.

Zicska az úttest közepén rugdosott egy követ.

– Doromlásról papagájt is hoznak – mondta.

– Beszél is?

– Micsoda!

S grimaszba vágta az arcát.

– Urrrak… Urrrak… vendégek… kérrrdezzék meg Rrrebekát!

Ezen muszáj volt röhögni. És órákig nem tudtak szabadulni a mondókától.

A borbélyműhely közelében találkoztak az első árussal. A kövér, piros kendős asszony egy valószínűtlenül kicsi sámlin ült, és jeges vödörből mérte a márcot.

Ittak egy-egy pohárral.

Az asszony, ráadásnak, újabb adagot löttyintett nekik.

– Nesztek, ti vagytok az első vendégek máma.

Zicska vihogott.

– Urrrak, Urrrak vagyunk!

– Mik vagytok?

– Megkérrrdezzük Rrrrebekát!

És sietve továbblódultak. Az asszony bambán nézett utánuk. A hídnál a búcsúsok fölkanyarodtak egy mellékutcába, amelyik a dombtetőre vezetett. Tanakodtak, hogy kövessék-e őket. Ádi szívesen ment volna, de Zicska lebeszélte. Az igazi mulatság úgyis csak délután kezdődik, elég, ha akkorra érnek föl a templomrétre – először inkább Sándort próbálják elcsípni valahol.

Ez az érv hatott: a flóbert.

– Gondolod, hogy elkészült már?

– Nem tudom, most biztos sok dolga volt a röppentyűkkel. De azért nem árt, ha megsürgetjük.

– Azt mondtad, nem szereti, ha sürgetik.

– Nem is úgy. Csak beszélgetnénk vele… arról aztán eszébe jut majd.

Benéztek a kocsmába is, de nem találták.

A szivattyútelepen se.

A zsilipnél se.

– Akkor biztos otthon lesz – mondta Zicska.

– És ha templomba ment?

– Oda csak télen szokott.

– Télen?! Miért?

– Akkor hamar sötétedik.

Zicska szerette az ilyen tömör válaszokat, Ádi meg rágódhatott rajta.

Pár perc múlva benyitottak Sándorék udvarára. Csak a felesége volt otthon. Fésülködött éppen, és rékliben lépett ki a vászonfüggönyös ajtón.

– Mit akartok tőle? – kérdezte.

– Csak beszélni szerettünk volna…

– Ti is? Hát máma mindenki ővele akar?

– Ispánki bátya nem kereste véletlenül? – érdeklődött Zicska.

Az asszony visszament a szobába, majd újra kilépett egy lavórral.

– Kicsoda? A Főnök?

– Nem, az öccse.

– Itt nem járt az erdész – mondta az asszony, s kiöntötte a vizet.

Ádi feltűnés nélkül meglökte Zicskát. A hátsó veranda felé intett. Városias öltözetű nagylány ült a hajnalkalugas mellett (lehetett már tizennyolc éves is), s valami vastag könyv fölé hajolt. Loknis haja előrecsüngött, eltakarta az arcát. Könnyű nyári ruha volt rajta, a vállán nagy kendő.

Rögtön sejtette, hogy ki az: a gépész köhögős lánya, aki nem jár ki mosni.

Csak mindig itthon ül és olvas?

Más volt, mint a többi lány. S mintha észre se vette volna őket. Az ilyen nagylányoktól elbátortalanodik az ember, egyszerűen nem lehet mit kezdeni velük. Bezárkóznak valami nem tudom mibe, egy könyvbe, magukra fordítják a fedelét, és átnéznek mindenkin. Akkor már jobb az olyan, aki rájuk legyint a kezével, vagy a nyakukba belecsíp.

De azért különös.

Zicska mindenesetre odaszólt:

– Nem jön a búcsúba, Éva néném?

A lány kis mozdulattal fölvetette a fejét. Olyan volt a szeme, mint a lugas virágjáé; de a szeme alja áttetszően sötét.

– Ráérek én – mondta. – Minek siessek.

– Jobb is, ha nem mész – szólt közbe az anyja. – Majd megint megfázol.

A lány szeme fölszikrázott.

– Talán már oda se akar engedni? Hát mit akarnak velem?

S remegett a keze az indulattól.

A két fiú sután állt az udvar közepén.

Nem sok kedvük volt tovább várakozni, itt rögtön kitör a vihar.

S gyorsan elköszöntek.

Az asszony a szobából kiáltott utánuk:

– Nézzétek meg a községházán, lehet, hogy odament.

Ahogy indultak, a lány megint úgy tett, mintha nem látná őket.

Zicska nem állhatta meg, hogy cinkosan oda ne súgja:

– Délután mi is kint leszünk. Majd megkeressük Éva nénémet.

– Azt tudom… – nézett rá hirtelen a lány. – Te aztán minden bokorban ott vagy, igaz? Hol nem lehet találkozni veled?

S furcsán végigmérte Zicskát, majd ismét a térdére könyökölt, kinyitotta a könyvet.

Már kint voltak az utcán, mikor Zicska megjegyezte:

– Na, mit szólsz? Milyen?

– Miért haragszik ez rád?

Zicska érezte, hogy jogos a kérdés, bár fogalma se volt, hogy miért.

– Nem tudom – morogta. – Ilyen. De igazában én se szeretem az ilyen lányokat.

 

Már délre járt, a harangok ismét zúgni kezdtek. Fönt a dombon most indultak a határjárásra. Énekelve körbejárták a dombháti szántókat, s a pap megáldotta az árteret: ne pusztítson a víz, és legyen hal bőven. De ez még mindig nem az volt, amit vártak. Majd ha a ponyvát is leszedik a szekerekről…

Hirtelen vad patadobogás hallatszott és dühös kiáltozás:

– Laci! Laci!

Ádi megtorpant az utca közepén, mintha odacövekelték volna.

Zicska ráncigálni kezdte.

– Gyere! Mit állsz itt?

És behúzódtak az első kapuszárny mögé.

Az egyik keskeny közből fújtatva, hatalmasan, Vojtek Lőrincék bikája vágtatott elő. Mögötte csizmásan, feketébe öltözve a fiatalabbik Vojtek Lőrinc rohant.

A bika a borbélyműhely felé trappogott. A márcot mérő asszony sámlistul ugrott fel, és a fal mellé lapult. A jeges vödör meg feldőlt. A bika erre jámboran megállt, visszanézett Vojtek Lőrincre, majd nyalni kezdte a kiömlött márcot.

Egyszerre csoportosulás támadt, s Zicska és Ádi is odarohantak. A kárvallott asszonyból dőlt a szó. Doromlásról jött, és a fele készlete odalett.

Mikor észrevette a két fiút, vállon ragadta Ádit, s húsos kezével odahúzta maga elé.

– Ti tudjátok, hogy még nem árultam semmit, csak nektek. Ugye, mondtam is? Ugye? Na, megkukultatok?

S káromkodott, mint egy kocsis. Valami furcsán röhögtető volt az egészben, de ugyanakkor ijesztő is. Ádi már attól elpirult, hogy ennyire középpontba került. S még percek múlva is viszketést érzett a vállában, ahol a kofa megragadta. Még soha nem hallott így asszonyt káromkodni.

– Gyere, menjünk… – súgta Zicskának, és sietve elódalogtak.

Most már csak a községházára néztek be, de ott se találták meg Sándort. Így ők is hazamentek ebédelni, s csak utána kerekedtek föl újra.

 

Már javában nyüzsgött a nép, mikor fölértek a templomrétre. Legalább öt faluból sereglettek össze. Rezesbanda is jött. A cigányok a levelesszínben húzták. Pomádé- és mézeskalácsszag volt. Durrantak a csapra vert söröshordók. Egy legény pántlikás kereplővel rohant s kiáltozott:

– Kerepelek, kerepelek, szép lányt, jó bort keresek!

Ádi el-elbámult, s elmaradozott Zicskától. Szédült, és egyre kíváncsibb lett. Ez most késő estig így lesz? Belebotlottak, félretolták. A szandálja tele lett görönggyel, fél lábon táncolva rázogatta. A legények mind csizmában voltak. A csizma a komoly viselet! S a szoknyák, egyszerre nyolc-tíz egymás fölött! Ahol sűrűn összetorlódtak, egész szoknyahalmokon kellett átvágnia magát. Meztelen lábát karistolták a fodrok fémcsillogói. Aztán a lovak nyerítése! S azok is bent a tolongás közepén, sörényük föl-fölcsapott a fejek fölé. És a beszélő papagáj! Csakugyan beszélt. Odafurakodtak, és húzattak vele planétát: Jó reménységgel nézhet a jövőbe. Ellenséges szándékok keresztezni próbálják szerencséjét, de ön erősebbnek bizonyul. Egy magabiztos idegen eszközül akarja felhasználni, ne bízzék benne! A közeli napok nagy változást hoznak életébe, s önön fog múlni, hogy a csalódást választja-e vagy az életre szóló boldogságot. Marhaság, röhögtek, nem jól vizsgáztál, Rebeka. Amíg beszélsz, addig jópofa vagy – de ilyen vacakságokat huzigálni? És sodródtak tovább. A céllövölde mögött összeverekedett két legény, de semmi komoly nem történt, kés nem is volt, csak az egyiknek piroslott az orra. Gyorsan helyet foglaltak a kiürült lövöldében. Tíz lövés, kénporszag, de hiába, a csodamalom lapátja nem akart megindulni. Erre újabb tíz lövés, aztán megint újabb… Pocsék kis puskák, és mégse lehet abbahagyni. Az egész rét kénporszagú már. Mint a röppentyűké. Hol lehet Sándor? A lányát látták előbb, kendősen, félrehúzódva állt, mintha lenézné az ilyen közönséges mulatozást. Aztán Semjén is feltűnt egy pillanatra. Zicska azonnal a sapkájára nézett: ott volt rajta a vasmacska. Egy másik hajóssal beszélgetett, majd hirtelen fölágaskodott, és intett valakinek, aztán egyszerre eltűnt a tömegben. Észre se vette Zicskát…

Mint valami zavaros, nyugtalanító álom, úgy múlt el a délután.

Észrevétlenül sötétedett be. S nyolc óra felé már a vadlegeltető csillag is fönt játszott. Szanaszét tüzek gyulladtak ki, s most a rőt fényben folytatódott a vad tánc meg sikongás. Csupa fény- meg árnyékarcok.

A lacikonyhák mögött kutyák várták csillogó szemmel a kihajított mócsingdarabokat.

A lacikonyhák mélyek, mint az alagút. A belépőt karbidlámpák sustorgása fogadja, a férfiak keskeny deszkaasztalok mellett ülnek, és összemosódnak a homályban.

Zicska és Ádi sorban végigjárták a leveles sátrakat. Most már tényleg itt az ideje, hogy a dolgukat intézzék.

Az egyik sátor előtt súlyos kéz nehezedett Ádi vállára – hátulról. Rezzenten fordult meg.

A Főnök állt előtte.

Zicska föllélegzett: ha itt a Főnök, itt lesz valahol az öccse is. De Ádi kevésbé örült a váratlan találkozásnak.

– Hohó, most nem szabadulsz! – mondta kedélyesen a Főnök. – Most aztán folytatjuk. Nektek még szorítunk helyet. – S terelte őket befelé a sátorba.

A gépész és az erdész külön asztalnál ültek.

Ispánki cseppet se hasonlított a bátyjára. Keskeny, csontos arca volt, karvalyorra, szeme szürke, mint a bükk-kéreg. Ádi elfogódottan nézett rá. Sándor közben az üveget kocogtatta a vaskampós kezével.

– Két poharat ide!

S maguk közé ültette a két fiút.

– Hát mikor is lenne az indulás? – fordult feléjük.

– Most már hamar szeretnénk – mondta Zicska, s lehalkította a hangját. – Megkapjuk, Sándor bátya?

– Megbeszéltem a dolgot az erdészettel – mondta hivatalos komolysággal Sándor. – De előbb írást kell csinálni róla.

– Micsoda! – harsogta a Főnök. – Egy játszmával még adós a fiatalúr. Addig nincs semmi írás!

S mint egy vásári varázsló, előhúzta az asztal alól a pepita zacskót.

– Hogy is volt utoljára? Tied a fekete, enyém a fehér.

Sándor mintha gúnyosan mosolygott volna.

Részeg a Főnök? Biztos részeg.

Egy cigány odahajolt hozzá, s a hegedűjével cincogott: Pepi-te, pepi-ta…

– Ha akarsz, énekelhetsz is közben – mondta Ádinak, s kirakta a bábukat.

A fiú segélykérőn pillantott körül: mért hagyják, hogy megint?! Elég volt, nem akar sakkozni…

– Micsoda? Nem akarunk? Azt majd én mondom meg!

Az erdész egyetlen szót se szólt még, csak ivott néha, és keskenyre húzta a szemét.

Aztán odafordult Zicskához.

– Van papír nálad?

– Nincs…

– Tessék! – tolt oda egy kitépett noteszlapot. – Írjad!

– Fekete lép! A fekete huszárocska lép! – dünnyögte a Főnök.

Zicska meg, mintha vésné, írni kezdte, amit az erdész diktált. De közben Ádi is odapillantott a sakktábla mellől.

 

 

– Micsoda? – harsogta a Főnök. – Megőrült a huszárocska! Kilőjük a futóval!

S mint a könyörtelen végzet, elsöpörte a huszárt. Ádi rá se hederített.

Az erdész átolvasta az írást, és alákanyarította a nevét, utána jelentősen lekönyökölt az asztalra.

Mellettük ki-be tolongott a nép. Egyre nőtt a lárma. Fullasztó volt a hőség. Ádi érezte, hogy combja odatapad a zöldre mázolt székhez.

Ispánki lassan kortyolta a bort.

– Azért nagy szerencsétek van – mondta kis idő múlva. – Éppen jó zsákmány mutatkozik. Nem akármilyen vad…

A két fiú izgatottan nézett rá.

– Milyen?

Ispánki letette a poharat.

– Fekete gólya.

Ez még Zicskának is valószerűtlenül hangzott.

– Fekete?

S összenéztek Ádival.

– Az ritka?

– Itt bizony nem lőttek még. Nekem is most jelentette a kerülőm, hogy látott egyet az ártér fölött.

– De hol… merrefelé?

– Hiszen éppen ez az. Hogy hol? Be kell cserkészni, az ilyen nem megy másképp. És még akkor se biztos. Nagyon éber madár. De ha azt lelövitek… – S a szeme még szürkébb lett.

– Akkor tiétek a flóbert – folytatta Sándor. – Úgy döntöttünk.

S mintegy végszóra, kis koppanás hallatszott mellettük.

A Főnök feje bukott előre az asztalra, kezében a fekete királynővel, s csendben horkolni kezdett.

Sándor kinézett a lacikonyha felé.

– Mit gondoltok, most már kezdhetjük a durrogatást?

Annyi időt se hagyott a két fiúnak, hogy felocsúdjanak. Kezükbe nyomott egy „Tűzveszélyes” feliratú faládát, és elindította őket a templom háta mögé. Az erdész is velük tartott. Csak a Főnök maradt ott a sakktáblára borulva.

Nyolc nagyobb röppentyűt és egy pörgő, csillagokat szóró rakétát lőttek ki az ártér fölé.

Mégsem erről álmodtak éjszaka.

Sándor csodát művelt a rozsdás puskával.

Mikor hazavitték, s bezárkóztak vele a faházba, csak a szigorú utasítás tartotta vissza őket, hogy szét ne szedjék.

– Pedig szeretnétek – dörmögte Sándor előre, s maga is kedvteléssel nézegette művét.

Nem volt kétséges, hogy a szétszedés gondolata titokban ott furkál bennük.

– Vagy nem?

– Nem! – vágták rá egyszerre.

– Nem is lesztek akkor igazi vadászok – mondta váratlanul.

S ettől újra megzavarodtak.

De egyelőre be kellett érniök a csőpucolással. Sőt abból ott helyben vizsgázniok kellett; s utána még öt próbalövést is kiosztott rájuk Sándor. Vastag deszkát támasztott a műhely falának, erre szúrta rá a céltáblát: nagy papundeklidarabot, közepén kátrányos fekete folttal.

Felváltva lőttek.

Két lövés állva, támaszték nélkül, három támasztott alsókarral.

Közben izgatottan szorongatták a patronokat. S a tenyerük egyre jobban izzadt. De csak azért, mert Sándor is ott volt; a ladikban másképp lesz, ott nem fognak drukkolni.

A töltények ólomkúpja viaszos tapintású, Ádi még meg is szagolta. Ezekkel ne lehetne célba találni?

A kátrányfolt vibrált, zsugorodott, majd újra szétgyűrűzött a szeme előtt. Éppen csak szárnya nem nőtt.

Aztán hirtelen csönd.

Egy jeges pillanatig minden dermedten éles, a fekete folt szinte felkínálta magát. Mintha mögéje látott volna, de nem tudta, mit lát.

S akkor egy gyors csattanás.

Észre se vette, hogy elhúzta a ravaszt.

De azt már nem tudták eldönteni, hogy talált-e. A kátrányfolt közepén kis szakadást fedeztek fel, nem éppen olyat, amilyet a golyó szakít.

Lehet, hogy már előbb is ott volt? Akkor viszont a golyó is átmehetett rajta.

A gépész nem nyilatkozott mindjárt, előbb megvizsgálta a papundekli alatt a deszkát: agyonfurkált, olajos fa volt. Nem lehetett biztosat mondani.

Az eredmény végül is az lett, hogy Zicska szerzett magának egy félreérthetetlen találatot. De azért Ádi sem volt elégedetlen. Mindketten egyformán bíztak a skabában.

Ugyanis ez lett a neve a puskának.

A závár oldalán betűzték ki a Skaba és Plöckl jelzést – s véleményük szerint ezek lehettek a flóbert egykori tulajdonosai. (Szokás az ilyesmi, sokan még a töltőtollukba is belevésetik a nevüket.)

A két tulajdonos közül a Skabát találták rokonszenvesebbnek: nagy, fűzős csizmás férfi, trópusi sisakkal, piros kockás inggel, széles öv a derekán, ami egyúttal tölténytartó is…

Egyszóval olyan valaki, aki megérdemli, hogy emlegessék.

Csak az volt a különös, hogy hiába bújtatták ilyen öltözetbe, arca mégis olyanná formázódott, mint Semjén Vendelé. Fölrémlett ugyan előttük Ispánki erdész alakja is – de a bronzvörös, szeplős arc valahogy erősebbnek bizonyult.

A könnyű halászcsikli hasította a vizet, orrán a vad piros csőrrel. Zicska a ladik faránál ült. Ádi középütt emelgette a lapátot. Jó másfél órája eveztek már fölfelé az Öreg Holtágon. A flóbert Zicska lába előtt hevert, kézügyben. De mégis úgy, hogy a csőből Ádi ülése alá is került egy darab. Csak le kellett pillantania, és ő is láthatta, hogy ott van.

A holtág, mint egy szűkülő ék, egyre keskenyedett. Erősen tűzött a nap. Zöld szőnyegszigetek között haladtak: a sulyom és békalencse partig behálózta a vizet. A bőrösen fénylő levelek alól állandó bugyborékolás hallatszott. Tavalyi nádszárak rohadtak a friss tenyészet fölött.

Elhúztak a Jaj-tanya mellett. (A térképen: pirossal kihúzott kérdőjel.)

A ritkás nyárfasoron túl majorsági épület fehérlett. Később egy kakastollas csendőrt pillantottak meg a fasorban. Zicska megtapogatta zsebében Ispánki igazoló írását. Nem bánta volna, ha a csendőr észreveszi és igazoltatja őket.

„Tiétek a puska?” – kérdezné.

„Igen.”

„De honnét loptátok?”

„Nem loptuk.”

„Te, vigyázz, ne hazudj!”

„Tessék, itt a papír.”

És odadugnák az orra alá.

Zicska rikkantva beugrott a vízbe, de nem merült le, várakozón a fasor felé kémlelt. A csendőr nyugodtan poroszkált tovább, még a fejét se fordította feléjük.

Ádi letörölte a flóbertról a befröccsenő vizet.

– Megbolondultál?

Zicska úszkált még egy kicsit, s csak utána mászott vissza. Lábával hosszú hínárszálat húzott magával. Mikor már fent volt, körbetekerte a testét a hínárral, majd egy hirtelen mozdulattal szétszakította.

– Láttad? – intett a csendőr felé, s visszadobálta a vízbe a hínárdarabokat.

Még jól emlékezett a jaj-tanyai vallatásra, akkoriban az egész falu erről beszélt. Állítólag hetekig bujkált a tanyán a madocsai gyilkos; alkalmi munkára jelentkezett, s nem tudták, kicsoda. Két éjszaka folyt a vallatás, de semmi se derült ki. Semmi biztos.

„Igen, dolgozott itt – mondták –, dolgozott egy legény, de az doromlási volt, meg valami írást is mutatott…”

Furcsa, hogy a tanyát már azelőtt is Jaj-tanyának hívták. Az ilyen elnevezések sosem véletlenek. Egyszer csak kiderül.

– És miért gyilkolt?

– Valami lány miatt. Tiltották tőle, ő meg akarta.

Zicska sok részletet tudott, hogy hol, melyik pajtában aludt a legény; hogy faragott fakanala volt, amelyet madzaggal kötött a farzsebéhez. Még pecázni is kijárt a holtágra, mesélik.

– És mivel gyilkolt? Puskával?

– Nem, késsel – válaszolta.

Szótlanul eveztek tovább.

A holtág kis idő múlva úgy összeszűkült, mint egy fogó. A füzesek egyre beljebb vetették árnyékukat, majdnem a víz közepéig. Ladikjuk azon a szalagnyi fénycsíkon siklott, amely a két part árnyékát választotta ketté. Itt már nyálkásan sűrű volt a víz. S a nap még égetőbb. Mintha madárhangot utánoznának, úgy nyiszogtak a fák.

Zicska ledobta magáról a fekete klottnadrágot, Ádi zavartan nézte.

– Ne vacakolj. Meglátnak.

Zicska röhögött.

– Csak nem szégyelled?

Közeledtek az északi erdőrészhez, ahol Ispánki szerint a fekete gólya tanyázott.

Ettől kezdve csak halkan beszélgettek, s még a lapátokat is úgy emelték, hogy ne csobogtassák a vizet. Aztán kikötöttek, s kerestek egy alkalmas helyet, ahonnét jó messzire ellátnak.

Itt fogyasztották el az ebédjüket is, szalonnát paprikával, két lekváros buktát.

– Pálinkát akarsz?

– Most nem.

Zicska azért belenyalt a decis orvosságosüvegbe.

– De jólesett! – mondta elgyengült hangon, s visszacsúsztatta az üveget a kék kendős batyuba.

És csak ültek. Vártak. Felváltva a terepet távcsövezték.

De nemhogy fekete gólya, semmi érdemes madár nem mutatkozott. S hiába meg nem akartak pufogtatni – nemigen volt töltényük. Egyelőre csak tíz shortot kaptak a gépésztől.

– Pedig ehhez nagyobb töltény is jó – mondta Zicska.

– Milyen nagyobb?

– Longriff.

– Az milyen?

– Kétszer ekkora… és kétszer olyan messzire visz. Egyszer volt a kezemben egy. Az még az őzet is leteríti.

– De kinek van longriffje?

– Én tudnék szerezni… De az biztos csempészáru.

Még a déli harangszó is itt érte őket, anélkül hogy elsütötték volna a puskát. S most egyszerre meglepődtek, hogy a tikkadt vadon felett milyen idegenül cseng a távoli bimbamozás. Olyan volt, mintha fehér harisnyában, gombos lakkcipőben lábalna valaki a tocsogós parton.

Háromra járt, mikor megérkeztek Csubához.

Tájékozatlan szemnek fel se tűnhetett a kunyhó: tetejét, falát friss fűzágak borították, beleveszett az erdő zöldjébe. Csak a száradni kiakasztott farkas- meg pendelyhálók árulkodtak, meg egy kanál formájú villing. S a tűz, amelyet nemrég gyújtott meg.

Töprengve ültek az öreg mellett a földön.

Csuba egy ággal piszkálgatta a parazsat. Inas lábán pikkelyesen pattogzott az iszap, szalmasüvege vállig beárnyékolta, mint egy kunkorodó méhkas.

Ádi azt várta volna, hogy az öreg valami kinyilatkoztatásszerűt mond. De csak ugyanazt ismételte: hogy ladikkal nem mehetnek tovább.

– A Saponyáig se?

– Éppen hogy addig nem. Elzárták a borrévi zsilipet, nincs víz a kis holtágon.

– És ha húznánk a ladikot? Az iszapon el tudnánk húzni.

– Tudnátok hát, de holnapig se érnétek oda.

Ez a hír felborította terveiket. Folytassák gyalog az utat – gyalog a révkocsmáig s úgy vissza a faluba? De ez már megrontott tervezgetés volt. S mi legyen a ladikkal? Különösen Zicska volt levert; nehezen viselte el, ha bármi nem úgy sikerült, ahogy gondolatban hozzámelegedett. És még bűnbakot se talált. S bosszankodott, hogy Ádi olyan hamar belenyugodott a dologba.

De Ádinak elég újság volt maga Csuba is. Mindent apróra megnézett a kunyhójában, végigtapogatta a felaggatott zacskókat – mindegyiknek más szaga volt. Az öreg füveket is gyűjtött, csukafogakat. Valaki látta egyszer, hogy pirosra száradt fűmorzsalékot szórt a vízre a varsái közelében, s mielőtt továbbevezett volna, megpökdöste az evezőlapátot. Csuba csak dörmögött az ilyen pletykára. „Hászen jó – mondta. – Ha segít, majd én is kipróbálom.” – S ravaszkás pillantásán nem lehetett eligazodni.

Mikor megfőtt a halpaprikás, megkínálta őket is. Bográcsból ettek, az öreg fölkotorta a jobb falatokat. Ádinak elszorult a lélegzete, úgy csípte száját a lé.

– No? Elég volt?

Ádi verejtékezve bólintott, hogy igen.

Csuba komótosan kanalazott tovább. Egy apró törpeharcsa került a kanalára – s egyből a szájába csúsztatta.

– Ez a gólyátoknak is jólesett volna, mi?

Egyszerre várakozón néztek rá.

Csuba csak hallgatta eddig, hogy mit beszélnek a fekete madárról, de ő maga nem hozta szóba. Most először csupán.

– Nem is csodálom, hogy nem találkoztatok vele.

– Miért? – hökkentek meg.

– Megérzi a puskaszagot.

Az öreg megvetett minden fegyvert. Ami nem horogra vagy hálóba akadt, arról azt tartotta, jogosan menti az irháját – éljen. A golyóban az a csúf, hogy utánamegy az ártatlan vadnak. A horog meg a háló egy kicsit mindig lutri, s ez a lutri az emberség benne.

Így gondolta Csuba? Így sose mondta el. Ő csak történeteket tudott.

A szomszéd faluban volt egyszer egy szabó, minden hét végén kijárt disznózni. Egy alkalommal fiatal kocát terített le. Nagy diadallal vitette haza. Pár év múlva aztán fia született, s mikor öt-hat éves lett, kezdett megváltozni: a keze pata formájú lett, a szája megcsúcsosodott, elülső fogai sárgálló nagyra nőttek, mint az agyar. Hiába varrt neki szép ruhákat, a vége mégis az lett, hogy cirkuszosokhoz került a szerencsétlen, s mutogatták, pénzért. Csuba maga is látta.

A történethez nem fűzött hozzá semmit – hagyta, hadd kotoljanak rajta.

S Zicska mintha motyogott is volna valamit.

– Szóltál? – nézett rá.

– Nem… nem szóltam.

Erre Ádi mozdult meg tétován.

– És ha csak a szárnyát sebeznénk meg? Akkor élve foghatnánk el. Vagy csak ha láthatnánk egyszer…

Zicska meglepetten meredt rá – mint akit cserbenhagytak. Hát ez minden mesét elhisz? Talán még arra is képes volna, hogy elfuserálja a gólyát, ha puskavégre kerül!

Csuba kis nyögéssel tápászkodott föl.

– Hát jó… ha látni akarjátok. Aztán a ti dolgotok a többi.

– Csuba bácsi látta errefelé?

– Én igen. De az erdész rossz helyre küldött benneteket. Tudjátok, hol a Gyapota?

– Igen.

– Nahát, valahol arra szokott halászni. Ott megleshetitek. Ha látni akarjátok.

S megnyomta a szót.

– Meg ha a puskát elrakjátok.

De Zicska nem sokat törődött az ilyen hangsúlyokkal. Úgy döntött, hogy most azonnal indulnak. Ha jól meghúzzák, két óra alatt a Gyapotához érnek, s majd sötétedéssel térnek vissza a faluba. Már nem is bosszantotta, hogy megváltozott az útiterv, sőt örült inkább neki. Minél előbb diadalmaskodni akart Ádin – az első és sikeres lövéssel.

Ádi végig hallgatag volt az úton, Zicska kötekedő és gunyoros. Úgy vette, Ádi elárulta magát. S még ugratta is folyton, nevetségessé akarta tenni.

Váratlanul ilyeneket bökött oda:

– Fogadok, hogy meg se mered nézni, ha lelőjük…

Aztán később:

– Látszik, hogy nem falun születtél. Mind ilyenek vagytok. Csak beszéltek, aztán behunyjátok a szemeteket…

Ádi villámlón nézett rá.

– És Csuba bácsi? Ő se elég falusi neked?

Zicska legyintett.

– Az öreg! Ismerem én, csak téged akart megijeszteni. Látta rajtad, hogy lehet.

– És te mért nem beszéltél előtte?

– Én megmondtam.

– Micsodát?

– Hogy nem hiszem el.

– Nem igaz, hallgattál!

– Úgy látszik, süket vagy.

Zicska szemrebbenés nélkül tagadott, s ez még jobban feldühítette Ádit.

– Talán azt hiszed, én elhittem? Lehet, hogy megtörtént, de nem azért lett olyan a gyerek. Véletlen volt.

Zicska kajánul nevetett.

– És ezt mért nem neki mondtad? Mert igenis félsz titokban, félsz… Fél a pubika!

S ütemesen rázogatta Ádi előtt a puskát.

Ádi szemét elfutotta a köd. Gyors mozdulattal ráhasalt Zicskára, és lenyomta a ladik fenekére.

– Na mondjad! – lihegte. – Most mondjad!

Zicska vadul dobálta magát, s a ladik egyre jobban billegett. Az izzadságtól csuszkorált a kezük, körmükkel pirosra barázdálták egymást. De Zicska vakogva nyögte tovább is:

– Pubika… Félsz, pubika…!

Ádi rátenyerelt a szájára. Zicska erre oldalt vágta a fejét, bele a ladik falába. Ugyanakkor nagy hullám csapott be. Hirtelen elengedték egymást, s mindketten a puska után kaptak – tolták a ladik orrába, száraz helyre.

Aztán a fejét kezdte tapogatni Zicska.

– Azért nagy hülye vagy – mondta minden különösebb indulat nélkül. – De azt tudd meg, hogy nem szabályosan támadtál. Így nem vicc.

Megcsöndesedve eveztek a Gyapotáig. A legnagyobb barátságban.

De ott se jártak sikerrel, nem mutatkozott a fekete madár, pedig alkonyatig kint ültek a zsombékos rét szélén.

Végül – jobb híján – két szárcsára lőttek rá, de mindketten elhibázták. A madarak mellett jó másfél méternyire pörsent a víz.

Megállapították, hogy kicsit balra hord a puska. Mint valami rejtett anyajegy, amelyet ők fedeztek fel, olyan volt ez a fogyatékosság. S mintha éppen ez okozta volna, hogy most már visszavonhatatlan tulajdonuknak érezzék a skabát. Amit vállalni kell. Bármit mond is Csuba.

Hazafelé az erdőn vágtak keresztül, hogy rövidítsék az utat.

Már nem is számítottak rá, hogy történjen valami. Zöld félhomály borított mindent, csak a fák koronája csillogott aranylón.

Hirtelen tompa koppanásokra lettek figyelmesek – mint valami önfeledt tamtamozás.

– Harkály – mondta halkan Ádi.

Az volt. Közönséges, nem izgalmas madár, de most mégis furcsán hatott rájuk. Fent kopácsolt egy hatalmas fekete nyárfán, s egy éles fénysugár felragyogtatta a tollait, a pirosat, sárgát, fehéret.

Ez a ragyogás megbabonázta őket.

Muszáj volt rálőni. Pedig harkályra nem szoktak – vagy most éppen azért? Egyszerre nyúltak a puska után, aztán Zicska önként elhúzta a kezét.

Ádi sietett túlesni a lövésen. Úgy célzott, ahogy Sándor magyarázta. Lassan emelte fölfelé a csövet, s mikor a piros folthoz ért, visszatartotta a lélegzetét. Meghúzta a ravaszt.

Először azt hitték, csak megijedt a harkály a csattanástól, azért nem mozdul. De később se mozdult, a tapsolásukra se. Kapaszkodó körmeivel odaragadt az ághoz, és tovább ragyogtatta a színeit.

Zicska megpróbált felmászni a fára, hogy lerázza, de sehogy se sikerült. A harkály fönt maradt. Nemsokára a fénypászma is eltűnt róla, és beleveszett a homályba.

Egy hét esemény nélkül telt el. Nem szó szerint persze, mert mindennap történt valami, csupán új, váratlan dolog nem. Ismétlődtek a dolgok. A műhelyben folyt a patkolás, a szikvizes átkocogott a hídon, a Kapitány háza továbbra is zárva volt, Rács Katiék kecskéjével se romlott meg a barátságuk.

Délutánonként távcsővel pásztázták a dombról a terepet. Zicskáé volt a gondolat, hogy a bizonytalan eredményű ladiktúrák helyett pár napig innét a magasból figyeljék a madárjárást. A világháborús távcső erre a célra nagyszerűen megfelelt.

Hogy ne kelljen minduntalan csavargatniok a fókuszrögzítőt, megosztoztak a messzelátón: az egyik lencsét Ádi állította be magának, a másikat Zicska. Fél szemmel is élesen láttak mindent.

De többnyire csak apró, semmit érő madarak cikáztak az ártér fölött.

