Film

Utca a Moszkva tértől keletnyugatra, enyhén emelkedik, keresztezi a Városmajor utcát, meredek kapaszkodóval folytatódik tovább. Ügyelünk rá, hogy semmi ne emlékeztessen az egykori szőlőskertekre, présházakra. Az udvarokon beton, kő, vasajtók, a Házkezelési Kirendeltség több éves sittkupacai, gömbvaskötegek, alumínium szeméttárolók: ezekkel nehezítjük az összehasonlítást. S néhány tavalyi választási hirdetménnyel, idei sorozási plakáttal. Ahol az utca emelkedni kezd, kilátást biztosítunk a templomra, amelyet Budapest bombázásakor az első találat ért. A harangláb ablakai csak optikai csalódásként hatnak lőrésszerűnek; megfelelő világítással két egymás fölött nyíló ablakot emelünk ki a betonszürkéből, és hagyjuk felfényleni. Olyanok így, mint két nyilvánossá tett célpont. A park fáiból azokat mutatjuk, melyeknek a törzsvastagsága kilencven, de legalább nyolcvan évnek felel meg. Egy c-jelzésű ház előtt elgázolt feketerigó lemezvékony maradványa reliefként tapad az utcakövekre. Az egy szintbe hozott tollazat már alig fekete, inkább piszkosbarna, csak az öntözőkocsi vizétől kapja vissza az eredeti ragyogást, s akkor kivehető az autógumi mintázata is.

 

 

Az Öregasszony és Öregember itt állnak meg egy pillanatra.

 

 

Az Öregember helyben állva is csoszog még párat, s ezt egyéb zajokból kiszűrve, mellékesen felerősítjük. Az Öregasszony fején matt csillogású, fekete szalmakalap, pereme rágottan cakkos. Selyemszürke szalagján lefelé szálkásodó elszíneződés, zsír és nedvesség-szivárgás. Néhol vonallá élesedik a rajzolat, s az elektrokardiogramok reszketős csíkjára emlékeztet. Ruhája elöl gombolódik, le a szoknyaaljig, ötkoronás nagyságú, színtelen szarugombokkal. Hátul derékmagasságban külön egy gomb. A magasan záródó nyakrészt lila bársony díszíti. Maga a ruha fakult zöld, nem szövet, nem is vászon, valószínűleg egy már nem gyártott anyagminőség. Nyaka pigmentfoltos. Tésztafehér benyomást kelt, pedig inas, és nem látszik, hogy reszketne. Néhány hosszanti ín a félig nyitott ernyők acéldrótjának bizonytalanságával nyomja föl a petyhüdt bőrt, s kétoldalt visszaejti. Ez a részlet mikroközelből tájképként is értékelhető. A teniszpályák felé vezető keresztutca sarka ez, ahol megállnak, az étterem-terasz mellvédje mellett. A terasz szintje alig emelkedik a járda fölé, s aki kívül áll, annak éppen a feje kerül egy vonalba a terített asztalokkal, kirakott ételekkel. Az Öregember itt tikkel néhányszor a kisebesedett orrtövével, megrándítva a táskásodó húst, a sörtésedő szemöldökbozontot. A szem fölött kiugró párkánycsont alig hosszabb egy babaház virágládájánál, drótszerű játékkórókkal teletűzdelve. Gondolhatunk rá, hogy a hirtelen arcrángás a szaglást jelzi, valami erősebb szag jelenlétét, de ugyanígy jelezhet mást is. S mi ehhez tartjuk magunkat.

 

 

Sztaniszlavszkij módszere szerint közöljük az Öregemberrel, hogy feltevésünk (ajánlatunk) szerint a váratlan tikkelés egy hatvan év előtti, számára különösen emlékezetes jelenetre utalhat, anélkül hogy maga az emlék egyelőre tudatos lehetne benne. Vagyis pillanatnyilag nincs többről szó, mint egy fiziológiás reflexről, amit először az Öregasszony se vesz észre, s lehetséges, hogy a hátteréről nem is tud. De ez bizonytalan. A magunk részéről egy többé-kevésbé dokumentálható történetet igyekszünk részletezni, mintegy ösztönzésül, hogy az Öregember is ráharapjon a sajátjára, kiegészítse vagy utólag megváltoztassa. Az ajánlott időpont a fontos. Találomra 1912 egyik augusztus délutánját jelöljük meg, hat és nyolc óra között, három hónappal a véres tüntetések után. S feltesszük (illetve állítjuk), hogy a váratlan emlékkép, ami a tikkelést előhívta, talán éppen ezekhez a napokhoz kapcsolódik. Az általános légkör érzékeltetésére neves szemtanú leírását ismertetjük (Buchinger Manóét; 1875–1935; könyvkötő, szociáldemokrata politikus, 1905-től az MSZDP titkára, ellenzi a Tanácsköztársaság kikiáltását és az egyesülést, visszavonul a pártmunkától, majd emigrál, 1929-ben tér haza). – „Miként az elmúlt évek folyamán, ezen a május 23-án is közel akartunk maradni az urakhoz, s ezért az utcára tóduló munkások jelszava most is az volt, hogy a Parlament elé kell igyekezni!… De a Kossuth Lajos teret és a Parlamenthez vezető utcákat a rendőrség ezúttal a szokottnál is erősebb kordonnal zárta el, és a hatalmas tömegek ott szorongtak és tolongtak a Vilmos császár úton, főként az Alkotmány utca és a Báthori utca bejáratait ostromolva… A Báthori utcában kerültünk bele egy kavargó örvénybe, és már csak annyi időnk volt, hogy a száguldó lovas rendőrök rohama és kardlapozó dühe elől az utolsó pillanatban valami zöldséges boltnak kosarain és zsákjain keresztül bukdácsolva, ott, a boltban találjunk fedezéket az attak lezajlásáig. De ilyen attak reggel kilenc órától kezdve ezen a környéken minden tíz percben megismétlődött. Órákon keresztül ott rohantunk a rohanókkal, s bár a rendőrség és a segítségére érkezett katonaság kordonjába ütköztünk, mégis újból és újból megpróbáltuk, hogy a Parlamenthez közelebb jussunk. Engem a rendőrökön kívül az elvtársak is állandóan »rohamoztak« felvilágosításért, hivatalos utasításokért… Rémhírek kavargása bőven fokozta a zavart. Hol azt jelentették, hogy a Vilmos császár úton már barikádok készülnek, a villamoskocsik már tótágast állnak, hol azt hozták hírül, hogy ennyi és ennyi halott van már… Ez az utóbbi hír különben valónak is bizonyult, mert már reggel kilenc órakor voltak nemcsak sebesültek, de halottak is. Állandó kőzápor, puskaropogás és órákon keresztül tartó, fülsiketítő lárma hasogatta a levegőt… Már a reggeli órákban megállapíthattam, hogy ez nem a szokásos tüntetés, amelyet egy-egy ügyesen irányított jelszóval bármikor lefújhatunk, és ezen a napon bizony már hiába széledtünk volna szét a rendező elvtársakkal a tömegben, hogy kiadjuk a jelszót: »Elvtársak, mára elég volt…« Az elhajított kövek valóban repültek, s hogy politikai telitalálatok is lesznek, azt ott, a mellékutcában már reggel kilenc órakor is érezni lehetett… A kormány és hűséges szolgája, a budapesti rendőrkapitány a szokott módon és a megszokott eszközökkel akarta a tüntetésünket megakadályozni. Azt hitték, játszi könnyedséggel végeznek a »csőcselékkel«… Alig volt még tíz óra, és a Boda-huszárok százai gyöngének és nevetségesnek bizonyultak a munkásság tömegakarásával szemben… Vége volt ezen a napon annak az ismert fegyelemnek, meggondoltságnak és hidegvérnek, amely a budapesti rendőrök ismert brutalitásával szemben is oly sokszor mérsékletre tudta bírni a munkásságot… A délelőtt folyamán a rendőrség segítségére sietett a budapesti katonai helyőrség, amely a környékről is nyert megerősítést. De a türelmüket vesztett tömeggel szemben ez a koncentrált fegyveres haderő is kevésnek és gyengének bizonyult… Kőzápor, sortűz és barikádok mögötti harcok színtere volt a város… Délben a villamos-közlekedésnek már nyoma sem volt, az üzletek végig az egész vonalon zárva, akárcsak ünnepnapon… Estig a harc kikerült a külváros és főleg a Váci út területére. A borzalmas sötétséget, amely e városrészekre ez éjjelen rászakadt, csak a kidöntött gázlámpák csapjából kiömlő gáz fáklyaként égő, lobogó, rémes világítása törte meg…”

 

 

Az étteremterasz vasasztalain selyemhuzatú hangulatlámpák, de ez inkább mutatós, mint célszerű újítás. Ha a vendég több fogást rendel vagy az üvegek szaporodnak, a szék alá kell rakni, annyira szűk a hely. Most is ez a helyzet. A szélső asztalon nyolc sörösüveg, felibe hagyott gulyásleves, beledobálva az összegyűrt szalvéták, kenyérdarabok. Az alvadó paprikás zsír áraszt erős szagot, és egy közeli vulkanizáló műhely. A falnak támasztott autógumik közül vastagon füstöl az egyik, a templom harangláb-tornyából kihallatszik a kerületi gyermek Palestrina-kórus éneke. Az Öregember féltesttel a szedetlen asztal felé fordul, s az orrtöve újból megrándul; de az Öregasszony még mindig nem figyel föl, és nemcsak a mi utasításunkra. Pillantása önként siklik át a feketerigó fölött, közben benyúl a hulladékszíjakból varrt szatyrába, benne felejti a kezét. Szája fölött bab nagyságú dudorodás, sötét kakaóbarna, puha árok-ráncokkal, mint a mellbimbó. Mintha mosolyogna is, csak azt nem lehet tudni, hogy egy szórakozott gondolattól-e vagy valaminek a megtapintásától. A szatyorban ezt találjuk: fehér dörzskő bőrkeményedések eltávolítására; gyöngygranulákból fűzött, fekete pénztárca óezüst pattintózárral; újságpapírban vizelethajtó tabletták; celluloid tasakban 1916-os divatlapból kivágott kötésminta, hátoldalán a kolozsvári Helmeczy Johanna Fűzőkészítő Szalon színes hirdetése, alul több míder rajzával elöl- és hátulnézetben, aprólékosan belepontozva a térbeli vetület, a hirdetés fejléceként bodros hajú női profilok, mindegyik ugyanaz, csak úgy elrendezve, hogy a szomszédos fejek szembenézzenek egymással, nem hagyva az orrok között nagyobb távolságot, mint egy garmond betű; nylonzacskóban száradó zsemle; selyempapírban vatta és zsebkendő; gyapjúsál; befőzőgumival összefogott levelek; egy túl színes levelezőlap Ausztráliából, másfél sor hibás magyar szöveggel, az aláírások közt néhány gyermekesebb is (valószínűleg a dédunokák); gyűrött rendőrségi idézés az 1950-es évekből és egy belügyminisztériumi elbocsátó végzés, mellettük kivágott Szabad Nép-cikk a csíkos zokni dekadens divathullámáról: ezeket gémkapocs fűzi össze lapozhatóan; papírgirlanddal áttekert zöld-bársony fülvédő; egy uborka és egy harapás-nyomos alma; Kis Szent Teréz arany-breviáriuma; spulnira kötött kulcscsomó; kisebb Albert-kekszes doboz pár szellőzőlyukkal, az alján zab- és búzakeverék, az egyik lyukba beszorulva döglött (vagy élő?) aranyhörcsög feje. Az Öregasszony arcán változatlanul ott a mosoly, bár továbbra is bizonytalan, hogy valamilyen határozott gondolattól-e vagy mástól. A szatyor tartalmát felvétel előtt újra számba vesszük a Moszkva téri indító színhelyen, a lépcsős feljárónál; és mindenképpen az Öregasszony közreműködésével: hogy vegye ő is darabonként kezébe a tárgyakat, és lehetőleg ő tegye vissza őket, hiszen az övéi. (Az aranyhörcsög akkor még biztosan él.)