Jobb híján egyszer Sándort figyelgették sokáig, amint a vasbódéjába csöveket cipelt be, és semmit se hozott ki; máskor meg a bozótost kutatták át, ahol föltűnt néha egy-egy baktató, sötétes folt.

Talán Semjén Vendel? Vagy az erdész?

A harkályt – közös megegyezéssel – nem jelentették be az erdészetnél.

Ádi mégis visszatért rá többször, s Zicska mindannyiszor legyintett csak.

– Ugyan, nem érdekli az őket. Ha még valami nagyvad lett volna – de így…

Ádi tovább vizsgálta a bozótost, míg a baktató alak végképp eltűnt. Lassan ölébe engedte a távcsövet.

– Te… tulajdonképpen mekkora egy harkály? Úgy közelről.

Zicska a combján mutatta a hosszát.

– Csak?

Majd hosszabb szünet után:

– Mit gondolsz, a kicsi madaraknak jobb, ha színesebb a tolluk?

Zicska töprengett egy darabig.

– Biztos. Ha egyszer olyan kicsik… De amíg egy sas megnő, barátom! Nincs azoknak idejük szépnek lenni. De aztán van is csőrük meg karmuk.

– És egy fekete gólya? Az nem szép?

– Dehogynem. De az más.

– Miért más?

– Először is, mert ritka.

– És Ispánki ilyet akar lövetni velünk? Igazán őszintén akarja?

– Neki mindegy, hogy ki lövi le, aztán úgyis az erdészet tömeti ki.

– Hogy? Ispánki tud azt is?

– Tud hát.

– De akkor mért küldött mégis rossz helyre? Mégse akarhatja igazán.

– Marhaság. És most már nem is fontos, mit akar. Az a fontos, hogy nem bánja. Már nem vonhatja vissza.

– Az igaz…

– És a puskát se ígérték volna, ha nem gondolnák komolyan. Ha meg sikerül lelőni…

S egy vásott mozdulatot tett.

Mire Ádi türelmetlenül:

– Fogadni mernék, hogy ők se látták még… érted? Talán nincs is errefelé… csak azt akarják, hogy játsszunk valamivel.

Zicska elkomorodott.

– Azt mondod, hazudnak?

– Azt nem…

– Hát akkor? Szerinted Csuba is rossz helyre küldött? Csak azért, hogy mondjon valamit?

– Ő másért nem akarja.

Zicska felcsattant.

– De hát mit akarsz te? Egész meghülyíted az embert.

– Mondtam már.

– Hogy élve?

Ádi nem válaszolt.

– Szóval nem akarsz semmit. Mert az annyi. Élve nem lehet elfogni, ezt Csuba is tudja meg Sándor meg Ispánki is…

Elhallgatott. De nem sokáig bírta. Érződött a hangján, hogy meg akarja sebezni a hangulatot.

– Tudom én, mi bajod – mondta. – Hogy a harkályod azóta is ott kapaszkodik a fán. Ha a szél le nem fújja, még jövő nyáron is ott lesz – nevetett. – De a szél biztos lefújja.

 

Öt óra felé távoli motorzúgás verődött át az ártér fölött. Először csak halk dongás hallatszott, majd egyre jobban ki lehetett venni a hangját.

Zicska azonnal szeméhez emelte a távcsövet.

– A Saponya felől közeledik… biztos a Dunáról jön. A faluban csak a malmoséknak van motorcsónakjuk, annak ismerem a hangját.

– És ez motorcsónak?

Zicska mind a két lencsét beállította a szeméhez.

Egyszerre megfeledkeztek a madárlesről. Számítgatni kezdték, milyen útvonalon közeledhet a motoros jármű. A vízmagasság nem volt mindenütt megfelelő. S a hínáros ágaknak meggondolatlanság nekivágni motorral. Bár ha rajtuk állna, ők el tudnák kalauzolni az idegent…

Ha idegen. – De ki lehetne más?

Megpillantották az első halvány füstgomolyt: a bozótos magasságában húzódott keletről nyugati irányba. Még nem lehetett eldönteni, hogy a szivattyútelepi kanális felé igyekszik-e, vagy tartja az irányt. Utóbbi esetben csak a Mély-gödörig mehet. Onnét – ha mélyebb merülésű – akarva se tud továbbhaladni.

Úgy látszott, hogy nem is akar. S mintha a kormányos is jól ismerné a terepet.

Egymás kezéből kapták ki a távcsövet, a motorost azonban nem tudták fölfedezni a fák között. De éppen ez tette izgalmassá a földerítést, hogy ilyen nyomozásszerű volt. „Időnként füst látható, irány változatlan, motorhang egyenletes, a vezető a jelek szerint helyi ismeretekkel rendelkezik.”

Zicska végül is eldöntötte:

– Motoros bárka. Most már megismerem a hangját. De hogy most! Tudod, milyen ritkaság ilyenkor? Csak ha árvíz van, akkor szoktak idáig feljönni a bárkák. A betegeket ilyeneken viszik el, ha a vasútnál is víz van…

– Ültél már ilyenen?

– Még nem. Ezek félig katonai hajók.

– Hogy?

– Amiket láttam, mind terepszínű volt.

– Gondolod, hogy ez is?

A gépháznál felsivított Sándor vasesztergapadja. Ugyanakkor egyre lassult a bárka pöfögése.

– Nem fordult be a Bali-foknál! – kiáltott fel Zicska. – Akkor csak a Gödörhöz mehet.

S egymásra néztek. – A Kapitány jött volna haza? De mért motorossal? Vagy vendége érkezett?

Eszükbe jutott Semjén üzenete. A cédula, tudomásuk szerint, azóta is kint lógott a Kapitány háza ajtaján – de ha valami okból mégsem, a látogató joggal csodálkozhat, hogy üres házat talál, s még csak egy sor írást sem.

Kötelességüknek érezték, hogy minél előbb odasiessenek, és felvilágosítsák az idegent: ők idejében továbbították az üzenetet, s most már hamarosan a Kapitánynak is meg kell érkeznie.

Alig félóra múlva a Mély-gödröt övező nyárfásban loholtak. Nem vesztegettek időt rá, hogy a távcsövet letegyék otthon. Zicska hátára vetette a lengő bőrtokot, s ahogy lépett, a fenekén csattogott ütemesen. Sajnálták, hogy nincs velük a skaba is.

(Felderítő járőr a füzesben…)

Azt hitték, a Gödör nyílt vizén találják a bárkát, de tévedtek. A hajnali kanális, mely a Saponyáról vezetett a tó felé, annyira eliszaposodott, hogy már a nyárfásban kénytelen volt kikötni a hajó.

Váratlanul tűnt elébük a sűrűben, karcsún, tömzsi kis kéményével, merészen előreugró orrával. S éppenséggel nem volt terepszínűre festve. Kék volt, s a sárgaréz korlát alatt fehér csík futott körbe. A fedélzetről meredek deszkapalló feküdt ki a partra, felső végénél megpúpozott kosár állt. De semmi hang, mozgás. Mintha mindenestül itt felejtették volna.

(Gazdái eltévedtek a dzsungelben, s a bennszülöttek lopva, lombok mögül lesik a vonzó szörnyeteget…)

A Kapitány háza felől nevetés hallatszott.

– Ez nem az öreg hangja – súgta Zicska.

Idegenek. Talán nem is tudják még, hogy a Kapitány nincs a faluban; azt gondolhatják, hogy véletlenül nincs otthon.

Jó százötven lépésnyire lehettek a verandás háztól. Menjenek egyenesen oda? Vagy előbb nézzenek körül a hajón? Megtehetnék, hogy szó nélkül utánuk viszik a fedélzetről a kosarat.

Figyelmességből.

Ez ellen nem lehetne kifogásuk.

– Mit gondolsz?

Ádi a tömzsi kéményt bámulta szórakozottan, amely alatt a gépház lehet: pontosan olyan, mint a nagy hajóké, csak kicsi. De ez volt a jó benne.

Fönt a pallónál, a kosár mellett hirtelen egy másik kosár jelent meg. De nem lepődtek meg. Az a valószerűtlen természetesség, ahogy odakerült, valahogy hozzátartozott a hajóhoz. Csak mikor végiggondolták, hogy a kosarat a fedélzet alól rakhatták oda, egy lépcsős nyíláson keresztül – akkor változtattak a tervükön.

Így már oda kell szólni előbb.

– Segítsünk? – kiáltott fel Zicska.

Pár pillanat múlva egy piros ruhás lány jelent meg a kosarak mögött, derékig kiemelkedve a fedélzeti nyíláson. Rábámult a két fiúra, s hosszú, összekócolódott haját félresimította a bal szeme elől. De akkor a jobb szeme elé hullott vissza. Erre mind a két kezével odanyúlt, és hátrasimította a rakoncátlankodó fürtöket. Ettől a mozdulattól egyszerre fölfehérlett a homloka, s mintha a szemei is megnagyobbodtak volna.

– Kik vagytok? – kérdezte. – Keresztapi küldött benneteket?

– Nem, magunktól jöttünk – mondta Zicska.

– Magatoktól?

– Miért? Olyan hihetetlen?

Zicska oldalt húzta a bőrtokot, és abba akasztotta a kezét. Így folyékonyabban tudott beszélni.

– Az a keresztapád, akivel a hajón jöttél? Vagy aki itt a Gödörnél lakik?

– Milyen gödörnél?

– Szóval még nem jártál itt.

– Nem. Én Anti bácsihoz jöttem, ő a keresztapám.

– A Kapitány?

– De hát kiről beszélsz? – A lány elnevette magát. – Hát persze, valamikor kapitány volt. Ti úgy hívjátok?

– Magunk között igen. De ha akarod, nem mondjuk. Mondjuk azt, hogy keresztapi?

Ádi szótlanul állt eddig, de most fura röhentés buggyant ki belőle. Zavarában megfordult, mintha a hang gazdáját keresné.

– Anti bácsival akartok beszélni?

Ádi gyorsan előbbre lépett.

– Ő most nincs itthon. Pár napja mi hagytunk üzenetet neki, hogy egy barátja meglátogatja Doromlásról. De azt nem tudtuk, hogy te is jönni fogsz.

A lány összecsapta a kezét.

– Nahát, én ebből semmit sem értek! Nem tévesztetek össze valakivel? Meg Anti bácsit is? Már egy hónapja készülök ide, de még Doromláson sose jártam.

– Hát honnét jöttetek?

– Szegcsőről. Édesapám hozott el motorossal, keresztapit meg felvettük útközben. Most már értitek?

Zicska gyanakodott, hogy a lány csak ugratja őket, s csak úgy mellékesen odavetette:

– A szegcsői kettős tornyot tőlünk is lehet látni.

A lány lehajolt, eltűnt egy pillanatra a lépcsős nyíláson. Aztán megint kilépett, kezében egy újabb kosárral. Ez már kicsi volt, karra lehetett venni, s a tetején egy kendővel letakart hajas baba látszott ki, világító kék üvegszemekkel.

– Akkor te nem is tudod, merre van Szegcső – válaszolta. – Nálunk nincs kettős torony.

Zicska megnyugodott.

– Csak vicceltem – mondta. – Akarod, hogy segítsünk?

– Köszönöm… Majd leviszem én.

– Hagyd csak… felmegyünk mi érte.

A motoros alig észrevehetően megbillent, mikor a pallóra léptek. A lány félrehúzódott, hogy helyet adjon, a kikandikáló babafejet visszanyomta a kendő alá. Zicska lenyúlt az egyik kosárért, de nem emelte föl. Úgy maradt guggolva, s lenézett a lépcsős nyíláson.

– Ez a ti hajótok?

– Nem, a hajóállomásé. De apa ott révész, ő jár mindig rajta. Ha akarná, egy hétre is elkérhetné. Megbíznak benne.

– Akkor most te is megbízol bennünk?

Ádi oldalról nézte a lányt, az visszanézett rá.

– Mért kérdezed?

– Nem ismersz bennünket, és fölengedtél a hajóra.

– Azt mondtátok, ismeritek keresztapit… Különben is, kiálthatnék neki.

– Nem szükséges – mondta Zicska. – Vagy félsz tőlünk?

– Nem szoktam félni – mondta kicsit hűvösebben a lány.

Aztán hirtelen Zicska után nyúlt.

– Hová mész?

Zicska fél lába már a vaslépcsőn volt.

– Ha visszük a csomagokat, cserébe megnézzük a hajók. Ezt édesapád is megengedné.

A lány erősen fogta Zicska karját.

– Gyere vissza.

– Akkor mégis félsz! – vigyorodott el.

– Mondtam, hogy gyere vissza.

– Ne hülyülj – szólt rá Ádi is. – Látod, hogy nem akarja.

– Most nem… – tette hozzá a lány.

Zicska engedelmeskedett, de a szűk helyen csak körülményesen tudta kiszabadítani rossz lábát a vas lépcsőfogak közül.

– Ugye! Mert szemből akartál lemenni, nem háttal. Így mindig bele fog akadni a lábad.

Mindig – ez a szó biztatóan hangzott (hogy a lány mégsem haragudott meg), de ugyanakkor megszégyenítően is.

– Te csak ne féltsd a lábamat – morogta.

A lány elpirult.

Érezték, hogy indulniok kellene vagy valami egészen egyszerűt mondani.

– Idevalósiak vagytok?

– Én igen.

– És te?

– Én csak nyaralni jöttem.

– Én is csak nyaralni.

Kimérten bemutatkoztak egymásnak.

– Marinka vagyok. – És ismét hátrafogott egy tincset a hajából. Fehér szandáljából jó centire kiállt a két nagy lábujja, az egyiken olajfolt sötétlett. Kicsit alacsonyabb volt náluk, mégis magasabbnak látszott. Hirtelen nőtt hosszú lábai – vagy a haja miatt? Válláig ért a haja. Ha árnyékba hajolt, majdnem feketének hatott. Fogai aprók voltak s hegyesek, mint az egéré. Orra mellett friss szúnyogcsípés vöröslött.

– Hát akkor… – mondta.

Ádi kitartóan nézte a szúnyogcsípés helyét. Odanyúlt a mutatóujjával.

– Nyálazd meg.

A lány megrezzent.

– Miért?

– Akkor nem viszket.

– Így se viszket…

S hirtelen hangot váltott:

– Most akarjátok megnézni a hajót? Vagy előbb vigyük föl a csomagokat?

– Majd ha visszajöttünk – mondta Zicska. – Mi ráérünk, nálunk későn van vacsora. Téged meg biztos várnak.

Senkit se találtak a verandán, a Kapitány éppen a méhesét mutatta a révésznek. Marinka hátraszaladt hozzájuk. Egyedül maradtak. Zicska észrevette, hogy a cédula, amelyet az ajtóra tűztek, az asztalon hever.

– Nézd csak…

Ádi hümmögött valamit, s belesett a félig nyílt ajtón. Két koffer a földön, lehúzott zsaluk, félhomály… Visszafordult.

– Nem kellene elbúcsúznunk inkább?

– Miért?

– Hát, hogy most érkeztek. Biztos ki akarnak csomagolni. Ilyenkor nem szívesen veszik…

– De finom lettél egyszerre! Ha akarsz, menj. Én maradok.

– Egyedül én se megyek.

S bosszankodott, hogy Zicska olyan otthonosan levágta magát az egyik székbe.

De nyomban felugrott, mikor a Kapitány léptei közeledtek. Üveg bort hozott a hóna alatt az öreg, Marinka édesapjába karolva lépett fel a verandára.

Ádi most találkozott először a Kapitánnyal. Nem csalódott benne. Ha nem szólt semmit, akkor is oda lehetett képzelni mögéje a nagy tengereket. Arcát szögletes ráncok rovátkálták, mintha csupa éles rézforgácsból lett volna összerakva. Fehér vászoninge, sötétkék nadrágja ellenkezést nem tűrő, parancsnoki külsőt adott neki.

Átestek a bemutatkozáson.

A Kapitány csak annyit mondott Ádinak:

– Hallottam már rólad.

De nem derült ki, hogy kitől. Ő meg újra azt gondolta: „Vajon biztos nem zavarjuk őket?”

Zicska szakszerűen elmesélte, hogyan fedezték fel a közeledő bárkát a dombról – majd minden átmenet nélkül szóvá tette a cédulát:

– Tetszik tudni, szívességből vállaltuk a közvetítést…

– Na, az rendben is van – mondta a Kapitány. – Csak én már öt éve nem jártam Doromláson. Nincs nekem ott senkim.

– És Semjént se tetszik ismerni?

– Azt a szeplős képűt?

– Azt.

– Úgy futólag igen. De nem tudom, hol szolgál.

Zicska hirtelen utánagondolt: ő se tudta. Tulajdonképpen édeskeveset tudott Semjénről.

Ádi közbeszólt:

– És ha mégse Doromlást mondott?

– De biztos… emlékszem rá.

– És ha fölültetett benneteket? – mondta a révész. – Hát még ha szeplős is … Én még mindig megjártam a szeplősökkel.

Zicska zavartan hallgatott el. Hazudott volna Semjén? Csak azért, hogy éppen mondjon valamit? Lehetetlennek találta a gondolatot. De Ádi már kevésbé. Egyre gyakrabban érzett olyasmit, hogy nincs minden rendben a hajós körül – titkolódzik, meglepetést tartogat…

Marinka egy szót sem értett a beszélgetésből. S egyáltalán, mért olyan fontos ez az egész? Itt vannak, megjöttek, hagyják már azt a buta cédulát. S felkapta az asztalról, összegyűrte. Aztán odasimult a Kapitányhoz.

– Mi vagyunk a keresztapi barátai, és más nem is jön ide, ugye?

– Senki – dörmögte a Kapitány. – Szépen leengedjük a vitorlákat, még lámpákat se gyújtunk… No, eredj, hozz apádnak egy poharat. Ott van a szekrény aljában.

Marinka intett a két fiúnak. Míg az üveg bor el nem fogy a verandán, addig nekik is lesz idejük, hogy birtokba vegyék a hajót.

 

Mindent végigvizsgáltak a bárkán, a legkisebb zugot is; és minden forgathatót megforgattak. Végül behúzódtak a szűk kajütbe. Marinka a báránybőrrel borított priccsen hasalt, a két fiú vele szemben ült, egy-egy benzinestartályon. A gépházfülkéből tömény olajszag áradt. Valami csöpögött ütemesen. Megnyithatták volna a mennyezeti üvegablakot, de így jobbnak találták, csukva.

– Hát beszéljetek – mondta Marinka. – Miért hallgattatok el?

– Nem hallgatunk.

– Azt hittem, jobban örültök a hajónak. Nem tetszik?

– Dehogynem.

– Persze, így nem olyan érdekes. De én már mentem vele úgy is, hogy vihar volt… egyszer ősszel. Éjszaka jó vele menni. Ha akar az ember, főzhet is, van petróleumfőző. Apa szereti, ha én főzök.

– Te mindig csak az édesapádról beszélsz.

– Anyu hat éve meghalt… Olyan volt, amilyen én leszek. Őrá hasonlítok. De nem nagyon emlékszem rá. Nektek élnek a szüleitek?

– Élnek.

– És ha új édesanyád lenne?

– Nem engedném. És apa nem is akar, megvan ő énvelem. Az ingeit is én vasalom.

– Én azért engedném az öregemet…

– Hogy? Mikor élnek még…?

– Jó, csak mondtam.

– De még mondani is!

– Jó, nem mondom. De a fiúkkal más az ilyen. Én nem tudok se főzni, se vasalni, én csak a műhelyben tudnék segíteni. Magam részéről különben se félek a haláltól.

– Nem, te semmitől se félsz. Zicska… milyen név ez?

– Olyan, mint én.

– Most már tudom.

– Nem halljátok? Mi ez a csöpögés?

– Olaj, az szokott így…. Mióta vagytok jó barátok?

– Két éve.

– És sose veszekedtek? Valahogy nem illetek össze. Te mindig ilyen szótlan vagy?

– Máskor Zicska se pofázik ilyen sokat.

– Puff! Most veszekedni fogtok?

Leemelt a vaspolcról egy papírzacskót.

– Gyertek, osszuk el! – S egy halom apró szemű körtét borított a báránybőrre. – Ezt még az útra hoztam. Messze laktok a Szigettől?

– Fél óra.

– Akkor sokat kijöhettek hozzánk… ha van kedvetek. Szeretném, ha jóba lennénk.

– Mirajtunk nem múlik.

– Énrajtam se.

– Ha egy héttel előbb jössz, elvittünk volna magunkkal. Majd mesélünk sokat.

– Hallgatni tudsz?

– Mért? Készültök valamire?

– Van egy-két dolog, ami nem tartozik másra. Fegyverünk van. És ezzel kapcsolatban.

– Fegyver? Biztos a tiéd, Zicska…

– Közös. De neked nem muszáj részt venni. Lánynak különben se való.

– Utálom, ha lőnek.

– Mert nem értesz hozzá, azért. Láttam, babát is hoztál…

– Nem tetszik?

– A miénk legalább igazi.

– A baba meg anyué volt! És légy szíves, ne beszélj így róla. Nem is kapsz most többet… Tessék, vegyél, Ádi.

– Előbb adj Zicskának is.

Marinka elbizonytalanodva kuporodott fel, váratlanul érte a visszautasítás.

– Vegyél csak, ne szenvedj miattam – mondta Zicska, majd hirtelen fülelni kezdett. – Nem hallottátok?

S fölkelt a benzinestartályról, fölkapaszkodott a vaslépcsőn. Lépései fönt koppantak a fedélzeten.

Marinka egy körtecsutkát szopogatott.

– Maradj – intett Ádinak. – Nincs semmi. Még isznak keresztapáék. Mit akartok a puskával csinálni?

Ádi habozott, hogy Zicska nélkül megmondhatja-e.

Végül mégis megmondta.

A lány visszahúzódott a priccs végére.

– Sose hallottam, hogy van fekete gólya is. Éppen fekete?

Szoknyáját begyűrte a térde alá, és előrehajolt. Ádi kérdőn nézett rá. Valami érdekeset szeretett volna mondani, de a lány hallgatott. Ez a kis csönd vitte rá, hogy tovább beszéljen.

– Tegnap találtunk a tanítóéknál egy lexikont, megnéztük benne. Furcsa neve van latinul, ciconia nigra. Azt írja, hogy barnásfekete, zöldesbíbor színű. Meg hogy a csőre és a lábai fiatalkorában zöldek.

Marinka nevetett.

– Zöld a lába?

– Amíg kicsi. Aztán megvörösödik.

– Akkor kicsit kellene találni… zöld lábút. Egészen kicsit, mint a tenyerem.

A lépések egyszerre elhallgattak fönt.

– Mit gondolsz, megsértődött?

– Mindjárt megnézem, mit csinál – mondta Ádi.

De nem ment ki a fülkéből; kinyitotta a mennyezeti csapóajtót, és kidugta a fejét. Hunyorgott a hirtelen világosságtól. Először a bárka fara felé kémlelt, a ház irányába. A nap már a fák mögül sütött; és kettéosztotta a Mély-gödör vizét. Hirtelen elképzelte, hogy ladikkal átsuhan a tó ezüstös feléből az árnyékos mélyzöldbe: egy pillanat csak, a ladik fele még itt van, a másik már túl – mintha tilosba lépne.

Ostobaság.

S még jobban felágaskodott, de nem látta sehol Zicskát.

Kiáltotta a nevét – semmi válasz.

– Nem értem… A hajón nincs.

– Elment volna?

Gyorsan kimásztak a fedélzetre, a partra futottak – de nem találták sehol.

Végül egy fa tetejéről került elő, ahová a messzelátóval mászott fel. Azt állította, hogy egy különleges, nagy szárnyú madár körözött percekig a Gyapota irányában.

– Fekete gólya?

Zicska hökkenten nézett Marinkára.

– Ilyen hamar kiszedted Ádiból?

– Mért, hát titok?

– Most már nem – vonta meg a vállát.

Aztán engedékenyebben:

– Ha akarsz, nézhetsz a távcsővel, majd beállítom neked.

Marinka arra a magas nyárfára akart fölnézni vele, ahonnét Zicska lemászott. Közben akaratlanul is összehasonlítást tett: Ádi vajon fel tudna kapaszkodni oda?

Ez a gondolat megzavarta kicsit, s bosszús volt, hogy Zicska miért olyan kiállhatatlan.

 

A révész még sötétedés előtt útra kelt a bárkával. Valamennyien segédkeztek a motor beindításánál. A Kapitány a partról nézte a műveletet. A fiúk tapintatosan félrehúzódtak, míg Marinka búcsúzkodott. A kislány ágaskodva húzta le magához az édesapja fejét.

– Úgy örülök – mondta –, olyan jó lesz itt…

S kis mozdulattal megkaparta az arcát:

– Nem borotválkoztál reggel.

Ádit megütötte ez a hang. „Úgy beszél vele, mintha csak a nagy testvére volna. Biztos jó barátok.” S ez nem túlságosan tetszett neki.

Marinka megjelenésével egyszerre megváltozott az életük. Új lehetőségek kezdtek bontakozni. Nem mások, mint eddig, csak valahogy átszíneződött minden. A napok gyorsabban múltak, minden sietőssé vált – de ők csak annál kevésbé tudták elképzelni a vakáció végét.

Reggelenként, hét-nyolc óra felé mindennap kieveztek a Mély-gödörre. Ezzel kezdődött a nap. A piros csőr már messziről rikított a szurkozott ladikorron, de mikor befordultak a tó vizére, a nyomaték kedvéért még fel is álltak, és úgy eveztek tovább. Aztán belevetették magukat a vízbe, s bugyborékoló üvöltéssel jelezték az érkezésüket. Utána sietve bevágták a lépesméz-adagot, amit Marinka rakott eléjük. Ez olyan szertartásféle volt, amit Marinka háziasszony honosított meg. Szívesen nézte, ahogy a két fiú eszik, azok pedig szívesen reggeliztek nála másodszor.

A kislány úgy készült ezekre a reggelikre, hogy előbb kitakarította a két szobát, kisöpörte a tyúkólat, elrakta a keresztapja borotvakészletét, inget vasalt neki: „Te Kapitány vagy, neked mindig fehér ing jár” – mondta, s csak miután mindennel megvolt, akkor könyökölt ki a verandára, hogy a fiúkat várja.

Imádta a Kapitányt.

Az egyik reggel kopott, aranykeretes képet talált a fészerben. Tengerparti sétányt ábrázolt, az előtérben három matróz ült a földön, s mögöttük egy furcsa öltözetű nő állt.

Szaladt a keresztapjához vele.

– Nézd! Hol van ez? Kik ezek?

A Kapitány otthagyta a méheit, s hátratolta fején a kendős védősisakot.

Sokáig forgatta a képet.

– Na, mit gondolsz?

– Keresztapi is rajta van?

– Keress meg.

– Ez? – bökött a középső matrózra.

– Negyven éve – mondta az öreg.

– És ez itt melletted?

– Az volt a kormányos. De meghalt már. Az óceánba temettük. Valamikor ő is Szegcsőről került el.

Marinka hirtelen összekapcsolta gondolatban a szülőfaluját és a tengereket…

Igazán nincsenek határok, csak évek vannak?

– És ez a másik?

– Ő is meghalt – mondta a Kapitány, s visszacsúsztatta fejére a sisakot. Olyan volt így, mint a farsangi mumusok.

A kislány leszedte a fejéről.

– Nem szeretlek így… Mesélj még. Ő kicsoda? – S az álló nőre mutatott.

– Ő volt az egyiptomi királynő.

– De komolyan…

– Hiszen mondom.

– Csak viccelsz.

– Nem én. Igazán nem. Úgy hívtuk. Most már nem tudok más nevet kitalálni.

– És ő se él már?

– Már hogyne élne… Egy királynő! A királynők sose halnak meg.

– Nem akarsz beszélni róla – mondta Marinka, s lassan elfordult.

A tó felől felharsant a bugyborékoló üvöltés.

A Kapitány szórakozottan tovább törölgette a képet.

 

Zicska ezúttal egy szakadozott dobóhálót hozott magával. Valamelyik szomszédtól szerezte, de már ott is a padlásról kotorták elő. Az öregek se igen használtak ilyen régimódi hálót, csak Csuba legfeljebb. De arra jó volt, hogy elkápráztassa vele Marinkát.

Reggeli után mindjárt levonultak a partra. Zicska elképesztő ügyességgel kezelte az ólmos szerszámot. Mint a karikás ostort, félkörösen megforgatta a feje fölött, s pontosan oda hajította, ahová akarta. Az ólomnehezék ártatlan legyezőként nyílt szét – és lecsapott a vízre.

Azt ajánlotta Marinkának, hogy álljon oda egy bizonyos helyre, bukjon le úgy, hogy csak a feje látszódjék, és ő rádobja a hálót.

– Semmi bajod se lesz, hozzád sem ér az ólom. Nem hiszed?

Marinka elhitte, s kívánta is, hogy egy csillogó rács zuhanjon rá, miközben teljesen tehetetlen, és mégis biztosra veheti, hogy utána ütés meg seb nélkül ugorhat fel, testén a meghunyászkodott hálóval – mégse merte megtenni. De Zicska tovább makacskodott.

– Ide nézz! – kiáltotta.

A parttól párméternyire karót dugott le, a végére rossz fazekat akasztott, éppen a víz színét érte.

– Ez a fejed – magyarázta.

– Köszönöm szépen!

Ádi hátrébb ült, nem szólt. Köveket dobált a vízbe.

– Ne dobálj most.

Mintha nem is hallotta volna.

– Nem érted?

– Mért? Zavar, ha dobálok?

– Hagyd – mondta Marinka is.

– De rátok jött! – morogta.

Zicska elrendezte maga mellett a hálót, megpörgette. De ahogy kinyújtott karjával megadta az irányt, megcsúszott, és utolsó pillanatban rántott egyet a húzókötélen. Ő meg térdre esett. A háló legyezője már a víz fölött összehúzódott, mint egy két végénél bekötött zsák, s az ólmok nekicsapódtak a fazéknak.

Marinka és Zicska egymásra néztek.

Ádi meg őrájuk.

– Na?

És tovább dobálta a köveket.

Marinka még délután is tűnődőbb, megértőbb volt Zicskával, mint máskor. Ha meg Ádival maradt kettesben, kirobbanó jókedvvel fecsegett, mintha nem akart volna időt engedni a fiúnak, hogy az kezdeményezze a beszélgetést.

Zicska viszont este, a faházban viselkedett furcsán.

Összevissza történeteket mesélt, és mindig az derült ki, mennyire sajnálja, hogy Ádi nem lehetett ott, s nem vehetett részt benne. Kérkedő fecsegés volt ez az utolsó szóig, s éppen a nagy cinkoskodás tette bosszantóvá.

És sehogy sem akart lámpát oltani.

– Mit alszol most? Aludhatsz reggel, ameddig akarsz.

– De én most akarok.

– Járni kéne egyet a ladikkal… Az öregek nem vennék észre…

– Én nem megyek sehová – jelentette ki Ádi.

Erre Zicska is otthon maradt. És Ádi is engedett a tettetett álmosságból.

De valahogy akadozott a beszélgetésük. Csupa közömbös dologgal hozakodtak elő. S ha mégis szó esett Marinkáról, gondosan vigyáztak rá, hogy bíráló tárgyilagossággal nyilatkozzanak róla. Egyformán elismerték az érdemeit, de a hibáit se hallgatták el, s egyikük se vette különösképpen védelmébe. Úgy találták, hogy így férfias.

A következő este, mikor Zicska újra előállt, hogy járjanak egyet ladikkal, Ádi már nem is hivatkozott az álmosságára – egyszerűen keresztezni akarta Zicska tervét. Csak arra nem számított, ami történt; barátja szó nélkül belebújt a szandáljába, és kisurrant az ajtón. Ő meg ott marad a rosszul sikerült makacskodás áldozataként.

Nem volt ereje, hogy Zicska után menjen.

Zicska változtatott a tervén, mikor a kanális partjára ért. A ladiklakat kulcsát fönt felejtette a faházban, s már nem akart visszamenni érte. Inkább majd sétál egyet. Mindig is szeretett egyedül sétálni. S most már második hete, hogy sose volt egyedül. „Hiszen jó, rendes gyerek Ádi, nincs is szó róla…” – nyugtatta magát.

S elindult a kanális melletti szekércsapáson.

Már a híd közelében járt, mikor váratlanul szekér fordult ki az egyik udvarról.

Gujdovics volt, a fuvaros.

Zicska félre akart húzódni, de a fuvaros megismerte. Leszólt a bakról.

– Hát te? Mifenét csinálsz ilyenkor?

Reménytelennek látszott megmagyarázni, hogy mit csinál. És éppen Gujdovics Milánnak?

– Elvesztettem a távcső tokját – mondta biztos lélekjelenléttel. – De tudom, hogy hol van, s nem akarom, hogy fölszedje valaki reggel.

Úgy mondta ezt, hogy fél füllel hallgatta is, mit mond: mintha egy idegen mondaná. S meg volt elégedve magával. Aztán fölkéredzkedett Gujdovics kocsijára, hogy vinné el egy darabig. Gujdovics a saponyai révhez igyekezett, s ez éppen kapóra jött neki – ő is arrafelé sétált volna.

A két muraközi lassan kocogott át a hídon, elhúztak a szikvizes háza mellett, s hamarosan bent jártak a szigeti nyárfásban.

A tisztásokra besütött a hold.

Hallgatták a keréknyikorgást.

– Apádé a gukker?

– Igen.

– Akkor bizony megjárta a Piavét.

– Igen, onnét hozta.

– Nekem mondod? – legyintett Gujdovics az ostorral. – Együtt szolgáltunk apáddal… Kajzerlihe vircsaft… Mit tudjátok ti már!

Kis idő múlva kikanyarodtak az erdőből, és elővillant a tó.

Zicska vette észre, hogy a Kapitánynál még világos van.

– Nézze! Fönt vannak még…

– Az ám! – dörmögte Gujdovics.

S úgy döntött, hogy benéz az öreghez.

– Hát te? Leszállsz?

– Nem, elmegyek én is odáig. Úgy is ott lesz valahol a tok.

Lassan bedöcögtek az udvarra.

A verandán kisebb társaság ült együtt, a gépész és az erdész kártyáztak a Kapitánnyal. Marinka az asztal végénél egy régi tengerészközlönyt lapozgatott.

Meglepődve néztek Zicskára.

– Csak nem éjszakai lesen voltál? – érdeklődött Ispánki.

– Vagy csak most kezditek még? – kérdezte Sándor.

Egyedül Marinka futott oda hozzá, kis riadtsággal.

– Mi történt? Valami baj?

Zicska megrázta a fejét.

Már útközben kigondolta, hogy milyen részletekkel teszi valószínűvé a hazugságot, s most a nagyobb hitelesség kedvéért még Marinkát is tanúnak hívta.

– Tudod, ahonnét a gémeket néztem délután… Azt hiszem, ott maradt a fűben.

És állta a kislány pillantását, mintha Ádi nem is lett volna a világon, aki holnap egy szavával leleplezheti. De most már mindegy. Ha elkezdte, folytatni kell.

– És a barátod? – kérdezte a Kapitány. – Azt is elveszítetted?

– Ő nem akart jönni – válaszolta.

Marinka megrezzent.

– Nem akart?

– Nem – ismételte meg, s kicsit elbizonytalankodott a hangja.

Mégis inkább az öregektől igyekezett megszabadulni, hogy tovább ne faggassák, és Marinkát hívta, hogy menjen vele.

A Kapitány ajánlotta, hogy vigyenek lámpát is, de Zicska nem akarta. Mintha így kevésbé terhelte volna a füllentés súlya.

Először körbekerülték a tavat. Valahol a túlsó parton lesték a gémeket délután, oda kellett átgyalogolniok. Zicska némán lépkedett elöl, Marinka meg folyton kérdezgette:

– Erre?

– Igen, valahol itt.

– De hát próbálj emlékezni…

– Mondom, hogy emlékszem. Itt. Valahol…

Végül egy tisztáson megállt.

Leguggoltak, és négykézláb kotorásztak a fűben. Marinka szorgalmasan gyújtogatta a gyufát. Zicska elbámészkodott, nézte a lányt. Eszébe jutott, mikor ő kereste így négykézláb a vasmacskát.

– Hagyd a csudába már – mondta kelletlenül.

Marinka lassan fölegyenesedett.

– És ha apád keresi majd? Ugye, nem ver meg?

– Mit képzelsz!

– A lábad miatt gondoltam…

– Mert sántát nem illik? Azért?

– Buta vagy.

– És még mi? Mondd csak!

Zicskának szúrós lett a hangja, Marinkáé egészen halk.

– Erős meg ügyes… Azt hiszed, nem tudom? Biztos erősebb vagy Ádinál.

– De azért sántát mégsem illik. Hátha a rossz lábára esik…. Mikor a hegyről jöttünk le tegnap, miattam nem futottál előre. És Ádit is megállítottad. De nekem nem kell, hogy sajnálatból dicsérj! – S gyors lélegzetet vett.

– Ha így beszélsz, igazán sajnálni foglak!

Gyufát akart gyújtani, de eltörte a szálat.

Zicska kikapta a kezéből a skatulyát.

– Mit akarsz?

– Látni akarom, hogyan nézel rám.

S az arca elé tartotta a lángot.

– Tessék. Most jobb? Vagy azt vártad, sírni fogok?

– Egyszer az se ártana neked – mondta a lány kis hangon.

Otthagyták a tisztást. Zicska érezte, hogy jóvátehetetlenül kiszolgáltatta magát, de már nem tudta abbahagyni.

– És ha Ádit verné meg az apja? Őt is ugyanígy sajnálnád? – kérdezte.

Marinka fülig elpirult. Hirtelen szembefordult a fiúval, és türelmetlenül dobbantott.

– Mit akarsz hát? Bántani akarsz?

 

Zicska üresen találta a faházat, mikor hazaérkezett. A viharlámpa alacsonyra csavarva, a takaró szétrúgva a priccsen…

Nem tudta elgondolni, Ádi hova tűnhetett.

De hirtelen meg is örült neki: a tok miatt. Így legalább meggyőzőbben elintézheti a dolgot. Egyszerűen elrejti a sarokba, a kacatok mögé, s majd pár nap múlva újra megtalálja: „Nézd csak, leesett ide, úgy látszik, nem jól kapcsoltuk föl.” S ez már hihető. És így a mai estét is könnyebb lesz kimagyarázni. Majd azt mondja, hogy útközben jutott csak eszébe: „Képzeld, úgy emlékeztem, hogy kint felejtettem a Gödör partján…” És sietve mindent elrendezett. Aztán egyszerre ürességet érzett magában. Kevesellte a fényt. A lámpát magasabbra csavarta, nézte a kormos lángnyelvet. De nem bírt nyugton maradni. Előbb hanyatt feküdt a priccsen, utána az udvaron járkált cél nélkül, majd ismét lefeküdt. Kezdte bosszantani, hogy Ádi ennyi ideig elmarad. Most már igazán jöhetne… Csak nem tévedt el valahol? S lassan felkönyökölt. Olyan egyszerűen gondolt rá, hogy torkába dobogott föl a szívverése.

Mi lenne, ha valami tényleg történt volna – ha Ádi meghalna most?

A szülein kívül neki volna a legtöbb joga hozzá, hogy sírjon.

A legjobb barátját veszítené el. Megőrizné a tőrét, a riasztópisztolyát – az egyiket Marinkának adná. S csak ők ketten tudnák az utolsó napok történetét.

Verejtékezve ült fel. Muszáj volt kimennie a kúthoz, hogy lemosakodjék. Úgy érezte, így a gondolattól is megszabadul. És tovább virrasztott.

Ádi jó negyedóra múlva érkezett meg, zsebre dugott kézzel, szájában egy félig elrágcsált levél. Hangjában nyoma se volt sértődésnek, gyanakvásnak. Sőt olyan magabiztosan dobta le a székre a nadrágját, trikóját, hogy Zicska nyomottsága is rögtön megszűnt.

– Hol voltál?

– A hegyen – mondta Ádi már fekve. – Jó kis körték érnek a Rácsék szőlejében.

– Hoztál?

– Te talán hoztál valamit?

– Én se.

– Hát akkor? Igazán jópofa vagy.

– Hívtalak, hogy gyere velem – mondta békítő hangon Zicska.

– Nem volt kedvem. Ehhez meg volt. – Majd kis szándékos szünet után: – Nem vitted el a ladiklakat kulcsát.

– Tudom. De nem is volt szükség rá… Nagyobb baj van.

– Micsoda?

Zicska elmondta a mesét a távcsőtokról. Gujdovicsot is. Meg hogy kik kártyáztak a Kapitánynál. De hiába gyújtogatta Marinka a gyufát, nem találták meg.

– Hogy… hát ő is fent volt még?

– Igen.

– Aha…

S furcsán elszorult Ádi torka.

De csak ennyit mondott:

– A távcsövet különben tokostul hoztad haza. Ha nem tudnád.

– Lehet – motyogta. – Akkor biztos itthon lesz valahol.

S várt kicsit, hogy Ádi mond-e rá valamit.

De semmit se szólt. Befordult a fal felé.

Marinka hiába várta másnap a két fiút, egyik se jelentkezett délelőtt.

Unalmában kifeküdt a vízpartra, s a cikázó ebihalakat bámulta. A mai nap volt az első, hogy a Kapitány vízmérő oszlopa szintemelkedést mutatott. Ezt érezték a halak? A közelgő áradást? Bolondul csapkodtak a sás között. Olyan lehet az ár nekik, mint nekünk, ha a jól ismert utcák, dombok egyik napról a másikra megnövekednének. Megpróbálta elképzelni ezt a folytonos nagyobbodást, de beleszédült. Így is épp elég nagy a föld. S még így is nehezen lehet föltérképezni.

Tetszett neki a fiúk térképe.

De miért nem jönnek? Csak nem a tok miatt tört ki a vihar?

Tíz óra felé átment a tó túlsó oldalára, ahol este jártak Zicskával. Ha megtalálná véletlenül a tokot, elvihetné Panta Virágékhoz. Nagyot néznének, ha beállítana vele.

De hiába kotorászta végig a tisztást, most se talált semmit.

Szórakozottan továbbsétált.

Közben rajokban lepték el a szúnyogok. Azon kapta magát, hogy szorgalmasan nyálazza a csípések helyét.

Ádi mesélt múltkor a városról, ahol lakik. Ha levelet írna neki (vagy Zicskának), a kollégiumba is címezhetné, ott is megkapnák. Vagy a nyárral a barátság is elröpül?

Tűnődve bóklászott tovább.

A nap égette a combját. Lefeküdt egy sarjúkupac mellé, lehunyta a szemét. Szöcskék csapódtak a lábához.

Ha anyu élne most, megkérdezhetné tőle: te milyen voltál az én koromban? Miket éreztél? Miket gondoltál? Szerettél egyedül feküdni a fűben s hagyni, hogy a bogarak átmásszanak a lábadon? Neked is ilyen hosszú lábad volt? Te írnál Ádinak (vagy Zicskának)?

Egyszerre meghatódott önmagától, annyi kötelességet érzett magában. Otthon apu, itt keresztapi. És végeredményben a fiúk is…

Már ismét talpon volt, a bozótos környékén barangolt. A tikkadt katlanmeleg bizonytalanná tette. Forduljon vissza?

Aztán hirtelen leguggolt egy vakondtúrás mellé. A túrás oldalán apró göröngyök peregtek végig, a vakond dolgozott a föld alatt. Azt hiszi, míg csendben ás odalent, hogy senki se veszi észre. Mit érezne, ha tudná, hogy minden moccanását jelzik a göröngyök? Tehetne mást? Fészket akar. S minden kupac fölé odaguggolhat valaki. Nincs titok, ami tovább ne gyűrűzne.

Ő is azt hiszi, hogy még nincs semmi titka. Mégis, ha anyuval beszélhetne most, sok minden jobban tisztázódna.

S csak guggolt és bámult. Megbabonázta ez a csöpp mozgás a föld alatt. Bűn volna megzavarni, de nézni, kilesni valahogy jólesik.

Úgy magába merült, hogy meg se hallotta a közeledő lépéseket.

A rőzseszedők ösvényén egy szilvakék ruhás, karcsú alak tűnt fel. Sietve elhúzott a horpadás mellett. Nem volt nála semmi, csak egy nagy lapulevél, azzal árnyékolta az arcát, hogy ne tűzze a nap.

Marinka még mindig nem figyelt föl, de az idegen lány észrevette őt. Egy pillanatra lelassított, kíváncsian elindult feléje. A háta mögött állt meg.

– Mit csinálsz, kisanyám?

Marinka összerezzent.

– Tessék?

– Mit csinálsz itt?

– Ezt nézem…

– De miért suttogsz? – nevetett a lány. (Vagy néni már?)

Aztán ő is abbahagyta a nevetést. Most már ketten nézték a gördülő göröngyöket.

Megijedt, hogy a lány bele akar túrni az ujjával a kupacba, de megkönnyebbült, mikor csak egy kék virágfejet pottyantott a tetejére.

Egymásra mosolyogtak.

– Odatűztük a kontyára, igaz?

Marinka kuncogott.

– Tegyünk rá pirosat is?

– Tegyél.

Egy pipacsszirmot fektetett a vakondtúrásra, és gondosan eligazgatta.

Tetszett neki.

A lány odahajolt föléje, megsimogatta a fejét.

– Mindig ilyen hullámos a hajad? Nem csinálsz vele semmit?

– Nem… nem szoktam.

– Én hátrakötném a helyedben, hogy ne lógjon. Egyszer majd próbáld meg. Vagy várj csak.

S lehajolt, hátrafogta a kislány haját. Először oldalról, aztán elölről nézte figyelmesen.

– Így… így kellene! Nincs egy szalag nálad?

– Nincs… csak egy kis spárga.

– Jó lesz az is. Majd otthon kicseréled.

S megkötötte masnira a zsineget.

– Itt nyaralsz a faluban?

– Igen… itt a tónál. A keresztapámhoz jöttem.

– A Kapitányhoz?

– Tetszik ismerni?

– Nem… – mondta gyorsan a lány. – Csak hallottam róla.

És nem kérdezett többet. Búcsút intett a kezével, és továbbindult a falu felé.

Bátortalanul kiáltott utána:

– És a néni… a néni kicsoda?

A lány megfordult, kis mosollyal megrázta a fejét.

– Hát nem mindegy neked?

S cinkosan odamutatott a vakondtúrásra.

– Aztán vigyázz ám! Ha kibújik közben, ne mondd el senkinek, hogy láttad!

Csalódottan bólintott.

– Jó, nem mondom…

S még sokáig szemmel kísérte a lányt. És egyre szomorúbb lett. Mintha egy barátnőt veszített volna el – vagy aki az lehetett volna. Az első felnőtt barátnő.

De vajon ki volt? Nyaraló?

Egy apróság aztán még jobban megzavarta. Már a holtág közelében lépkedett a kék ruhás lány, mikor váratlanul megállt, körülnézett, majd gyorsan irányt változtatott: leszaladt a földhányás tetejéről, és a parti füzesek mögött futott tovább, mintha félt volna, hogy valaki meglátja a holtág vizéről.

Zicska volt az, aki meglátta és föl is ismerte a ladikból a kék ruhás bujkálót: a gépész kisebbik lányát. De nem sokat törődött vele. Inkább csak átvillant rajta: hát ez mit futkos itt? Csak nem lepkét kajtat? Amilyen bolond, még az is kitelik tőle.

De mire utánakiáltott volna, már eltűnt.

Ő meg továbbsiklott a csiklivel.

Nagy reménységeket fűzött a mai útjához. A víz napok óta, centinként emelkedett, noha a nagy holtágon még nem vevődött észre a szintváltozás. De az áradás sosem egyszerre nyomult be az ártérre, mindig alattomban közelítette meg a falut. Először a saponyai horhost árasztotta el, aztán a Sziget északi oldalát, Csuba környékét.

Hármójuk közül egyedül ő vette számba, hogy ez mit jelent: a friss kiöntések megbolygatják az eddigi rendet, a halászó madarakat új területekre csalogatják.

Ilyenkor üljön tétlenül otthon?

Már kora reggel kikészítette otthon az evezőt – egy evezőt –, s várta a pillanatot, hogy kereket oldhasson.

Reggeli után benézett a faházba. Ádi éppen levelet írt.

– Sokáig írsz még? – kérdezte az ajtóból.

A hangsúly olyan volt, hogy csak igennel lehetett válaszolni rá. Ádi szándékosan nem nézett föl.

– Tessék?

– Kérdeztem, hogy mit csinálsz.

– Látod… Csak lapot írtam még haza, muszáj levelet is.

– Na persze – mondta, s a következő pillanatban már el is tűnt az ajtóból.

Levágtatott a kanálispartra. Közben hátra-hátrapillantott, hogy Ádi nem sündörög-e utána. Ma nem akart osztozni senkivel, se Marinkával, se Ádival – a mai kiruccanást egyéni vállalkozásnak szánta. S örült, hogy ilyen simán megúszta.

Mindenekelőtt Csubától akart kicsikarni valami biztos értesülést. Valami biztos hírt a fekete gólyáról. Hiszen csak múlnak a napok, és nem történik semmi. S Marinka talán már nem is hisz az egészben. Ő pedig eredményt akart. Eredményt, most már minél előbb. Hogy odaállhasson, és azt mondhassa: „Reggel indulunk. Csak bízzátok rám, hogy hová. Én tudom.”

Ezt a pillanatot többször is elképzelte útközben. Evezett, izzadt, s közben látta is önmagát, amint evez – régen érzett magában olyan szilárd öntudatot, mint most.

Egyébként nem számított rosszul: mikor a jaj-tanyai töltéshez ért, messze nyúló, hatalmas tóvá szélesedett a keskeny holtág – már víz borította a szomszédos gyapotai rétet. Igaz, hogy nem sok, a fűsörte kiütközött még, de azért a ladik már elment rajta. Így nem kellett kerülnie, átlósan vághatott át Csuba felé; s fele idő alatt ért el az öbölig, mint múltkor Ádival.

Csak éppen Csubát nem találta otthon, be volt támasztva a kunyhó ajtaja.

Jó órát kellett várakoznia rá.

Az öreg végül a Saponya felől bukkant elő.

Ladikja merülésig rakva volt sarjúval. Csodálkozva nézte a szokatlan látványt: „Minek az öregnek sarjú? Csak nem állatot akar tartani? Egy halász?”

Meg is kérdezte, mikor segített a kihordásnál:

– Mit fog etetni vele, Csuba bácsi? Pontyot?

De érezte, hogy ez így tiszteletlenül hangzik. Most pedig nem szabad megharagítania az öreget.

S gyorsan hozzátette:

– Ugye, a víz úsztatta el? Hiszen látni is… el is rothadt volna, ha kint marad.

Csuba erre sem válaszolt.

Egyáltalán, nagyon mogorván viselkedett. Méregette Zicskát, az meg összevissza fecsegett, hogy legalább egy barátságos dörmögést csaljon ki – addig nem is akart előállni a kérésével.

– Mit gondol, Csuba bácsi, nagy áradás lesz?

Erre már jött egy kis hümmentés.

Zicska kapott rajta.

– Ugye? A gépházban is világos volt még este… Már biztos olajozzák a gépeket.

– Ti meg a puskát, mi? Mi van a puskával? – kérdezte váratlanul Csuba.

És odaballagott a ladikhoz. Kiemelt egy kis vászonzacskót, lerakta a tűzhely mellé, utána guggolva leereszkedett a kunyhóeresz alá.

– No, halljam, megvan még?

– Meg… de otthon hagytam. Azóta se igen vadásztunk vele. És patron is már csak négy van. De hát mi az a négy patron? Semmi. Annyival kár belekezdeni.

Bízott benne, hogy eltalálta a hangot, s Csuba szája íze szerint beszél – így talán könnyebb lesz kihúzni belőle valamit.

– De hát minek jöttél? – faggatta tovább az öreg. – Hal kéne?

– Nem…

– Hát akkor? Csak szórakozásból?

Csuba pipára gyújtott, Zicska a vászonzacskót nézegette. Húzta az időt. Gujdovics szokott így, mikor a fuvar árát kérdik.

– Abban mi van? – mutatott a zacskóra. – Ne vigyem be a kunyhóba?

– Hadd csak, nem árt neki a nap – mondta Csuba.

S pöfékelt.

– Hanem azért vihetnél apádnak egy kis halat.

– Nem mondta, hogy vigyek.

– Pedig van jó csukám, levesnek. De hát, ha nem mondta…

Zicska odalépett eléje.

– Valami meglepetést szeretnék, Csuba bácsi!

– Na?

– Tudja, most, hogy hárman vagyunk már, mert van egy harmadik is, a Kapitányhoz jött vendégségbe…

– Értem. Azoknak kéne hal.

– Nem. Hanem a barátom meg az a másik… Szóval, hogy ők már nem is nagyon bíznak ebben a gólyadologban… Hogy egyáltalán van errefelé…

Kis szünetet tartott.

– Ugye, érti? Meglepetést szeretnék. Hogy legalább lássák, ha már idejöttek falura. Nem igaz? És ha tudnánk, hogy hol fészkel… Csuba bácsi látta azóta?

– Egyszer igen. Egyszer erre röpült át.

S bizonytalan mozdulatot tett.

– Jön, aztán megint megy. Ez ilyen madár.

Ránézett a fiúra.

– Erre tartogatjátok a patront?

– Ők csak látni szeretnék – mondta Zicska, majd gyorsan folytatta: – Gondolja, hogy itt fészkel valahol?

– Valahol igen. Magos fán. A magosat szereti.

Érezte, hogy nyomon van – az öreg tudja a fészek helyét is!

– Nem lehetne, hogy egyszer együtt…?

Csuba nem figyelt rá.

Előbb csak hunyorítva, majd egyre kitartóbban nézett a magasba. Elhallgatott. Igyekezett ő is oda nézni, ahová az öreg.

Talán épp most közeledik az öböl fölé?

S kereste a fekete, úszó pontot – de beleveszett a vakító kékségbe. Ugráló, színes foltok rajzottak eléje. Megdörzsölte a szemét. Odapillantott Csubára, s találkozott a pillantásuk. Csuba őt nézte – de mióta? Egész idő alatt csak őt?

– És ha valami más volna? Ami még nem repül… nem volna jó?

S előrebökött a pipájával.

– Hozd csak ide azt a zacskót.

Zicskával fordult egyet a világ.

A zacskóból, a száraz fűágy közül egy langyos tojás került elő. Valamivel kisebb volt, mint a lúdé, s lehelethalvány, szivárványló hártyafoltok tarkázták.

– No, akarod?

Csak hebegni tudott rá.

– És ez… ez az övé?

Az öreg visszarakta a tojást a zacskóba.

– Láttál már ilyet? Arra válaszolj.

– Nem…

– Nahát akkor. Várj, aztán megtudod, milyen. Most már nem sok ideje lehet, hamarosan kiüti a héját. Holnap meg már nem én rendelkezem vele, a jaj-tanyai vadőr minden tojást elkunyerál. No, köll vagy nem?

Bólintott, hogy szeretné. Végre is meglepetést akart – s most itt van. Csuba kifizette a maga módján. Az igaz, hogy másra számított, de mégsem tagadhatta, hogy vonzó csapdába esett.

Mi lenne, ha titokban keltetné ki, és a kikelt fiókával állna elő? Vajon mit szólna Marinka?

Hirtelen föllelkesedett a gondolattól, s rögtön beavatta Csubát a tervébe. Az öreg megígérte, hogy nem beszél senkinek a tojásról.

Csak hogyan kezdjen hozzá?

Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy megzápuljon. Ha hazaviszi a kotló alá, az anyja észreveszi, és Ádinak is magyarázkodnia kell. Vigye a szomszédba, ismerősökhöz? De erről is letett. Csak az a titok, amit ő tud.

Csuba együtt töprengett vele, s végül is együtt találták ki. Kapott az öregtől egy vesszőből font varsafejet. Ha azt kibéleli (erre mégiscsak jó volt a sarjú), s felül szellőzőt vág rá, és az egészet, mint egy kast, ráborítja egy kisebbfajta viharlámpára, amit alacsonyra csavarva folyton éget: ebben az odúban lesz annyi meleg, mint egy igazi fészekben, bármelyik kotló alatt! S majd elrejti valahol az erdőben, ahová mindennap kijárhat.

Miután mindent előkészítettek, fölpakolt a ladikra, és elbúcsúzott Csubától.

Útközben volt ideje kisütni, hogy hol állítsa fel a keltetőt. Úgy döntött, hogy a piros csőr jelzés helyén, a Mély-gödörtől északra. Ahol eddig semmi sem történt… Ott legalább a Kapitány házához is közel lesz. De fontos is, hogy bármikor elérhesse, a lámpát nem szabad kialudni hagyni; ha fogyóban a petról, azonnal pótolni kell.

Délre járt, mikor átevezett a Gyapotán. Délután kettőre ért a Bali-fokhoz. A piros csőr tisztását innét már csak gyalog közelíthette meg. Sűrűbe húzta a ladikot. A tojást a kibélelt varsafej közelébe süllyesztette, hogy minél kevésbé rázkódjék, aztán elindult. Régi kubikgödrök mellett haladt el. Időnként fülelve megállt, majd továbbsietett. Egy vágáson kilátott a Mély-gödörre, de nem vett észre mozgást. Egyre fülledtebb lombsűrűben lopódzott előre.

Kis idő múlva tétován körülnézett: most már végképp döntenie kellett, hogy hol legyen az a piros csőr tisztás.

Furcsa érzés volt. Fordítva térképezett. Amit akkor, az első napokban csak a pillanatnyi szeszély rajzoltatott vele a térképre, azt most meg kellett találnia a valóságban, ki kellett jelölnie a helyét, hogy itt, pontosan itt lesz.

Sokáig keresgélt, míg két fekete nyárfa között rátalált a megfelelő helyre. A törzsek megvédték a széltől, a vadhajtások az esőtől, s az egész tisztás alig volt nagyobb, mint egy szarvas heverésnyoma.

Vigyázva elhelyezte a keltetőt, és azonnal visszaindult a ladikhoz. Még hátravolt a nehezebbik feladat: a viharlámpa. Azt még ki kellett csenni a faházból, máshonnan nem tudott szerezni. Pénze nem volt, hogy újat vegyen, kérni se akart senkitől, nehogy gyanút fogjanak – így csak ez az egy lehetőség maradt.

„Majd kitalálok valamit erre is, hogy hova tűnt. És különben is, csak pár napról lesz szó…” – gondolta.

És sietve hazaevezett.

Biztosra vette, hogy Ádit nem találja otthon, már négyre járt. Biztos Marinkát boldogítja. De most így volt jó, erre volt szüksége.

Otthon csendben megkerülte a műhelyt, és a hátsó udvar felől lopakodott be a faházba. Magához vette a viharlámpát, és újra kiiszkolt az utcára. A hídon át, gyalog loholt vissza a keltetőhöz.

Meggyújtotta a lámpát.

A kormos füst lassan, biztatóan szállingózott a szellőzőn.

Zicska próbaképpen bedugta kezét a kas alá; olyan meleg volt bent, mintha a hónalja alá szorította volna.

Boldogan ült le a műve elé, és nézte.

A keltető felállítása után Zicska azonnal Marinkáékhoz indult. Diadalmas érzés feszítette a mellét. Azt se bánta volna most, ha észrevevődik rajta, hogy titkot őriz. De másképp történt – Ádi és Marinka jöttek inkább zavarba, mikor meglátták.

Először a verandán, a szobában kereste őket, de üres volt a ház. A Kapitány a kertben matatott.

Kérdezze meg őt?

Egyszerre zajt hallott a padlás felől. Gyorsan felmászott a falnak támasztott létrán. Benézett a nyitott padlásajtón. A cseréptető résein sárgás fénypászmák szűrődtek be, s keresztül-kasul csíkozták a félhomályt. A padlás L alakú volt, s a forduló után újabb lépcső vezetett a ház tornyos kiugrója alá, egy odúszerű padlásrekeszbe. Zicska idáig nyomult előre lábujjhegyen, s mikor a padlásrekeszhez ért, hirtelen földugta a fejét a szűk feljárónyíláson.

Ott találta őket.

A keresztgerendán kuporogtak egymás mellett, és egy éretlen dinnyét ettek.

Meglepetten bámultak rá.

– Hát te? – kérdezte Ádi.

Marinka sietve lenyelte a falatot, ami a szájában volt.

– Hogy találtad ki, hogy itt vagyunk?

– Ádi csámcsogott, abból – vigyorodott el, s behúzódott az odú másik sarkába.

– Én?

– Nem is én! Az udvarra lehallatszott.

Marinka fölnevetett.

– Én is csámcsogtam, dinnyét nem lehet halkan enni. Te nem kérsz? Eltettük a részedet.

– Nem kérek.

– Együk meg helyetted?

– Éntőlem!

– Jó. Én szívesen megeszem – mondta a kislány.

Zicska emésztődve nézte, hogyan szelnek ugyanabból a dinnyeszeletből ketten.

– Hol voltál eddig? – kérdezte Ádi teli szájjal. – Az öreged nagyon haragudott.

– Mért?

– Hogy ebédre se jöttél haza.

Vállat vont.

– Nekem megérte. Voltam a Gyapotán is, már azt is elöntötte a víz. Most már csak patron kell, ha tudni akarjátok.

Ádi és Marinka egyszerre kérdezték:

– Láttad?

Erre újra vállat vont.

– Azt nem. De ha rátok bíznám, még a kirándulásból se lenne semmi. Addig kell megcsinálni, amíg tart a nagy víz.

– De hiszen csak most kezdődik…

– Ti mindent jobban tudtok! – csattant fel. – Ültök a feneketeken, és jobban tudjátok.

– Azt nem mondtuk. És különben se dühösködj – válaszolta Marinka. – Most jókedvem van.

Egy pillanatra elhallgattak, csak a dinnye fogyott rohamosan.

Zicska lehúzta magáról a trikóját.

– Nem fulladtok meg ebben a hőségben?

– Nem… Nincs itt olyan meleg.

– Csak a dinnye meleg.

– Az meg melegen jó. Bizony isten jobb, mint hidegen.

Ádi bicskájára szúrt egy darabot, odanyújtotta Zicskának.

– Kóstold meg… meglátod.

– Hagyj békén! – mordult rá.

Marinka majd kicsattant a pirosságtól. Kis verejtékgyöngyök gurultak le a homlokáról, s elkeveredtek szája szélén a dinnye rózsaszín levével.

– Jaj… – sóhajtotta jóllakottan, és lehunyta a szemét. – Vigyetek le… vigyetek le innét… – S kezét a hasára téve hátradőlt.

Arcán mosoly bujkált, de a szemét nem nyitotta fel.

– Én se tudok mozdulni… – játszotta Ádi is az elgyengültet, s ugyanolyan pózba vágta magát, mint Marinka.

– Nagyszerű! Akkor aludjunk. Mást úgyse lehet ilyenkor – mondta Zicska erőltetett nyugalommal, és ő is elnyújtózott.

Közben hol egyikük, hol másikuk pislantott fel, s leste a másik kettőt. Percekig hangosan szuszogtak. Beszéd semmi. Hallották az egerek kaparászását, az átforrósodott gerendák reccsenését. Ádi lassan oldalt billentette a fejét. Keskenyre húzott szemmel nézte Marinka homlokán a hajszálakat. Egy helyen csupa rövid szál ágaskodott: ott szokta tépkedni, ha olvasott. Ádi ezt nézte, s közben csakugyan úgy érezte, hogy most el tudna aludni. Olyan nyugalom volt benne, mint már napok óta nem. Marinka maga ajánlotta, hogy a dinnyét idefent egyék meg. Elmesélte a vakondtúrást és az idegen lányt. Aztán az egyik padlásablakon bámultak ki. Mért is ne aludhatnának most? Ha összehúzza a szemét, a hajszálak szivárványosan fénylenek…

Marinka egyszer-egyszer horkolva szusszantott. Zicska azon volt, hogy szó nélkül feláll, abbahagyja ezt a hülyéskedést. Valami idegen volt a levegőben, amit nem tudott megmagyarázni, de ingerelte. Mire jó ez a nagy hallgatás? Hirtelen hatalmasat tüsszentett. Nem tréfából, muszáj volt. Marinkából kitört a nevetés.

– Jaj, nem bírom… ne nevettess!

– Kicsoda nevettet? Most estig itt akartok szuszogni?

– Nem bírok megmozdulni – sóhajtotta újra a kislány, s tovább nevetett.

Zicska felállt, felhúzta Ádit is.

– Gyere, levisszük, ne haljon meg itt szegényke.

Ádi tétován lógatta a kezét, egyszerre őt is megzavarta a lány bugyborékoló nevetése.

– Úgyse bírtok el… – kuncogta. – Úgyse bírtok el…

– Fogd meg a kezét – mondta komoran Zicska. Ő maga Marinka lábát ragadta meg.

Csak a lépcső aljáig jutottak el, a kislány ott hirtelen kiszökött a kezük közül, a padlásajtóhoz rohant, és sebesen lekúszott a létrán.

Mikor leért, visszakiáltott:

– Hol a csudába vagytok?

Báván másztak le utána. Kint, a tűző napfényben valahogy már nem volt kedvük nevetni.

A viharlámpa eltűnése újabb bonyodalmakba sodorta Zicskát.

Este csak Pantánét találták otthon, Panta Virág a szomszédban járt valahol. Zicska azonnal asztalhoz ült a tornácon, Ádi meg hátraszaladt a faházba a vászonzubbonyáért. A priccs mellett tapogatva rögtön észrevette, hogy nincs a helyén a lámpa. Pantáné máskor is ki szokta vinni a konyhába, úgy látszik, most is oda került – gondolta. De azért majd visszakéri vacsora utánra; végre be akarta fejezni a levelet, amelyet abbahagyott reggel.

S meg is kérdezte gyanútlanul:

– Ugye, visszavihetem majd?

– Mit?

– A lámpát.

– Nincs az a konyhában, lelkem.

Zicska kezéből lecsörrent a kanál. Szeretett volna ráordítani Ádira: „Ökör, nem tudtál nekem szólni előbb, muszáj a házat fölverni rögtön?!”

De semmit se szólhatott, ő volt a hibás: nem figyelmeztette Ádit, hogy várja meg, míg mindent megmagyaráz. Pedig lett volna ideje rá. Akár Marinkáéknál délután, akár hazafelé jövet – végül mégse mondott semmit.

De ennek is csak az a rohadt dinnyeevés az oka! Azóta érezte úgy, hogy ha csak ránéz Ádira, valami benne rekeszti a szót. Nem is igen szóltak egymáshoz hazafelé. S ami még jobban bosszantotta: Ádi se erőltette, hogy beszélgessenek.

Most meg mindent összekavar. Az ökör. Még csak az hiányzik, hogy felfújják a dolgot, és kihívják a csendőröket!

Amióta Sümegiék csikóját elhajtották, úgyis mindenki gyanakodott, zárta az ajtókat. S Pantánét épp ezért kezdte izgatni a dolog. Leakasztotta a konyhai lámpát, és indult hátra a faházba.

– Gyertek csak, meg kell annak lenni.

Zicska odalépett Ádihoz.

– Mit kiabálsz rögtön? – támadt rá.

Ádi elképedt.

– Azért, mert megkérdeztem?

– Mert minden vacakért azonnal…

– Ez vacakság neked?

– Nem. De nem tartozik rájuk. Most majd nézheted, mi lesz.

– De hiszen csak kérdeztem…

Majd hirtelen gyanúval:

– Te tudod, hol van?

Zicska sötét pillantást vetett rá.

– Tudom.

– Akkor mért nem mondtad?

– Mert folyton jár a szád. Olyan vagy, mint a lányok.

Ádi elpirult.

– Mondd meg mit árultam el eddig! Csak egy esetet mondj! És kinek?

– Mondhatnék, ha nagyon akarnék – szűrte fogai között Zicska.

Pantáné hangjára rezzentek föl. Mind a ketten hátraszaladtak.

Az asszony az egész bódét fölkutatta – de csak a távcsőtokot találta meg a sarokba hányt holmik között.

– Ezt is jó helyen tartjátok – mondta. – Csak lássa meg az apád…

– Hol volt?

– Hol! A szemét közt.

– Pedig mennyit kerestük! – kiáltott fel Ádi. – Ugye mondtam, hogy itt lesz!