 

 

A terasz mellől egyformán ellátni a teniszpályák klubépületéig, másik irányban a Vérmező-sarok dísztelen, inkább 0-kilométert jelző kőlapjáig. Az emlékkő környezete változó gondozásban részesül az évek folyamán, az esemény változó értékelésének megfelelően. Volt úgy, hogy teljesen elhanyagolták, majd egyszerű gyepsáv kerítette el. Most szerény kordon veszi körül, ezúttal virágkordon. Különben sóderes sétautak találkozási pontjába esik, s így félkörösen meg kell kerülni a történelmi helyet, ahol a Martinovics-féle jakobinus összeesküvés főbűnöseit pallossal kivégezték. A teniszpályás zsákutca végén virágkertészet és facsemete-iskola, folyton csökkenő földterülettel; a szomszédos ifjúsági sportpálya egyre több izom- és egészség-fejlesztő berendezést igényel. Jó szem a maradék díszcserjék mögött kiveheti a rajzásszerűen meglóduló piros és fehér trikókat, a megtorpanást, ahogy mind ugyanarra a sötét pontszerűre figyelnek, ami elhúz, vagy egy magasabb holtponton megáll, és onnét zuhan le. S akkor rávetik magukat. Többnyire ez ismétlődik sötétedésig. Mi az utolsó perceket látjuk, de azt már nem, amire rávetik magukat. A lilás szürkületben élesebb körvonalat kap a klubhelyiség modern épülete. Kissé merev, túlságosan is célszerű; álcázott minikrematórium benyomását kelti. A betonfelületet fekete deszkacsíkok törik meg; a tetőről betonvályú gyűjti az esővizet, s egy sziromhajlatú betonnyelv csurgatja a bejárat melletti betoncsészébe, amihez nem csatlakozik elvezető csatorna. Így tócsa mindig van. A klubhelyiségből közepes magnó-átjátszásban halljuk a Jesus Christ Superstar egyik songját, a fesztiválok hangerejével, Jézus, Jézus, figyelj rám, nem tetszik, amit látok… A szöveg mögül csak a váratlan crescendók alatt szűrődik át a Palestrina latinja, etenim Dominus dabit benequitatem et terra nostra dabit fructum suum… Közben az Öregasszony is tovább kutat. Ideges mozdulata kívülről is látszik a szatyor oldalán, s elképzelhető, hogy a szerinte még élő és kijáratot kereső aranyhörcsög fejét nyomja vissza a kekszesdobozba. Az Öregember zsebei úgyszólván üresek. Pontosabban, a felvétel előtt mi üríttetjük ki valamennyit, bár akkor se sok, amit találunk. A legfeltűnőbb egy szokottnál kétszer nagyobb zsebkendő, nyál- és köpetnyomokkal. A foltok mind sárgásak egy ausztrál, légzést könnyítő cukorkától. A két skatulya gyufa használt szálakkal van tele. A túl bő nadrágba zsák-hosszú zsebek lógnak le, egyiknek az alján néhány beragadt szem a cukorkából. Egy pepita keretes lupét nemzetiszínű, még az irredenta időkben divatos iratkötöző spárga erősít a belső zseb gombjához. Ugyanott tintafoltos irkalap-gyüredék, közepén ataxiás kézzel rajzolt kör; a vonal két vége elbicsaklik egymás mellett. Csak a zsebkendőt és a papírgyüredéket hagyjuk az Öregembernél, mást nem. A cukorkát sem. Az idő nyolc óra körül lehet, vagy valamivel több. Az indítás óta másfél óra telt el, s körülbelül háromszáz méter van mögöttünk. Ennél kevesebb, amit még meg kell tennünk, egy enyhén, majd egy erősen emelkedő útszakaszt. Az Öregasszony, akin rajta van a szemüveg, kis erőltetéssel már innét is láthatja az utolsó kaptatót, a felbontott kövezet piramisait; de nem nézi, ismeri jól. Számításunk szerint több mint negyven éve laknak a Csaba utcai kaptató végénél egy szecessziós sarokvillában, ami valamikor az övék volt, de a háború és az államosítás óta csak az alagsorban bérelhetnek egy szobát. A villa még mindig romos. Az emeleti ablakok kis térre néznek, ahonnét a Virág-lépcső vezet máshová (egészen máshová), s ez a további terület szomszédos az amerikai követség zárt területével, sőt lehet, hogy össze is olvad vele, a lombok bizonytalanná teszik a kilátást. Így mi is csak annyit mutatunk majd, amennyit a szükséges útvonal láttatni enged: a lépcső lonccal benőtt vaskorlátját az első pihenőpadig, ahol kőtábla jelzi, hogy a pad alatt egy ismeretlen katona fekszik (évszám nincs odavésve, csak a név, s hogy honvéd). A lépcsőtől balra a követség épülete a zavarba hozó ellentét, különösen ha a romos villával vagy a szatyorban talált tárgyakkal hasonlítjuk össze. A követségi előudvart mértaniasan tagolt beton borítja, kivéve egy Magyarországon nem honos díszfát, a kiállított tárgyak hivalkodó környezet-hézagában. A bejárat melletti lámpaburában már most égnek a körték, a sárgás folt átüt a tejüvegen; de valószínű, hogy ez nem hanyagság, és nem is pazarlás, egyszerűen az épület „készenléti” nagyvonalúságához tartozik hozzá. Alkonyat után viszont előkelő derengéssel telíti az udvart. Majdnem biztos, hogy az Öregember fehér szalmakalapja a lámpaburákhoz hasonló változáson fog átesni, mire idáig felkapaszkodnak: világító foltként egyre függetlenebb lesz tartozékától, aki egyre észrevétlenebbül olvad a sötétbe. S utolsó képként körülbelül ennyi is marad meg belőle: a világító szalmakalap. Az Öregasszonyból már valamivel több, mert ő megy a járda szélén, s így jobban éri a puszta égfény, ami, ha nem is sok, mégsem elhanyagolható. Addig azonban inkább kényszeredett kinövés a kalap az Öregember fején, ami nincs arányban sem a magasságával, sem a testtartásával. Mellénye csúcsosan eláll a horpadt melltől, hátul a gallér karéjosodik ki a levegőbe, még jobban megnyújtva a csupasz nyakat és csontdudoros tarkót. A két kar hátrahúzva. A kézfej nem látszik ki a bő kabátujjból, csak az ujjak, bár azok sem érnek össze, csupán emlékeztetnek a „hátul összekulcsolt kéz” mozdulatára. Mégis, igyekeznek ebben a helyzetben megmaradni, a szélütött testrészek nyugodtságával, a trottyos nadrágfenék fölött. Tulajdonképpen itt, az étteremsaroknál figyeljük meg először, hogy az Öregember határozottabb kézmozdulatot tesz, mintha inteni vagy félbeszakítani akarna valamit. (Persze, később is párszor – mikor majd fulladva cukorkát keres, például, de nem talál.) Ez a mostani mozdulata megtévesztően olyan, mintha csakugyan egy régi, esetleg éppen egy hatvan év előtti jelenethez kapcsolódna. Sőt, az Öregasszony figyelmét is annyira fölkelti, hogy elhúzza a kezét az aranyhörcsögről (vagy valami másról, ami a szatyorban van), és megfogja az Öregember vállát; helyesebben, a szürke tropikálöltöny lecsúszó válltömésébe szorít bele. Az alkalom nekünk is kedvez, hogy halk metronómhangon tovább mondjuk a magunkét, és ezzel is segítsük az Öregembert „visszakapcsolni”.

 

 