– Én is gondoltam – morogta Zicska.

– De hol a lámpa? – nézett rájuk az asszony. – Délután megvolt még?

– Amikor én elmentem, igen.

– És te, Zicska? Te itthon se voltál.

– Nem…

Pantáné elhallgatott – ő se volt otthon délután, jó másfél órát. S kutatva újra körülnézett, mintha valami nyomot keresne.

– Csak nem tolvaj járt itt? – kérdezte lassan.

– Tolvaj…?

– Vagy mégis a cigányok? – vágta rá Zicska gyorsan.

Ádi rámeredt, lesütötte a szemét. Szégyellt Pantáné szemébe nézni.

De igazában Zicska se gondolta végig, hogy füllentésének mi lehet a következménye. Főképp attól félt csak, hogy apja berendeli őket a házba aludni; ezt pedig nem tudta volna megbocsátani magának.

De mégse került rá sor.

Panta Virág csupán kifaggatta őket, hogy hol látták utoljára a lámpát, az ajtó be volt-e zárva, s melyikük ment el utoljára – így végül Ádi maradt ludas a dologban, nem tagadhatta le, hogy utoljára ő hagyta nyitva az ajtót. Sőt még hallgatnia is kellett.

– Nappal nem szoktuk bezárni – mentegetőzött.

– Ezentúl zárni muszáj – mondta Panta Virág, s a hangja nem volt éppen barátságos.

Zicska meg föllélegzett: fő, hogy ennyivel megúszták. Ádira mégse dörrenhetett rá az apja. De azért alig várta, hogy túl legyen a hazugságon, ami még hátravolt.

Hamar visszavonultak a faházba, és gyertya mellett vetkőztek.

Ádi nem kérdezett semmit.

– Nem is érdekel? – ásított Zicska; de ez csak olyan ideges ásítás volt, mint a kutyáké, ha a szíjukat kezdjük lekapcsolni, aztán mégse kapcsoljuk le.

– Ne félj, nem haragszik rád az öreg.

– Nem szoktam senkit cserbenhagyni – mondta Ádi hűvősen.

– Azt én se mondtam.

– De mért nem szóltál előre?

– Nem akartam Marinka előtt.

– Eltörted?

– Dehogy.

– Eladtad?

– Nem. Semjén kérte el bizalmasan. Hogy kell neki sürgősen, és egy hét múlva visszaadja. És hogy ne szóljak senkinek. Te se tudj róla, ha találkoznánk vele.

– Mire kell neki?

– Nem tudom. Most sokat járnak éjszaka ladikkal.

– És ezért?

– Azt hiszem.

– És cserébe patront ad?

– Azt nem mondta.

Ádi váratlan nyerseséggel legyintett.

– Hát csak higgy neki. Szerintem jól megetetett. Mért kell egy lámpát titokban kölcsönkérni? A boltban nem tud venni? Ugyan, öregem…

– Akkor se utasíthattam vissza. Különben is, bánom, hogy szóltam. Ha te is ott lettél volna, és nem dinnyét zabáltál volna…

Elhallgatott.

– Na, mondjad!

– Mit?

– Amit akartál.

– Semmit se akartam. Csak azt, hogy Marinkának se beszélj a dologról.

Ádi gúnyos pillantást vetett rá.

– Az első dolgom lesz. Futok, és elmondom mindenkinek.

Egy biztos: sikerült elrontaniok egymás éjszakáját. Egyikük se volt elégedett az elmúlt nappal. Ádi hiába idézte fel magában a Marinkával együtt töltött órák zsúfolt csöndjét, a félmozdulatokat, amelyekre csak utólag tudott világosan visszaemlékezni – mindezt megrontotta Zicska titkolódzása, a magyarázkodások. Nem vonta ugyan kétségbe őket, mégis a hiteles valótlanság izgalmával hatottak rá.

De magát Zicskát is kimerítette a sok csűrés-csavarás. Álmában megzápult a tojás. Foltos és büdös lett. Mikor fölébredt reggel, maga se tudta pontosan, vajon álmodta-e mindezt, vagy csakugyan kint járt az erdőn éjszaka. S első dolga volt délelőtt, hogy lopva elszökjön Marinkáéktól, és utánanézzen a keltetőnek. Semmi baja se volt a tojásnak, és a lámpa is hibátlanul működött. S ez újra visszaadta az önbizalmát: érdemes volt hazudni.

Pár nyugodt, békés nap következett – mintha kicserélték volna Zicskát. Barátságos és engedékeny lett, s ő volt az, aki folyton új játékokat eszelt ki. És újra együtt csatangoltak, mint az első napokban, gyanakvás és vetélkedés nélkül. Zicska meghívta magukhoz ebédre Marinkát, megmutatták neki a faházat, a kovácsműhelyt, segédkeztek egy patkolásnál, együtt vonultak fel a dombtetőre – s mindezt úgy, mintha most csinálnák először. Egy nap Sándort is meglátogatták a gépházban. A gépész váratlanul meglepte őket pár darab patronnal: az utolsókkal, amije volt. Első nekibuzdulásukban úgy határoztak, hogy kimennek lesre a Gyapota felé, de időközben Marinka meggondolta magát. Nyűgösködni kezdett, hogy előbb tanítsák meg lőni. Mire észbe kaptak, az összes töltényt ellődözték a Mély-gödörnél – potyára. De ezt se Ádi, se Zicska nem merte így kimondani. Versengve magyarázták a kislánynak, hogyan kell fogni a puskát, de nem sok eredménnyel. A golyók messze a lábas mellett csapódtak a vízbe. Aztán bevonultak a házba. A Kapitány nem volt otthon. Marinka engedélyével a két fiú felpróbált egy szekrényben őrzött régi tengerészkabátot. Hátul összefogta rajtuk, hogy elölről jól mutasson a tükörben. Végül őrá is ráerőszakolták.

– Neked áll legjobban – mondta Zicska.

– Nem… neked. – És újra beöltöztette Zicskát, a tükör elé húzta. – Nézd csak, Ádi… nem olyan, mint egy igazi kormányos?

Zicska büszkén pislogott, s oldalt fordulva nézegette magát.

– Azért neked se állt rosszul – mondta a kislánynak.

A kabát visszakerült a szekrénybe. Már indultak kifelé, mikor Ádi a szék támlájáról felkapta Marinka piros szoknyáját.

– És ez?

A kislány gyorsan elvette tőle.

– Hogyne!

– Miért, Zicskán már volt…

– Ez?!

– Dehogy, a kanálisban egyszer…

Zicska elmesélte a forgószeles délutánt. Utána odahajolt a kislányhoz.

– Engedd, hadd vegye fel – súgta.

– Látod, hogy nem akarja…

Ádira néztek, Marinka kis ugrató mosollyal.

Ádi fölkapta a szoknyát, s ahogy a nadrágjába szokott egyből belelépett.

Kipukkadt belőlük a nevetés. Kergetőzve vágtattak ki az udvarra, legelöl Ádi – meg kellett szakadni, ahogy dobálta a lábát. A parton kibújt a szoknyából, és fejest a vízbe ugrott. Zicska feltűzte egy ágvégre a piros babos zászlót, és úgy rohangált vele.

Ragyogó, jól sikerült nap volt, talán nem is volt még ilyen.

 

Hét vége felé egyszerre odalett a békés hangulat. Zicska fölfedezte, hogy kifosztották: eltűnt a tojás. S ettől olyan mogorva lett, mint egy vadkan. Éppen petrólt ment önteni a lámpába, jókedvűen s azzal a mindennap növekvő türelmetlenséggel, hogy: hátha… hátha ma megtörténik a nagy esemény! S helyette hűlt helye a kincsnek. Törni-zúzni szeretett volna dühében.

Aztán gondosan végigvizsgált mindent. Ha állat járt volna ott, az helyben megeszi a tojást, és hagy valami nyomot – de nem volt semmi áruló jel.

Kicsoda volt hát? Miféle tolvaj, akinek csak a tojás kellett – a lámpára meg fütyült?

Emésztődve töprengett. És szégyellte is a felsülését. Most számoljon be a meghiúsult meglepetésről? Még ki is nevetnék a végén. Bezzeg, ha a fiókát rakja eléjük!

Marinkáék kiáltozására rezzent föl, hívták vissza a verandára.

Ingerült komorsággal hagyta ott a keltetőt, zsebében a fölöslegessé vált orvosságosüveggel. Dühében egy fának hajította. A mohos kérgen, a leveleken vastagon csurgott le a petról. Majdnem sírt.

Mikor visszaérkezett, faggatták, hogy hol volt, de morgott csak, nem válaszolt, s minden apróságra freccsent belőle a gunyorosság. Muszáj volt a dühét kiadni valahogy. Ádi és Marinka nem tudták mire vélni a hirtelen változást. Ők még abban voltak, hogy érvényes a béke, amit hallgatólagosan kötöttek – s most Zicska mindenestül felrúgja. Ha valami játékba kezdtek, fumigálta, Ádit szoknyásnak csúfolta, Marinkát kisasszonynak, aki legszívesebben a vízbe is cipőstül menne, nehogy fölsértse lábát a kagyló.

A kislány végül kitört.

– Elég volt, érted? Ha nem akarsz békességben maradni, ne gyere többet ide. Ádi nálunk is megalhat, ha keresztapit megkérem.

Mire kimondta, maga is megijedt a hevességétől. Ezt mégsem akarta. De már nem lehetett visszaszívni. Próbálta ugyan – odakuporodott Zicska mellé, békítette, de Zicska nem enyhült meg. Kis ideig még ott mogorváskodott közöttük, aztán köszönés nélkül faképnél hagyta őket.

A falu felé indult el, mintha hazamenne, majd kis kerülővel visszakanyarodott az erdőbe. Csak miután meggyőződött róla, hogy nem követik, akkor folytatta az útját. A piros csőr tisztásnál magához vette a viharlámpát, a kast meg szétfeszítette, és darabonként belerugdalta egy kubikgödörbe.

Vége, nincs tovább.

S már nem is bánta, hogy ez az egész tojásügy lezáródott.

Úgyis csak olyan kényszermegoldás volt, Csuba tukmálta rá. És úgyse neki való volt egy tojással bajlódni.

 

Délben arra lépett be Ádi a faházba, hogy Zicska a skabát tisztogatja. A lámpa ott lógott a helyén.

– Hát ez? – kérdezte.

Zicska úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó.

– Ja? Hát látod. Itt van.

– Beszéltél Semjénnel?

– Nem, ő hagyta ott a kocsmában, hogy adják oda nekem. Már nincs szüksége rá.

– És az öregek? Tudják?

– Megmondtam nekik.

– Mit… hogy Semjénnél volt?

– Fenét. Hogy vettem egy újat.

– És elhitték?

– Miért ne? Volt spórolt pénzem. – S kis vigyorral felnézett. – Neked is jobb így. Az öreg úgyis rád haragudott a cigányok miatt. Most aztán megnyugodhat, hogy van újra lámpa.

Mindez olyan egyszerűen hangzott, mint egy imádság.

Pantáné még meg is hatódott a fia bajtársiasságán – és Ádi se tudta megtagadni tőle az elismerést. De ugyanakkor riasztotta is ez a céltudatosság. Hogy képes ilyen hűvösen és vakmerően minden eshetőséggel számolni?

Szinte félt most a barátjától.

– Mi volt veled délelőtt?

Zicska az ajtó felé tartotta a csövet, hosszan nézegetett a nyílásába.

– Mi lett volna?

– Úgy viselkedtél, mint aki megbolondult. Pedig senki se bántott.

– Nem is ajánlom senkinek – morogta.

– Azt szeretnéd, ha hazautaznék? Vagy mit akarsz? Mondd meg. És miattam ne hazudj a szüleidnek.

Zicska nyelt hirtelen.

– Tévedsz… nemcsak miattad.

S lerakta a puskát. Magyarázkodjon most? Jobb, ha kereken megmondja.

– Ha tudni akarod, ezt a sok vacakolást unom. Mért mindig Marinka mondja meg, hogy mit csináljunk? Hát csinálunk valami jót? Holnap majd bújócskázni fogunk, eszterláncikázni… Az jó lesz? Délelőtt mit csináltatok?

Ádi vállat vont.

– Semmit. Ingeket vasalt… meg ilyesmit.

– Te meg ültél és nézted. Te nem vasaltál?

– Hülye vagy.

Zicska röhögve hentergett a priccsen.

– Fogadok, hogy téged is befogott. Maslit fog kötni a hajadba, maslit! De nekem aztán nem! Azt megsúgom.

– Akkor nem is jössz délután? Azt mondta, ne haragudj azért, amit mondott…

– Majd ha végeztem, kimegyek – válaszolta csendesebben. – De előbb még lesz egy kis dolgom. – S tovább dörgölte a skabát egy olajos ronggyal.

Zicska annyit tudott csak, hogy Semjén be szokott néha térni a Dunszt-féle kocsmába. Most is ott ólálkodott, patronügyben akart találkozni a hajóssal. Inkább hagyta „bújócskázni” Ádiékat – de eltökélte, hogy még a héten nyélbe üti a „Nagy Vadászatot”. S vagy jönnek vele – vagy nem. Ő nem vár tovább. És vége a potya lövöldözésnek.

Először csak az utcán ácsorgott, aztán beült az egyik asztal mellé, málnaszörpöt rendelt. De nem győzte elég lassan inni. Elfogyott, mielőtt megjelent volna Semjén.

Végül kint az utcán találkozott vele. A kanális felől bukkant elő egy félszemű hajóssal. Mind a ketten dülöngéltek kicsit. „Annál jobb – gondolta –, ha beittak, könnyebb lesz kikunyerálni tőle.”

Semjén kötekedő jó hangulatban volt. Egyenesen őfeléje tartott. Mikor mellé ért, erős mozdulattal megragadta a nyakát.

– Iszol, öcsi? Apád üzent, hogy nem iszol eleget. Most ihatsz a kontómra.

Ez jó kezdetnek látszott, Zicska biztosra vette, hogy nyert ügye van. S visszament velük a kocsmába. Semjén maga töltött neki a borból, szódát is fröccsentett bele, de már koccintani elfelejtett. Lekönyökölt, és a félszeművel kezdett susmorogni.

Zicska feszengve ült. A jó kezdet után újra fölöslegesnek érezte magát. Az izmos, szeplős kar ott támaszkodott az orra előtt, tele napszítta fehér szőrrel. Odanyúlt, megérintette. Mintha ezt a szeplős kart kellett volna meggyőznie, hogy egy százas csomag patronról beszéltek három hete…

– Longriff is jó volna – mondta felbátorodva.

– Csak nem! – cümmögött Semjén. – Látom, van esze az öcsinek. Vóna esze hozzá.

De arra nem akart emlékezni, hogy ilyesmit ígért. Csak mikor látta, hogy Zicska arca megnyúlik, akkor tette hozzá:

– Na jó, majd gyere ide hét végén, mondjuk szombaton. Akkor talán lesz. De aztán tartsd a szádat! Tudod, hogy mi jár ezért!

És elbocsátotta a fiút.

Zicska elégedetlenül caplatott az úton. Nem így gondolta valahogy…

S akkor egyszerre a nevét kiáltották, a kocsmaajtóból Semjén integetett utána. Azonnal visszarohant. Mire odaért, a félszemű is megjelent az ajtóban, és közrefogták.

– Aztán ingyenbe gondolod? – kérdezte Semjén halkan.

– Nem … – mondta tétován.

– Hát ide figyelj. Meglesz a patron, de nekünk is szükségünk volna valamire. Ugye, nektek van az a kis könnyű csiklitek?

– Igen.

– Azzal föl tudsz menni a töltés mellett a rámpáig, igaz?

Zicska bólintott.

– Na, hát holnap este legyél ott fél tízkor, egy kis cuccot kell átvinni a Bali-fokhoz. A mienkkel nem tudunk odaállni, annak nagyobb víz kell. Én majd várlak a rámpánál. Helyes?

– Fél tízkor.

– Ha ügyes leszel, már holnap kapsz húszat foglalóba. – S megveregette a fiú hátát.

Boldogan trappolt a Mély-gödör felé, hogy beszámoljon Marinkáéknak a fejleményekről. Végre valami, ami az utolsó szóig igaz!

 

Ádi ekkortájt érkezett meg a Szigetre. Négy óra lehetett. A Kapitánynál nagy csönd fogadta. Először Marinka szobájába lesett be, aztán a nagyszoba ajtaján – ott a Kapitány bóbiskolt a zöld plüsstámlás széken, ölébe ejtett újsággal. Még így, alvás közben is méltóságteljes volt. S e pillanatban nemcsak Ádi volt a csodálója, egy csupasz nyakú csirke is. A verandáról tévedt be, és halk csipogással koppintgatta a padlót. Aztán ferdén föltartott fejjel bámulni kezdte a Kapitányt. Ádi majdnem elnevette magát. A csirke visszahúzta a fejét, s a támlás szék mellett leereszkedett a szőnyegre. Egy darabig pislogott, majd felvonta a szemhéját, és úgy maradt. Mint egy törpe szfinx az óriási mellett.

Szórakozottan elindult a méhes felé – de a fészer mellett megtorpant.

Suttogó hangokat hallott bentről:

– Kota, kota, jó kota légy… kota, kota, vigyázz rá…

Benyitott óvatosan.

Mintha nem is ő, hanem az éles fénypászma érte volna tetten Marinkát. Ott kuporgott a hátsó sarokban, s egy kosárban ülő kotlósnak duruzsolt, mint egy játék babának.

Most egyszerre ijedten ugrott fel.

Gyors mozdulatától a kotlós megriadt, vad kodácsolással kisöpört az ajtón. Sűrű porfelhőt hagyott maga után, ők meg azon át nézték egymást.

Marinka tétován megindult.

– Gyere, menjünk ki… engedjük vissza.

– Előbb mutasd a kiscsibéket.

– Nem!

Ádi lefogta a karját, és úgy tolta hátrafelé.

– Biztos a babádat tetted a kosárba… Mutasd!

– Gyere!

– Mutasd! Biztos itt altatod.

Már ott birkóztak a kosár közelében, mikor Marinka hirtelen beleharapott Ádi karjába.

Erre elengedték egymást. A kosárban egy nagy, hártyafoltos tojás feküdt a szalma között.

Marinka durcásan leült.

– Most boldogabb vagy? Pedig nektek akartam meglepetést…

S két tenyerébe eresztette az állát.

– Te is csak elrontasz mindent.

Ádi odaült melléje.

– Honnét szerezted?

– Találtam.

– Fészekben?

– Csudát.

– Hát hol?

– Egy igazi keltetőben.

– Csak nem loptad?

– És ha elpusztult volna? Tudod, hogy hol volt? Kint az erdőben, két fa között… Valaki oda rejtette. Először azt hittem, méhkas, csak aztán jöttem rá, hogy mi. És benne egy tojás. Még jó, hogy nem rabolta el valami undok állat. És ha kikelt volna? Biztos ott veszett volna… Muszáj volt elhozni. De ez nem lopás.

Ádi úgy hallgatta az egészet, mint valami mesét.

– De hát ki rakta oda a keltetőt?

– Ezt nem tudom én se… De hogy ilyen butaságot! Valaki játszott csak? Szórakozott vele?

Hangján érződött az őszinte felháborodás. Csak férfi lehetett, arra esküdni mert volna.

– És ha elönti a víz? Vagy a szél fölborítja? Még föl is gyulladhatott volna.

– Hogy?

– Egy lámpa melegítette a fészket.

– Olyan viharlámpa? Mint a miénk?

– A tiétek? Hol?

– A faházban.

– Arra nem emlékszem.

– Arra se, hogy fekete volt, a füstfogója meg piros?

– De… talán.

Hirtelen szájához kapta a kezét.

Összenéztek.

Ádi úgy érezte, Zicska gúnyos pillantása tűz rá a sarokból: „Mert mindig jár a szád… olyan vagy, mint a lányok.”

De képtelen volt hallgatni. És viszonozni is akarta Marinka bizalmát. S az egész annyira hitelesnek látszott – hiszen napra megegyezett minden! A lámpát aznap hozta vissza Semjéntől Zicska, amikor Marinka megtalálta a tojást.

– És a keltető? Azzal mi lett?

– Másnap már nem volt ott. Kimentem megnézni, de már elvitték.

– Akkor csak ő lehetett! Nem lehetett más…

De hogy Semjén! Még álmában se gondolta volna, hogy egy hajós ilyesmivel játsszék.

– Ha ő volt, nem is bánom – biggyesztette el a száját Marinka. – Biztos fogadásból csinálta… vagy mit tudom én! Ha egyáltalán az övé volt. És egyáltalán mit akar folyton tőletek?

Ádiban fölvillant hirtelen, hogy esetleg neki is füllentett Zicska. Talán ő maga a tettes? De hozzá legalább annyira nem illett a tojáshistória, mint Semjénhez. Vagy talán még annyira se. És egymásnak különben se szoktak hazudni, legföljebb nem beszéltek bizonyos dolgokról – így ésszerűnek látszott, ha elveti ezt a föltevést.

Közben a kotlós újra megjelent, és karicsálva kéredzkedett vissza a kosárba. Félrehúzódtak, hogy odaengedjék, s leültek kicsit távolabb. Úgy ültek a limlomok között, mint két gondterhelt szülő. A kotlós meg rendíthetetlen nyugalommal nézte őket a trónjáról.

– Ha kikel, megszelídítjük – mondta eltűnődve Ádi.

– És Zicskáéknál hagyjuk télire…

Mert azért róla sem feledkeztek meg.

Meglepetésül (vagy engesztelésül?) neki szánták az ismeretlen vadmadarat. De addig a tojás az ő kettőjük titka lesz.

Zicska kész tervvel tért vissza a kocsmából: két nap múlva, hajnalban indulnak. Az útvonal nagyjában ugyanaz, mint amit Ádival kiterveltek először – déli pihenő Csubánál, onnét tovább a saponyai rév felé, ott megalusznak a révház padlásán, reggel ki a Nagy-Dunára, és másnap kényelmesen lecsurognak a kanális torkolatáig.

Ez testvérek között is negyven kilométer. De ha akarnak, mehetnek másfelé is, most már elég nagy a víz.

– Nehogy aztán útközben nyavalyogjatok – mondta figyelmeztetőn. – Most szóljatok, ha valami nem tetszik.

Zicska egyetlen nap alatt megváltozott. A Semjénnel való beszélgetés biztonságot adott neki. Bizonyosra vette, hogy amit végzett a hajóssal, azt egyikük se tudta volna elintézni helyette. S eszerint viselkedett is. Egyszerűen átvette, kisajátította a parancsnokságot – anélkül hogy gúny vagy sértettség bujkált volna a hangjában. Csupán a fölényét éreztette.

– Azt hittem, estére visszajövünk – mondta Marinka.

– Mért… félsz velünk éjszakázni?

– Nem. Keresztapi miatt.

– Nem enged el?

– Éjszakára nem hiszem.

Zicska nevetett.

– Éjszakára bennünket se. De mért mondjuk meg előre? Mindig közbejöhet valami.

Hidegen, keményen beszélt.

– Egy nap alatt különben se tudjuk megjárni az utat, így is felváltva kell eveznünk. Rád meg úgyse számíthatunk.

– Tudok evezni.

– Tudsz hát, de nem négy meg öt órát. Ahhoz muszkli kell. De ilyen sovány kis karokkal…

S megfogta Marinka karját.

– Nyomd ki!

Marinka meglepetten engedelmeskedett. Mint egy kis fölpúposodó állat, izma úgy rándult össze Zicska ujja alatt.

– Nem rossz, csak kicsi. De azért ne félj, lesz dolgod neked is. Főzöl meg ilyesmi…

S rögtön hozzákezdett, hogy kiossza a tennivalókat. A Gödör partján hasaltak, előttük a füvön a térkép.

– Szóval, te hozol lábast – mondta Marinkának. – Anélkül nem mehetünk.

– Ne hideget vigyünk inkább?

– Lábas akkor is kell. És kulacs. De azt mi viszünk majd.

– És pálinkát? – kérdezte Ádi.

– Pálinkát is.

– Sebre.

– Milyen sebre? – rezzent föl Marinka.

Éppen nem figyelt oda. Zicska homlokán nézett egy kidudorodó eret, s ez olyan felnőttes volt rajta.

– Csak nem akartok megsebesülni?

– Nem, de a Dunáról nem szaladhatunk haza keresztapihoz.

Elhallgatott.

– Jó. Mondd tovább.

– Nincs olyan sok. Szóval lábas, aztán pokróc, legalább kettő…

Tűnődött, hogy mi még.

– Patron – mondta Ádi.

– Az rendben lesz.

– Hogy?

– Majd megtudod. Előbb ezekkel végezzünk… – S kezdte újra: – Lábas, pokróc…

Marinka maga elé húzta a térképet, s egy fűszállal rajzolgatott rajta.

– Mutasd: merre megyünk?

Zicska odahúzódott melléje.

– Nem látom… odalóg a hajad. – S hátul összefogta Marinka haját.

– Itt jót lehet majd fürödni – bökött egy helyre, közel Saponyához. – Ott mindig homokot mos ki a víz.

Aztán hirtelen:

– Egy lepedő kellene még vitorlának. Tudnál azt is hozni? Mi nem vihetünk, tavaly elhagytam egyet.

– És azt is úgy kérjem el?

– Hogy?

– Úgy, hogy nem kérem.

– Azt rád bízom. De szerintem igazságos, hogy te hozzál vitorlát. Mi majd evezünk.

Ez újabb tüske volt. Vagy csak katonás tárgyilagosság? Nem is tudta… Most engedelmeskedni kell. Zicska egy pillantással se mutatta, hogy bántani akarja; ő meg egész idő alatt alig szólt Ádihoz.

Mi a csuda történt hát?

– Megpróbálom – mondta. – De engem azért muszáj elkérnetek. Beszéltek keresztapival?

Felvonultak a házba.

A Kapitánynak éppen vendége volt, a jaj-tanyai vadőr. A zöld egyenruhás, kefebajszos fiatalember is végighallgatta Zicska előadását. Minden kiderült abból, csak az nem, hogy miért kell ilyen nagy feneket keríteni egy kis ladikázásnak.

– Estére itthon leszünk – fejezte be.

A Kapitány sorban az arcukba nézett, mintha szemlét tartana valami hajdani fedélzeten.

– Jól van – mondta végül. – Akkor hát este hétre.

Marinka boldogan ugrott a nyakába, hogy ne kelljen a szemébe nézni. És már tudta: a saját lepedőjét fogja kicsempészni az ágyból.

A vadőr közben Zicskához fordult.

– Aztán le ne lőjétek helyettem!

– Mit?

– Tudjátok ti! Ispánki elmondta, mire fáj a fogatok.

Zicskán átvillant: „Biztos ez az a tojáskunyeráló, akit Csuba említett! Lehet, hogy ez lopta vissza a keltetőből…?”

S rögtön letett róla, hogy érdeklődjék a madárjárás felől. Ez biztos becsapná őket. A kefebajszosok különben se megbízhatók.

– Lehet, hogy nem is viszünk puskát – mondta. – Még nem döntöttük el.

S gyorsan intett Ádiéknak, hogy ne húzzák az időt. Most jobb, ha eltűnnek a színről.

A kertben folytatták a tanácskozást.

– Te tényleg komolyan mondtad a vadőrnek?

Zicska legyintett.

– Csak nem képzeled? De semmi köze hozzá. Nekünk Ispánkitól van papírunk, és Ispánki nagyobb úr. Ez különben is undok alak. Irigyelné tőlünk. Hát pukkadjon meg.

Aztán elmondta, mit végzett Semjénnel. Ezt tartogatta a nagyágyúnak.

– Holnapra egy százas csomaggal lesz. Longriff. Mit szóltok hozzá?

Ádit meghökkentette, amit a hajós cserébe kért; de főképp Marinkának nem tetszett a dolog. Nem akarta, hogy elmenjenek este a rámpához. Érvelt, durcáskodott, mint aki veszélyt sejt – Zicskáról azonban lepergett minden.

– Mit izgulsz? Nem tőled kért szívességet, hanem tőlem. Ádi meg döntsön maga, hogy akar-e jönni.

Marinka Ádira nézett, de az kitért a válasz elől.

– Szerinted mit akarhat Semjén?

– Akarsz jönni vagy nem? – mordult rá Zicska. – Arra válaszolj. Patron nélkül óvodába is beiratkozhatunk.

Furcsán fölnevettek. Mintha Zicska saját magukkal nevettette volna ki magukat.

– Hát jó, ti tudjátok. Én nem szólok bele.

S így már Ádinak is könnyebb volt dönteni. Végre is kötelességük, hogy segítsenek a hajósnak, mondta nekibátorodva, mintha engedélyt kapott volna rá.

A kislány csak este, az ágyában forgolódva tisztázta ezt a zűrzavart, olyan egyszerűen, amilyen egyszerűen csak tudta; s szinte belepirult a sötétben: „Zicska férfi, ővele sehol se félnék; de Ádit jobban szeretem.”

A két fiú már fél tíz előtt ott várakozott a megbeszélt helyen. Sikerült észrevétlenül elszökniök otthonról. Óvatosságból az erdőn át eveztek, nem a kanálison, nehogy találkozzanak valakivel. Beleizzadtak, mire odaértek. A töltés mellett csakugyan alacsony volt a víz, helyenként ők is csak csáklyázva tudtak előrehaladni.

Aztán csendben kikötöttek, s fölkapaszkodtak a rámpán a töltésre.

Még nem volt ott Semjén.

Zicska leheveredett a fűbe, Ádi guggolva tépegette a vadzabfejeket.

– Mit gondolsz, mit viszünk?

– Gondolom, a cuccát, ami itt volt a faluban. Azt mondta, végeztek a rakodással a révnél, és mennek tovább.

– Alexandriába?

– Lehet, hogy Alexandriába.

Füleltek.

Hallották, ahogy a víz a csikli oldalához loccsan. A csonka hold most kezdett kibújni a Szentvér-domb fölött. Mintha csak az első napok hangulata tért volna vissza, a nagy csenddel, tespedő várakozással. Valahogy Marinka is távoli volt most.

Később egyszerre hallották meg: pár száz lépésnyire tőlük egy kerékpáros közeledett a töltésen, a gép lánca ütemesen kattant.

Gyorsan lekúsztak a töltés lábához, és elrejtőztek a fűzbokrok mögött, onnét lestek fölfelé.

Kis idő múlva az idegen odaért a rámpához, s mint Strohschneider, a kötéltáncos, végiggurult a töltés peremén, a holdsütött égre rajzolódva. A különbség csak az volt, hogy Strohschneider egy csillagokat szóró abroncsot is egyensúlyozott a fején, miközben végigkarikázott a templomtér fölött (ezt még ősszel látták a városban, s most suttogva emlékeztették rá egymást). – De a biztonság kedvéért már nem mentek vissza a töltés tetejére, a ladikban várakoztak tovább. Rövidesen Semjén is megérkezett. A gépház felől jöhetett idáig, mert a töltés mögül bukkant föl, a rámpasorompónál. Jókora ládát cipelt a hátán. Kissé előregörnyedve megállt fönt, s füttyentett. Zicska ugyanazzal a füttyjellel válaszolt. A hajós roggyantott térdekkel indult meg lefelé. Egyenesen a ladikba vitte a ládát, s csak ott rakta le, mintha pihe volna, pedig egyszerre megsüllyedtek tőle.

Aztán sürgetve intett.

– Hány evező van?

– Kettő.

– Adjátok az egyiket – lihegte, s egy erőteljes mozdulattal ellökte a parttól a csiklit.

Csak bent, a fák között lassított le. S ott már rágyújtani is mert, kedélyeskedni. De Ádit valahogy nyugtalanította a fölénye. Ahogy ült, ujjaival megkapargatta a ládát. „Mért van ez zsákba betekerve? – tűnődött. – Mégis Marinkának lenne igaza?”

– Régóta vártok már?

– Tíz perce.

– Ügyes fickók vagytok. És otthon? Az öregek?

– Nem tudják.

– Nem is tudják meg – mondta biztatóan Semjén. – Majd szép csöndben lefeküsztök, itt meg úgyse látott meg senki. Igaz?

S egy pillanatra nem merítette le az evezőt, csak a víz csöpögött róla.

A két fiú egymásra nézett.

– Nem… bennünket nem.

Ádi hátradőlt a csónak orrában. Ahogy elnyújtózott, lábát nekinyomta a ládának, de nem bírta megmozdítani. Lassan visszaeresztette a fejét a lánccsomóra. A fák lombján átvillantak a csillagok. Nesztelenül suhantak.

Jó negyedóra múlva érkeztek meg a Bali-fokhoz. Túl az irtás szélén, lombárnyékba húzódva, már várta őket Semjén félszemű barátja egy széles orrú, gúzsevezős ladikkal.

Semjén most is füttyentett, és rögtön fölhallatszott a válasz: szaggatott három hang, mint a törpekuviké. A fütty átlózva verődött át a vízen, de ők inkább megkerülték az irtást, körbe a nyárfák mentén.

Semjén közben egy skatulyát nyújtott oda Zicskának.

– Nehogy nálam maradjon – mondta.

A skatulya zörgött. Nem teli csomag volt.

– A többit majd hét végén megkapod.

– Százat?

A hajós fölnevetett.

– Hát, amennyi lesz. Csak nem akarsz cigánykodni velem?

S elhajította a cigarettáját. Szisszenve aludt ki a vízen.

Ádi kivett egy töltényt a dobozból, és megtapogatta: longriff volt. Elégedetten csúsztatta a zsebébe.

Az átrakással egykettőre végeztek. Utána Semjén mindegyikükkel kezet fogott. Búcsúzóul azt mondta:

– Csak ügyesen most! Szép csöndben otthon, aztán semmi baj se lesz.

A félszemű rámordult:

– Gyere, siess már! – És elhúztak a sötétben.

A cinkoskodó hang sokáig nem ment ki Ádi füléből.

 

Másnap olyasmi történt, az utolsó pillanatban, amit baljós előjelnek szoktak mondani.