Ajánlatunk lényege körülbelül ez: ahol ma a városmajori park húzódik, valamikor bővizű árok húzódott, ami nagyobb esőzésekkor rendszeresen kiöntött a Vérmező irányába, s ez az árok ma is megvan még, csak föld alá süllyesztve. Így sikerült védettebb helyet biztosítani a későbbi testedző létesítményeknek, szabadtéri színpadnak, május elsejei népbüféknek és bazárárusoknak, gyermekjátszótérnek. Mindezt egy lépcsős emelvényre helyezett kőpannó határolja: a tizennégyes hősi emlékmű hátulja. Maga a szobor, az életnagyságnál nagyobb tábori csendőr a szabadtéri színpadra néz. S csak egészen közelről lehet észrevenni, hogy a fejét kicserélték feltűnés nélkül (még ötvenkettőben egy éjszaka, a reakciós időkre emlékeztető csendőrsapka miatt). A színpad és étterem közt magasodik a templom, harminc éve kibombázott ablakmozaikjai helyén sima katedrálüveg átmenetileg. Esetleg említést tehetünk itt arról a következetességről, aminek a Velencéből ideszakadt mozaikművész, Andrea Brentano Cimerola esett áldozatul: a fővárosban és vidéken élete valamennyi alkotása elpusztult, s pár éve ő is alig pár száz méterre karambolozott a templomtól, utána a saját lábán hazament, evett is, de már nem beszélt többet, néhány ataxiás rajzot készített képzeletbeli utcákról, lagúnákról, és két nap múlva meghalt. De ez mellékmotívum. Az étterem ruhatára mellett – szerencsénkre – egy várostörténeti rézkarc másolata szemlélteti, hogy még hatvan évnél is régebben milyen volt ez a táj. Kissé primitíven felfogott, romantikus Landschaft, a bécsi metsző ízlése szerint. Családias lombú fák, ligetes lankák, tisztások, a patakparton páfrány, elszórva néhány szőlőskert és esztétikusan düledező ház, szelíd gyümölcsösök, a fák között őz és egy fölemelt lábú nyúl. Az ösvényen dekoltált vízhordólány, vállán ormótlan fadézsa, mozdulatában mégis balettes könnyedség. Ilyen biedermeier minden. A mi tájékoztatásunk nemcsak realisztikusabb ennél, de néhány évtizeddel későbbi helyzetet is rögzít, mint a rézkarc dátuma. A park környéke akkor már elég sűrűn beépített, bár még mindig itt van a vámház, és itt a város széle is. Dr. Massány Tibor közlése alapján („Hegyvidék”, a XII. kerületi tanács vb. lapja, 1972. II. évfolyam, 1. szám) – néhány kiegészítő adatot fűzhetünk a rézkarc „terepismertetéséhez”. Ezek az adatok nem a békeidőkből valók, mint, mondjuk, a Buchinger-féle véres beszámoló; már közvetlenül a proletárdiktatúra kikiáltása után vagyunk. „Nagy előkészületek előzték meg az 1919. május 1-i ünnepséget, melyet a Vérmezőn tartottak – írja dr. Massány. – Hatalmas, piros papírvászon borítású szarkofágot állítottak fel Martinovics és vértanútársai emlékére. Odább a Délivasút felé a népünnepély szórakoztató létesítményeit láthattuk. Volt ott helye a zsákfutásnak, a póznamászásnak (ennek tetején kolbász lógott, melyet le kellett harapni) meg a bukfences távfutó- és lepényevő-versenynek. Az érdeklődés középpontjában a nagy felvonulás állott, mely az emlékkoporsótól indult a Vízivárosi temető árkához. Itt találták meg valamikor a kivégzett jakobinusok földi maradványait. A menet fegyelmezett sorokban a Marseillaise-t énekelve vonult… Elhaladtunk a Bors utca sarkán levő Pozsonyi Kávéház, majd a Csaba utcánál a Nagy Anna vendéglő és a Scala mozi előtt. Ahol ma a »postapalota« áll, a Donner Cirkusz sátrában gyönyörködhettünk. A Retek utcában lakott az Árkay és a régi budai Reischl család. A Retek utca 44-ben élt Guckler Károly, a budai hegyek erdőtelepítője, a 46. számú házban Kaán Károly, az Alföld fásításának nagynevű harcosa, és Massány Ernő, a Magyar Aero szövetség alapítója, a meteorológiai tudomány népszerűsítője. E házzal szemben állt a volt Bosnyák Kaszárnya, ahol 1916 nyarán IV. Károly, az utolsó magyar király mint trónörökös szemlét tartott. Ebből a laktanyából az »őszirózsás forradalom« idején a téglafalú kerítésen átmászva szöktek meg a fezes bosnyák katonák. Följebb a »Trombitás-ház«-ban lakott Morbitzer Dezső, a Fővárosi Kertészet igazgatója… Csodálkozva néztük a Trombitás út sarkán álló ház falán a hatalmas trombitát tartó férfit ábrázoló freskót. A Trombitás út valamikor ugyanis a szőlőhegy felé vezető, keskeny szekérút volt. Csak »egynyomtávú« lévén, amikor ide befordult egy szekér, jelezni kellett – trombitával –, hogy figyelmeztesse az esetleg szembejövőt. Ennek emlékét őrzi a ma vakolattal borított – s így nem látható – festmény. Távolabb a Fogaskerekű Vasút (S. F. V.) öreg, fogaskerekes gőzmozdonyából kiszökkenő hangos füttyszó köszöntötte a menetet. Nem messze innét, már akkor is ott állott a Majorból ide helyezett »ECCE HOMO« szobor egy kis liget közepén, a vasúti töltés tövében, vörösre festve. Innen már csak néhány percnyi út volt hátra a temető árkáig, a város határán túl… Történelmünk több szomorú emlékét őrzi e park, itt voltak ugyanis eltemetve az 1848–49-es szabadságharc hős katonái is. Őrizze meg az utókor kegyelettel emléküket!” – fejezi be dr. Massány. És mégis. Hitelesen úgy kell elképzelnünk az akkori, az ezerkilencszáztizenkilences Városmajort, hogy az alakuló utcák szomszédságában a domboldal még hosszabb ideig megőrizte Landschaft jellegét; ha nem is olyan gemütlich módon, ahogy a kiegyezés korabeli metsző (hetvenkét évvel azután, hogy a Kamarilla Martinovicsot és társait a független magyar bírósággal halálra ítéltette; és tizennyolc évvel az aradi tizenhárom kivégzése után) megnyugtató képet igyekezett rajzolni a „megbékélt lázadók” fővárosáról. Így azt is elfogadhatjuk tényként, hogy a mai étteremsarok a véres tüntetés idején meglehetősen közel eshetett Sax Simon pesti kötélverő szőlejéhez; s hogy a présháza kicsit följebb állt, a kétszintes magánvilla helyén, amelyet 1950-ben államosítottak, s rövid ideig a kerületi Magyar Nők Demokratikus Szövetségének a székháza volt. Egy másik adat szerint Silió Péter vajtai paraszt gyanútlanul 1912. május 23-án érkezett meg a fővárosba nagy rakomány paradicsommal. Eredetileg hagymával indult, de útközben túladott rajta, s a fölvásárolt új áruval csöppent bele a tüntetésbe. Baj nélkül a mai Múzeum körútig jutott el (a török szövetség idején átmenetileg Musztafa pasa körút), és csak ott kezdte el ő is dobálni a rendőröket felváltva kővel és paradicsommal – körülbelül a múzeumlépcsőkkel szemben, ahol 48-ban (állítólag) Petőfi szavalta a Talpra magyart. Erre feldöntötték a szekerét, s a megvadult lovát karddal leszúrták. Siliót otthagyták a rádőlt paradicsom alatt, ahonnét úgy mászott elő, mintha vérben fürdött volna. Valószínű, hogy ez hozta tudatködös állapotba. Az ordítozott jelszavakból nem sokat értett, mégis azonnal csatlakozott az egyik munkáscsoporthoz. Először nevetést váltott ki lucskos öltözetével, de nem úgy fogta föl, hogy rajta nevetnek, inkább biztatásnak vette. Arcára a vadság méltósága ült ki, mint mikor a kocsmában könyököl órákig. Akaratlanul is az egyik csoport élére sodródott, s egy szekeréről leszakadt lánccal csapkodott az erősítésre váró rendőrök felé. A figyelmeztető lövések a feje fölött süvítettek el, s ez majdnem boldoggá tette. Még soha nem érezte magát ilyen jelentős személynek. Az se tűnt fel neki, hogy a tüntető csoport hirtelen megritkul, sőt, mikor rángatni kezdték magukkal, durván lerázta őket. Akkor ügetett oda vagy tíz Boda-huszár. Lehet, hogy a még „csuromvéresen” is handabandázó paraszt látványa hatott rájuk, mindenesetre nekirúgtattak, ledöntötték a földre, de Silió fekve is folytatta a csapkodást a lánccal, és eltörte az egyik ló lábát. Ekkor kapott egy hasított sebet a combjára karddal, amit a mellére szántak; s csak erre ugrott fel, és rohant ő is a régi Kecskeméti kapu felé.

 

 

Felvetjük az Öregembernek a lehetőséget, hogy a kijózanodó paraszt igyekezett minél előbb eltűnni Pestről, félve a további rendőri következményektől; és így bukkant fel késő délután a kihalt városmajori szőlőkben, titkos szállást keresve. Az Öregember meghallgatja a szövegünket, de bizonytalan, hogy mindent jól hall-e, és érti-e az összefüggéseket. Noha nem süket, bizonyos hangokat mégis jobban tud érzékelni, bizonyos kurta mondatokat, melyeknek a hangzása gépiesen beidegződött. Azt viszont egyáltalán nem hallja, hogy csoszog-e vagy sem. Azzal az egyenletes lábemelgetéssel lépked, ami állandó kapcsolatot igyekszik fenntartani a földdel, s csak a mélyedések, domborulatok teszik szaggatottá. De most erről is megfeledkezik. Ahogy a terasz felé fordul, annyira megemeli a lábát, hogy cipője nekivágódik a terméskő mellvédnek, s ezzel egy időben kapja fel a kezét is, mintha egy éppen távozó társaságot akarna tartóztatni: két fiatalembert és egy miniszoknyás lányt. Legalább tizenöt méter van köztük, odáig az Öregember nem lát, csak a szedetlen asztalig. Egyedül a lánynak tűnik fel a két aggroncs, s a félreérthető mozdulatot magukra vonatkoztatja. Fém fülbevalóit csörrentve rövidet vihog, mintegy válaszul a gondolatra, hogy azok akarhatnak tőlük valamit. De ez ismét mellékes észrevétele a kameránknak, ami becsúszik, s túlságosan is egyoldalú hangsúlyt ad egy töredéknek a sok közül. Fontosabb ennél, hogy a mozdulattal együtt az Öregember arcán szintén kirajzolódik valami halvány változás. A megritkult borosta közei feketén pontozottak a pórusoktól, s egyszerre ezek is duzzadtabbak most, ahogy az arcbőr feszesebb lesz. A leejtett alsó ajak erősen nedves, ellentétben a pergamenszerű bőrrel. Csak az egyik szemsarok váladékos, de mindkettőben ugyanaz a megtört kék tükrözés, amilyet a recés üveg mögé tett tárgy ad, vagy ha vízréteget iktatunk közbe. Most ez a két felhígult folt is jobban pillantássá húzódik össze. Mindent félretéve, a puszta erőfeszítés pillanata szép most: ahogy mutatkozik. A kép ki is tart hosszabb ideig, bár sokkal több nem történik már. Csak annyi még, hogy a fogatlan száj valamilyen szót próbál formálni, amit egyedül az Öregasszony tud megkülönböztetni a szokott nehéz lélegzéstől. Ő még bámulatosan jól hall, s éppen erre a szörtyögő hangra húzza ki kezét a szatyorból. De szó nem esik köztük; és mi sem erőltetjük. Többek közt azért sem, mert pillanatnyilag nem tudhatjuk még, hogy az Öregember pár nap múlva meghal, s amit most elmulasztunk, az többé nem pótolható – csupán a visszamaradt személyes tárgyakból, papírokból következtethetünk majd homályosan. Az alagsori egyszobás lakásba ugyanis csak a haláleset után lépünk be először; most, a felvétel során nem. Mikor a temetés után felkeressük az Öregasszonyt, igyekszünk a helyszínt is röviden feltérképezni. A pusztuló ház mélyedésben épült, majdnem gödörben. Az összhatás mégsem rossz, a kert és fák tenyészete biztosítja a kárpótlást. Egy apró virágú folyondár az alsó ágakig felnyomul, s ez az összeboruló szőnyegfelület majdnem egy szintbe kerül a követségi épület előudvarával. Csak ha nagy szél van, akkor kezd el az egész hullámzani, jelezve, hogy alatta nincs közvetlenül föld. A fák koronája különösen jól mutatja, hogy a ház milyen mély szintről indul: a lombok alig emelkednek az emelet balkonja fölé. Az Öregasszony és Öregember szobája erre az élő tetőzettel fedett kertrészre néz: mintha zöld akváriumba süllyedt volna a vasrácsos ablak és kilátás. Az ablak előtt öt egyforma hosszúra darabolt gumicső, dróttal összekötve, mint egy monstrum bokréta szárai. Ferdére támasztott vashordóban moszatosodó víz, fadugóján a tömítés ugyanaz a bársony, amit az Öregasszony ruhagallérján láttunk. A kert lejtős oldala egy még elvadultabb kerttel határos, és az nyúlik le a rákkórházig. És ez már csakugyan dzsungel; csupán a közepe táján vöröslik egy kisebb tisztás, mintha kipréselt szőlőcsömögével szórták volna fel. De csak egy hajdani magán-teniszpálya, két vaskampós oszlopán pöttyös kendő, kombiné, és egy szétvert fejű sikló szárad. Felmerülhet a gondolat, hogy Silió Péter valahová ide ereszkedett le, nem messze Sax Simon szőlejétől. A délelőtti attak óta alig evett valamit, pénze nincs, a zsebkendőjébe hajtogatott néhány korona és krajcár valószínűleg akkor szóródott ki, mikor tudatködös állapotban a paradicsomlevet törölgette az arcáról. Kétujjnyi mély sebe hosszabb egy arasznál, de kevéssé vérzik, még időben leszorította a combját zsineggel. Ez még most is rajta van, s talán túl feszesre is húzta, mert a combtő feltűnően duzzadt és lilás, s mintha a heréi is nagyobbak lennének. Nehezen tud vizelni. A szédülést és forróságot a sebláz okozhatja, de erre gondol a legkevésbé. Igazában nem is gondol rá, elintézettnek veszi a kötéssel, amit a gatyájáról szakított le, és orvosságként egy paradicsomot nyomott szét rajta. Hasonló esetben otthon is ezt csinálná; s még szerencsének is érzi, hogy útközben árut cserélt, és nem hagymával érkezett meg. A Musztafa pasa körúton nehezen talált volna paradicsomot. Az Öregemberrel külön is meg kell értetnünk Silió lassú hangulatváltozását; ti. azt, hogy a néhány délelőtti óra életre szóló dicsőség, düh és félelem keverékével ismertette meg, bár inkább úgy, hogy végül senki és semmi iránt nem maradt benne rokonszenv. S ezt meg is ismételjük előtte: hogy senki és semmi iránt. Bár az se baj, ha nem érti világosan. Célunk csak az, hogy egy megállapítás kiemelésével – amennyire lehet – zavarba hozzuk. Adataink szerint Silión tétova üresség, szorongás kezdett eluralkodni, s már a Városmajorba is így érkezett meg. A délelőtt rettenetes messzinek tűnt, de ugyanakkor a szülőfaluja, Vajta is. El tudta képzelni, hogy soha többé nem kerül vissza oda, nem látja a gyerekeit, a feleségét. S épp ez volt az, ami rögeszmés tűnődésre késztette: hogy ezért nem ő a felelős. De határozottan megnevezni se tudott semmit, ami felelős érte. A mai követség épülete helyén leült egy vaslábú malomkőre – „ott, ahol az a szilvás kezdődik, azokkal a csirkóra metszett fákkal”. Amennyire a kövön ki tudta betűzni – Silió ismerte a nagybetűk egy részét –, valami Anna Krakkóé lehetett a birtok. A bíróság később helyszíni szemlét rendelt el Silió fölvezetésével, és meg is találták a követ „KRAKOW ANNO 1706” vésettel. Rejtély, hogyan került oda; de a tulajdonos Burre zsidó se tudta megmondani, ő még a telekkel együtt vette meg Czanin Miskótól. Silió itt ült késő alkonyatig. Légvonalban nem messze a Trombitás-háztól, a cirkusztól, a Nagy Anna vendéglőtől, mégis rejtekhelyen érezhette magát, a domboldalon senki sem járt. Először zavarta, hogy a lombok fölött tisztán ki tudja venni a részleteket; még azt is, ha valaki kiment a vendéglőudvarra, és megállt, mintha a domboldalt figyelné. S azt hitte, hogy ugyanígy látják őt is, aki jobban belemosódott a tájba. De ez a rossz érzés nem tartott soká, hamarosan az ellenkező végletbe csapott át: közömbös háttérré lettek az utcák. Másnak lehet, hogy fontos ez a háttér; neki már nem. Pedig még a tárgyaláson is pontosan emlékezett, hogy a mozi bejáratát vasráccsal támasztották be a tüntetés miatt, a cirkusz környékéről fölhallatszott valami állathang, ami nem hasonlított a birkáéhoz, a Nagy Anna vendéglő kertje üres volt, a székek asztalra borítva, csak egy kuvasz húzgált egy láda-nagy csontot, talán tehénfejet. Később feltámasztotta a lábát egy ágasfa nyergébe, amit szalonnasütéshez dugtak le, alatta még ott volt az elszenesedett parázs, az esőcsepp lyuggatta hamu. Úgy érezte, hogy így, föltámasztott lábbal könnyebben tud vizelni. A hólyagja azonban nem volt annyira tele, hogy nagyobb ívben tudja kinyomni, inkább az inger volt erős és fájdalmas, s gyerek módjára lepiszkolta magát, a gatyáját kívül és alatta is végig. Ez az undok nedvesség még tovább fokozhatta a tehetetlenségét meg a gondolatot, hogy ide van szögezve, s hogy otthon se lehetne már semmi ugyanaz. Hogy alig harmincévesen jutott el oda, hogy még elképzelése sincs a következő napról. Saját vallomása szerint csak ülni akart, megszáradni, és nem menni sehová. És akkor sírt; amit úgy értett, hogy meg kellett törölnie a szemét, ahogy a felesége szokta. Utána végigkutatta a zsebeit, hátha talál valamit, amit fogdoshat, ütögethet, de üresek voltak a zsebei. A védő később ezt enyhítő körülménynek próbálta elfogadtatni: „Kétszer is megpiszkolt göncén kívül semmije nem maradt, ami eddigi életére figyelmeztethette volna, még egy apró tárgy sem a szeretett élettárstól” – mondta a jegyzőkönyv szerint, s csak hatáskeltő szünet után folytatta.