Az úti felszerelést már estefelé egy kupacba hordtak, s korán lefeküdtek. Tizenegy óra felé Zicska első álmából ébredt fel a beszűrődő zajra. Mintha előbb a kapuban, aztán beljebb, az udvar közepén beszélgettek volna. Férfihangok. Megismerte köztük az apjáét, s erre megpróbált újra elaludni. Biztos a szomszédból jöttek át valahonnét – vagy Gujdovics? Az cselleng mindig este. Aztán megint felült a priccsen. Lépések, köhécselés, hosszú szünetek. A hangok lassan közeledtek a faházhoz. Már a tornác kiugrójánál állhattak, mikor rövid csörrenés hallatszott – mint mikor lezöttyentenek egy vekkert.

Majd kis idő múlva Panta Virág:

– Na, és Sándor mit szólt?

– Ő biztosra veszi – mondta egy fiatalosabb hang.

– És hogy tegnap este?

– Igen. De ők nem voltak otthon, a lányuk meg a szomszédban.

– A lányukkal beszéltek már?

– Nem tud az semmit! – szólt közbe valaki érdes torokhangon. – Vagy inkább nem akar tudni semmiről.

– Szép kis história! – mondta Panta Virág.

Zicska gyorsan átmászott Ádi priccsére, és felébresztette. Suttogva elmondta, mit hallott, s tovább füleltek.

A három férfi ismét eltávolodott, az udvar közepe felé sétáltak.

– Menjünk ki?

– Nem szereti az öreg – mondta Zicska. – Visszaküld, aztán semmit se hallunk.

S óvatosan megnyitották az ajtót, kilestek.

Zicska azonnal rájött, hogy mi volt a csörrenő hang: egy kerékpár állt a tornác oldalának támasztva. Hűvöset érzett a gerincében.

– Hallasz valamit?

– Nem…

– Ne menjünk ki mégis?

Zicska már kezdett meginogni. Kidugta fejét az ajtórésen, majd hirtelen visszahúzta.

– Mi az?

– Egy csendőr…

Ádi érezte, hogy elsápad.

– Ugye, megmondtam! – csúszott ki a száján.

– Mit mondtál meg? Hiszen azt se tudod, mit akarnak.

– Te is jól tudod.

– Akkor menj, kiabálj! – És keményen Ádi karjába szorított. – És ha patron volt a ládában, amiből mi is kaptunk?

– Honnan veszed?!

– Csak mondom. De te mindjárt elhinnéd…

– Nem is gondoltam rá.

Ádi sokkal határozatlanabb gyanakvások közt hányódott. Valahogy mindenre a bűn árnyéka esett, ami Semjénnel kapcsolatban volt vagy lehetett. Még Marinkával közös titkukra, a tojásra is. S ők ebbe a bűnszövevénybe bonyolódtak – maga se tudta, hogyan. Minden szál annyira másfelé vezetett; a lámpa, a keltető, az esti fuvarozás a ladikkal – hogy képtelen volt összefüggést teremteni köztük.

S mért emlegetik most Sándort? Mi köze Sándornak az egészhez?

A három férfi újra fölfelé sétált az udvaron, és ismét hallani lehetett Panta Virág hangját.

– Nem… nem tudom. Mifelénk a Sümegieké volt az utolsó.

– Az a tavaszi, mikor a csikót… arra gondol?

– Igen, arra…

Majd hirtelen fölemelte a hangját.

– De várjon csak!

A folytatást megint nem hallották, a beszélgetők visszafordultak.

Zicska fél testtel kint lógott az ajtón, és úgy nézte a kakastollast hátulról; őszintén elkívánta valahová. A másik idegen civil ruhás volt, parasztmellényes, de az se látszott falubelinek: pacsker fehérlett a lábán, bőrtalpas gyapjúharisnya, amilyet a svábok viselnek.

Visszahúzódott a faházba. Némán ültek a sötétben.

– Azt hiszem, cigányokat kajtatnak – mondta nyugodtságot színlelve.

– Akkor meg miért nem megyünk ki? – makacskodott Ádi. Úgy érezte, iszonyú lassan múlik az idő.

Egyszerre csörrenő zajra ugrottak fel. A kerékpár. A kormánya, úgy látszik, elfordult, és a lejtős udvaron megindult hátrafelé. Pár lépésre a faháztól vágódott le a földre. Erre rögtön kiugrottak az ajtón. A holdfényben lassan pörgött a hátsó kerék: mintha valami állat rúgná az utolsót, a küllők egyre lassulva kapkodták a fényt.

A három férfi is odafordult.

– Hát ti? Fönt vagytok még? – szólt oda Panta Virág.

– Erre ébredtünk fel – mondta Zicska, s a kerékpárt visszatolta a verandafal mellé.

– Gyertek csak ide… Ha már úgyis fönt vagytok.

Zicska odasúgta Ádinak:

– Hadd, majd én beszélek.

– Hát hogyan is volt azzal a lámpával? Mikor tűnt el?

Ezt a csendőr kérdezte reszelős torokhangján.

– Pár napja… egyszer délután. De én nem hiszem.

– Mit nem?

– Hogy a lámpát…

– Hát mi lett vele? Az egerek ették meg?

Kis csönd lett. Panta Virág is meghökkent.

– Ne okoskodj – szólt a fiára. – Azt csak bízd az őrmester úrra.

Zicska gyorsan folytatta:

– Szóval, hogy most nem, én csak azt gondolom. De ezelőtt három hete…

– Na ugye! – biztatta a csendőr. – Mondd csak!

– Mikor a barátom megérkezett, akkor… Innét a dombról jöhetett le valaki éjszaka. Föl is keltünk, hogy megnézzük, mert tisztán hallatszott a recsegés.

Ez Panta Virágnak is újság volt.

– Micsoda?

– Csak ide a közelbe… a gyümölcsösig. De senkit se láttunk. Ellóghatott közben.

– Kicsoda? A cigány?

– Mondom, hogy nem láttuk.

A pacskeres közbeszólt:

– Hallom, sokat járkáltok ladikkal. Merre szoktatok járni?

Összerezzentek. Csak nem ez a Strohschneider az, aki a töltésen kerékpározott? Mert akkor végük van.

– Itt a közelben szoktunk – mondta szeppenten Zicska. – De inkább csak a Gödör körül. Egyszer meg voltunk Csubánál, de már régen.

– És cigányt nem láttatok, két cigányt… olyan kis csiklivel? Tudjátok, milyen az?

– Ezek ne? – legyintett Panta Virág. – Ők is olyannal tekeregnek.

– Nem… cigányt nem – motyogták.

– És valami hajóst? – kérdezte a csendőr. – Valami Semjént a saponyai rakodóról, ismertek?

– Egyet igen – vágta rá Zicska. – De nem tudom a nevét.

– Tegnap nem találkoztatok vele a faluban?

– A búcsúban láttam utoljára.

A csendőr bedugta két nagyujját a derékszíjába, és maga elé bámult. Vége volt a faggatásnak. Panta Virág aludni küldte őket.

Hallották kis idő múlva, hogy becsukódik a kapu. Csak a távolodó lépések koppantak.

Panta Virág is velük ment.

Hosszú éjszaka volt. Hánykolódva gyűrték a lepedőt, s valahányszor fölriadtak, odalestek az ajtórésre, hogy világosodik-e már. Ezek a rövid ébrenlétek voltak a legkimerítőbbek: megfeszítetten próbálták összefűzni a foszlányokra szakadozó álmokat, de mire elcsíptek egyet, már újra kezdődött a képek zaklatott tánca.

Még alig szürkült, mikor mindketten fönt ültek már a priccsen. Kócosan, karikás szemmel ásítoztak. Nem így képzelték az indulást.

Ádinak úgy rémlett, hogy miután elaludtak éjszaka, egy idő múlva folytatódott a járkálás, beszélgetés az udvaron – de erre nem tudott pontosan visszaemlékezni.

Zicska se.

– Lehet, hogy az öreg jött vissza, és azt hallottad.

– Nem kellene beszélni vele?

– Az öreggel?

– Hogy mit akartak este… Mégis jobb volna.

– Hülyeség. Így is gyanakszanak, hogy tudunk valamit, úgy aztán még jobban.

– Akkor mit csináljunk?

– Semmit. Csöndben ellógunk.

Ádi abbahagyta a vakaródzást.

– Félsz, hogy nem engednek?

Zicska kifülelt az udvarra.

– Azt hiszem, alszanak még… Éhes vagy?

– Kicsit.

– Majd eszel Marinkáéknál. Ha bemegyünk reggelizni, újra kezdhetjük a magyarázkodást. Szerintem jobb, ha gyorsan eltűnünk.

Sietve magukra kapkodták a ruhát, a kúthoz se mentek ki mosakodni. Csak mielőbb ki a házból, ki az ártérre…

Zicska bízott benne, hogy a kirándulás valami nem várt egérutat kínál a szorítóból – pusztán, mert kirándulás, mert távollét otthonról. S legalább a tölténykészletüket is ellődözhetik nyugodtan. Ha zűr lesz Semjénnel, úgyse ugrálhatnak a csempészpatronokkal.

– Kész vagy? – kérdezte.

– Kész.

– Fogd a batyut, én majd viszem a puskát meg az evezőket.

– Hol a lámpa?

– Becsomagoltam.

Ez Zicska megszokott előrelátása volt: ha csak a kezükben vinnék, mindjárt árulkodna, hogy az éjszakát is az ártéren akarják tölteni.

Vigyázva kiléptek az ajtón.

A hátsó udvar felé kerültek, hogy ne kelljen a nyitott konyha előtt elmenniök.

Már elérték a padlásfeljárót, elhúztak a rőzserakás mellett – mikor váratlanul Pantánéba ütköztek. Éppen a szomszédból jött (Sümegiéktől, akiktől a csikót hajtották el tavasszal). Feldúlt, nyugtalan volt az arca. Meglepetten állt meg, mikor a két fiút meglátta.

– Mi… hát már most indultok?

Zicska hebegett.

– Nem tudtunk aludni… csak azért. És Ispánki bácsi is azt mondta, hogy lesre korán kell kimenni.

– Legalább apádat megvárhatnátok…

– Hát ő nincs itthon?

– Éjszaka újra itt voltak érte.

– Kicsoda? Akik este?

– Nem – mondta Pantáné, majd hirtelen megfogta Zicska vállát. – Jobb volna, ha ti se mennétek sehová…

Zicska egy gyors vállrándítással kiszabadította magát.

– Azt nem lehet – hadarta –, már megígértük, Marinka vár bennünket. És apa is beleegyezett. Inkább majd őt is megkeressük… Ő hol van? A pacskeres jött érte?

– Mondom, hogy nem. Sándor bátyád volt itt éjfél után, a lánya eltűnt éjszaka. Azt keresik.

Hökkenten néztek össze. Az asszony újra terelni kezdte őket.

– Jó, majd elmentek máskor, nem muszáj éppen most…

De Zicska megint kisiklott a keze közül. Szemével odaintett Ádinak, és rohanni kezdett Sümegiék drótkerítése mellett, ki az utcára. Ádi meg bizonytalanul a nyomában.

Mire felocsúdott az asszony, már kivágtattak a kapun.

Zicska onnét kiáltott vissza:

– Ne izguljon, nem veszünk el!

S rohantak tovább a kanális felé.

Csak kint a vízen nyugodtak meg kicsit.

Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy igazi szökevényeknek érezzék magukat. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenük, alattomos véletlenjeivel, csapdáival együtt.

Ádi többször is hátralesett, vajon nem követik-e őket, nem tűnik-e fel a parton Pantáné alakja, vagy valaki más, Panta Virág (most döbbent csak rá, milyen furcsa név ez! – s látni vélte, amint bőrkötényben, virággal a kezében váratlanul megjelenik a kanális földhányásán), vagy esetleg a csendőr, a pacskeres, Strohschneider… Vagy ami még rosszabb, maga Semjén Vendel, gúnyos és megvető arccal: „Na, fiúkák, ilyen hamar kikoptatok a bátorságból?” – S mindezt vállalni kell, cipelni magukkal, a hátuk mögött tudni és így vágni neki a napnak!

Abban megegyeztek viszont, hogy Marinkának nem beszélnek az újabb fejleményekről. Ameddig lehet, egy szót se. Elég, ha ők tudják, mivel játszanak.

 

De tévedtek: a lány eltűnése a Szigeten se volt titok már. Nem sokkal a megérkezésük előtt Gujdovics szekerezett el a Gödör mellett, és megitatott a Kapitány udvarán.

Marinka félálomban hallotta, amint a keresztapjával beszélgettek:

– És mikor? Éjszaka?

– Azt mondják, két óra felé. A kutyájuk lármázott nagyon, arra riadt föl az anyja. Aztán akkor.

– És nem is sejtik, hová?

– Gondolnak ezt-azt… az anyja még rosszabbakat is. De szerintem nem nagyon hihető.

– Micsoda?

– Hát hogy vízbe ölte magát.

Marinka szeppenten ült fel az ágyban. Pillantása odaesett az összepakolt motyóra: már csak a lepedőt kellett az aljára süllyeszteni.

Feltérdelt, odahajolt a szúnyoghálós ablakhoz.

– Nem először csinál az ilyet – folytatta Gujdovics. – Egyszer a városba utazott a nagynénjéhez, és csak egy hét múlva derült ki, hol van.

– De hát megy arra vonat éjszaka?

Gujdovics dörmögött.

– Éjszaka nem, csak hajnalban. De úgy látszik, nem akart lekésni. Ő tudja, miért.

S fordult a szekérrel, eldöcögött Marinka ablaka előtt. Marinka visszahúzódott az ágyba, onnét lesett ki.

A szekér mellett a Kapitány lépkedett – látszott, hogy nagyon tűnődik valamin.

– Te, Milán…

De egyre távolodott a szekérnyiszorgás, Marinka hiába fülelt.

Az öreg elkísérte Gujdovicsot a hátsó sövénykerítésig. Gyorsan kiugrott az ágyból. Pillanatig tétovázott, hogy az útra előkészített ruhájába bújjon-e – szinte meg is feledkezett a mosakodásról. Aztán csak egy övvel összefogta a hálóingét, és belépett a szandáljába.

A Kapitány már jött visszafelé, mikor kilépett az udvarra.

– Mit álmodtál, csipás? – húzta magához a kislányt.

– Nem csipás – duruzsolta.

– Hát micsoda?

– Akármi, de nem csipás.

És elpenderült a keresztapjától.

– Ugye, én nagylány vagyok már?

– Férjhez adunk jövőre.

– És keresztapi lesz a vőfély.

– Csikót kell pántlikázni, nem ilyen vénséget.

– Majd ide jövünk lakni keresztapihoz.

– Kivel?

Marinka jobbra lépett kettőt, balra is kettőt – mintha finomkodó tánclépésre próbálna visszaemlékezni.

– Azt nem tudom még…

S újra visszabújt a Kapitányhoz. A nyakába kapaszkodott.

– Keresztapival.

– Mi ketten?

– Ühüm – intett a szemével.

S mint egy nyúlánk ragadozó, amelyik titokban maga is borzong, még erősebben csimpaszkodott a keresztapjába.

– Milyen lány halt meg? – kérdezte most már kerülgetés nélkül.

A Kapitány meghökkent.

– Honnét veszed?

– Álmodtam.

– Miket álmodsz te!

– Nagylány volt?

– De hát én álmodtam, vagy te? – próbált nevetni a Kapitány.

– Te mindent tudsz. Ugye, én nem halhatok meg?

– Na, most már elég – mondta az öreg. – Eredj, mosakodj meg. – S a kislány szeméhez nyúlt repedezett nagyujjával. – Te csipás.

Marinka kicsit összeráncolta a homlokát. Nem kérdezett többet. Kibújt a hálóingéből, maga köré kötötte, mint egy szoknyakötényt, vizet mert a kút mellé támasztott lavórba. Nagyban locspocsolta magát, mikor a Kapitány kilépett a verandáról, kezében az arany zsinóros sapkával.

– Hová mész? – lepődött meg.

– Átmegyek a gépházba, Sándor bácsival van egy kis dolgom.

S tűnődve nézte Marinkát. Az meg lassan maga elé húzta a törülközőjét. Csücskét az állához emelte.

– Mért mész el?

– Mondom, beszélnem kell vele. Érted mikor jönnek a fiúk?

– Hétre.

– Várjatok meg, míg visszajövök. Addig ne induljatok.

Marinka nem válaszolt.

– Hallod?

– Igen…

A Kapitány elindult.

– De gyorsan gyere! – kiáltott utána.

Mintha előre érezte volna, hogy meg fogja adni magát Zicska erősebb akaratának: tudta, hogy hazudott, s hogy el fognak indulni. Keresztapi félti őt, és ő is fél, noha nem tudja, mitől. De éppen azért nem tehet másképp.

Leoldotta magáról a hálóinget, és úgy szárítkozott tovább a fűben, az üres udvaron, egyedül a tóval és erdővel. Aztán felállt, elindult a szobájába. Közben ismét azt a finomkodó tánclépést próbálgatta, amit az előbb. Utána lábujjhegyre állt, nagyot nyújtózkodott. Úgy érezte, centiket nőtt hirtelen. „Tulajdonképpen nagylány vagyok már” – gondolta. S gyorsan felöltözött.

Zicskáék szinte végszóra érkeztek meg.

– Hát az öreg? – kérdezték.

Marinka elmondta a Kapitány kívánságát, de Zicska hallani se akart róla. Sőt annál jobban sürgette, hogy induljanak.

– Ti nem hallottatok semmit? – bökte ki Marinka.

– Mit?

– Valaki eltűnt… egy leány. Azt mondják, vízbe ölte magát.

Zicska legyintett.

– Marhaság. A Sándor lánya kódorgott el. Majd délre hazamegy biztos. Vagy most rúgjunk fel miatta mindent? Mert rájött a bolondja? Akarsz jönni vagy nem – mi indulunk.

– Én is megyek – bólintott Marinka.

Zicska az utolsó pillanatban egy irkalapot kért.

Ezt írta rá nagy betűkkel: Muszáj volt sürgősen indulni. Hírt kaptunk a gólyáról. Marinka meg alája biggyesztette Ne haragudj!

S odatűzték az ajtórésbe.

A víz megint nőtt éjszaka.

 

Először a Dunával párhuzamosan haladnak, észak-déli irányban, de csakhamar észreveszik, hogy az áramlás egyre nyugatabbra szorítja őket, a védtöltés felé. Az erdőben még nem érezték az állandó balra sodródást, de mikor a bozótos mentén újra nyílt vízre futnak, már pontosan lemérhetik: legalább háromszáz méternyire eltértek a kitűzött útiránytól.

Zicska úgy látja, jobb lesz, ha ő veszi át a kormányzást. Ő ismeri a fifikát, amivel ilyenkor boldogulni lehet.

Először is tapogatni kell a vizet. Az áramlás erőssége nem mindenütt egyforma. Néha egy távolabbi erdőrész, sűrű vadszedres lassítja le, másutt meg örvénylőn felgyorsul, mintha telhetetlen víz alatti akna szippantaná maga felé a hullámokat – s mindebből fönt csak a sárgás habzás látszik, csalóka egyformaság, hogy odább se jobb, mint itt, odább is ugyanolyan rendszertelenséggel keringenek a rőzse- és sarjúhalmok, a rothadó szemét meg a felpuffadt döghalak. De mindez csak látszat. A víz akkor él igazán, ha árad. Szeszélyes, de valami rendje mégis van. S ezt a rendet kell kitapogatni a lapáttal meg a csónak orrával.

Zicska érti. Úgy emelgeti az evezőt, mintha egy hunyászkodó, de ugrásra kész állat hátát veregetné. Ahol gyengül az áramlás, éles szögben kormányoz, ahol erősödik, ott rézsút irányt vesz fel. Becsapja a vizet. A sodrás ereje, egy-egy nekigyürkőző csobbanással, éppen csak érinti a csónak farát, aztán félresiklik, mint a levegőbe tévedt horogütés.

Erős húszperces evezéssel ismét visszakanyarodnak eredeti útvonalukhoz. Gyapota az első úticél, ott akarják kezdeni a cserkészést. Az elöntött kaszálón.

Zicska különben is bizakodó. Ahogy nyomulnak előre az ártéren, egyre fokozódik a madárjárás. Igaz, főképp csak gémek, közönséges gólyák mutatkoznak, egy-egy nagyobb csapat dankasirály – de nyugtalan röpködésük mutatja, hogy nem véletlen a nagy légi mozgalmasság. Valami hajtja őket. S a nyugtalanság ragadós. Az óvatosabbak is többet merészelnek ilyenkor, odahagyják a megbízható búvóhelyeket, s új reménységgel köröznek az ismeretlen kiöntések felett.

Marinka keresztben fekszik a középső ülésen, s hol a kezét, hol a lábát lógatja vízbe. A madarak nesztelen suhanása, a vízszint fémesen gyűrődő lebernyege: mint valami kettős tükörjáték hat rá. Egyik se közelibb és valószerűbb a másiknál, mindkettő csend és megfoghatatlan árnyékvonulás. S a kettő között a ladik meg ő – a fiúk…

S valahol a halott lány.

Úgy is vehetné, hogy most a halott lányt keresik. Talán már az egész falu őt keresi. Gujdovics nem törődik mással, csak a lovaival, Zicska a zsákmánnyal. Süketek. Egyedül keresztapi tudta, hogy mitől félti őt… hogy mindenütt az a lány kísért majd!

És képzeleg.

Furcsa, borzongás nélküli ártatlansággal játszik a gondolattal. Eszébe jut a lány, akivel a piros kontyot rakták a vakondtúrásra. Különös elgondolni, hogy talán most is az ártéren bolyong, a maradék földnyelveken sétál, kendőbe burkolózva, egyedül, s nézi, ahogy nő körülötte a víz, végül egy füves dombra húzódik vissza, összekuporodik, de a habok ott is odamennek a lábához – s akkor hirtelen meglátja azt a másik arcot, a halott leányét, lent a hínár között, szivárványló homlokkal… Nem, nem kagyló, egy leány homloka. S szeretne hazafutni, de már nem lehet.

Marinka fölkapja a fejét, hajáról csöpög a víz.

Már vagy tíz perce nézi arasznyi közelről, hogyan rohannak a hullámok.

Szédül.

Váratlanul éri a rajokban köröző sirályok kiáltozása. Lehet, hogy nem hallotta eddig? Egyszerre ellenségesnek érzi feje fölött ezt a nyugtalan röpködést.

Vajon mire lesnek? Mire várnak?

– Ijesszétek el őket…

– Mit csináljunk?

– A riasztóval… attól biztos elmennének.

– Még mit nem! Örüljünk, hogy ilyen jó napunk van – mondja Zicska. – Mi nem tetszik rajtuk?

– A hangjuk.

De maga is érzi, hogy nevetséges, amit mond.

Visszacsúszik ismét a deszkaülésre.

A Duna felől enyhe szél éri őket, s keresztül-kasul csíkozza a vizet.

Marinka azonnal játékot szimatol.

– Ne rakjuk föl a vitorlát?

De Zicska leinti: a lehető legrosszabbkor szólt. Éppen egy kisebb nádas felé közelednek, s a szélén, a keskeny járatok alagútjain vízityúkok bucskáznak ki-be.

Ezek pedig már megérik a patront.

Nincs beszéd.

Zicska óvatos kerülővel kormányozza közelebb a csiklit. Ádi is lassan húz – megvan ennek is a maga fifikája. Csak semmit se kapkodva – így azt hiszik majd, csupán egy fekete farönk úszik feléjük. Mert ez a fő: elhitetni velük, hogy a szél ugyanígy sodorna egy farönköt, az ágcsonkok ugyanígy billegnének rajta, mint az ő karjuk most, az evezőszár.

Hasonlítani. Leeresztett pillákkal egy célra figyelni mereven. De még ez sem elég. A tyúkok riadtan húzódnak vissza a nádasba.

Ádi azt ajánlja, zavarják ki őket.

De hogyan? Mire megcsapkodják evezővel az egyik oldalt, már ki is szöknek a másikon.

– És ha bedobálnánk valamit a nád közé?

– De mit?

– Szedhetünk sulymot.

– És akkor röptében? Golyóval?

– Nem… de akkor leszállnának másutt.

Marinka hallgat – alig ismer rá Ádira. S milyen furcsán csillog a szeme! Ez hát az, amit úgy szeretnek a fiúk, ez a huzakodó ravaszkodás, lapulni, továbbevezni, aztán megint újra lapulni.

– Jó, nem bánom – mondja Zicska. – Megpróbálhatjuk.

Egyedül ő látszik nyugodtnak. Bizonyos gyakorlattal hatodik érzéke finomodik az embernek – s ő azzal igyekszik megtoldani a szemét.

Holott még semmi oka rá – sehol gyanús mozgás.

– Te csak figyeld a nádast – szól Marinkának. Ők meg húzkodni kezdik a vízből a sulymot. A hínárforma száron hármasával lógnak az iszapból kiemelt ördögfejgumók. Csakhamar egész halomnyit szednek össze. Utána dobásközelbe eveznek. Ádi a ladik végéből kezdi pásztázni a nádszigetet. Úgy hosszabbítja a dobásokat, hogy a tyúkoknak ne a víz sodrásával szemben kelljen menekülniök – így talán nagyobb kedvük lesz hozzá. De mégsem boldogulnak.

Marinka nyugtalan, szórakozott. Megint a vakondtúrás jut eszébe – mikor a mozgó kupac fölé hajolt. Hát nem ugyanolyan ez is? Most a nádas közepén úszkál hat ijedt tollas… És nem szűnik a sirálykiáltozás.

Csak nem sodor valamit a víz a közelben?

– Adjátok a riasztót – mondja, most már sokkal elszántabban.

Zicska félreérti.

– Röptessük azzal őket?

S odanevet Marinkára:

– Kezdesz belejönni, látom!

S már mászna előre a batyuért, hogy előszedje a pisztolyt, mikor hirtelen figyelmezteti a hatodik érzék. Fölkapja a fejét. A nyárfaerdőből, mely a rámpától húzódik a töltés belső oldalán, valami farönkfélét lát feltűnni.

A gépház ladikja. S mintha hárman ülnének benne.

Gyorsan visszazöttyen a csónak farába, s pár erőteljes húzással besiklatja a csiklit a nádas mögé. Fedezékbe.

Közben számvetést csinál: „Ha elfogták Semjént, lehet, hogy bennünket kajtatnak most. Szembesítés meg miegymás. De azzal az öreg bárkával úgysem érnek utol. Ki kell húzni valahogy a mai napot. És ellődözni a patronokat. Aztán csak lesz valami. És nem is biztos, hogy észrevettek. Ha rézsút az árral, fölfelé evezünk, az erdő el fogja takarni őket. Kész, nem kell törődni vele.”

(Az eszébe se jut, hogy esetleg a gépész lányát keresik a vízben. Mese. Nem olyan lány az, hogy csak úgy magától meg akarjon halni.)

S anélkül hogy megindokolná, nyugodtan továbbevez.

Ádi és Marinka nem értik a hirtelen programváltozást.

– Itt akarod hagyni a tyúkokat?

– Úgyis találunk még. Nem rostokolhatunk itt délig.

– De az előbb még te akartad…

– Meggondoltam. Menjünk a Gyapotára inkább, ott fürödhetünk is.

Ez ellen nincs érv. A csikli lassan kiúszik a nádas túlsó végén. Zicska onnét kémlel vissza a védtöltés felé.

Megkönnyebbül: a gépház bárkája visszakanyarodott a Bali-fok irányába.

Kár is lett volna ijesztgetni vele Marinkát – még képes lett volna féltében odakiáltani a Kapitánynak.

 

Már hosszabb ideje egy kisebb szárcsacsapatot hajtanak maguk előtt. Az óvatos búvárok, mintha csak cicázni akarnának, mindig száz-százötven méternyire repülnek tovább, s ott újra vízre ereszkednek.

Marinka unja ezt a csigalassú szórakozást. Ha szól, rövid vakkantásokkal válaszolnak neki, s közben irigykedhet a cinkos komolyságra, ahogy Ádi és Zicska beszélgetnek egymással. Nem is bánná, ha most fiúvá vedlene. Nem sokáig – csak egy kicsit. Vajon milyen lehet Ádinak lenni? Vagy Zicskának? Most inkább Zicska bőrébe bújna.

Tűnődve hallgatja őket.

– Figyeled? Az egyik mindig őrt áll…

– A hím?

– Azt hiszem.

– És micsoda szemük van!

– Vagy a puskaszagot érzik?

– De akkor mért nem repülnek messzebb? Hagyjuk futni őket…

– Én ugyan nem!

Váratlanul megszólal Marinka: kéri, hogy hadd lőhessen a szárcsákra. Pontosan maga se tudja, miért – talán csak túl akar lenni rajta?

A két fiú meglepődik.

– Innét?

– Miért? Innét nem lehet?

– Közelebbről kellene.

– Nem… Innét éppen jó lesz.

Zicska vállat von, odanyújtja a skabát.

– Próbáld a vezért kilőni – súgja.

– Melyik az?

– Legelöl… ott a sáscsomó mellett.

Marinka hosszan céloz. Szórakozottan Ádira téved a pillantása.

– Ne nézz… úgy nem tudok. – És leengedi a puskát.

Közben kipattan a blúza alatt egy gomb.

Lassan odanyúl.

Zicska meglöki Ádit.

– Hallod? Ne bámuld már.

– De hiszen ő nézett!

– Mert éreztem, hogy néztél.

– Jó, akkor majd hátat fordítok – feleli sértetten, s oldalt a víz felé hajol. – Így jó lesz?

– Jó. De Zicska, te is…

Erre Zicska is ugyanolyan pózba vágja magát.

– De ne mozduljatok… Most célzok!

A csónak alig billeg. A két fiú engedelmesen bámulja a vizet. Várják a csattanást.

– Most… mindjárt! – hallatszik újra.

S még mindig nem történik semmi.

Mintha egy vékonyodó fonalat nyújtanának – de csak Marinka szakíthatja el. Ádi alig tudja megállni, hogy hátra ne lessen. Mért nem lő már?

Marinka ölében heverteti a puskát, arcán visszafojtott mosoly. Élvezi a helyzetet. Aztán óvatosan felhúzza a blúzát, és visszagombolja a kipattant fürdőruhapántot.

Utána gyorsan fölemeli a puskát, s behunyt szemmel elhúzza a ravaszt.

A két fiú azonnal a szárcsák felé fordul. Az egész csapat felrepül, hiánytalanul.

Sajnálkozó grimasszal nyújtja vissza a skabát.

– Úgy látszik, mégse való nekem…

– Dehogynem – vigasztalja Zicska. – Csak gyakorolni kell. Máma nem sajnáljuk a patront.

S folytatják tovább az üldözést.

Jó másfél óra múlva, a gyapotai kiöntésen végre sikerül Zicskának elejtenie egy szárcsa tojót. Gyenge szárnycsapkodással még szalad pár métert a vízen, s csak azután bukik le, mint valami csöpp legyező.

– Nézzétek, alig nagyobb egy fürjnél!

Mikor beemelik a ladikba, Marinka fölkiált:

– Majdnem fekete ez is!

– De kicsi, nem komoly madár – mondja Zicska, és mustrálva nézi.

Ilyen suta kis lábakkal, se hosszú, se rövid csőrrel – hogyan is lehetne az?

– Különben is szapora, mint a güzü.

– Attól még lehetne… – próbálja védeni Marinka.

S széthúzza a madár szárnyát a ladik fenekén, a fejét meg föltámasztja. Igazán nagynak látszik így. De ahogy továbbeveznek, a szárnyak egyre összébb húzódnak, felpúposodva mint a behajló kéz háta. Marinka alája nyúl, és odatolja Ádi elé, hogy rakja a ladik farába; ott mégsem veri annyira a nap.

 

Még a dél is a Gyapotán találja őket. Kallódó harangszó, békák kórusolása… Már tíz patron odavan. Ádi megsebesít egy vízityúkot, üldözik. Végül mégis erőre kap a bukdácsoló madár, s eltűnik Saponya irányába. Csak a fekete gólyának nincs nyoma sehol. Lassan körbehajóznak az elöntött kaszálón. Mindig az a partszakasz a leggyanúsabb, amit éppen maguk mögött hagynak. Zicska távcsővel kutat hátrafelé, Ádi dolgozik a lapáttal. Marinka szemben ül vele. Csak a száját mozgatva kérdezi. „Mit nézel?” Ádi hasonló néma beszéddel válaszol: „Éhes vagyok.” Mire Marinka: „Adjak enni?” Ádi bólint: „Adjál.” Marinka hanyatt dől a ladik fenekén, két karját hátranyújtja, s addig húzódzkodik, míg el nem éri az ennivalós batyut. Előreemeli a feje fölött, s leteszi a hasára. De még mindig nem ül fel. Hanyatt fekve kezdi kibontani. Előhúz egy kolbászt, húzza, de nem akar vége lenni. A hasán megemelkedik a batyu, visszazöttyen. Sikerül visszafojtania a nevetést. Zicska elmerülten távcsövez. Ádi egy óvatlan pillanatban megfogja Marinka lábát, megrántja. A kolbász meglódul, a vége belecsapódik a vízbe. Ádi odakap az evezővel, de csak a vizet loccsantja be, rá Marinkára meg a batyura. Zicska hidegen hátranéz: „Hülyültök?” „A kolbász el akart úszni.” „Mit akart?” „Mondom.” „Mert megint zabáltok a hátam mögött!” „Hogyhogy megint?” „Jó, hagyjuk.” – S dühösen leteszi a távcsövet. De most nem lehet tartósan haragudni. Egymásra vannak utalva. A ladik az úszó sziget, ahová száműzték magukat. Ha úgy fordul, ezen a szigeten kell éjszakázniok is. Hárman a pokróc alatt, középütt Marinka. Nem, mégsem – egyikük őrt áll, felváltva őrködnek. „Adjatok nekem is” – mondja megenyhülten, s megebédelnek farkasétvággyal. Aztán fürdés. Derékig ér a víz. Ahol nem zavarják fel, lelátni a füves fenékig. Errefelé gyengébb az ár sodra, de ha nem vetik szét a lábukat, az áramlás mégis előredönti őket. Marinka átadja magát az árnak. Széttárja a karját, s hagyja, hogy lassan süllyedjen lefelé. Hátát súrolja lent a fű. Kinyitja a szemét, csak halvány derengés a világ. Most az ő homloka is gyöngyház? Megijed, talpával följebb rúgja magát, és zihálva szívja a levegőt. Mintha könnyű pára homályosítana mindent, már nem olyan vakító a fény, mint előbb. A felhők talán? A Duna felől fehér gomolygás közeledik – de lehet, hogy az előbb is ott volt. Csak a szél nem. Most kell előszedni a vitorlát! Az evező nyelére meg a lapátnyakra kötik a lepedőt, a mankós botvéget a középső üléstartóhoz erősítik. A szabadon maradt vászoncsücsköt Ádi tekeri a csuklójára. Egész testében ott érzi a föl-fölerősödő szél játékát. Odahívja Marinkát is. „Próbáld csak… érzed?” Együtt érzik. Mióta úton vannak, most először hullik ki belőlük minden szorongás. Suhannak, utolérhetetlenül. Marinka haja izgékony árnyékként futkos a fehér vitorlán – s ez Marinkának is tetszik. Úgy ül, hogy ő is jobban lássa. Aztán egyszerre dermedten néz: a frissen szurkozott lapátfejről, valami résből olvadtan csurog a fekete ragacs, rá a lepedőre. Majdnem sírni kezd. Kimoshatatlan bűnjel. Szóljon? Mit csináljon? De nem mer szólni.

 

Suhannak, megállíthatatlanul.

 

Két óra felé érkeznek Csubához. Gyengül a szél. Álmos csend üli meg az öblöt, ha ugyan még öbölnek lehet nevezni. A holtmeder itt is minden irányba kiöntött, hatalmas tóvá szélesedett. A nádsövénnyel erősített halom tetején a kunyhó bokáig érő vízben áll. Háló se szárad sehol a kopasz fűzágakon – ebből már messziről sejtik, hogy Csuba elköltözött az ideiglenes szállásról. De ez nem zavarja őket, hogy itt tartsanak pihenőt. Felhúzzák a ladikot a kunyhó mellé, birtokba veszik a zátonyt. Aztán kijelölik a birodalom határait: a széleken, ahol hirtelen mélyül a víz, nádszárakat dugnak le. Karám a tenger közepén. Hallják, amint a kunyhó ajtaja mögött megloccsan a víz.

– Menjünk be?

– Ne… észreveszi Csuba.

– És ha visszadrótozzuk az ajtót?

Zicska kibontja a vaskos drótozást. Meg kell emelni az ajtót, az iszap úgy eltömítette alul.

– Álljatok csak félre…

Hirtelen betűz a nap a kunyhóba. Elsőnek ő lép be.

A kunyhó közepén egy fekete serpenyőféle úszik, tele fehér halszálkával.

– Kísértethajó! – kiált fel.

Ádival együtt olvasták a könyvet, többször is. Valahol a Baktérítő alatt találkozott a fregatt a kísértethajóval. A levegőben repülőhalak, a víz tintakék s tele nyálkás moszatkígyókkal. A moszat között millió zöldesen csillámló féreg, mint a szentjánosbogár. Ilyen a Baktérítő, és ott úszott a hajó feketén, vitorla nélkül, a fedélzete fehérlett a csontoktól. Az egykori legénység. Mégis úgy hasítja a vizet, mintha valaki kormányozná – valami cél felé haladna…

Leguggolnak, s a kunyhó egyik falától a másikig lökdösik a serpenyőt. Egyéb nincs is bent, csak ez meg egy-két kampóra akasztott karó, amelyen szalonna, szárított füvek lógtak. Ádinak jó ötlete támad.

– Húzzátok csak be az ajtót!

Egyszerre rájuk borul az egyenlítői éjszaka. A rozoga tető rései csillagfénnyel pettyezik a vizet.

– Most indítsd – mondja Zicskának.

Megvárják, míg a hajó középre kerül, s akkor lassan hullámoztatni kezdik a tengert. Egy épen maradt, mészfehér borda átfordul a hajókorláton, a habok közé zuhan. Helyére odagurul egy kisebbforma fej (napkárászé?) – de még a szeme helyén is lyuk van, zörrenve koppan a fekete vashoz.

A vihar egyre jobban tombol.

Aztán elunják.

– Mi a fene rágta ezeket így le?

Zicska röhög.

– Csuba leszopogatta.

– A fejet nem szokták.

– Dehogynem. Az a legjobb.

– De a szemét is?

Már nyitnák az ajtót, mikor Marinka megfordul, az egyik sarok felé figyel – azt hiszi, hallott valamit.

Kilépnek a kunyhó elé.

Kint Ádi kezd bele egy homályos zátonytörténetbe. A fregatt léket kap, kivetődnek valami ismeretlen korallszigetre, de csak nyomokat találnak a homokon, élőlényt nem. A nyomok a sziget belsejébe vezetnek, és eltűnnek egy sziklaaknában. A lépcsős köveken leereszkednek a barlangba, az alján mozdulatlan tükrű víz borít mindent. Megkóstolják – sós …

– Na és? Mit akarsz ezzel?

– Hát nem jó? Azt hitték, találnak valamit, aztán megint csak tengervíz.

– Nagy csuda! Hát mit találjanak?

De azért Zicska is érzi, hogy nem ilyen egyszerű.

Vajon ők mire ébrednek holnap? A csendőr, a pacskeres, a csendőr…

Mint az örvény. Minden körbeforog.

S elszántan föláll, hogy véget vet a hallgatásnak.

– Gyertek, ringlispílezzünk!

Ez majdnem olyan, mintha Marinka ajánlotta volna. De Zicska módosít a játékon. Megfogják egymás csuklóját, vadul forogni kezdenek körbe – aztán hirtelen elrántják a kezüket. Aki legelőbb, csak az tud valahogy megállni a talpán. Zicska ravasz technikával dolgozik. Mielőtt elhúzná a kezét, még egy jókorát ránt vele, s Ádiék, mint a zsák, úgy zuhannak hanyatt meg oldalt.

Az egyik fordulónál azonban elszámítja magát, az ő keze csúszik ki idő előtt. Nagyot lódul hátra, ordítva ledobja magát a földre, és égnek veti a lábát.

– Mi bajod? – futnak oda hozzá.

– Kagylóba léptem – sziszegi, s a bokáját markolássza.

A talpa közepén jó másfél centis vágás, de vér alig szivárog belőle.

– Ez szörnyű… – mondja Marinka. – Gyere a ladikba, öltözz fel.

– Dehogy megyek! – S tehetetlen dühvel tovább ül a vízben.

– És ha vérmérgezést kapsz?

– Még sose kaptam. Hozzátok ide a pálinkát. Meg valami zsebkendőt.

Ádi indul, Marinka újra a seb fölé hajol.

– Az nem elég. Ha nem vérzik jól, ki kell szívni előbb. Csak az biztos.

Ez váratlan.

Elhallgatnak egy pillanatra.

Marinka letérdel Zicska talpa elé.

– Hadd nézzem csak…

– Te?

– Miért? Nem mindegy, hogy ki?

– Nem bánom… – motyogja.

Egyszerűen nem tud mit szólni közben. Először valami csiklandásfélét érez, amitől nevethetnékje támad, de látva Ádi komor arcát, mégse nevet.

Egyáltalán nem nevet.

– Most már jó lesz – mondja egy idő múlva, de nem húzza el a lábát.

Akkor már Ádi is ott áll, kezében a pálinkásüveggel, zsebkendővel. Marinka egy pillanatra félrefordul. Vizes kézzel még egyszer végigtörli az arcát. Már csak az álla hegye piros, meg a kicsillanó két egérfoga.

Zicska sután odatartja eléje az üveget.

– Igyál kicsit.

Nevetve rázkódik össze.

– Muszáj?

– Az én kedvemért…

Csurog a könnye az égetős kortytól.

Bent a ladikban Zicska szandált húz a bekötött lábára, s már megint úgy mozog, mintha karcolás se lenne rajta.

Indulnak tovább.

Utolsó pillanatban jut eszükbe a kunyhó ajtaja. Ádi kimászik, visszadrótozza a fakampót. A csukódó ajtószárny erőteljes hullámot ver, és besodorja a serpenyőt az egyik sarokba.

 

Jó negyedóra múlva, megtorpanva, gyáván kis fehér hasú, szürkésbarna állat surran le a tapasztott rőzsefalon, és ráugrik a billegő kísértethajóra: egy árván maradt pocok. Az árvíz itt lepte meg, s már nem tudott továbbmenekülni. És most újra kezdi az éhes kotorászást a mészfehér szálkák közt. Végre megint csönd van.

A félelmes góliátok már Saponya felé eveznek, újabb kalandokra éhesen.

Saponya felé egy régi töltésmaradvány szeli át az árteret. Gujdovics ezen szokott végigkocogni, mikor a révkocsmához megy; a sódert is erre fuvarozzák. Ahol a töltésnek vége szakad, s a szekérút letér az ártérre, egy vontatható bürühíd áll – a Saponyánál rakodó hajósok találmánya. A híd alváza olyan, mint egy nagyobbfajta komp. Ezt a rudakkal rácsozott alvázat tömködik végig rőzsével, kukoricaszárral – s az egészet két ló elhúzhatja oda, ahol éppen szükség van rá. Arra mindenesetre jó, hogy a süppedős huppanókon átsegítse a szekereket.

Most a bürü is lomhán himbálódzik a töltés lábánál, kikötve, mint egy bitangjára hagyott trágyagyűjtő. A víz minden nyálkás szemetet odaloccsant rá.

Ide kanyarodnak Zicskáék, s kikötik a ladikot. Itt biztonságban lesz, amíg a töltés mögötti területet becserkészik. Az már szárazföld arrafelé, és határos az erdészet védett területével. Marinka sietve összepakol egy kis ennivalót, Ádi kezébe nyomja, s már szalad is fel a töltésre.

Csak Zicska szöszmötöl még mindig a ladiknál, a térképet nézegeti – mintha valamit ellenőrizni akarna.

Aztán fölkiált Ádinak:

– Gyere csak!

A bürüre mutat.

Ádi nem tudja először, mit nézzen, de hamarosan rájön: a hídon friss szekérnyom látszik, a kerekekről lefröccsent iszap még meg se szikkadt.

S ez legalábbis gyanús.

Hogy került ide szekér, mikor a falu felé víz borít mindent?

– Pedig még egy órája sincs, hogy erre ment. Fogadok.

– De hová? Csak neki a víznek? Szerintem a töltésről jött le valaki itatni – mondja Ádi.

– Akkor visszafelé is vezetne friss nyom – tűnődik Zicska.

S már kezd motoszkálni benne valami föltevés.

Sebesült lábával kénytelen a parton maradni, így Ádival nyomoztat tovább.

– Menj lassan befelé, és nézd, hogy merre folytatódik… A lábaddal is kitapogathatod. Beljebb már gazos a fenék, ott biztos nem mosta el a víz a keréknyomot.

Marinka hökkenten nézi Ádi ügyködését.

– Csak nem rákászni akartok?!

Zicska leinti:

– Várj…

Aztán kiáltva:

– Mit látsz?

Ádi már félméteres vízben lábal befelé. Közben ki-kiordít, hogy nyomon van, még mindig a kerékvágás mentén halad.

Zicska egész addig hagyja gyalogolni, míg meg nem bizonyosodik, hogy a szekér egy pár száz méterre fekvő házfalrom irányából közelítette meg a bürühidat. Ez a házfal a hajdani erdészlakból maradt meg. Most az is vízben áll – de Zicska számára éppen ez mond sokat: az ismeretlen szekeres csak a Szigetről jöhetett idáig! S méghozzá a zötyögtetőn. Így hívták az erdészet egykori kisvasútját, amely errefelé kanyargott (tíz éve ugyan megszüntették, csak a talpfákat hagyták a helyükön) –, de aki jól ismerte a terepet, szekérrel végigdöcöghetett rajta, még ha el is öntötte a víz; a talpfákon biztos nem süllyedt el.

– Gujdovics merre indult tőletek reggel? – kérdi Marinkától.

– Nem tudom… Talán a hátsó sövénykapun?

– Nem tért le a Gödör felé?

– Nem, arra biztos nem. Az ablakom alatt fordult a szekérrel, és úgy ment el.

– Akkor világos – mondja Zicska, és Ádira néz. – Előbb visszament a hídig.

– És?

– Onnét indult ide. A kisvasútnak ott van a végállomása.

Ezek szerint két irányból kajtatják Semjént (vagy őket?) – ladikon a töltés felől és szekérrel a Saponya vonalán.

– Mit gondoltok… azt a lányt keresik? – kérdi Marinka.

A két fiú a vállát vonogatja.

– Lehet, hogy azt is…

– De azért nekünk se muszáj Gujdoviccsal találkozni – jegyzi meg Zicska.

– Hát akkor merre menjünk?

– Amerre akarunk. De előbb álcázzuk a ladikot, az sose árt.

S fölvontatják a csiklit a bokros öbölbe, jó mélyen betolják a sűrűbe, a farát befödik leveles ággal.

Aztán leereszkednek a töltés túlsó oldalán.

 

Mintha egyszerre más világba csöppennének. Ezt a területet évek óta elkerülte az ár, a talaj repedezett, szikes, szétnyílt kagylók borítják vastagon. Úgy percen a lábuk alatt, mintha egy sereg repedésbe szorult féreg nyöszörögne sírós üveghangon.

Egy idő múlva idegesíteni kezdi őket a kagylótemető.

Marinkát szomjúság kínozza.

Sehol árnyék. Csak kagyló.

Széttöredezett csillámlás, amelyet nem lehet többé összerakni. Helyenként kőkeményre száradt vaddisznónyomok.

Lehet, hogy itt tanyázik a fekete gólya? Ebben a sivatagban?

Zicska utasítására szétoszolnak. Ő marad középütt a puskával, balra Ádi indul a riasztóval, jobbra Marinka. Széles körívben haladnak előre, de csak annyira, hogy ne veszítsék szem elől egymást.

Hamarosan ritkulni kezdenek a kagylók, s a talaj se annyira repedezett. Szaporodnak a sásfüves szigetek meg valami apró, lilás virágú futógyom.

Már túl járnak a teknő alakú horpadás közepén, mikor Zicska, a horhost elzáró homokpad fölött, elmosódó mozgást vesz észre: éppen csak fölvillan valami árnyékszerű, s már el is tűnik.

Odaint Ádinak, hogy arrafelé kerüljön, ugyanakkor mutogatva magyarázza: ha jelez a karjával, lőjön a riasztóval.

Marinka nem érti, miről van szó, de azért ő is szűkíti a kört.

Így haladnak még ötven métert, akkor Zicska leállítja őket. Csak ő lopakodik tovább.

Húsz méterre a homokpadtól hátraköröz a karjával, és abban a pillanatban dörren a riasztó.

Először csak megrezzen egy helyen a sásfű, mintha állat mocorogtatná – aztán egy félmeztelen férfi magasodik föl a homokpad tetején, csípőre tett kézzel.

Semjén Vendel.

Úgy néz le rájuk, mint egy öklelni kész bika.

– Megőrültél, öcsi? Mi az istent csinálsz itt?

Zicska makog.

– Én nem… Én igazán csak azért…

Semjén közbevág.

– Jó, jó! Látom én. Hálából szépen belém puskáztál volna, mi?

Marinka sietve fölkapaszkodik a homokpadra, de ott egyszerre lelassít. Bizalmatlanul közelít a hajóshoz. Mögötte Ádi. Csak Zicska szeppent még mindig.

Semjén olyan mozdulatot tesz, mint akit bekerítettek, de azért muszáj jó képet vágni hozzá. Hirtelen leül valami selyemkendőfélére, még be is gyűri maga alá, mintha tovább akarná folytatni az alvást, amelyből fölriasztották. Igyekszik vigyorogni.

– Csak ennyien vagytok? Vagy még jön valaki?

– Nem jön…

– Pedig elférnénk még. Van itt hely. Az egész ártéren nincs annyi hely, mint pont itt…

És sorba végignézi őket.

– Valaki küldött benneteket?

Hangja éles, gyanakvó.

Zicska a puska závárjával játszik. Keresi a szót, amellyel figyelmeztethetné Semjént – de ugyanakkor fél is, hogy a hajós majd őket okolja a történtekért. Még azt is gondolhatja, hogy ők kotyogtak el valamit – s akkor meg hogyan tisztázzák magukat?

Pedig beszélniök kell. Kötelességük.

– Nagy zűr van a faluban… – kezdi. – Eltűnt a gépész lánya. Azt hiszik, vízbe ölte magát.

Semjénnek az arca se rezdül.

– Ezt ki mondja?

– Gujdovics is…

– Dehogy! – lép közelebb Marinka. – Ő éppen azt mondta, hogy nem hiszi.

– Hanem mit hisz?

– Hogy megszökött.

– Na és? Hát olyan még nem volt?

Marinka megütődik Semjén hangjától.

– Az édesanyjának azért biztos nem mindegy – válaszolja, s egyszerre viszolyogni kezd a szeplős férfitól. Ezzel vannak úgy oda Zicskáék?!

Semjén nevet.

– Halljátok? Így beszél egy jó kislány. Mindig gondol az anyukájára. Most mit csinál az anyucika otthon? Tudja, hogy itt vagy?

Marinkának megkeményedik az arca.

– Tudja.

– Meghalt már… – teszi hozzá zavartan Ádi.

Semjén nem szól. Cigarettát kotor elő a nadrágzsebéből, a szájába dugja.

– Aha… – dörmögi.

– Gyertek, menjünk – mondja Marinka, s elindul a füzesek felé.

Semjén felugrik, megfogja a vállát.

– Mit akartok erre?

– Csak úgy… körülnézünk kicsit – mondja Zicska, majd kellő nyomatékkal hozzáteszi: – Mit őrizgessük a patronokat?

A hajós mogorván legyint.

– Erre kár mennetek, nincs erre fene se. Legföljebb pár bíbic.

S odaáll eléjük, mint valami sorompó.

– Inkább azt mondjátok… miféle zűr van még?

– Állítólag nyomoznak is – nyögi ki Zicska. – A csendőrség.

– Honnét tudjátok?

A két fiú elnémul. Kerülik Marinka meglepett pillantását, de Semjén kemény tekintetétől se tudnak szabadulni.

– Csak úgy beszélik ezt is? – röhög fel a hajós. – Na, majd bemegyek én holnap! – És megveregeti Zicska hátát. – Hadd szagoljak én is valami mulatságot. Ti úgyse tudtok semmit, igaz?

– Csak ezt – motyogja Zicska.

– A barátomat nem láttad útközben?

– A félszeműt?

– Igen. Nem láttad ladikkal erre jönni?

– Nem… De szekér az jött, azt hiszem. A Gujdovicsé.

S hirtelen közelebb lép Semjénhez, odasúgja:

– Meneküljön… mi nem tudunk semmiről…

A hajós egy pillanatra meghökken, de úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit.

Közelebb inti magához Ádit meg Marinkát is. Cinkosan, halkan beszél.

– Most három óra. Még nem indultok vissza a faluba, igaz?

– Nem.

– És mindegy, hogy merrefelé mentek.

– Mindegy. Ide a révkocsmához akartunk…

– Annál jobb. A barátom is arról jön. Ha látjátok véletlenül, mondjátok meg neki, hogy siessen. Itt várom. Helyes?

A két fiú bólint.

– Te meg ne murcogj, kisanyám, attól nem leszel szebb, ha murcogsz. – S kedélyeskedve belecsíp a kislány nyakába.

Marinka dühösen távolabb lép. Nem válaszol, s mikor elbúcsúznak, akkor is csak biccent, leszalad a homokpadról, vissza a kagylós horpadásba. A két fiú ott éri utol. Látják, hogy sír.

– Mi bajod? – kérdi Ádi.

Marinka csak pár lépés után tudja kinyögni:

– Nem akarom többet látni… Nekem ne mondja ez, hogy kisanyám. És ne csipkedje a nyakamat…

S megint sír.

– De ti is csak hagytátok! Egy ilyen undok alaktól… És különben is hazudott.

Marinka kitörése végképp megzavarja őket. Amúgy is felemás érzésekkel álltak szemtől szembe az üldözött hajóssal – s most még ez is…

De ez mégis túlzás. Azért a kisanyámért kár ennyire odalenni.

– Szerinted mért hazudott?

– Mert olyan. Az arca is olyan. És nem volt egyedül.

– Hát?!

– Éreztem rajta. Valaki bújt ott a füzesben, azért nem engedett arra bennünket. És a kendő, amin feküdt, azt láttátok? Olyat nem szokott férfi használni, azt valaki hirtelen otthagyta, ő meg hazudott nektek, a „barátainak”… Undok alak.

– Rémeket látsz – mondja Zicska kelletlenül.

– Jó. Ti tudjátok. De nekem ne beszéljetek róla többet.

Szótlanul tiporják tovább a kagylószőnyeget.

 

Semjén percekig állt még a homokpad tetején, s nézte, hogy valóban eltakarodnak-e. Mikor már eléggé eltávolodtak, vállára vette a mélyzöld kendőt, odafüttyentett a fűzbokros sűrű felé.

A félszemű lépett elő.

– Semmi új? – És megvakargatta mellét a kék csíkos trikó alatt.

Semjén sercintve köpött.

– Semmi… De azért nem bánnám már, ha a túlsó parton lennénk.

A saponyai révkocsma hosszú, barakkszerű épület, alig kétszáz lépésnyire a Dunától. Sivár, bazaltsziklákkal körülbástyázott platóra épült, mely folytatása annak a kőgátnak, amely mellett az uszályok szoktak lehorgonyozni.

Pár napja még nagy forgalom volt itt, nagyban folyt a rakodás. Esténként megtelt az ivóterem, s még a túlsó partról is jöttek vendégek, főképp halászok, hogy pusztítsák a mogorva Kreskai borát. Savanyúbbat úgysem ihattak másutt. Ilyenkor itt cseréltek gazdát a csempészáruk, itt kötöttek üzletet a tengerről érkező hajósokkal.

Kreskai mindenről tudott. De ha kérdezték, semmiről nem hallott semmit.

Egyszer följelentették, hogy valami alagútféle vezet a konyhájából az uszályrakodóig, s a hajósok azon át hozzák-viszik a titkos árut az ügyfeleknek; és hogy ők is arra lógnak meg a csendőrrel érkező finánc elől.

Alagutat nem találtak ugyan, de ráakadtak egy betoncsatornára, amelyet még akkoriban fektettek le, amikor úgy volt, hogy kikötőt kap a falu. A kikötőből nem lett semmi, a betoncsövek viszont ott maradtak a földben, sőt a kőgáttal még jobban betemették. Végül úgy elfelejtődött, mintha nem is lett volna soha. Egyedül Kreskai tartotta számon – a csatorna ugyanis az ő jégvermének a faláig vezetett. Az viszont egész nyáron színültig volt jéggel. Ott legfeljebb megfagyhatott valaki, ha akart. Vagy csak négykézláb kúszhatott tovább a betoncsőben.

A csendőrség mindenesetre elfalaztatta a csőnyílást. És Kreskai még örült is neki. Azt mondta, úgyis aggódott mindig, hogy a Duna-víz egyszer beszivárog a csőbe, és elárasztja a vermet – akkor pedig oda a jeges fröccs, a csendőr urak is langyos löttyöt kaptak volna.

 

Ide érkeztek meg alkonyat előtt.

Zicska úgy tervezte eredetileg, hogy itt, a dunai partszakaszon cserkésznek szürkületig, s utána a kocsmában töltik az éjszakát, a padláson vagy a nagy ivóteremben, két összetolt asztallapon – ahová bekvártélyozza őket Kreskai.

A közbejött események azonban óvatosságra intették őket. Itt sem lehettek biztonságban.

Vagy kockáztassák, hogy most, az utolsó pillanatban fogják el őket – mielőtt befejezhették volna a Nagy Vadászatot?

Butaság.

Marinka viszont jeges málnaszörpöt kívánt.

– Ha nem jöttök, bemegyek magam – mondta. – Összeragad a szám a szomjúságtól.

– És mit mondasz, hogy kerültél ide?

– Hogyan! Hát veletek. De miért fontos ez?

– Mert lányok nem szoktak egyedül kocsmába járni.

– Különösen ide nem, a Kreskaihoz.

– Miért, mit csinál? Megesz?

Marinka kuncogott.

– Ezt se gondoltam volna. Azt hittem, senkitől se féltek. De féltek Kreskaitól. Te is félsz, Ádi?

– Nem arról van szó – morogta a fiú.

– Hát miről?

– Arról, hogy kár itt lopni az időt – mondta Zicska.

Majd hozzátette:

– De ha annyira akarod…

Rájött, hogy nincs értelme a makacskodásnak. Az még gyanúsabb. S végre is felelősséggel tartoznak Marinkáért, egyedül úgysem engedhetik.

De előbb gondosan körültávcsövezte a kocsmát. Ismerős szekeret keresett az udvaron; aztán a partot kutatta végig, hogy nem lát-e kikötve egy terepszínű, gúzsevezős ladikot (a csendőrőrsét) – és csak azután eveztek föl a kőgátig.

Üres volt a part. A kocsma is olyan, mintha kiköltöztek volna belőle. Füst sehol, az ablakokon rúddal betámasztott zsaluk. Az épületnek csak a hátsó, erdő felőli szárnyát rakták fel kőből, s ahhoz ragasztották hozzá azt a hosszú, kátrányozott deszkabarakkot, ahol a rakodómunkások szoktak meghálni. A barakk falán elrongyolódott hosszú alsónadrág lógott, biztos kéztörlőnek használták.

Fülelve húztak el a kátrányos fal mellett.

Ádi benézett az ivóterem zsaluján.

– Senki?

– Világos van bent… a konyha felé nyitva az ajtó.

– Az még nem jelent semmit – mondta Zicska. – Attól még lehet, hogy nincs itthon.

Majd hirtelen ötlettel:

– Ne igyunk vizet inkább? Tudok egy jó kutat a közelben.

– Hol?

Zicska az erdőszél felé mutatott.

– Málnaszörpöt úgyse kapunk itt, Kreskai nem tart.

Marinkát azonban nem lehetett lebeszélni. Előresietett, felszaladt a bejárat lépcsőin. A nagy vaskilincs engedett.

– Na ugye! – mondta diadallal, és belépett.

A két fiú meg utána – anélkül, hogy folytatták volna a terepszemlét. Se a hátsó udvarra nem néztek ki, se a rakodórámpára, amelyet az épület eltakart…

Alacsony, hajópadlós szobába kerültek.

Körbe, a falak mentén két hosszú és három kisebb asztal, csupaszon, terítő nélkül. A székek mind rézsút feltámasztva, csak az egyik asztalnál nem. Ott egy szék félrehúzva állt. A söntéspult mellett ajtó. Kék csíkos függönye nem lógott le a földig, egy keskeny résen alul ki lehetett látni a konyha hepehupás téglapadlójára.

Senki nem volt az ivóban.

A pulttal szemben telepedtek le, fél fenékkel, mintha nem lenne egészen jogos, hogy ott ülnek.

Vártak.

Marinka kis idő múlva elunta a feszes üldögélést. Fintorogva szaglászott.

– Micsoda büdös van itt!

– Olajozzák a padlót.

– De annak nincs ilyen savanyú szaga.

– Minden kocsmának ilyen szaga van.

– Nem kellene beszólni, hogy itt vagyunk?

– Majd jön az öreg. Addig már bírd ki.

De Marinka annál jobban fészkelődött. Végül összefonta a karját, hátradőlt, egy lecsüngő hajtincsét kezdte rágcsálni.

– Legalább mondjatok valamit! – fakadt ki. – Kérdezzetek, hogy mit kívánok. Most úgyis ti rendeltek nekem.

Zicska gyanús szelídséggel hajolt oda hozzá.

– Mit kívánsz, kisanyám?

– Undok vagy. Ádi, kérdezz te!

Ádi nem szólt.

A kislány odacsúsztatta eléje a kezét, az ujját végighúzta az asztal repedésén.

– No, mondjad. Nem akarod?

– Látod, hogy nem! – vigyorgott Zicska. – Szégyelli, hogy szerelmes beléd.

Kis csönd lett. Mintha valami odapottyant volna közéjük, egy ismeretlen pille, és most mind azt kellene nézniök.

Ádi oldalt fordult, majd hirtelen mellbe vágta Zicskát. Az meg a hóna alá sózott. S mindez egy szempillantás alatt. Mint a bomba. Hang nélkül.

Marinka gyorsan közéjük könyökölt.

– Hagyjátok!

Ádi újra ütni akart, de már nem volt ideje rá – belépett Kreskai.

Egyszerre megmerevedtek.

Tömzsi, sárgás bőrű ember volt a kocsmáros, fekete bársonynadrágban. Petyhüdt arccal bámult rájuk, csodálkozva és mégis közönnyel, mint aki most ébredt fel, de még nem egészen. Ahogy jött befelé, vállával maga után húzta a kék csíkos függöny szárnyát. Kezében egy pohár nagyfröccsöt tartott.

– Hát ti? Kit kerestek?

– Málnaszörpöt szeretnénk – mondta Marinka.

Kreskai úgy nézett rá, mintha legalábbis mérget kért volna. Letette a nagyfröccsöt az asztalra, amelyik mellett a félrehúzott szék állt, kis nyögéssel leült. Onnét mustrálta őket.

– Na, mondjátok csak…

– Tessék?

– Szörp nincsen. Isztok valami mást?

– Fröccsöt – mondta Zicska. – Iszol te is?

A kislány bólintott.

– Akkor hármat kérnénk.

Kreskai nem mozdult. Zicska szerette volna tudni, hogy a kocsmáros fölismerte-e őt (utoljára két éve volt itt az apjával, itt vacsoráztak) – most mindenesetre úgy tett, mintha sose látták volna egymást. Valaki a faluból – talán csak ennyit sejt róla. Hiszen Kreskai se emlékezhet minden arcra.

– Szóval hármat? Pirosat?

– Igen… abból kérnénk mi is.

– Ebből? – S Kreskai fölemelte a poharat, amelyet az előbb tett le.

Azt hitték, mindjárt bele is kortyint – de nem. Visszahelyezte az asztalra, nyögve újra fölállt, elindult az ajtó felé.

A poharat ott hagyta gazdátlanul.

Az ajtóból visszafordult.

– Várjatok… majd hozok a veremből valami jó hideget. Aztán elbeszélgetünk egy kicsit. Már úgyis azt hittem, senki se téved be máma.

Egymásra néztek. Főképp Ádi és Zicska próbáltak egymás gondolataiba látni – de valahogy Marinkának is elment a kedve az ivástól.

Pillantásuk újra meg újra odatévedt a gazdátlan pohárra. Lehet, hogy Kreskai magának tette oda? Biztosan nem. Valakinek hozta, aki éppen csak kiment…

De akkor mért tett mégis úgy, mintha egyedül volna?

– Ne aludjunk itt – mondta Marinka.

– Hát hol?

– Menjünk haza. Még hazaérnénk.

– Már nem. Éjszaka különben se állíthatunk be otthon.

– Hát akkor hol akarsz aludni?

– A ladikban.

– Nem… most induljunk. Még biztos hazaérnénk. Úgyse szeretem a fröccsöt. Szóljak, hogy ne hozza? – S már indult a függönyös ajtó felé.

De pár lépést ment csak. Egyszerre megtorpant. Zicska megfogta hátulról a vállát.

– Várj! – súgta.

S odamutatott a függöny alatti résre.

Két pacskeres lábfej tűnt elő pár pillanatra. Lassan ellépkedett a függöny mögött, aztán megint vissza.

Strohschneider sétálgatott a konyhában.

És szándékosan nem mutatkozott előttük.

Marinka nem tudta, hogy ez miért baj, de tökéletesen egyetértett a fiúkkal, akik lábujjhegyen őt is a kijárat felé vonszolták.

Csak annyira nyitották meg az ajtót, hogy éppen kiférjenek. Zicska lépett ki utoljára. Mikor visszanézett, látta, hogy a pacskeres nyugodtan tovább sétálgat. Nem hallotta meg a kilincs nyikorgását. Nem is nyúltak többet az ajtóhoz, azonnal vágtatni kezdtek a ladikjuk felé.

Mikor Kreskai és a pacskeres megjelentek a bazaltsziklás platón, már nem látták őket. Éppen besiklottak a part menti nyárfasor fedezéke mögé, kint a Nagy-Dunán, elszántan sodortatva magukat a rohanó árral. (Erre a merészségre csakugyan nem gondolt a két férfi: egyre az ártér irányába kurjongattak utánuk.)

Gyorsan rájuk sötétedett.

 

A folyam fölött szürke ködpára, a levegő vattásan meleg. Még annyi szél se fúj, hogy a verejtéket meghűsítené rajtuk. A túlsó part belevész a homályba. A vízmorajlás az egyetlen hang, amely szól hozzájuk. Aztán egy csöpp eső. Zicska nagy hidegvérrel nyomja el magában a bizonytalanságát. Ha vihar kerekednék, a csikli nem menedék. Hiába kötnék ki, a hullámok átcsapnak felette. És hová kössék ki? A part van is meg nincs is. Inkább csak a fák vonala jelzi, merre húzódik. S a víz ott is továbbhömpölyög az ártér felé. De oda semmiképp nem akarnak visszatérni. A füzesek lombsűrűje szuroksötét. Akkor már inkább a folyó. A folyam és az ártér határán siklanak nesztelenül, kerülgetve az elébük sodródó szennykupacokat. Némelyik olyan, mint valami görnyedő emberalak. Egy ideig még leköti gondolataikat a sikeres szökés – ahogy túljártak Kreskai eszén, ahogy faképnél hagyták a hallgatózó pacskerest… Most ez itt másfajta szorongás. És megint egy csöpp eső. Vagy egy madár csak? De nincs madár sehol. Most már csakugyan vége a vadászatnak. Nyugodtan pokróc alá dughatják a skabát. Ha zuhogni kezd, legalább ne ázzon pocsékra. S Marinka újra ismételgeti: „Még hazaérnénk…” De Zicska tudja, hogy lehetetlen. „És ha mégis a kocsmában maradtunk volna…?” Ezt viszont Marinka se gondolja komolyan. Kreskai arcából semmi jót nem lehetett kiolvasni. Ha csak rágondol, viszolyog: Kreskai szalmát dob nekik az ivóterem sarkába, aztán gyertyával bejön, hogy megnézze, alszanak-e, leguggol melléje, és megveregeti az arcát – „aludj csak, kisanyám” –, és kicsoszog a konyhába, de éjszaka megint visszajön, most már gyertya nélkül, és ő álmában is érzi a barakkfal szúrós kátrányszagát, Kreskai meg ott járkál körülöttük…

 

Később gyenge szél indul. Legyintésére egyszerre fölriadnak. Ádi alig tud szabadulni az ábrándos látomástól: tél van, a bazaltsziklás platót jégtorlaszok veszik körül, a kocsmában senki, csak ők, körbe vakító fehérség. Marinka tüzet gyújt a konyhában, minden ajtót reteszre zárnak…

És nincs Kreskai. Nincs pacskeres.