 

 

Itt mi is rövidebb szünetet tarthatunk a tájékoztatásban. Az Öregember zsebeinek a kiürítésén már túl vagyunk, viszont most adjuk vissza a köpetnyomos zsebkendőt és papírgyüredéket. Tanácstalanul markolja össze, mintha nem érzékelné, hogy amit fog, az kettő, és így akarja benyomni a kabátzsebébe. Az Öregasszony szégyelli az apró szórakozottságot (bár kevéssé indokolható, hogy miért éppen ezt), és igyekszik eltakarni az Öregembert a testével. Közben megragadja az erőtlen csuklót, kiveszi a zsebkendőből a papírt, és betömködi a befércelt szivarzsebbe. Így szorosan szembefordulva még jobban látszik, hogy az Öregember nemcsak a görnyedtsége miatt, de mindig is alacsonyabb lehetett nála: még a szalmakalapjával együtt is csak az asszony álláig ér, s az arcával éppen a melle elé kerül, amíg az a szivarzsebbel bajlódik. Ebben a helyzetben, sajnos, nem lehet teljes szembe-totált adni (kivéve, ha az Öregasszony testén keresztül tudnánk látni) – valahogy mégis így volna jó hangsúlyozni az Öregember arcát: alig pár centire a fakó ruhaanyagtól, a több réteg fehérneművel, halcsontos melltartóval fedett, lapos mellektől. Pillantása pontosan olyan, mint máskor, a pupilla nem jelez változást. Néz, mintha valóban keresztüllátna az Öregasszonyon, s türelmesen hagyja, hogy a kéz, amit nem néz, fölszakítsa a még Sydneyben (nyilván a tisztítóban) befércelt zsebet, s beletegye a visszakapott papírt. Ez az együttes pózuk – elismerve a gondolattársítás idétlenségét – olyan jelenetre emlékeztet, mintha egy szikármagas, női De Gaulle lépne túlságosan közel valamelyik régi frontharcosához, hogy érdemrendet tűzzön a mellére. Mindez az indító színhelyen történik, a lépcsős feljárónál. Panoráma-háttérként hagyjuk kiélesedni a mélyebben fekvő Moszkva teret a magányos piperereklám-oszloppal, a hernyótalpnyomos térséget, ahová a metróállomás kerül. Nehezen rendeződő tér, átmeneti bódék és terelőjárdák családias zűrzavarával. Ebbe torkollik a Mártírok útja, itt van a lebontásra kijelölt katonai bíróság és börtön, falán az ellenállás áldozatainak egyik emléktáblája. Szintben az Állami Biztosító neonreklámja emelkedik a legmagasabbra egy sarokház homlokzatán. A „készenléti” igyekvés itt sem hiányzik, a csövekben már most vibrál a fény (néhány betű kivételével), hogy majd később érvényesüljön maradéktalanul. A kép ennél is tetszés szerint kitarthat; mintha megfeledkeztünk volna valamilyen célkitűzésről. Majd gyors váltással visszatérünk az étterem-teraszhoz. Azt a pillanatot rögzítjük újra, mikor az Öregember már majdnem benyúl a szedetlen asztalig, s próbál még tovább lépni, nem véve tudomást a terméskőmellvédről. És az Öregasszony éppen húzza vissza. Suta helyzet, de mégsem kelt feltűnést; csak mi adunk neki jelentőséget azzal, hogy megfosztjuk környezetétől. Azt a rögeszmés szigort próbáljuk megragadni most, ahogy az Öregasszony az esett váll után nyúl, és ahogy egyetlen tárgyra szűkül rá a szeme: az Öregemberre. A kettő együtt a gépies féltés és rendreutasítás különböző árnyalatait sűríti, minden szó és hang nélkül. Lehet, hogy a szemüveg-csillogás, az erős dioptria is hozzájárul ehhez a hatáshoz, és a csontos csukló, ahogy a csipke-mandzsettából váratlan tolattyúként kilökődik, végén a pikkelyesedő, inas ujjakkal – mindenesetre van az egészben együtt valami számonkérhetetlen, csendes „fasizmus”. Az Öregember a bosszúság és felindulás legkisebb jele nélkül szakítja meg kapcsolatát azzal az emléktöredékkel, ami felmerülhetett benne. Csoszogó helybentopogással ismét irányba állítja magát, illetve állítódik, mert az Öregasszony keze végig ott marad a vállán, s nem engedi, hogy tovább forduljon, ami azt eredményezné, hogy szembekerülnének egymással; és most nem erről van szó. A járda egyenesébe kell újra beállnia, hogy a c-jelzésű háztól a következő, d-jelzésű házig folytassák útjukat. Itt finoman észrevehetővé tesszük, hogy nem rögtönzésről van szó, hanem egy rég kialakult sorrendet tartanak be: az Öregembernek kell először megindulnia. Ez nemcsak ellenőrzést biztosít az Öregasszonynak, hanem a közvetlen és állandó kapcsolat lazítását is; olyan kikapcsolódást, amit a viszonylag nagyobb frissessége még igényel, és élvezni is tud. Az Öregembernek látszatra nincs sem ilyen, se másmilyen igénye. Minden jel szerint mindig éppen abban a helyzetben van, amiben van, s a számára lehetséges élvezet mindig a saját helyzetével azonos. Mindezt még világosabbá teszi egy cinéma direct-szerű véletlen. Mielőtt a d-jelzésű ház elé érnénk, a Városmajor utca felől újra befordul az öntözőautó. Rajtunk kívül nincs senki a járdán, s valószínűleg ez teszi figyelmetlenné a vezetőt: csak az utolsó pillanatban csökkenti a nyomást, és egy jó adag permet még odacsapódik az Öregember nadrágjához. Kicsit lassított felvételben: a slicc aljától sima menetelességgel nyomul lefelé a hirtelen kisötétedő nedvességnyom. De nem veszi észre, változatlan ritmussal csoszog tovább. A hátrébb lépkedő Öregasszony még időben megállhat, és tiltakozón fölemelheti a szatyrát. Ahogy ott áll, gombfejes tűvel átszúrt, zsugorodott kontyával, és alig fél méterre elcammog mellette a gólemszerű test, elsősorban az arányokban és formákban jelentkezik bizonyos humor. Másrészt, még remény sincs rá, hogy a méltatlankodó mozdulat jogosságát bárki is számításba venné. Mikor pár pillanat múlva a kocsi fara is továbbhúz, hirtelen kilátás nyílik a szemközti ház U alakú belső udvarára. Ötemeletes falak. Az udvar cementes, szűk, tele építkezési maradvánnyal. A negyedik emelet balkonjáról fekete szemüveges férfi figyeli a jelenetet, de nem lehet eldönteni, hogy vak-e, vagy csak túl sötét napszemüveget visel. Az Öregember ugyanakkor jó tíz lépésre eltávolodott már, s csak most áll meg ütésszerűen, pontosan akkor és úgy, ahogy a szokásos fulladás ezúttal is rájön: még a hátrébb maradt lábát sem húzza előre a másik mellé. Így áll megmerevedve, és nem kap levegőt. Ezt mi is hátulnézetből látjuk, amíg az Öregasszony is meg nem indul. Kis idő kell azonban, hogy észrevegye és érzékelje az ismerős lábtartást, ami mindig ugyanazt jelenti: a fulladás kezdetét. Akkor viszont olyan fürgén lódul meg, amit tényleg nem vártunk tőle. Ha nem kinagyítva, csupán megfelelő távlatból nézzük: két vékony lábszára a ferdére csúszott szoknya alatt erősen kifelé dől, széttart. Elképzelt meghosszabbításuk egy lefelé fordított háromszög vázát adja, ahol a szárak valószínűleg csak jelentéktelenül vastagodnak a combtőig. A szoknya csapódása is ezt sejteti, ahogy szaporán lép: a lába között tágas hézag lehet.