Zicska sincs sehol.

Csak a hangja.

Váratlanul odatolakszik közéjük.

– Mit mondasz?

– Megvan! Megvan! – kiáltja.

Meglepetten néznek rá.

– Micsoda?

– Tudjátok, hol alszunk?

S előremutat az evezővel, de nem a part irányába, hanem beljebb a vízre.

Sötétes folt a homályban.

Messziről olyan, mint valami hajóroncs kiálló fara.

A dorombi vízimalom.

– Látjátok? Ha nem sodródunk beljebb, negyedóra múlva odaérünk.

– Ismered a malmost?

– Nincs ott már malmos.

– Hát?

– Már tavaly leszerelték… De ezt a szerencsét, barátom! Pedig azt hittem, a hajóházat is elvontatták.

S friss erővel evez tovább, mint aki utolsó pillanatban menekült meg a szégyentől. Mégse kell felsülnie parancsnoki tudományával. Révbe vezetheti a legénységet.

A „rév” három részből áll: a házhajóból és a völgyhajóból, közbül a lapátos hajtókerék.

Első pillantásra ennyi a malom – noha nem mondtunk vele többet, mint ha egy madárról megjegyezzük: hosszú csőr, még hosszabb láb; no meg a szárnyak.

De ki gondol ennyiből – mondjuk – egy gólyára?

Most mindenesetre lesz idejük kitapasztalni közelebbről. A sorsuk egy. Legalábbis erre az éjszakára.

A völgyhajó a kisebb. Födetlen, bárkaszerű alkotmány. Vaskos gerendázata középütt dupla támasztókarra fekszik: ide nyúlik át a házhajóból a malom gerendelye, a majd fél méter átmérőjű tengely, amelyen a lapátos kerék forog. Ha ez megroppan, vagy a tengelyágy szétreped, az egész malom megbénul – vízi bagolyvár azontúl, nem egyéb. A tengely másik vége a házhajóra támaszkodik, s egy bádoggal szélezett lyukon átvezet a malom belsejébe. Ahol az élet zajlik. Kint a víz, a csöpögő kerék, a nyiszorgó tengely – de itt bent megszűrődnek a kinti zajok. Innét nem látni a lapátok egyhangú erőfeszítését (az ablakon vastagon ül a lisztpor) – ide csak az erő jön be, a forgó tengely, bejön, és életre kelti a malomkövet. A tengelyvég a közepébe fúródik, a homorú kőperselybe. Csak ennyi. És minden remeg egy kicsit, a deszkafalak, a deszkapadló, de ez olyan megbízható, nyugalmas remegés. Közben heverni is lehet. Az erő elvégzi a magáét. És sehol nem esik olyan jól az alvás, mint a teli liszteszsákokon.

 

Mindez így volt valamikor. Most minden gazdátlan.

 

Már sötét van, mikor a malomhoz érnek. A felhők egyre alacsonyabban gomolyognak. Mint valami kút mélyéről, néha csillag dereng föl. A szél megint elállt.

Ladikjuk tompán koppan a házhajó oldalához. Korhadó fa visszhangzik így. Nézik: a lapátos kerék foghíjasan komorlik a magasba, a ház csúcsos teteje két helyen is beroggyant.

A ház- és völgyhajót összekötő gerendához láncolják a csiklit, ott kevésbé dobálja a hullám. Aztán felkapaszkodnak a korlátos malomperemre, és kirakják a motyójukat.

Zicska első dolga, hogy dobbantva kipróbálja a deszkapadlót. Egy helyen megreccsen lába alatt a deszka.

– Csak törd össze mindjárt – mondja Marinka.

– Az se baj. Ha elsüllyed, keresünk egy másikat. Időnk van.

De egyikük se nevet.

Óvatosan, tapogatózva indulnak meg a keskeny deszkaperemen.

Ádi megfogja Marinka vállát.

– Vigyázz… Gyere beljebb.

A kislány szót fogad, a fiú derekába kapaszkodik.

– Ugye, itt jó lesz? – súgja.

– És ha már alszik bent valaki?

Egymásra néznek, közelről. Marinka hunyorítva pislog.

– Csak ne horkoljon – mondja még halkabban.

Így nem veszik észre, hogy félnek.

Különben is mitől – most már?

Zicska hirtelen leguggol előttük, majdnem belebotlanak.

– Mit csinálsz?

– Megcsúsztál?

– Dehogy. Csak a lámpát…

S gyorsan markába fogja a gyufalángot.

Ádi segít, felhúzza a viharlámpa buráját.

Marinka kíváncsian hajol föléjük.

– Ez a tiétek?

– Micsoda?

– A lámpa.

– Hát kié lenne?

A kislány motyog valamit. Nem fontos. Csak Ádi rezzen össze.

Egymás mögött lépkednek tovább, majd bekanyarodnak a házhajó sarkánál. Az ajtó ott nyílik előttük párméternyire, fakampó támasztja be. Előtte négyszög alakú kiugró, korlátja kidőlve, egyik oldalán két lépcsőfok vezet a víz fölé – itt rakták ladikra a zsákokat.

Zicska félrehúzza a fakampót, magasra tartja a lámpát. Bent dohos lisztszag, semmi más. Csakugyan leszereltek mindent. Még a malomkövet is. Csupán a kerék tengelyagya mered ki a falból. Alatta, a nyerges tartóállvány közepén deszkaszélességnyi lyuk tátong a padlón. Onnét hallatszik fel a halk csobogás.

Zicska odamegy, lebámul. Beleköp a lyukba.

Aztán lámpával körbejárják a sarkokat. Minden zugot végigkutatnak, hátha akad valahol egy kis szalma, amire a pokrócot teríthetnék. De semmi elmozdítható. Csak a puszta falak, belepve lisztporos pókhálófonadékkal. Még a mennyezet is tele ilyen rezgő lebernyegszakállal. Némelyik az arcukig leér.

Zicska büszkén néz körül.

– Na, hogy tetszik? – fordul Marinkához. – Ez nem billeg úgy, mint a csikli. Majdnem olyan, mint a ti bárkátok.

– Majdnem…

– Talán nem?

– De… Itt aztán jót lehet aludni.

S csöndben rendezkedni kezdenek. Az ajtó elől behordják a batyukat. Mindegyikük megfog, rak valamit – valahogy mégis akadozik a beszélgetés. Egyszerre erőt vesz rajtuk az ólmos zsibbadtság. Zicskának a lába sajog, Ádinak a marka dagadt fel vörösre az egész napos evezéstől. De szégyellik bevallani. Csak Marinka nem titkolja, hogy leragad a szeme az álmosságtól. S türelmetlenül várja, hogy mi lesz. A két fiú azonban csak jön-megy, mintha nem tudnának belenyugodni, hogy nincs újabb cél, ami feszíthetné őket. Hiányzik belőlük a megkönnyebbedés, amit vártak.

– Egy szög kellene – mondja kis idő múlva Zicska.

– Szög?!

– A puskát fölakasztani.

Marinka majdnem méregbe jön.

– Hát ne akaszd föl.

– Azt nem lehet.

– Jó. Akkor csak keress. Mi addig lefekszünk Ádival.

S négykézláb ereszkedik, hogy fekhelyet készítsen a bejárat melletti sarokban. Még ott a legszárazabb a padló. A batyukból csinál fejaljakat. Mikor elkészül, pilledten oldalt ejti magát, elnyúlik hanyatt a takarón.

Zicska épp a feje fölött tapogatja a pókhálós falat.

– No, van már szög?

– Nincs.

– Hát ez szörnyű. Most mi lesz?

– Aludj – morogja Zicska. – Inkább megköszönnétek, hogy idehoztalak benneteket.

– Köszönjük szépen.

S odahunyorít Ádira.

– Gyere, aludjunk. Hagyjuk szórakozni.

Azzal oldalt húzódik, helyet csinál a fiúnak. Az le is térdel melléje, de közben meggondolja magát.

– Hogy legyen az őrséggel? Te maradsz fönt elsőnek?

– Nem bánom – mondja Zicska, még mindig a falat tapogatva.

Majd hirtelen megfordul:

– Nézzétek!

Gyufát szed elő, és meggyújt egy lecsüngő pókhálófonadékot. A láng egy szempillantás alatt fellobban a mennyezetig, sercegve három-négy irányba szétfut.

Marinka ijedten ugrik fel, kiüti Zicska kezéből a gyufát.

– Mit csinálsz?

Zicska kajánul néz rá.

– Mégse vagy annyira álmos?

– Ez tényleg hülyeség – mondja Ádi. – A liszt könnyen gyullad.

– Tudom. Azért csináltam.

– Nem értem… – motyogja Marinka zavartan.

– Nem muszáj mindent érteni – válaszolja Zicska.

Most már komoly a hangja, kicsit kedvetlen is. Elfordítja a fejét, lassan leereszkedik a pokrócra. Sebesült lábát kezdi tapogatni.

– Feküdjetek csak. Alhattok nyugodtan. Én nem vagyok álmos.

Marinka odakuporodik melléje, a kötésre teszi a kezét.

– Fáj?

– Most megint rákezdett.

– Mert mindig csak hősködsz! Nem lüktet?

– Kicsit. Meg itt a bokámnál fönt.

– Akkor mégis le kellene feküdnöd.

Ádi tudja, hogy ez neki szól. Közelebb lép.

– Ha akarod, és szívesen őrködöm elsőnek.

Zicska vállat von.

– Nekem mindegy. De kelts föl egy óra múlva. És vedd magadhoz a riasztót.

Úgy mondja ezt, mintha legalábbis végrendelkezne. Aztán hátradől, behúzódik a fal mellé szorosan. Mint az örök mostoha, akit a pokrócból se illet meg több, csak a széle.

Elmúlik fél óra, háromnegyed – Ádi csak találgatja, mennyi. Nincs órájuk. Csakhamar belefeledkezik a felelősségteljes virrasztásba. Így az álmosság se kerülgeti annyira, s a sötétség se olyan egyhangú már. Egyre többet lát bele. Amit akar. Telerajzolja és letörli, mint valami fekete táblát. De azért a szeme, füle is résen van. Időnként félretolja a táblát, és mögéje néz. Hosszan szemmel kísér egy úszó rönköt, a lapátok árnyékát figyeli a vízen, a parti fák foltjait, majd körbejárja a malmot a keskeny deszkaszegélyen – aztán megint visszaül az ajtó elé. Úgy érzi, reggelig is kibírná ébren.

Saponya magasságában sárgás fény dereng át a felhőkön.

Talán mégis csöndes éjszaka lesz?

 

Később halk mocorgást hall. Hátranéz. Marinka feje jelenik meg az ajtóban. A kislány halkan pisszent, közelebb csúszik, leül. Felhúzza a térdét, akárcsak ő, és nekitámaszkodik a deszkafalnak.

– Miért nem alszol? Fáradt leszel reggel.

– Nem tudom. Valami fölébresztett. Otthon is sokszor fölébredek. Nem akarsz lefeküdni kicsit?

– Most?

– Csak gondoltam. Szívesen fönt maradok helyetted.

– Én is szívesen vagyok fönt.

– Pedig jó párnát csináltam a szvetteredből. Még meleg.

– Képzelem…

– Azt hittem, szeretsz más helyére feküdni.

– A te helyedre?

– Oda is. Ha reggel fölkel apu, én mindig odafekszem az ágyába. Meg este is sokszor, ha későn jön. Aztán elrendezem a párnát…

– És nem veszi észre?

– Dehogynem. De mindig játszik előbb. „Phű, micsoda meleg macska feküdt itt!” és keresi a macskát.

– És téged talál ott.

– Mondom, hogy nem. Mikor nyitja az előszobaajtót, gyorsan mindent rendbe rakok.

– De el is bújhatnál a dunyha alatt.

– Azt nem…

– Miért nem?

Elhallgatnak.

Hallják, ahogy Zicska megfordul a deszkafal túlsó oldalán. Ha fölébredt volna, most biztos keresné Marinkát, keresné, és rögtön gyanakodna. „Mit csináltok?” „Látod, hogy semmit” – mondanák. „Már megint zabáltok a hátam mögött?” „Tessék, ehetsz te is belőle.” – És mutatnák az üres kezüket. Ha fölébredt volna. De halkan, hortyogva szuszog.

Ádi vár kicsit, majd Marinka térdéhez nyúl, megpattintja a mutató- meg nagyujja körmét.

Marinka odakap.

– Mit csinálsz?

– Semmi. Csak egy bolha. – És még egyszer pattint. – Honnét a csudából szedtél össze ennyit?

– Biztos tőled.

Most Marinka nyúl Ádi nyakához – azt hiszi, neki is sikerül. De csak egy ügyetlen percentés hallatszik.

– Hogyan csinálod?

– Nem én. Én csak összenyomom a bolhát.

– Ne bolondozz… mutasd.

– Úgyse látod ilyen sötétben.

– De látom.

– Tudod, milyen kicsi?

S lopva Marinka mögé csúsztatja a kezét, de a kislány gyorsabb. Elkapja a csuklóját, jól összeszorítja az ujjait.

– Na most pattints! – nevet kis hangon.

– Így nem tudok. Pedig a hajadban is ugrált egy.

– És még hol?

– Máshol nem.

– Csak a hajamban?

– Csak.

– Azt megfoghatod. De többet nem.

S a fiú vállának támasztja a fejét. Az meg tétován végigszánt ujjaival a haján. Másodszor már csak a tenyerével. Majd a tenyerét is elhúzza.

A kislány fölnéz rá.

– Nincs?

– Nincs… Biztos elszökött.

Marinka nem mozdul. Mintha várna még egy szót. Lassan visszadől a deszkafalnak.

 

A sárgás derengés egyre erősödik Saponya fölött.

Ádi fölkel. Szeretné a zavarát leplezni – s arra éppen jó egy ellenőrző séta a malom körül. A hold úgyis csak percekre bukkan elő, így legalább látnak is valamit.

Marinka szó nélkül vele megy.

A csikli farában megakad a szemük az elejtett szárcsán, amelyet még délelőtt raktak oda, a vízmerítő lapát alá, hogy ne tűzze a nap. Azóta eszükbe se jutott. Most már merev egészen. Mint a fáradt rugó, szárnyai úgy ugranak vissza a helyükre.

Marinka töri a fejét, hogy mit kezdhetnének vele. Valamit, ami a szárcsának is tetszene, ha élne. Végre kisüti: ha rátennék egy úszó nádcsomóra, úgy utazhatna a hullámokon, mint valami fészekben.

Ha megengedné Zicska. A szárcsa mégiscsak az ő zsákmánya.

– Az engedély úgy szól, hogy minden vadat be kell mutatnunk Ispánkinak – mondja Ádi.

– Hogy ők meg kitömjék? Az talán jobb lesz? Szerintem elég, ha egy tollát eltesszük emlékbe…

– Persze…

– A húsa meg úgyse valami jó.

– Nem tudom, nem ettem még.

– Én se, de apu mondta egyszer.

Aztán később:

– Egy hét múlva értem jön apu.

Ádi megrezzen, Marinka mögé lép. Magához húzza, mintha valami homályos mulasztást akarna jóvátenni.

– Azt mondtad, maradsz még…

– Tegnap jött meg a levele.

– Ezt csak most mondod?

– Most se akartam… Te meddig maradsz?

– Most már én se soká.

– Neked is írtak?

– Nem… de azt hiszem, jobb, ha én is eltűnök. Talán Zicskának is jobb volna.

– Eltűnni?

– Nem úgy…

– Csak nem csináltatok valamit?

– Dehogy.

– Hazudsz most… érzem.

– Nem hazudok. Csak ha elmész, már nem lesz olyan jó.

– Pedig hazudsz – mondja Marinka, de már nem olyan határozottan. – Valamit titkolsz.

A fiú hallgat, majd kínjában kinyögi:

– Igen.

Mintha vallomást tenne.

S majdnem ijedten néznek egymásra.

De ennek már semmi köze a csendőrökhöz.

Egyáltalán semmi.

Elfogódottan lépkednek tovább, körbejárják a malomházat, aztán leülnek ismét az ajtó mellé. Kerülik egymás pillantását, de azért egymás kezét se engedik el. Tenyerük egymásba izzad, az ujjuk köze is nedves. Nagy nyugalom van bennük. Nézik a kátrányos vizet. A hold eltűnik, megint kibukkan, s a víz egyszerre lisztporos lesz. Percekig ülnek az erős holdfényben, akár egy elhagyatott színpad közepén.

Aztán egyszerre fölsikkant Marinka. Szája elé kapja a kezét.

– Oda nézz…! – És a part irányába mutat.

Az ártéri sűrűből egy hatalmas fekete madár emelkedik föl, előbb rézsútos félkörívet ír le, majd mikor eléri a kellő magasságot, egyenes irányt vesz, csőre hosszan hasít előre – mintha azzal akarná megcélozni a folyam túlsó partját.

Egymásba fogózva nézik.

De egy pillanatig csak. Marinka felugrik, és berohan a malomba. S akkor már Ádi is ott van, együtt rázzák, ébresztgetik Zicskát.

– Gyere… gyere gyorsan… siess! – Mint akik a maguk rossz lelkiismeretét csitítják.

Zicska ijedt horkantással ül fel, azt hiszi első pillanatban, hogy megtámadták a malmot. Elszántan fölkapja a puskát, kirohan az ajtón.

– Mi az? Mi történt?

Ádi felmutat a magasba.

A madár épp ott húz el fölöttük, aztán elhagyja a malom vonalát, de azért még mindig tisztán kirajzolódik az alakja és a jellegzetes, lomha szárnyverés.

– Ugye, ez volt az? – kérdi Ádi.

– Ez… – morogja Zicska, és hosszan bámul a távolodó gólya után.

Meg se próbálja ráemelni a puskát. Így röptében úgyis reménytelen. És a túlsó partra úgysem követhetik. Ott már nem érvényes az írás, az már tilos terület.

Lassan megfordul. Marinkát keresi.

A kislány a sötét ajtónyílásban áll, a két fiú mögé húzódva – akár egy tűnődő madár ő is, jobb lábfejét a térdén pihenteti, hallgat.

– Persze, te örülsz most?

Marinka nem szól.

– Úgyis azt akartad, hogy ne sikerüljön.

– Hát nem sikerült?

Most Zicska hallgat el.

– Legalább mind a hárman láttuk – mondja a kislány.

– És a patron is megmaradt. Nem igaz?

Odalép Ádihoz.

– Hol a riasztó?

Ádi átnyújtja.

– Ha fáj a lábad, nyugodtan visszafeküdhetsz. Én bírom még.

– Én is bírom – mondja Zicska, és zsebébe csúsztatja a pisztolyt.

Nem magyaráz többet.

 

Ádi és Marinka nyomottan, álmatlanul forgolódnak a pokrócon – de még a könyökük sem ér össze. Mintha minden játéknak megromlott volna az íze.

Kis idő múlva Zicska benéz az ajtón.

– Alusztok?

– Nem alszunk – mondják egyszerre.

Erre beljebb jön, leguggol a bejárat mellett, ott pöcögteti a riasztó felhúzóját. Érzik rajta, hogy valami nagyon kikívánkozik belőle, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

– Tudjátok, mit csinálunk jövőre? Tojást kerítünk a fészkéből. Nekem volt már egyszer…

– Neked?

– Mikor?

– Nem fontos… De jövőre megint szerzek. Csuba megígérte, hogy segít.

Marinka lopva átnyúl Ádihoz, megszorítja a karját.

– És mi lett vele?

– Valaki ellopta. Valami disznó! Pedig jó kis keltetőt csináltam. Tudjátok, hogyan kell?

– Én tudom – mondja kis szünet után Marinka.

– Nem is láttál még biztos.

– Először is veszel egy olyan fonott kasfélét…

– Varsát?

– Igen… Valami olyat. Aztán levágod a tetejét, kitömöd szalmával, beleraksz egy petróleumlámpát…

Zicska dermedten hallgat.

– Hol láttál ilyet?

– Egy hete találtam.

– A Mély-gödörnél?

Hosszú csönd.

– A tiéd volt?

– Mit csináltál vele?

– Hazavittem a kotló alá. De nem tudtam, hogy kié. És elpusztult volna kint… biztos elpusztult volna.

Marinka föltérdel, odamászik Zicska mellé.

– Hogy jutott eszedbe odarakni?

– Hogy te megtaláld, azért!

– Én?!

– És hogy elrontsd a meglepetést. Most már érted? Vagy már eddig is tudtad? – A hangja keserűen csattan. – Azt akartad, hogy röhöghessetek rajtam? Meg a lámpa miatt… Ádi biztos elmondta, mi volt! Aztán együtt röhögtetek…

Majdnem elismeréssel teszi hozzá:

– De igazatok van. Így kell kitolni valakivel. És nem is sült el rosszul.

Föl akar állni, de a kislány két kézzel húzza vissza.

– Maradj!

A hangja megbicsaklik.

– Mi az… most te sírsz még? – mordul rá Zicska.

Ádi megszégyenülten figyeli őket. Aztán nem bírja tovább. Kikullog az ajtón. Már nem hallja Marinka szipogó suttogását:

– Ne haragudj… Csak neked akartunk meglepetést.

– Az sikerült.

– Mire hazaérünk, lehet, hogy ki is kelt már…

– Mit bánom én! Most már nem érdekel.

– Gonosz vagy – motyogja Marinka, s hirtelen odahajol Zicskához, megcsókolja. Gyorsan visszamászik a pokrócra.

A fiúban bennreked a szó.

Lassan föláll, kimegy szédelegve, nekitámaszkodik a deszkafalnak. Onnét nyújtja a kezét Ádinak.

– Felejtsük el – mondja. – Nincs értelme, hogy veszekedjünk.

Ádi báván néz. Nem érti, mi történt, de egyszerre megkönnyebbül, s örömmel szorítja meg Zicska kezét.

Aztán visszafekszik Marinka mellé. Zsebkendőjével megtörli a kislány nedves arcát.

– Ne sírj… most már jó lesz. Kibékültünk.

S már alszik is percek múlva a szvetterből hajtogatott párnán.

Tizenegy óra tíz…

Még mindig Zicska tartja az őrséget. Mélázva ül a bejárat mellett. Nincs is szándékában fölébreszteni Ádit – hadd aludjon, úgyse evezett még életében ennyit. Csoda, hogy bírta egyáltalán. S eszébe jut: majd ad neki is a szárcsa szárnytollából, legalább ne üres kézzel gondoljon vissza a mai napra. Egyébként is szokás, hogy a hajtók kapnak a zsákmányból. És Ádi ügyes hajtó. Csak a lövései nem elég biztosak – kapkod, elsieti. Könnyen elbízza magát. Még tanulnia kell a fiúnak.

Kis idő múlva hátramegy a csiklihez, és letép a madárról három evezőtollat. Egyet eldob, mert ragad. Nem látja jól a sötétben, de biztos véres volt. S újat tép helyette. Ez már hibátlan. Ez lesz Marinkáé.

 

Fél tizenkettő…

Marinka álmában fölkiált. Nem érteni, hogy mit. Zicska benéz az ajtón, s a sarok felé fülel. Kis tétovázás után beljebb lép, áthajol a kislány fölött, benyúl az élelmiszeres batyuért. Vigyázva emeli föl, nehogy hirtelen csússzon le róla Marinka támaszkodó térde. Sikerül.

Kint kibontja a kék kendőt, és rágcsálni kezdi a maradék kolbászt.

Rájön, hogy nem is éhes. Újra összecsomózza a batyut, visszarakja a helyére.

De nem…

Marinka most sem ébred föl.

Mindegy.

Majd reggel adja oda a tollat.

 

Pár perccel éjfél után…

Kékes villogás a túlsó part fölött. Utána rövid, erőtlen morajlás. Mint mikor egy kredencet tolnak odább a szomszédban.

Aztán gyenge szél indul, langyos.

 

Tizenkét óra huszonöt…

Hűvösödik a levegő. A hold elé felhők torlódnak – mintha foszló rongyokkal tömködnék tele az ég repedéseit.

Talán mégis lesz egy kis móka?

Titokban nem is bánná. Most már páholyból nézhetnék. Különben is imádja a vihart. Úgy érzi, az ereje megkétszereződik ilyenkor, és bármilyen vakmerőségre képes – átúszni a Dunát, miközben csapkodnak a hullámok; lovon vágtatni, mint a Coloradóban Tom Mix; égő ház falán fölmászni és kimenteni valakit a lángokból… „Semmiség” – mondaná a hozzátartozóknak, s indulna újra, a következőért.

Egyelőre a korlát mellett áll, terpesztett lábbal, mint az öreg hajósok. Várja a fejleményeket…

 

Tizenkét óra harminc…

Egyre szaggatottabb a hullámok moraja. Nem annyira a magasságuk, inkább az erejük nőtt meg hirtelen. Csattanva vágódnak a völgy- meg házhajó oldalához, némelyik elkésve, ráadásként, mint valami szívós sodronynyaláb. Az egész alkotmány lomhán hintázni kezd. A szél nekifeszül a malomkeréknek s előre-hátra löki a meglazult lapátokat. A gerendely mindannyiszor fölcsikordul a tartóállványon.

A két hajó között, a malom északi oldalánál egyre szaporodnak a föl-le bukdácsoló uszadékfák. A víz tajtékzik körülöttük. Úgy csúszkálnak egymáson, mint az alligátorok.

 

Tizenkét óra harmincnyolc…

Hirtelen vakító villámlás, haránt a folyam fölött. Pár pillanatig dermesztő csend, aztán egyszerre zuhogni kezd.

Örvénylő forgószél söpör végig a vízen.

Közeledik a malom felé.

A szél tépázza, hajtja maga előtt a pikkelyes vízfüggönyt, egy újabb villám meg keresztbe hasítja.

Behúzódik a malomházba. Minden izma feszül, keze ökölbe szorul. Most boldog.

 

Tizenkét óra negyven…

Ádi és Marinka csak a harmadik dörrenésre riadnak föl.

Azonnal egymást keresik.

– Itt vagy?

– Itt…

– Nem látlak…

– Gyere, kelj föl!

Hangjukat elnyeli egy újabb robajlás.

Már tombol a szél.

Rohannak az ajtóhoz, de nem számítanak rá, hogy ennyire dülöngél a padló – mindketten elvágódnak.

– Maradjatok! – kiált Zicska a sötétből.

Kint, a korlátos járókát méteres hullámok korbácsolják. A víz végigrohan a deszkán, bezúdul a nyitott malomba.

– Vigyázz… az ajtót! Minden elázik!

– Maradj, ha mondom! – kiált újra Zicska, és visszatolja Ádit a fal mellé.

– Csak az ajtót akartam…

– Úgyse bírod… veszettül csúszik!

Mint a mászkos kenőcs, olyan a padlón a vizes lisztpor. Alig tudnak megállni rajta. S Zicska csak a maga ügyességében bízik. Térdét odafeszíti a deszkafal belső oldalának, s csak azután hajol ki, hogy behúzza a csapkodó ajtószárnyat. De nem éri el, a szél mindig továbblódítja.

– Fogjátok meg a lábam! – ordít, s prüszköl az arcába zuhogó esőtől.

Egyszerre ugranak mögéje, Marinka a derekába kapaszkodik, könyörög.

– Ne… Hagyd inkább… nem érted?!

Zicska rá se hederít. Fél lábbal újra kilép, s addig nyújtózkodik, míg el nem kapja a kilincslyukba akasztott drótot. Azt kezdi húzkodni. De még így is alig bírja, a szél olyan erővel nyomja visszafelé az ajtót.

Végre sikerül berántani.

Lihegve állnak a sötétben.

Kint újabb sorozat dörrenés.

– Hol a lámpa? Meg kell gyújtani a lámpát…

Nehezen boldogulnak az átnedvesedett gyufával. Fél skatulya elfogy, mire tüzet csiholnak. Aztán gyorsan számba veszik a motyójukat, mi ázott el, mi nem. Csak az egyik pokróc. Azt viszont csavarni lehet. A skabának azonban semmi baja. Mégiscsak érdemes volt szögre akasztani.

Utána áthurcolkodnak a szemközti sarokba (ott nem csurog a tető), letelepednek a batyuikra, és szótlanul szárítkoznak a pislogó lámpafényben.

Zicska trikója gőzölög.

 

Egy óra tíz…

A szél egyre vadabbul dühöng. Sípolva vág be a réseken, a huzat meglobogtatja a hajukat. A himbáló padló alatt habzik a víz, időnként felspriccel bugyogva, majd lassan visszafolyik.

Marinka Zicskára teríti Ádi szvetterét.

– Mit gondolsz, meddig tarthat még?

– Attól függ. Egy óra… másfél.

– És a ladik?

– Mit akarsz most vele?

– Csak az el ne sodródjon…

– Hurokra kötöttem ki.

– Mit csináltál…?

Nem értik egymás szavát, úgy recseg minden. Mintha az egész malomház szét akarna esni. S a padló is egyre élesebb szögben billeg.

Ez már Zicskának se tetszik.

Csak a horgonylánc gyűrűi bírják, csak azok meg ne pattanjanak!

De erről nem beszél.

– Nem lesz semmi baj – mondja. – Semmi baj se lesz…

Ezt ismételgeti makacsul.

 

Egy óra tizenhét…

Hatalmas reccsenés.

A falon benyúló tengelyvég hirtelen fölfelé csapódik, fölszakítja a deszkafalat, és eltűnik a szemük elől. A következő pillanatban az egész malomház a völgyhajó felé billen, ők meg egymásra zuhannak a sarokban; Marinka legalulra, ott nyöszörög kétségbeesetten, kezében a drótburás viharlámpával – maga sem emlékszik, hogyan kapta fel estében a padlóról.

Ádi káromkodva a fejét nyomogatja – a skaba vágódott neki.

A szétroncsolt falon szabadon vág be a szél meg az eső, a hullámok fröcskölése az arcukat éri.

Zicska remegő kézzel nyúl a füstölgő lámpa után, és a tátongó deszkafal felé világít. De alig lát valamit – csak a tajtékzó vizet, a gerendely fölmeredő rúdját.

Egyszerre rémült sikoly tör ki Marinkából: érzi, hogy a combja alatt fölloccsan a víz.

– Menjünk ki… itt fulladunk…

De nem mer megmozdulni.

Helyette Ádi ugrik fel és ordít:

– Gyertek! Süllyedünk! – És a szemközti sarokba próbálja átvonszolni Marinkát, de képtelen előbbre jutni, folyton visszacsúszik a megferdült, meredek padlón.

Zicska a kiszakadt falrészhez igyekszik közelebb férkőzni, hogy kivilágítson, de egy becsapódó hullám visszakergeti.

Megtántorodik.

Ádi odaugrik, elkapja.

– A kerék! – kiáltja Zicska.

– Micsoda?

– Nem maradhatunk itt… Erre dől a malom!

– De hová?

– Az ajtó elé! Ha borulunk, az kerül fölülre…

Sietve összeszedik a motyójukat.

A fal mellé húzódva kapaszkodnak föl a bejáratig, és kiakasztják a drótot.

Az ajtó csattanva kivágódik, a szél süvöltve söpör be. Kis híja, hogy ki nem sodorja őket a korlátig. A víz már majdnem másfél méternyire zubog a járóka alatt, annyira megdőlt a malom.

És még mindig nem tudják, mi történt.

Lassan, araszolva lépkednek a malom sarkáig, és onnét lesnek hátra.

Dermedten nézik.

A nagy lapátos kerék, mint egy lelőtt óriás madár, teljes súlyával rádőlt a völgyhajóra, maga alá temetve a gerendely állványzatát, a két hajót összekötő gerendákat, az ő ladikjukat – és ez a hatalmas, recsegő roncs húzta magával a malomházat is. Egyszerre megértik: most már végképp foglyok.

– Ne haljunk meg itt… – zokog fel Marinka.

 

Egy óra huszonöt…

Kint, az ajtó mellett kuporognak, egymást átölelve. A pokróc a fejükön. Az eső veri őket. Nem mernek visszamenni a malomházba. Félnek a négy faltól, a bezártságtól. Mintha a szabad ég alatt, bármilyen viharos is, nagyobb biztonságban volnának.

De azért itt is úgy érzik, hogy órák múlnak el, ők meg csak percekig bírják már.

S akkor egy újabb hatalmas robajlás.

 

Egy óra huszonhat…

Még mindig tart a robajlás.

A deszkajáróka egyre magasabbra emelkedik velük.

Később már nem is emelkedik.

Most… lehet, hogy most?!

 

Másfél perc múlva…

Megtörtént.

A völgyhajó nem bírta a terhelést.

A több mázsás kerék egyre lejjebb nyomta a habokba – s most hirtelen süllyedni kezdett. Átcsapott fölötte a víz. Végül egy utolsó roppanással mindenestül leszakadt a malomházról.

A megdőlt alkotmány nagy csattanással zuhant vissza a vízre.

A pokróc alatt csak a hirtelen billenést érzik, s azt hiszik, hogy most azonnal elsüllyednek. Arcukat egymáshoz szorítják, mindegyikük nyög, kiált valamit – még Zicska is. Most ő is tehetetlen.

De nem történik semmi.

A malomház egyenletesen himbálózik a vízen, megszabadulva a veszedelmes tehertől, mely végképp oldalára boríthatta volna.

Mikor kibújnak a pokróc alól, a völgyhajónak már csak a fara látszik ki a vízből. Lehúzta magával a hurokra láncolt csiklit is.

A nagy lapátos kereket meg továbbsodorta az ár. Lomhán, imbolyogva bucskázik a hullámok közt, egyre távolodva.

Azt bámulják.

S olyan érthetetlen az egész.

Pedig megmenekültek.