 

 

Később, egy adott pillanatban, ezt még szemérmetlenebbül vesszük majd észre, a haláleset után. Ott fogunk állni a szobájuk akváriumzöld homályában, s kérésünkre régi leveleket, fotókat, néhány jegyzőkönyvet szed elő a szekrény fiókjából. Ehhez mélyen kell lehajolnia, s ezt csak úgy tudja végrehajtani, ha a szoknyáját följebb húzza, a lábát szétveti, hogy ne dőljön előre. Ez a mozdulat elég sokat szabaddá tesz az alsó öltözet rétegeiből. Itt derül ki, hogy a lábak – bokától a comb aljáig – szorosan be vannak fáslizva. Van alsószoknya is rajta, amire egy fakókék, rongyosodó kombiné feszül rá. A fáslizás fölött fedetlen csík, csak a puszta bőr és hús. Ez enyhén kékes, tele piros pókhálóerekkel. Még följebb a rózsaszínű bundabugyi gumival behúzott ráncolását látjuk (régiesebben szólva, a bugyiszár begallérozását). Ennyi a kép, az első gyors odapillantásra. Amit a félhomályban nehezebben tudunk kivenni, a szétvetett láb közé lelógó szalagszerűség, ami az Öregasszony mozdulataira aprókat leng. Egy pillanatig még penisutánzatra is emlékeztet: erőszakkal hosszúra nyújtották, s úgy maradt, mint a fáradt gumicső. Udvariasságból felgyújtjuk a mennyezeti lámpát, hogy jobban lásson; s akkor tisztázzuk mi is, hogy ami lelóg, tulajdonképpen kettő, két egymásba akadt harisnyatartó-gumi, végén a csillogó fémkapoccsal. Vagyis maga a kötő a bugyira van kívülről rákapcsolva, derékban. Van ugyan most is harisnya rajta – vastag, fekete flór –, de nincs egyik se rögzítve, mindkettő térdig lecsúszik, az alsó lábszárakra is leereszti a laza gyűrődéseket, s csak hátul, a patentgombos bársonycipő sarkánál mutatkozik eltérés. Valószínű, hogy a túl bő harisnyafejet behajtja a sarok alá, és ez csinál két fület a bokánál. Most azok is föl-le csapódnak, ahogy szaporázva lép. Épp akkor ér oda az Öregember mellé, mikor az a zsebébe nyúl a cukorkáért. Ez, és a kettejük arca, együtt kell úgy hasson, hogy a jó időben elkapott állóképek időnélküliségét idézze. Mintegy a légszomj holtpontját, amit megelőzött egy bizonyára slájmos, szaggatottan fölfelé túrázott lélegzet, elérve az alig kielégítő telítettséget, ami a megállás görcsét is okozta, hogy se kiengedni, se tovább szívni nem tudja a levegőt. A szemek kék tükrözése még ebben a kritikus pillanatban is alig mutat változást. Talán fényesebb a szokottnál, dülledtebb, bár a szembogár ugyanolyan méretű marad, s majdnem mozdulatlan. Hiányzanak belőle az apró rebbenések, amelyek jelezhetnék, hogy valamilyen külső látvány beléje hatolhat. Pillantása egy teljesen önmagába visszatért pillantás. Az Öregasszony arca és szeme rövid időre idomul az Öregemberéhez, önkéntelenül ő is visszatartja a lélegzetét, az ő szembogara is merevebb lesz. Mégis azzal a különbséggel, hogy érezzük: mindez módosítható. S a bőr, a száj, a szemhéjak rángásai el is árulják, hogy szándékos visszafogottságról van szó. Néhány pillanat múlva az Öregember eljut oda, hogy valamennyi levegőt ki tud engedni, de azonnal beszívni is kénytelen, mielőtt még az elhasználtat egészen kiengedné. S ezzel indul meg a szörtyögő zihálás, az egész test „zihálása”, amit kameránk számára a könnyű tropikál lebbegése közvetít, a lötyögő nadrágszártól a lógó válltömésig. De szó most sem esik. Az Öregasszony, akit az Öregember zsebeinek kiürítésénél igyekeztünk mással elfoglalni, sietve kutatni kezd a zsebekben, hogy keressen egy szem cukrot. (A helyzet annyira felelősségteljes, hogy közbeléphetnénk; de nincs kielégítő érvünk és indokunk, hogy mért nem tesszük meg. Illetve, ami van, nem kielégítő, csak pontos. Tanácstalanságunkat úgy érzékeltetjük, hogy párhuzamosan egymást is figyelni kezdjük. Vagyis a kiszolgáltatottságnak arra a körforgására próbálunk utalni, hogy bennünket is ugyanúgy figyelhetnek, rögzíthetnek, irányíthatnak, ahogy mi őket. S ez legalábbis bizonytalanná teszi, hogy amiről szó van, milyen mértékben minősülhet játéknak; és kérdésessé, hogy a minimális „rendezés”, amit engedélyezünk magunknak, egyáltalán rendezés-e, vagy inkább végrehajtás. Vagy olyasmi egyszerűen, ami sem ez, sem az. Amivel a történelem kérdését is érintjük, és minden történés ontológiai humorát és iróniáját; másrészt azt a botrányt, hogy legönzetlenebb közbelépésünk se lehet több a caritas jobb híján hatásosságánál, végül is. S éppen ennek a gondolatnak a jegyében igyekszünk magunkat is olyan helyzetbe hozni, hogy az Öregember rohamát úgy éljük át, mintha magunk is fulladnánk, fulladhatnánk vagy nem fulladnánk. S a kölcsönös beavatkozásunk éppen azért marad el, mert olyan alapos és ellenőrizhetetlen logikával próbáltuk végiggondolni ezt. Közbevetett filozofémánkat természetesen nem tartjuk jelentősnek, csupán fontosnak, hogy jelzést adjunk róla; s közlésére esetleg narrátor-hangot is alkalmazhatunk, ha marad idő rá.) Az Öregember közben félvállal támaszkodott a falnak, s a szeme továbbra is tartósan dülledt. Az Öregasszony a bélést is kihúzza a külső zsebekből, hátha a varrásmélyedésben talál egy szem cukrot; s amíg a kihúzott zsebbélést csavargatja, másik kezével aprókat nyom az Öregember mellén. Lehetséges beavatkozásunk elmulasztását (meggondolását) most követi egy olyan pillanat, ami meghalad minden szóba jöhető szempontot; anélkül hogy magatartásunkat elítélni vagy igazolni akarná. Tárgyilagosan nézve: önkéntelenül is alkalmat adtunk az Öregasszonynak – és mégiscsak mi! –, hogy az elkövesedett mozdulatok múltjából kiemeljen egyet, amire valószínűleg maga se számított. Mi sem. Mint a betonszürke harangláb ablakát, ezt a mozdulatot is hagyjuk felfényleni. A mellkas nyomogatást abbahagyva valamilyen bájt sem nélkülöző sutasággal hajol az Öregember arcához, a száradó és mégis nyálas száj fölé, s a saját, enyhén rúzsozott száját rászorítva, szívni-fújni kezdi a levegőt. Ha kiszakítanánk ezt a képet a környezetéből s a közvetlen előzmények folyamatából (amit különben meg is teszünk: az elraszteresített háttérből csupán a két arcot élesítjük és nagyítjuk ki, legalább a kétszeresére) – akkor mikroközelből tanulmányozhatjuk egy minden szenvedélyt felülmúló érintkezés anatómiáját. S az érzékiség olyan rémületét, ami egyidejűleg emlékszik önmagára, s kényszerül is rá, hogy megtagadjon minden emléket. Amit látunk, két arc végsőkig összehangolt együttműködése. Az Öregasszonyé ütemesen kipúposodik, behorpad, és így kényszeríti, hogy az Öregemberé egy épp ellentétes ritmust vegyen fel. Nem gyorsan, de sikerül: a rángások lassan rendezettebbé válnak, a fulladás görcse enyhül. De kis ideig még utána is egymáson marad a szájuk, mintha a feladatszerű együttműködés lazulásával hirtelen fellépne az ernyedtség, s nem volna erejük ellenállni neki. Látszatra a hevesebb csókot követő izomfáradtság állapota ez, mikor az ismételt rohamozás ellenére a szájüreg – kölcsönösen – továbbra is birtokbavehetetlen marad: nem lehet minden pontját egyszerre érinteni. S az érzékek végül is az ajkak, a nyelv alig-érintésében nyugszanak el. Az Öregasszony szeme végig nyitva van, most hunyja le egy kicsit, megint kinyitja. Szájuk közben eltávolodik kissé. A mérsékelt naturalizmus is elég, hogy utalni tudjunk a következő néhány mozzanat értékére. Az Öregember alsó és felső ajka taplószáraz most, s ebből a száraz résből lökődik ki a sárga nyálhabbal borított nyelv tompa félcsúcsa. A kép megtévesztően olyan, mintha követni akarná vele az Öregasszony lilásvörös, túl hegyes nyelvét, mely éppen húzódik vissza. El kell képzelnünk (képzeltetnünk) újra, hogy az eltelt hosszú másodpercek ezt a két nyelvet kényszerítették érintkezésre, elhomályosítva, de ugyanakkor fel is ébresztve az érzékiséget a puszta mozdulat-azonosság révén. Újra egymásba hatolhattak, újra egyszerre élhettek át valamit, még ha egészen másképp is. És ezt ők is érzik: szemükben suhanásszerű, gyermekes megtorpanást fedezhetünk fel. Nem többet: egy már rég időszerűtlen mosoly vázlatát. Következménye azonban nincs, se szóban, se mozdulatban; csak az Öregember hallat valami torokhang-jelzést, hogy „igen” – „most már jobb” – „mehetünk, azt hiszem”. S az Öregasszony csak ezután veszi észre a slicctől lefelé húzódó nedvességet. Fegyelmezetten odanyúl, megtapogatja a tropikált, orrnyerge fölött összébb húzódik a két szemöldökvég. Az Öregember nem mutatja, hogy sejti vagy tudja, mire gyanakszik az Öregasszony. El van foglalva az újra megindulás feladatával; hogy közelebb húzza egymáshoz a lábát, melyet a fulladás alatt túlságosan terpeszbe roggyantott. Végül az Öregasszony segítségével sikerül irányba fordulnia, s most már egymásba karolva indulnak tovább.

 

 

A Palestrina-kórus gyermekénekesei körülbelül ezzel egy időben tódulnak ki a harangláb repesz-nyomos ajtaján. Egy pillanatra körbesvenkeljük az égaljat, mintegy az időpontot is rögzítve, hogy ezekben az utcákban most ment le a nap – legfeljebb a követségi épület toronyszobájából lehetne elcsípni még a napkorong szélét. Az étteremben kiakasztott rézkarc elég megtévesztő, de azért egy kitartott állókép erejéig újra igénybe vehetjük itt: a metsző ugyanis szintén késő délutánt, alkonyt igyekezett ábrázolni a képen. Módszere a megszokott: a sűrű vonalkákkal hangsúlyossá tett dombgerinc fölött – egy már nem látható napfókuszból – szaggatottan széttartó vonalnyaláb tölti ki az égnek meghagyott helyet. A dekoltált lány ugyanakkor indokolatlan oldalfényt kap, s így jól érvényesül a félrecsúszott ing, a dézsát tartó karral megemelt körtemell aprólékos kidolgozása. Ehhez képest az őz és a nyúl elnagyolt részletek, s bele is olvadnak a lombárnyékba. A kihangsúlyozható különbség azonban fontos: a Városmajor utcáig tartó szakaszon, amit most kell megtenniük, az Öregember és Öregasszony sehonnan nem kap oldalfényt, és árnyékuk is alig van. Épp annyi és olyan a világítás, hogy az árnyékuk színe megegyezik az aszfaltéval. Szerencsés véletlen, hogy ez a semlegesítő szürkeség ad közeget a lépkedésüknek: mintha állnának és haladnának egyszerre, egymásba karolva. Bizonyos távolságból, hátulról, akár idilli benyomást is kelthetnek a mindig hatásos ábrázolások módján. Akik a hegyről már lemennek, magukban halkan énekelnek. Másrészt a világítás is segíti őket, hogy egy elbizonytalanodó térbeliségben határozódjanak meg, egyenrangúan az egyéb tárgyakkal. Ezt az önként adódó „beállítást” nem módosítjuk, nem avatkozunk be se közeledéssel, se távolodással. Engedjük, hogy ők távolodjanak tőlünk; illetve, mintha a mi figyelmünk is lanyhulna, és egyszerűen ejtenénk őket – egy Öregembert és egy Öregasszonyt, akik eddig hipertrófiásan fontosak voltak a számunkra, s most már nem azok. Ezt a lehetőséget úgy hagyjuk nyitva, mint egy lehetséges befejezést. (Persze, hogy minek a befejezését és milyen értelemben, milyen célzattal és milyen megfontolt céltalansággal – kérdések, melyeket nem vetünk fel, csak a talajt puhítjuk hozzá, s a kétséget igyekszünk szilárdítani.) Kiszámítható, hogy a felásott Városmajor utca deszkapallójáig körülbelül x percre lesz szükségünk, a további meredek emelkedő még ennyi és ennyi perc – ha a mostani lassított tempót tartják, beleszámítva a szaporodó pihenőket. S ha újabb roham nem jön. És ez csakugyan eléggé banális ismétlése az eddigieknek, hogy csábítson az abbahagyásra, és tényleg útjára bocsássuk a két öreget. Fontos azonban, hogy továbbra se titkoljuk tanácstalanságunkat. Ezt különben a kameránk összevissza kóválygása is mutatja: ahogy a mongolidióták mozgatják a fejüket, s kerül eléjük, ami kerül. Az ő közismert mozdulatuk, hogy hosszabb fejkóválygatás után, természetellenesen kibicsaklított kezüket kezdik nézni egészen közelről, hozzá igazított nyakferdítéssel. Ehhez hasonló történik most. Rövid svenkelés és pásztázás után (repedések, lyukak, tűzfalcsík, szögre szúródott csutka stb.) végül a mi pillantásunk is a saját, tevékenység nélkül maradt kezünkre téved. S ez lényeges mozzanat. Ennek kellene úgy hatni, hogy képesek legyünk legyőzni a figyelmünk lanyhulását, és újra tudomásul vegyük: egyszerűen nem tudunk kitalálni értelmesebb feladatot, mint amit eddig is csináltunk – ez a dolgunk: az Öregasszony és az Öregember. „TENNI!” Ezt közbeiktatott feliratként dobhatjuk be itt, mindegy, milyen formában. Lehet szakadt cetlin, vécépapíron, tintával vagy ceruzával, kezdetleges írással, csak az a fontos, hogy olvasható legyen. Vagy ezt, kiegészítésül: „FOLYTATNI!” Annál jobb, minél közhelyszerűbb jelszót alkalmazunk, nyílt mellet mutatva a komfortos cinizmusnak, sznob kiábrándultságnak, a túl okos legyintésnek. Egyszóval – nyugodtan ébreszthetünk ilyen lelkes hatást és gondolatokat; jelezve, hogy csak látszatra vesztettük szem elől az Öregembert és Öregasszonyt. Ugyanis van más döntésünk is, hogy a húrt hogyan feszítsük tovább. Az előbbiek ellenpontozására a Diderot–D’Alembert-féle Nagy Enciklopédia rézmetszet stílusában emelünk ki egy mozgásban levő archimedesi csavart mint az onanisztikus működés klasszikus példáját, a haladás paródiáját. S csak ezután fordulunk ismét az Öregasszony és Öregember felé, valamennyiünket megnyugtatva, hogy még jól és biztosan a látószögünk harapófogójában vannak. Sőt, ahhoz képest, amennyi időt elvesztegettünk, alig haladtak valamit. Ahogy hátulról közeledünk feléjük, a vártnál közönségesebb magyarázatot kap a korábbi optikai csalódás; hogy úgy mennek, mintha állnának. Az Öregember a rohamtól kimerülve majdnem emelés nélkül csúsztatja a lábát, s az Öregasszony a maga módján kénytelen alkalmazkodni hozzá, és ez a közös csúszás-csoszogás teszi olyanná a mozgásukat, ami különbözik a miénktől. Hasonló pontatlanság, hogy karonfogva mennek, noha másfelől mégis csak úgy. Az Öregasszony hónalj alatt szorítja az Öregember karját, valószínűleg erősebben a kelleténél, s a saját magasságához igazítva. A vézna váll így majdnem egy arasznyit megemelődik, amitől kirívó ferde tartást kap a tropikál ruha; hozzátapad az Öregasszonyhoz, de kissé el is dől tőle. Mint a gyerek, akit vonszolnak, bár szívesebben lecövekelné magát. Pedig látszik, hogy nem; a szuszogást kísérő ollózó szájmozgás mutatja, hogy az Öregember érzi a ritmust, s igyekszik megfelelni az erejét meghaladó mutatványnak. Az elszorított kar közben hűdésesen lóg, mint egy független végtag, amit közéjük akasztottak. Az Öregasszony arcán részvétlenségig odaadó segítőkészség. Összezárt ajka keskenyebb, mint eddig bármikor.

 

 

Ezt a pillanatot tartjuk alkalmasnak, hogy megállítsuk őket, és felajánljuk: forduljunk vissza, és vessünk közösen egy pillantást az étterem ruhatára mellett kiakasztott rézkarcra. Nem mintha jónak találnánk a romantikus környezet-hamisítványt, mégse volna érdektelen az Öregembert szembesíteni vele; s talán várhatunk olyan reakciót, ami a saját emlékfoszlányait is más megvilágításba helyezi. Ahol állunk, már nincs túlságosan messze az egykori gyümölcsöstől és szőlőskerttől, ahol Silió Péter a malomkőre leült. Vallomása szerint annyira alkonyodott, hogy csak a tarkóját érte a nap. Mintha meleg vízből kihúzott rongyot nyomtak volna rá, valami ilyesmit érzett. Ha ma akarnánk a helyszínelés pontosságával mindezt fölidézni, így rögzíthetnénk a helyzetet: a magánvilla, ahol rövidebb ideig a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége székelt, már árnyékban van; vagyis a hajdani Sax Simon-féle présház. Inkább a követségi épület esik abba a sávba, ahová a dombgerincen gellert kapott napfény még bevilágít – ilyenkor ugyanis néhány méter szintkülönbség is számít. Bár Silió a kisebb fényerőt is többnek érzi most, bizonyára a seblázat kísérő hidegrázás miatt. (A malomkő valamelyik követségi lámpaoszlop helyén állhatott, a „csirkóra” metszett fák között.) Silió védője az utolsó éjszaka több órát tölt a védencénél, mielőtt a papnak átadná a helyét – s a következőkben az ő visszaemlékezésére támaszkodunk. Siliónak határozott kívánsága, hogy csak kivégzése után értesítsék a családját, de azt már nem tudja megindokolni, hogy miért. Lehet, hogy ez is összefüggésben van azzal az „ürességgel”, amire a tárgyalás során céloz. Hogy van egy Vajta nevű falu, Sára nevű asszony, Sára és Péter nevű gyerek, nem látszik megismételhetőbbnek előtte, mint az, hogy a tárgyalóteremben ül. A malomkőnél, miután sikerült kicsit fájdalommentesebben vizelnie, megpróbál visszaemlékezni – a körútra, a Boda-huszár arcára, ahogy mélyen lehajol a nyeregből, és éppen feléje vág. Ő továbbra is félig hanyatt kénytelen maradni, hogy a lánccal csapkodhasson, pedig bántja, hogy kényszerhelyzetében elfogja törni valamelyik ló lábát. De ugyanazok a lábak meg is akadályozzák, hogy jobban fölemelkedjen. Így végig félkönyökre támaszkodva végzi, amit tud, mint a cséphadaró. Csak most már szégyelli ezt. Utólag nézve – szerinte – még álló helyzetből kellett volna egy huszárt megcéloznia a megpörgetett és elengedett lánccal (biztos, ami biztos) – és nem vaktában csapkodni valamennyiük felé. Ezzel a módszerrel még a megvadult bikát is le lehet teríteni – mondja –, ha az ember nem szarik be, és tudja, hogy hány méter kell a pontos célzáshoz. Silió arra magyarázza ügyetlenségét, hogy közben az ordítozott jelszavakra is próbált figyelni s a rendőrhuszárok csillogó parolijára. És ez sok volt együtt. Hasonló zavar és tájékozatlanság lett úrrá rajta, mint később a tárgyalóteremben: az őrök és bírák, a védője és a nézők, mind egyrement. Az arcok. S hogy mind együtt mit akarnak. Se külön, se együtt, sehogy se tudott rokonszenvet érezni irántuk. (Ezt most is megismételjük az Öregember előtt; de most is csak egy mammogó szájmozgást kapunk válaszul.) Vagyis: semmi rokonszenvet, mondja Silió. De igazában már gyűlöletet se. A védő szerint olyan ürességről beszél a maga egyszerű módján, ami nem nélkülöz bizonyos kifacsart nyugalmat és belátást. S ez legalábbis meghökkentő, ha a vádlottak szokásos viselkedésével hasonlítjuk össze. Az igazság az, hogy bárhogy erőlködött is, végül mégse tudta felidézni a Boda-huszár arcát, pedig minden másra jól emlékezett, a két csillagjára, a kardmarkolatra, a lova szügyére, s hogy a ló harmadfű nóniusz lehetett. És ugyanígy járt a munkással is, aki tovább akarta ráncigálni, mielőtt a lovasok földre döntötték: nem valakinek érzékelte, csak egy olajos zubbonynak, talán bőrköténynek is, vagy lehet, hogy mind a kettőnek. A huszár és a munkás arca egyformán mosódik bele a délelőttbe. S makacsul nem is tud mást hajtogatni a védelmére, csak azt, hogy pihenni ült le a malomkőre, meg hogy vizelni próbáljon. Bár van egy másik mozzanat is a jegyzőkönyv szerint, ami nem elhanyagolható. A bíró egy kérdésére Silió a szokottnál hosszabb ideig nem válaszol. Ez önmagában még nem kelt feltűnést; inkább a részvét és iszonyodás keveredő érzését mélyítette a hallgatóságban: íme, egy zavarba hozó szörnyeteg. Később viszont, minden átmenet nélkül arról kezd beszélni, hogy az erősödő szürkületben valami madarak szállták meg a szilvafákat. Először azt mondta: „Úgy kiabáltak, mint az üllőkalapács.” Utána meg ezt: „Biztos egy csapat szarbabuk volt, azokat kellene felakasztani.” A nevetés ekkor tört ki a hallgatóságból; de a bíró azonnal lekopogta. Az ismeretlen madárnevet azonban utána se tudták megfelelő ismerttel helyettesíteni. A védő feljegyzése szerint ez a jelenet sokat ronthatott Silió amúgy is reménytelen helyzetén, különösen azután, hogy másodszor is felhangzott a nevetés. Valaki ugyanis megjegyezte: talán büdösbankára gondol a vádlott, mire egy másik közbeszólt: „Lehet, de az nem jár csapatban, és alkonyatkor legfeljebb párzik.” A bíró ezután üríttette ki a termet. Silió látszólag nem vette tudomásul a változást, továbbra is a széksorokat nézte, mintha a hallgatóság ott ülne, s mutogatni is arrafelé kezdett, mikor felszólították, hogy ismételje meg a vallomását. Szövege annyira rövid, hogy inkább csak a mozdulatait egészíti ki. Ahol ült (illetve áll most), azt jelöli meg a malomkő helyének, a terem bal hátsó sarkát pedig, amerre a présház fekszik; csak persze sokkal messzebb. Így a mai topográfia szerint is világos, hogy az utca, amelyiken az Öregemberrel és Öregasszonnyal haladunk, a présház irányából vezet a malomkő felé. Ezt a pontoskodó elrendeződést fel is rajzolhatjuk a régi fiú-árvaház falára, ahol éppen megállunk pihenni – s mintha tényleg érdekelné őket a váratlan ötlet. Bár valószínűbb, hogy pusztán a körülményeskedésünkből gyanítanak valamit, ami tőlük függetlenül is érvényes és fontos. Silióról már nem mondható el ugyanez: az adott pillanatban kizárólag csak azt éli, amit mond. Előadása szerint Sax Simon úgy jelenik meg a présház hátsó padlásajtajában, mintha végig ott tartózkodott volna. Őt még jól látja a malomkő mellől, de a Nagy Anna vendéglő udvarán rohangáló kutyát már nem, az belemosódik a homályba. A padlásajtóhoz rövid létra vezet föl, és Sax Simon ezen lépked le, kezében egy vergődő, szőrmés állattal. Silió nyúlnak nézi, s utóbb ki is derül, hogy hurokkal fogott mezei nőstény. Állítása szerint a kötélverő „iszonyú hosszú ideig” állt a létra aljánál, kezében a csapkodó nyúllal, és nem csinált vele semmit. (Lehet, hogy cigarettázott is közben.) Silió ekkor emelte ki a lábát az ágasfából, és megindult lefelé a szilvásban. Rövidebb időre egy mély vízmosásban tűnt el (ma annak a háznak a helye, ahol az Öregasszony és Öregember lakik), de innét elég nehezen tudott fölkapaszkodni, s a sebe is újra vérezni kezdett. A felső rizlinges pásztán kellett még leereszkednie, míg végre szemtől szembe állhattak egymással. Sax összetéveszthette valamelyik ismerősével a szürkületben, mert halkan fölnevetett. A nyúl még mindig ott rúgkapált a kezében; de cigarettát most nem látott parázslani Silió. Ezt a közlését úgy módosítja később, hogy volt ugyan cigaretta, csak a nyúl lába eltakarta először. És ő is inkább az akonaverő kalapácsot nézte, ahogy Sax gyöngéden a hintázó nyúl fejéhez csapta. Az meg egyből kinyúlt, és hosszú lett. Silió így idézi vissza a rövid beszélgetésüket: „Mért nem csinált vele semmit?” – „De hiszen csináltam!” – „De mért nem akkor csinált valamit?” – „De hiszen csináltam…” – „Aszondom, mért nem előbb csinálta már?” – „De hiszen…” S akkor ugyanazzal a kalapáccsal csendesen leütötte Saxot, csupán a holttestét nem akarta ott hagyni a nyúl mellett, és inkább földobta a vállára. Azt mondja, végigsziszegte az utat visszafelé, annyira szaggatott a combja. S ott benyomta Sax fejét a malomkő tengelyfuratába; ő meg elaludt.