A malomház mégiscsak olyan, mint egy nagy bárka – azon már kihúzzák valahogy hajnalig.

Mindenesetre megpróbálnak fényjeleket adni.

 

Egy óra ötven…

Felváltva lóbálják a lámpát, előbb az egyik, aztán a másik part felé. Elég reménytelen (ki jár ilyenkor a parton?), de azért csinálják. Legalább van valami, amivel elfoglalhatják magukat. És a mozgás is jólesik.

Közben megenyhül a szél, már nem annyira hűvös: A hullámzás is csöndesedik.

Visszahurcolkodnak a malomházba, egy újabb sarokba. Ez már a harmadik sarok, amelyet kipróbálnak az éjszaka folyamán. Ez talán szerencsét hoz? A választék egyre fogy. Már csak egy van hátra.

 

Két óra tíz…

Észreveszik, hogy a malomház lassan jobbra-balra hajózik. Kimennek az ajtó elé.

Zicska sejti, hogy mi készül: pontosan az, amitől egy órával ezelőtt is félt. A négy vaskos oszlopfa (melyekhez rögzítve volt a malom) már a nagy hullámzás idején kilazult, a kerék leszakadásakor pedig az oszlopfejek is széthasadtak. Azóta csak a két horgonyláncon múlt, hogy őket is el nem sodorta az ár. Most pedig már csak az egyiken – a másik egyszerűen eltűnt. S mint valami szeszélyes pórázon, úgy kezdtek csapódni előre-hátra – aszerint hogy a szél vagy az örvénylés ereje volt nagyobb.

A vége az lett, hogy ennek az utolsó horgonyláncnak a karikái is megroppantak a folytonos csavarodástól.

De ez már nem is volt olyan félelmes.

Sőt.

Majdnem diadalordításban törtek ki, mikor észrevették, hogy a nehézkes alkotmány lassan sodródni kezd – noha maguk sem tudták, hogy ez mért öröm. Talán mert így hajószerűbb a malom? Vagy a biztonságuk nagyobb, ha úszik, és nem egy helyben vesztegel?

Először csak körbe forogtak, majd egyre gyorsulva megindultak lefelé – le délnek.

S ez már utazás volt. Akárhogy is, de utazás.

 

Két óra negyven…

Az eső szemerkél csak, az ég tisztulni kezd. Minden baj nélkül érkeznek meg a horgasi kanyarhoz. S közben még tréfálkozni is van kedvük. Zicska magára teríti az elázott lepedőt, s mint egy kísérteties arab, föl-alá járkál a deszkajárókán, lóbálja a viharlámpát, és elnyújtott hangon ordít:

– Aaa…iaaa…illah! Aaa…iaaa…illah!

 

Háromnegyed három…

Az arab törökülésben ül a bejárat előtt, mellette két sápadt fehér bőrű. Üres kenyérdarabot majszolnak, mint valami földöntúli mannát.

– Mit szólnátok, ha a tengerig lemennénk most? – kérdezi az arab. – Egész jól bírja ez az öreg bárka.

– Csak ne mondj ilyeneket – jegyzi meg a fehér bőrű lány.

– De hiszen dicsérem!

– Éppen azért.

– Én nem vagyok babonás. Allah a megmondhatója.

– Én pedig igen…

– És a szolgád?

– Azt ő tudja.

– Efendi, babonás vagy?

– Mit tudom én. Csak világosodna már.

– Hol lehetünk most?

– Már elhagytuk a Nílus-torkolatot.

– Mikor?

– Még a füzesi kanyar előtt.

– Otthon biztos azt hiszik, hogy nem élünk már…

– Vagy azt, hogy Kreskainál alszunk.

– Kreskai egy sötét beduin. Mérgezi a borokat. Jobb is, hogy nem maradtunk ott.

– Az igaz. Nekem se tetszett.

– És ha mégis ott keresnek?

– Biztos a pacskerest is ők küldték utánunk…

– Az egy hülye dervis. Az akar elfogni bennünket? Pacskerban?!

– És ha keresztapi küldte? Többet biztos nem enged el.

– Pedig nincs igaza. És a nagy hajók? Meg a karavánok? Azokkal nem történik ilyesmi? A vihart különben se mi csináltuk, Allah csinálta.

– De hogy akarsz visszakerülni a faluba?

– Most még nem akarok. Előbb kikötünk egy szigeten.

– Errefelé nincs is.

– De van. Lejjebb van egy.

– És a malommal akarsz kikötni? Hiszen oda megyünk, ahová a víz sodor.

– A hátsó deszkapallót fölszedhetjük. Azokból csinálhatunk kormánylapátot. Lábost hoztál?

– Miért?

– Hát, ha kikötnénk. Még van vagy húsz patron. Te meg főzhetnél…

– Nincs egy szál gyufánk se.

– Addigra megszárad a skatulya.

– Nem is volna rossz! – kiált fel az efendi. – Hát nem?

Érzik a hangján, hogy tökéletesen egyetért az arabbal.

– Hát nem! – válaszolja Marinka keményen.

Most eszmél rá, hogy szó sincs ugratásról.

 

Három óra tíz…

Kezdenek pilledni.

Hamarosan virrad.

A fáradtsággal együtt hirtelen kedvetlenség jön rájuk. Ostobának, gyerekesnek érzik a szigetet, a kormánylapátot…

Zicska is visszavedlik fehér bőrűvé.

Már azt se bánnák, ha a csendőrség motoros járőre venné észre őket. Csak ki a partra, minél előbb. Aztán lesz, ami lesz.

De a part egyre távolodik. Megváltozott a szélirány. Egyre beljebb sodródnak, a folyó közepe felé.

Marinka a deszkafalnak támaszkodik, a homályba vesző parti füzeket nézi. Minduntalan meg kell ráznia a fejét. Ha nem rázza meg, egyszerre három-négy irányból színes lampionos ladikokat lát közeledni a malom felé, s akik a ladikokban ülnek, valami bágyadt dalt énekelnek, anélkül hogy a szájukat mozdítanák. Hangjukban törékeny üveghang-szomorúság.

De hiába hessenti el őket – utána újra kezdődik az egész.

Végül belenyugszik, hogy jönnek.

Lehunyja a szemét.

 

Negyed négy után…

A horgasi hullámtörőnél.

A terméskövekből rakott gátat második napja víz borítja. Csak itt-ott emelkedik ki egy-egy vöröslő cikcakk – észre se veszik a szürkületben.

De ha észrevennék is? Akkor se tehetnének semmit.

Ráfutnak. Teljes erővel.

A malomház sebessége hirtelen lefékeződik, majd tompa roppanással átbillen a gát túlsó oldalára – s ott egyszerre zubogva tör ki a víz a nyitott malomajtón, magával sodorva a batyuikat, a két pokrócot.

A padlót roppantotta be a kőgát.

De azért úsznak tovább. Csak sokkal lassabban.

És lassan dőlni kezdenek.

 

Ugyanakkor…

– Maradj!! Hová mész?

– Léket kaptunk!

– Gyertek a tetőre!

– Nem bírok!

– Lépj Ádi vállára!

– Szedd ki a zsindelyt!

– A lámpát! Hol a lámpa?

– Megvan!

– Lecsúszok!

– Ne bőgj! Fogódzkodj!

– Zicska! Zicska!

– Fogjátok a puskát!

– Nem bírom!

– Segítség!

– Ordítsatok ti is!

– Segítség!! Segítsééég!!!

 

Utána…

Dermedten hasalnak a zsindelyközökbe kapaszkodva.

A malomház percekig hintázik féloldalt dőlve, aztán úgy marad. Még így összeroncsolva is küzdeni próbál a habokkal, kihasználva az egyensúly maradék lehetőségét.

És ők se mernek mozdulni: Mintha az ő mozdulatlanságukon múlna, hogy nem süllyednek tovább. Csak kapaszkodnak, egymás arcát nézik. Ádi Marinka kezét szorítja a szájához, s vacogva beleharap – mintha a sajátját harapdálná. Zicska a távolságot méregeti, hogy bírnák-e a partig, ha úszni muszáj – de közben sírni szeretne a dühtőt és félelemtől. Marinkának már minden mindegy. Akár lehunyja, akár felnyitja a szemét: a lampionos ladikok egyre jönnek, közelednek feléje, s csupa fekete ruhás asszony ül rajtuk – köztük az édesanyja is, akit alig ismert. És mintha élve látná. A ladikokon minden arc ugyanaz.

 

Fél négy…

Lassan világosodik.

Lábuk, karjuk elgémberedett, nem érzik. Mintha egyek lennének a tetővel. Hangjuk sincs, csak rekedt suttogás. S még kapaszkodó ujjaikat se merik tornáztatni. Teljesen kiürültek. Már gondolat sincs bennük. Csak az egyensúly, az egyensúly…

Nem mozdulni.

 

Négy óra előtt valamivel…

Halk motorberregés hallatszik a part felől.

Észrevették őket.

Pár pillanat múlva feltűnik a motorcsónak. Orra fönt billeg a habok fölött – mintha a farán, a propellerén ülne.

Majdnem boszorkányos. Benzinmotoros seprűnyél.

Vajon kit hoz?

Nézik, rekedten motyognak maguk elé. Máshoz nincs erejük.

Horgas alatt mentették ki őket, mintegy harminc kilométerre Füzestől. A malom ekkor már teljesen az oldalára dőlt. A zsindelytetőt, ahol hasaltak, már csapkodta a víz. Semmi nem volt náluk, csak a viharlámpa és a skaba. Minden más holmijuk elúszott a hullámtörőnél, még a világháborús távcső is. S most az öreg nílusi bárka is búcsúzni kezdett tőlük. Az utolsókat rúgta.

Így találtak rájuk.

A csónakban hárman ültek. Két civil ruhás fiatalember és egy idősebb, sötétkék zubbonyos férfi, zsinóros, sildes sapkában. Gumicsizmájuk fénylett a sártól. A horgasi vízőrség emberei voltak. Borostásak, fáradtak – látszott, hogy ők se ölbe tett kézzel töltötték az éjszakát. Második napja álltak szolgálatban, alvás, pihenés nélkül. Ma éjszaka meg különösen sok dolguk akadt. Éjfél után – mikor Zicskáékat is elkapta a vihar – a horgasi nyúlgátat áttörte az ár, és pusztítva lezúdult a faluig. Még a gyerekeket is befogták munkára, mindenki talpon volt. Róluk is azt hitték először, mikor a halvány lámpafényt észrevették, hogy ilyen árvízi munkánál jártak szerencsétlenül (talán a túlsó parton?) – és így sodródtak ki a Nagy-Dunára.

A flóbert azonban nem nagyon illett ehhez a feltevéshez. A sildes sapkás, aki a kormányrudat kezelte, ügyesen úgy állt be a tetőeresz alá, hogy Zicskáéknak csak le kellett volna csúszniok a csónakba – de még mindig nem mertek mozdulni. Még mindig bennük volt a görcs.

– Gyertek, na! – biztatták őket. – Ne féljetek! Ide estek a kezünkbe…

Végül úgy kellett, egyenként leszedni őket. Először Marinkát, aztán a két fiút – de még akkor sem az ülésre, hanem a csónak aljába rogytak le. Úgy érezték, egyedül ott biztos csak. És még ott sem hitték el igazán. Ott is mozdulatlanul gubbasztottak nagy, égő szemekkel.

– A jóisteneteket! – morogta az egyik fiatalember. – Hogy kerültök ti ide?

Zicskában volt annyi lélekjelenlét és erő, hogy egy óvatlan pillanatban a maradék húsz töltényt beszórja a vízbe: utolsó tárgyi bizonyítékát Semjénnel való cinkosságuknak. (A zubbonyost rendőrnek nézte a hajnali szürkületben.)

Marinka erőtlenül súgta Ádi fülébe:

– Mondjatok el mindent…

De csak hallgattak behúzott nyakkal.

– Hagyd, majd később – intett a zubbonyos a fiatalembernek, és hátrament a kormányrúdhoz.

– Készen vagytok? – kiáltotta.

Aztán hirtelen felbúgott a motor, és éles kanyart vettek.

Sorsára hagyták a malmot.

 

Kint a parton, a vízőrség bódéjában folytatták a faggatást.

Marinka pillanatok alatt elaludt a fapriccsen, ahová lefektették. A két fiú folyton egymásra pislogott előbb, s csak azután válaszolt makogva. És minduntalan a sarokban felpolcolt mentőövekre tévedt a pillantásuk. Legalább tíz hevert ott, piros csíkkal az oldalukon. Ez rengeteg. Olyan sokan szoktak itt vízbe fúlni?

– Legalább azt mondjátok, hová valósiak vagytok?

– Füzesre.

– És hogy kerültetek a malomba?

– A vihar elől.

– És a puska? Az minek köllött?

– Az volt…

– Hogyhogy volt?

– Az a miénk.

– Sándortól kaptuk.

– Ki az a Sándor?

– A gépész.

– Hol?

– A szivattyútelepen.

– Na végre – mondta a sildes sapkás. – Az adta a puskát?

– Igen.

– És a te apád kicsoda?

– Panta Virág.

A kovácsot senki se ismerte – s ez Zicskának még ilyen elcsigázott állapotban sem esett jól.

Ádiról rögtön látták, hogy városi, nyaralóforma gyerek, így hamar kitalálták a viharos éjszaka történetét. Egy kis vakációzás, vadászat – és majdnem odavesztek.

– Nagy szerencsétek van, halljátok!

– Igen…

– De persze nem gondolkoztatok, hogy mi lesz!

– És ha a kislány nem bírja ott a tetőn?

– De bírta. Nem gyönge ő.

– És őt is elengedték otthonról.

– Hát még, ha azt tudnák, hogy hol van! Mi?

– De most még telefonálni se tudunk Füzesre, megszakadt az összeköttetés. Hacsak az. állomásról nem…

A zubbonyos tűnődve föl-alá járkált.

– Mit gondoltok, a vasúti vezeték jó?

– Talán – mondta a két fiatalember.

– Nem baj az se… – csúszott ki Zicska száján.

– Micsoda?

– Ha nem lehet… – Majd gyorsan helyesbített. – Ha most rögtön nem…

Igazában most kezdett el félni. Most már végérvényesen vége a kalandnak. Nincs hová szökni tovább. Szembe kell nézni mindazzal, amit egy napra, éjszakára igyekeztek elfelejteni, az elmúlt három hét eseményeit, a füllentéseket, a pacskeres szúrós kérdéseit… S ami még várhat rájuk – a csendőrőrs, a vallomások, a szembesítés Semjénnel!

Forró, vizes rummal kínálták őket, de éppen csak belenyaltak.

Semmit se akartak már, csak aludni. S még utoljára, egyszer, az álomba szöktek tovább. Ádi már aludt is. Odadőlt Marinka derekára, és elsüllyedt előtte a világ.

– Hát te? – kérdezték Zicskától.

– Én is… – motyogta, s ő meg Marinka mellett nyúlt el.

Aztán kaptak egy pokrócot. A három férfi kiment a bódéból, de még kint is csóválták a fejüket. Különösen a sildes sapkás.

– Azért tudnék az apjuknak ajánlani valamit… – szűrte a foga között, s odafordult a fiatalabbik gumicsizmáshoz. – Mit gondolsz, a vasúti töltésig be tudsz menni velük?

– Most már igen. Már a nagyrét is víz alatt van.

– A félheteshez kellene kivinni őket. Az ötórait már nem érjük el. A főnök meg, ha tud, telefonáljon át Füzesre, hogy valami szekeret küldjenek az állomásra. Nem hiszem, hogy lábon be tudnának menni.

S feltolta, megint lehúzta a sapkája ellenzőjét. Cigarettára gyújtott. Közben kimutatott a Dunára.

– Nézzétek!

A malomház messze úszott már a folyón, éppen csak kilátszott a habokból.

 

Egy órát hagyták aludni őket, aztán elindultak a motorcsónakkal. A falu melletti nagyréten berregtek végig – ott, ahol tegnap még állatok legeltek. A fiatalember megmutatta a kígyózó földgátat, mely alig egyméternyire emelkedett ki a vízből, s mint a hangyák, úgy vonultak a tetején a talicskás férfiak.

– Látjátok azt a kútágast? Hát attól följebb. Éjszaka ott tört át a víz.

A kútágas értelmetlenül meredt ki a piszkos tengerből. De még értelmetlenebb volt a vödör, amelyet a habok fölött hímbált a szél.

Marinka egyszerre aggódni kezdett – és a Sziget otthon? Azt nem öntötte el a víz?

– Mit gondolsz… lehet, hogy keresztapit is?

– Dehogy – válaszolta Zicska. – Oda még sose ment föl.

– És ha ott is gáttörés volt?

– Miért lett volna?

– És itt mért? Itt is csak úgy… egy éjszaka elég volt… – S odafordult a fiatalemberhez. – Nem tetszik tudni, hogy otthon nálunk…

– Nem tudom – hangzott a válasz. – Füzessel nincs összeköttetésünk. Talán az állomáson tudják majd.

Közben megnézte a karóráját, s egy csavarással dupla gázt adott. A csónak egyből fölkapta az orrát. Vad berregéssel szántották a vizet. Ahogy távolodtak a falutól, szemük előtt egyre szélesedett a tenger, amelyet maguk mögött hagytak. Majdnem igazi tenger volt már.

De elegük volt a vízből.

 

A horgasi megálló közelében, az országút mellett kötöttek ki. A fiatalember bekísérte őket az állomásra. Már bent állt a vonat. Gyorsan felrakta őket az egyik kupéba, rohant a jegyükért, s az ablakon nyújtotta fel Ádinak.

– Nesztek… de el ne aludjatok közben! A harmadik állomás.

– Tudjuk – mondta Zicska, aki kezdte szégyellni, hogy ilyen gyerek módra bánnak velük.

Marinka nem. Már indult a vonat, mikor izgatottan még egyszer kidugta a fejét a két fiú között.

– És otthon… nálunk? – kérdezte kiáltva.

– Nincs semmi – mondta a fiatalember. – Megkérdeztem.

Mikor visszafordultak az ablakból, már az egész kupé őket nézte kíváncsian – elrongyolódott, piszkos ruhájukat, a sebeket a testükön, Zicska lábán a kötést. De különösen a lámpa meg a flóbert keltett nagy érdeklődést.

– Mi történt veletek? Honnét jöttök?

– Csak nem az árvíz? – sopánkodott egy asszony.

– Nem – morogta Zicska zárkózottan. – Látogatóban voltunk.

S egy határozott mozdulattal az ajtó felé tolta Ádit és Marinkát, ki az üres peronra.

Elegük volt a kérdésekből is.

Pedig csak most kezdődött még. Legalábbis a bonyodalmak földerítése.

Füzesen ismerős szekér várt rájuk: a bakon Gujdovics Milán ült. A két fiú belesápadt, mikor a mogorva parasztot meglátta. Mintha minden rossz előjel Gujdovics borostás arcára összpontosult volna.

Elöl, a salaklerakodónál szálltak le. Más utas nem is érkezett Füzesre, csak ők. Gujdovics a raktárépület sarkánál várakozott a szekerével. Mellette ott állt a Főnök, felgyűrt ingujjal, széttaposott teniszcipőjében, csöppet se barátságosabban, mint három hete, mikor Ádi megérkezett. Már tudott mindent, közben beszélt a horgasi állomásfőnökkel. Szokása szerint most is belülről pöckölte a nadrágja két szárát, és mustrálva nézte a három csomag nélküli utast. Szótlanul caplattak feléje. Ádi előbb egy kőben botlott meg, aztán a saját lábában. Zicska úgy lógatta a skabát, mint a katona, akit megadásra szólítottak fel, s épp most akarja eldobni a fegyverét. Marinka fél lépéssel mögöttük lépkedett, pajzsként szorítva melléhez az életmentő lámpát.

– Nahát, ez aztán szép társaság! – mondta a Főnök, mikor eléje értek. – Ladikkal indulnak, vonattal érkeznek, közben meg a fél faluval a bolondját járatják! Micsoda? Nem így volt? Mi meg csak törjük a fejünket, hogy hová tűnt a királynőcske, hova lett a két lovas… mi? Most hallgattok, ugye? De tudunk mi mindent. Igaz, Milán?

– Az igaz – dohogta Gujdovics. – Csak még ők nem tudnak mindent.

– De most vége a sakkozásnak! – folytatta a Főnök. – Sakk-matt, és kész. Nincs több sakkozás.

Aztán csöndesebben.

– No, szálljatok föl.

– Ide, a bak mögé ?

– Oda a pokrócra – mutatta a paraszt. – Ne rázza azt a sovány feneketeket. Persze éhesek vagytok, mi?

– Nem… nem vagyunk – mondták.

– Majd kaptok úgyis otthon. Egy kis levest. Ilyenkor az dukál.

– Egy kis korhelyleves – mondta a Főnök.

A forgalmi irodában felcsörömpölt a telefon.

A Főnök hátraintett.

– Ez a községháza lesz. Biztos utánatok érdeklődnek. Hát úgy készüljetek – mondta –, hogy holnap este mindent elmeséltek. Azt is, amit még nem tudunk. Igaz, Milán? Ez lesz a fuvar ára.

S váratlanul ráhunyorított a három gyerekre.

– Azért nem köll úgy elszontyolodni. Volt más újság is a faluban, nemcsak ti vesztetek el. De ez már ilyen falu. Itt minden lyukas pénz megkerül, akármilyen fajta!

Azzal megfordult, beballagott az irodába.

 

A szekéren nehezen indult a beszélgetés. Nehéz volt elkezdeni, pedig ette őket a kíváncsiság. Különösen azután, hogy senki egyenruhás nem várta őket az állomáson. Akkor mégiscsak megússzák? S talán kár is volt vízbe szórni a patronokat?

Mindegy. Akkor is úgy kell kérdezniök, hogy ne legyen feltűnő. Csupán azt nem tudják, hogy hagyják-e Gujdovicsra, vagy kezdjék el ők. Úgy látszik, nekik lesz muszáj, ha Gujdovics ilyen komoran hallgat, s úgy méregeti őket a kalapja alól, mintha az egész viharról egyedül ők tehetnének.

– Milán bácsi…

– Na?

– Mit szóltak otthon?

– Majd meghallod.

– Haragusznak?

– Affenét. Mért haragudnának? Talán a ladikért? Majd vesznek egy másikat, pénzért lehet kapni.

– De mi igazán nem akartuk…

– Tudom én. Akarni ki akar ilyet?

– És keresztapi?

– Megvan ő is. Jól megvan. Éppen reggel találkoztam vele. Mutatta a papírt, amit az ajtóban hagytatok. „Haj, hogy miért nem siettem jobban haza! – mondta. – Akkor még otthon találtam volna őket. De hát muszáj volt nekik sürgősen indulni.”

– Milán bácsi…

– Na?

– Tudja, hogy majdnem találkoztunk?

– Csak nem?

– De igen…

– A Saponyánál… Láttuk a keréknyomot a töltésen.

– És még mit láttatok?

– Mást nem…

– Pedig lett volna mit. Nagy forgalom volt a Kreskainál. Ha ott maradtok, láttatok volna egy kis verekedést. De úgy eltűntetek, mint a kámfor. Legalábbis azt mondják.

– De csak a gólya miatt. Mi csak a gólyát akartuk…

– És Milán bácsi nem is volt ott a kocsmánál?

– Akkor nem. Csak előtte. Ilyen az én szerencsém.

– És kivel verekedtek?

– Hát, akit elfogtak Kreskainál.

– Semjén Vendelt?

Gujdovics lepislantott Ádira.

– Honnét tudod te?

– Én nem tudtam…

– Csak gondoltuk – segített neki Zicska. – A Kreskainál mindig hajósok szoktak inni, és ez a Semjén is hajós.

– Csak volt.

– Miért… mi történt vele?

– Lefülelték.

– Őt…?

– Hajaj, volt annak a füle mögött! Még Ispánki bátyádat is meglopta a szemét!

– Az nem lehet… Hogy lopott volna?

– Pedig úgy van. Bevallott mindent. Még csempészpatronokat is találtak nála. Meg a jegyládát, amit Sándoréktól elvitt.

Marinka szájához kapta a kezét, rémülten nézett a két fiúra: hát ez volt az ő esti vállalkozásuk a rámpánál! A zsákba csavart láda! Mibe keveredtek, mibe!

De Gujdovics tovább beszélt, most már kérdezés nélkül.

– Hajaj, volt annak esze, nem is kicsi! Előbb a jegyládát, aztán a lányt is melléje…

Marinka elsápadt.

– Akit a vízen is kerestek?

(Csak nem ölte vízbe Semjén…?)

– És mi lett Éva nénémmel? – kérdezte Zicska.

– Mi lett volna! A bitang elcsavarta a fejét, rávette, hogy szökjön meg utána. Az meg szót fogadott, a szerencsétlen. Most bezzeg sír otthon.

– És ő… a lány is ott volt a révkocsmánál?

– Hiszen éppen ez az. Ezen csúszott el a jómadár. Nappal nem mertek mutatkozni együtt, aztán a saponyai kagylósban bújtak el, onnét akartak este ladikkal átmenni a túlsó partra. És mikor azt hitték, tiszta a levegő, bementek egy pohár borra. Bele a csendőr karjába…

– De hát nem volt ott csendőr…

– Hogyhogy?

– Mikor mi ott voltunk, még nem. Csak valami…

– Valami pacskeres férfi.

– Na persze. De az is csak olyan. Civilforma csendőr. Tudjátok, hogy van az. Az egyik szimatol, a másik meg odalép csizmásan. Hajaj. Ki van ez fundálva. Semjén úr meg nem jól fundálta ki. A szemét…

S odacsördített a lovak közé.

– Hát csak azért mondom. Volt itthon is felfordulás. No de mindegy már. Fő, hogy itt vagytok! – S végre egy kis mosoly kényszeredett az arcára.

A két muraközi lomhán ügetett. Hallgattak, csak a szekér döccent nagyokat.

Marinka szemrehányón, kis leküzdhetetlen idegenséggel nézte a két fiút: most értette meg, mennyi cinkossággal titkolóztak előtte – még Ádi is. Azok viszont most kezdtek megnyugodni: Semjén mégsem adta ki őket. Volt benne betyárbecsület.

 

Gujdovicsnak fogalma se volt, mit kavart föl a három hajótöröttben – bűntudatot, kiábrándulást, hirtelen rémületet, közönyt; azt a furcsa ürességet, ami az izgalmak múltával olyan megfoghatatlanul tudja mindenbe belopni magát – de legfőképp valami felemás, keserű megkönnyebbülést, hogy míg ők minden apróságot magukra vonatkoztattak, a valóságban soha, egy pillanatig se róluk volt szó, hanem Semjénről és a lányról… S így leleplezve, kinyomozva, egyszerre riasztónak érezték azt az eltökéltséget, amely annak a kettőnek a történetéből sugárzott. S mintha rájuk is valami baljós árnyék esett volna ebből a hirtelen lemeztelenedett felnőtti világból.

Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Marinka még mindig nem sejtette, hogy a lány, akivel kontyot tűztek a vakondtúrásra, azonos a megszöktetett lánnyal – s eszébe se jutott, hogy azonosítsa a kettőt. Továbbra is az ő ismeretlen barátnőjéről ábrándozott, akivel ilyesmi sohasem történhetne meg, s akivel egyszer még biztos találkozik az életben, és akkor mindent megbeszélnek egymással. S csak félve, titokban merte bevallani magának, amit napok óta kerülgetett: mi lenne, ha az ismeretlen lány az édesapjának is megtetszenék? De rögtön el is hessegette a gondolatot. És mégse tudott szabadulni tőle.

Zicska és Ádi ugyancsak nehéz helyzetben voltak. Semjén letagadhatatlanul a cinkosuk volt. S most, hogy letartóztatták – meghalt. Sajnálták, de bosszankodtak is. Elrontotta a játékot. Mi mást tehettek hát – oda száműzték (hogy éljen újra), ahol Tom Mix és Zöld Bandi vágtattak a lovukon – s ahol mostantól kezdve Semjén Vendel is otthonos lakó lett, csak nem a pusztán, hanem a pusztán túl, az árterek füzeseiben, föl-föltűnve váratlanul, hol egy könnyű járású csiklin, hol meg egy vaskos, gúzsevezős bárkán a félszemű barátjával (akiről Gujdovics hallgatott ugyan, de az igazság kedvéért mégis meg kell említeni, hogy nem viselkedett éppen példásan: mikor Kreskainál meglepte őket a két csendőr, gyáván meglógott a konyhán keresztül, otthagyva becstelenül a borosüveggel védekező Semjént, karjában a zokogó leánnyal…)

Epilógus

Másnap délelőtt, tizenegy óra tájban a két fiú ünneplőbe öltözve ballagott át a szigeti kőhídon. Ádi frissen vasalt lepedőt vitt a hóna alatt, Zicska egy élére hajtogatott pokrócot.

Panta Virág kívánsága volt, hogy így vonuljanak át a Kapitányhoz – kihallgatásra. Ott majd meghallják szakszerűen is, hogy mi jár a matrózoknak, akik nem tartják be a parancsot, és tilos vizekre eveznek. A lepedőt és a pokrócot pedig tekintse úgy a Kapitány, mint a szokásos legénységi zsebpénzből levont kártérítést, a parancsszegésből származó veszteségekért.

Nem volt könnyű küldetés. És minden kihallgatásban van valami megszégyenítő. Az ember kisebb és esendőbb lesz, mint amilyennek hinni szeretné magát – de ha már meg kell tenni, legalább Marinka ne legyen jelen. Ezért drukkoltak.

A véletlen úgy hozta azonban, hogy a kihallgatást megelőzte valami más. Egy temetés. S emellett eltörpült minden felnőtti felelősségre vonás.

 

Csak Marinkát találták otthon. Kisírt, karikás szemmel ült a verandán, előtte egy kopott fadoboz, rajta elmosódott arany felírás: Regalia Media. Ezt nézte mereven, két öklére eresztve a fejét.

Ádi és Zicska szeppenten léptek közelebb.

– Hát te? Mit csinálsz itt?

Marinka egyszerre karolt mindkettőjükbe.

– De jó, hogy itt vagytok! Már azt hittem, nem jöttök…

– Hogy? Éppen most nem?

– Pedig keresztapi is azt hitte.

– Mit?

– Hogy féltek és nem jöttök.

– Hogy tőle félünk?

– Azt nem tudom. De velem is olyan furcsa. Alig szól valamit. És mindent meg kellett írnom apunak. Mindent. Este meg azt kérdezte, hogy ki volt a parancsnok.

– És mit mondtál?

– Hogy nem volt… Hogy együtt csináltunk mindent. Jól mondtam? – S oldalról Zicskára pillantott.

Zicska hallgatott.

Marinka elszedte tőlük a lepedőt meg a pokrócot.

– Ezt neki hoztátok?

– Az öregek küldik.

– Ez a kártérítés – tette hozzá Zicska, kis kelletlen grimasszal.

Leült az asztal mellé.

– Mikor jön haza a Kapitány?

– Nem mondta. De azt hiszem, hozzátok indult. Lehet, hogy veletek akart beszélni?

A két fiú egymásra nézett.

– Az lehet… Mert mi meg ővele.

Egy pillanatra elakadt a beszélgetés.

– Nálatok mi volt otthon?

– Mi lett volna? Semmi – vonogatta Zicska a vállát. Anyu sírt.

– És édesapád?

– Ő nem sírt – mondta hosszabb hallgatás után.

Marinka föltérdelt a padra, maga elé húzta a fadobozt.

– Nálunk meg az az újság – és felnyitotta a doboz fedelét. – Meghalt.

A szalmával bélelt szivaros koporsóban egy kis madártetem feküdt.

– Ez? – hajolt oda Ádi.

– És mikor?

– Amíg oda voltunk, azalatt ütötte fel a tojást. De én már így találtam. Hideg volt. A kotlós ki is dobta a kosárból.

Szótlanul nézték a megráncosodott, vöröses fiókát. A bőrén, mint apró sebhelyek, még éppen csak ütközött a tollsörték helye. A feje nagy volt, akár egy megnyúlt golyó, a csőre tömzsi és kékes.

– Ez nem fekete gólya – rázta a fejét Zicska.

– Miféle akkor? Láttál már ilyet?

– Nem. Még soha.

– Ispánki itt volt reggel, neki is megmutattam – mondta Marinka. – De ő se tudta. És keresztapi se. Azt mondták, gólya nem is lehet, a gólya csak egyszer költ minálunk, tavasszal.

– Akkor pedig becsapott Csuba.

– Hogy? – rezzent föl Zicska.

– Mit mondott, milyen tojás?

– Semmit. Csak azt, hogy várjam meg, míg kikel, akkor majd megtudom.

S újra a madár fölé hajolt. Ujjával fölemelte a fejét, a lábát. Visszaejtette.

– Azért Ispánkinak sincs igaza. Lehetett volna gólya is. Én már hallottam, hogy kétszer is költ. Csak ritkán.

S nézte, birizgálta a döglött fiókát, mintha valami cáfolatot akarna kicsikarni belőle.

 

Marinka visszahajtotta a doboz fedelét.

– Várjatok… jövök mindjárt! – És beszaladt a szobájába. Pár perc múlva egy gyomlálóásóval jelent meg. Nem magyarázott semmit.

De nem is kellett. Értették. A két fiú is ugyanazt akarta.

Elindultak a Mély-gödör partján. Itt már minden szöglethez emlék fűződött.

Itt vadásztak békára… ott célba lőttek… ott kereste Marinka Zicskával a távcsövet… arra tovább a bozótos…

De most nem oda mentek. A piros csőr tisztást jelölték ki sírhelyül.

Zicska jó mélyre leásott, hogy ha még emelkedne is az ár, akkor se mossa ki a faládát.

Aztán kézzel ledöngölték a földet. Ebben mindegyikük közreműködött.

– De erről senkinek egy szót se – mondta Marinka.

– Senkinek hát.

– És ide minden évben eljövünk.

– Mind a hárman.

– És külön-külön soha.

– És még húsz év múlva is!

– Harminc év múlva!

Mondhattak volna negyvenet is. Mindegy. Összemosódik. Annyi évet már elgondolni is nehéz. Mintha egy hatalmas fa árnyékába kerültek volna, s most már bárhova mennek a világban, ez az árnyék mindenhová követni fogja őket.