 

 

A kép annyit változik közben, hogy az Öregember a tájékoztatásunk végén már lehunyt szemmel támaszkodik a falnak, és zökkenő szörtyögéssel, de elég szabályosan lélegzik. Valószínű, hogy ez a szokásos éjszakai légzés ritmusa is, bizonyos idő elteltével a roham után. Az Öregasszony, aki a hóna alatt fogta, amíg beszéltünk, most egyre erősebb szorítással sürgeti, hogy nyissa ki a szemét. Megtörténik. Akkor újra megismételjük az ajánlatunkat, hogy forduljunk vissza. S félig tréfásan tesszük hozzá: „Nézzük meg mi is azt a nyulat!” Ami hülyeség. De egyúttal célzunk is rá, hogy roham után úgysem ésszerű fölfelé folytatni a sétát, a visszaút viszont lejtős, ami újra önbizalmat adna az Öregembernek. Az Öregasszony nyugtalanul hallgat; mintha nem tudná eldönteni, hogy van-e joguk a tiltakozáshoz, s hogy egyáltalán mennyire vannak kiszolgáltatva a rendezés elképzelésének, és mennyire a saját szabadságuknak. Semmi nem sürgeti őket, hogy akkor érjenek haza, mint máskor; nem várnak senkit, és őket se várja senki. Végül előveszi a selyempapírba csomagolt zsebkendőt, kifújja az orrát, összehajtogatja és végighúzza az Öregember száján. Pár pillanatig egymást nézik tanácstalanul. A lehetőség, hogy ilyen sokáig állhat, és nem kell lépkednie, kicsit föllazítja az Öregember vonásait. Az ugyan nem sikerült neki, hogy végig ránk figyeljen – annyit mégis sejthet, hogy valamiről szó van, ami reá vagy rájuk is vonatkozik. Valami fordulat. S ettől, ha késve is, a társas részvétel halvány mimikája rendeződik az arcára. S ha egyéb nem történne, csupán ezért is hálásnak kell lennünk, ennyi visszhangért. S másképp nem is tudjuk viszonozni, mint a szokott módszerünkkel: a pórusokat is elkülönítő nagyítással, pontosan akkor, mikor az „érdeklődés” fölvillan az arcán. Az Öregasszony közben változatlan gyanakvással néz. A zsebkendőt visszacsomagolja, besüllyeszti a szatyorba, majd gyorsan megint visszadugja a kezét, s egyszerre kapkodó tapogatás löketeit vehetjük észre a szatyor oldalán. Még mindig nyitott kérdés, hogy az aranyhörcsög döglött-e már vagy sem – de nem is engedjük, hogy nyílt ellenőrzésre kerüljön sor. Igyekszünk elterelni a figyelmét. Kis idő múlva csakugyan abbahagyja a kotorászást, bár tőle szokatlanul zavart, elnyitott szájjal. Műfogsora úgy csúszik félre, hogy kivillan a rózsaszínű keret. Nagyujján barna sebvédő koton, gyorsan azzal nyomja vissza. Az erős dioptria alatt két árnyalatlan, szürke folttá tágul a szeme. Így már gyanú, bizalmatlanság sincs benne, még állásfoglalás se. Két természetellenesen nagy szem, egy lehetséges sírást megelőző csodálkozás pillanatában. Magyarázhatjuk ezt úgy, hogy a dobozban tett „látogatás” tette gyanakvóvá: az aranyhörcsög nem él már; vagy csupán félelmében tetteti magát döglöttnek, mint némely állat. De semmi valószínűsége, hogy az Öregasszony tudná: melyik állat? S ebben az esetben valóban a csodálkozás marad csak, már minden állásfoglalástól megtisztulva. Kérdező csodálkozás, hogy miért történhetik meg ez vagy más, egy kis állat idő előtti halála, például, amit senki nem kíván. Sőt, olyan lappangó gondolat se jöhet szóba, amilyet a fásult megszokás ébreszthet, s amiről gyónni is képtelenség. Próbaképpen gyors, közbevetett kérdést teszünk fel erről az Öregasszonynak; anélkül hogy tényleg választ várnánk. Mint ahogy nem is kapunk. S ha más nem, ez fogja világossá tenni, hogy az olyan okoskodó tesztkérdés, mint a „Gondolt már arra, hogy megölje társát, hozzátartozóját, illetve hozzásegítse az elmúláshoz, ha a természet rendje már úgyis azt erőlteti?” – nem helyénvaló a mi esetünkben. Helyette átható utca-csendet erősíthetünk fel; apró, tisztázatlan eredetű neszezések keverékét, amibe távolian belehallatszik a Jesus Christ Superstar dallamfoszlánya. Vagyis megelégszünk a kérdező csodálkozással s azzal, hogy az Öregasszony egyszerre magába süpped, és megfeledkezik az Öregemberről: se rá nem néz, se a karját nem fogja. Tulajdonképpen a kameránkat se „nézi”, csupán elfogadja. Másutt van; minden jel szerint a saját megoszthatatlan halálának a gondolat-látványával szemközt – még ha képszerűen egy döglött aranyhörcsögöt lát is maga előtt, amelyet friss önzetlenséggel és öncélúsággal akart szeretni (tehetjük hozzá a magunk számára). Az Öregember viszont, a bátortalan érdeklődés vonásaival az arcán mintha most igyekezne kicsit még lenni. Ez a kiélezett aszinkron bennünket is meglep, és lényegesen több, mint amire számítottunk. S bár egyáltalán nem logikus, mégis ez ad új ötletet, hogy tovább késleltessük a rézkarc közös megtekintését.

 

 

Udvariasan falhoz állítjuk őket, még szorosabban, ahogy addig álltak, s valamivel távolabb egymástól, hogy a körvonaluk jól érvényesüljön a falon. Még mindig a régi fiú-árvaháznál vagyunk, mely egész a Városmajor utca sarkáig felnyúlik (ahol majd egy fontos emléktáblát is elolvasunk később). Az öreg épület ma vegyes tagozatú iskola. Az emeletről ütemes dobogás hallatszik ki, ütemes csend. Mintha két egymásnak tolt tanári dobogóból csináltak volna egy szuperdobot, és azt ütögetnék valami keményre ráhúzott textil-bunkóval. Mindez tanítás utáni hangulatot kelt. Vakáció van. Az ablakokban atlétatrikós leány felsőtestek; s nem is annyira a fejek, mint inkább a trikók a feltűnőek, és a párkányra nyomódó mellek változatossága, ha azokra fordítunk nagyobb figyelmet. Egyikük nyújtott lábbal a bádogperemen ül, hátát az ablakkeretnek feszíti a klottbugyogóban. Combja között kreppbe csavart fejesvonalzó, azt húzza hátra s hagyja előrecsapódni. Két másik (fiú?) egyszerre köp le a járdára, és egyik se csattan messze tőlünk, jobbra és balra. De csak egy fél svenkkel veszünk tudomást róla. Inkább a következő fogással élünk: mi is odaállunk a fal mellé, s csak a kamerát helyezzük el a szemközti járdán, és gondoskodunk róla, hogy magától működjön. Színpadiassá tett helyzetünk tehát ez: mi, valamennyien, egy csupasz fal és egy gép önműködő tárgyilagossága közé szorulva – mintegy két „zárójel” között. Kiegészítve azzal a látszattal, mintha már most, a sétánk befejezése előtt is valamilyen végleges kegyelemre várakoznánk; ami ha bekövetkezne (vagy valami hasonló), csakugyan nevetségessé tenné vállalkozásunk értelmét s a fáradságot, hogy a Moszkva tértől a Virág-lépcső magasságáig eljussunk, sutba dobva az esetleg közben adódó alkalmi boldogság esélyeit. Egy mosoly vázlatát, például, vagy azt az átmeneti örömet, hogy vissza a sarokig lejteni fog az út. De erről nem mondhatunk le. Inkább vállaljuk a családias kitaszítottságot a fal mellett, együtt bámulva át a túlsó oldalra. Így még a kegyelem nehézségeiről is fogalmat alkothatunk, amennyiben mégis működni akarna – hogy milyen kiszámíthatatlan lehetőségektől foszt meg, s milyen magát csonkító beavatkozás árán lehet csak neki is igaza. Egyúttal azt is világossá tehetjük ezzel, hogy hiába húzódunk ki a gép látószögéből – akár úgy, hogy a fal felé fordítjuk a kamerát, vissza önmagába; vagy egyszerűen megfeledkezünk róla, sorsára hagyjuk –, a következmények akkor se biztatóbbak. A kockázat ugyanaz. És újra kezünkbe vesszük a kamerát; hiszen a célnak végül is megfelel, s talán még sokoldalúbb is, mint amire gyakorlatilag szükségünk lehet. Addig fokozhatjuk vele a nagyítást, a fény begyűjtését, amíg a fal, az Öregasszony és Öregember a teljes világosságig meghatározódnak. Fokozatosan égetődik ki arcukon minden vonás, a szem minőségi fény-árnyalata, a cipőjük, a szatyor, a nadrágszáron a nedvességfolt – ami lehetne roham utáni vizeletnyom is. De ez most eldöntetlen még. Sőt, egyre inkább csak fény van, és celluloid szalagunk annyira finom, hogy semmi „esőt”, szemcsésedést nem engedélyez, ami valamilyen kiegészítésre, elképzelésre jogosítana. A lehető legegyszerűbben mutatja a semmit; s hosszabb ideig mi is erről próbálunk tájékoztatást adni: a „semmi” következetességéről. Valószínű, hogy még egy kívül rekedt emlékezet se tudná most betájolni, hogy hol vannak és voltak ők, akikkel eddig olyan kitartóan foglalkoztunk. Majd az erőszak egy mozdulatával megszüntetjük az egészet: ismét látható méretben és minőségben mutatjuk az Öregasszonyt és Öregembert a fal előtt. S ezzel megfelelő kritikát is gyakorolunk eddigi okoskodásaink felett: jelezve, hogy akkor tüntetjük el őket a fénybe (vagy sötétbe), amikor akarjuk. Illetve, amikor akarva van. Csak ez még nem az a pillanat.

 

 

Az emeleti ablakokban közben szép számú közönséget gyűjtöttünk magunknak, az atlétatrikók sűrűn megtömik az ablaknyílásokat. Ami feltűnhet, hogy nincs köpködés, nincsenek megjegyzések; sőt, sokkal inkább csend van, mint ahogy természetes volna. Mintha akaratlanul is érdekeltté tettük volna őket; pedig nincs szándékunkban senkinek a figyelmét elvonni a pillanatnyi rögeszméjéről. Így mi is csak azt tehetjük, hogy továbbra is a tárgyunkra összpontosítunk; ezúttal ismét az Öregemberre, aki sokkal roggyantabb térddel álldogál, mint pár perccel előbb. De lehet, hogy egyszerűen a helyben topogás fárasztja, és szívesebben indulna le vagy föl, csak lehetőleg máshová. S ez bennünket is igazol, hogy jól választottuk meg az időpontot: pontosan akkor indulunk vissza az étteremig, amikor a legkevésbé hat kényszernek. S nem is hat annak: az Öregember önként fordul a megfelelő irányba, mint aki döntött. Ahogy indulásra emeli a lábát, a nedvességnyomos nadrágszárból erősebb csepegés indul meg, s egy meglehetősen nagy tócsát maszatol szét a talpával. Az Öregasszony figyelmét elkerüli ez a fordulat, annyira el van foglalva az útirányváltozással. Makacsul az étteremsarok felé kémlel, és a távolságot méregeti, amit újra meg kell tennünk; s mintha tényleg nem látná, hogy az Öregember álltában bevizelt. Vagy (és ez a valószínűbb) arról az izgatott csoportosulásról nem tudja levenni a szemét, ami a saroknál összeverődött. Amikor megindulunk lefelé, az Öregember lépései annyira felgyorsulnak a járda lejtésétől (inercia), mintha csakugyan előttünk akarna a színhelyre érni. A megszokott fél méter távolság így hamarosan másfélre növekszik közöttük; s az Öregasszony, miután most neki kell gyorsítani, ezúttal nem a lógó kart fogja meg, hanem a zakó alját hátulról. A helyzet figyelemre méltó. Pontosan nem tisztázható feszültség jellemzi, s ez elsősorban az Öregember arcáról olvasható le. A szemek hártyás kék-tükrözése most nem kelt feltétlen részvétet; bár ebben a gyorsabb mozgásnak is része lehet, ami az eddiginél nagyobb önállóságot kölcsönöz neki. S mintha nem is volna annyira elesett, hogy adott esetben ne lehetne felelősségre vonni. Elhisszük neki, hogy pontosan és határozottan tudja, amit mi nem; s hogy nem is akarja megosztani velünk a hallgatását. De így kell elfogadnunk, mert ez van; másrészt célunk is lehet, hogy kissé meggyűlöljenek. Ugyanis így lesz mélyebb értelme, hogy mégis kitartanak mellettünk, nem is tehetve mást; és mert ez is több a csendnél, ami a szobájukban várja őket. Úgy is mondhatnánk, hogy valamilyen hideg kék-tükrözés jelenik meg a szemében, a váratlanul kitisztult értelem büszkesége, hogy egyáltalán létre tudta hozni magát – miközben az Öregasszony fogja a zakóját hátul. Akinek viszont a kontya kezd kilazulni a kapkodó lépkedéstől, és egy alája dugott papírgömbölyeg, ami a megritkult haj formáját adja. Közben a kísérlet kedvéért sietve előremegyünk az étteremsarokig, és onnét figyeljük, hogy megpróbálnak-e cserbenhagyni bennünket, s pusztán csak hazamenni, mint máskor – de úgy látszik, nem. Továbbra is lefelé csoszognak, sőt, olyan céltudatossággal, mintha csakugyan fogott volna rajtuk a provokáló tájékoztatás. (Hiszen a színhely, ami miatt vállalják a fáradságos visszautat, dr. Massány közlése szerint sem esik messze az egykori Nagy Anna vendéglőtől és a Donner-féle cirkusz állatseregleteitől.) Az Öregembernek még a fejtartásában is benne van az igyekvés, hogy a nyomunkba érjen: a nyak annyira előrehajlik, hogy a löttyedt ráncok rétegesen nyomódnak ki a bő inggallérra. Az Öregasszony kontyából viszont éppen most csúszik ki egy sárgásodó tincs, és lelóg. De nem figyelmeztetjük. Így őszintébb a kép, és így leszünk mi is őszintébbek. Valószínű, hogy már erővel se tudnánk szabadulni tőlük, és hiába is érvelnénk, hogy unjuk őket és magunkat – egymáson múlunk.

 

 

Később, a saroknál, a következő részleteket sikerült megtudnunk: amíg a régi fiú-árvaháznál időztünk, Czanin Gáspárné (akinek szintén ebben az utcában van dohányárudája) éppen a Krisztina körúti dohányelosztóból igyekezett vissza a kétkerekű targoncájával; rajta négy láda Fecske, Kossuth és Symphonia cigaretta. Nem különösebb esemény, minden második nap megismétlődik. „És éppen ma! Mikor máskor is itt szoktam eljönni!” – mondja a körülötte állóknak. Erős, testes asszony, selyem munkaköpenyben, bal kezén három gyűrű, köztük két jegygyűrű, vagyis özvegy, mint a legtöbb trafikkezelő. A legfelső Symphoniás ládában egy kölyök cerkófmajom lapul, összekötözött lábbal, műanyagforgács-fészekben, gondosan körberakva a hárfa-emblémás paklikkal. Ez a fordulat (és elsősorban a Czanin név) könnyen a szerkesztettség benyomását keltheti, ami ránk is gyanút vet, hogy részünk van benne. A helyzet azonban inkább az, hogy Czaninné a majommal maga „szerkeszti” belénk magát, a sétánkba, a közös történetünkbe – és nem fordítva. S főképp az iróniának olyan diktatúrájára utalva, hogy igenis minden ott van és volt a helyén, ahol van. (Bár ez már majdnem kijelentés.) Az asszonyról különben kiderül később – utánajárunk –, hogy semmi köze ahhoz a Czanin Miskóhoz, akitől Burre zsidó a szőlőt és gyümölcsöst megvette; s ahol Sax Simont és az alvó Silió Pétert megtalálták. Puszta névazonosság. Csak ezt már nincs módunkban tisztázni az Öregemberrel. Mire megtudjuk és közölhetnénk, már a Városmajor utcai János kórház hullakamrájában lesz. (Bár amit lehet, ott is megteszünk majd: külön engedéllyel meglátogatjuk, s néhány sorozat stand-fotóval végleges mozdulatlanságában is rögzítjük, miután annyi mozdulatának szenteltünk figyelmet. Úgy érezzük, egy ilyen sorozat szükséges kiegészítője a miénkhez hasonló számbavételnek.) A helyzetünk pillanatnyilag mégis kivételes. Tudomásul vesszük a képtelen tényt, hogy egy gyári csomagolású Symphoniás ládában megkötözött cerkófmajom van; de ismerjük az Öregasszony szatyrát is, benne a döglött vagy még élő aranyhörcsöggel; és éppen készülünk megnézni egy légypiszkos rézkarcot őzzel, nyúllal, vízhordó lánnyal. Ezek után joggal gyanakodhatunk, hogy minden rögtönzés kérkedés. A majmot illetően egyébként elég hamar megszületik a meggyőző magyarázat: az Esti Hírlap pár napja írt róla, hogy ismeretlen tettes az Állatkertből ellopott egy vemhes majmot. Czaninné szerint a dohányelosztó tele van fiatalokkal, akik a cigarettát is rendszeresen lopják, már kétszer járt kint a rendőrség. Nyilván köztük van a tettes is: az újsághír után nem merte otthon tartani (a szomszédok; a hagyományos feljelentgetések békében, háborúban, megszállás alatt) – s végül is a raktárban rejtette el ideiglenesen, és ott is etette. A műanyagforgács között csakugyan találnak feltört diót, sárgarépát, gyümölcscafatokat. Ami homályos: hogy miért nem adott semmi hangot a cerkóf, ami elárulta volna? S ami döntőbb: laikus tapintásra is úgy tűnik, hogy a mellbimbók duzzadtak, noha senki nem tudja, milyen a bimbók természetes duzzadtsága a majmoknál. Több kéz is benyúl hozzá, főképp nőké, és tapogatják a hasát, a bimbóit. Kialakul a vélemény, hogy biztos vemhes. De az állat közben sem ad hangot, s mintha az ereje is fogyna. Az egyik pincérnek támad az ötlete, hogy bele kell nézni a szájába. Szalvétával feszíti szét a görcsösen összeszorított állkapcsot. A látvány nem mindennapi: a nyelvre többször meghurkolt befőzőgumi van ráhúzva, amitől – megkötözve – nem is lehetett szabadulni. S csak halk vinnyogásra volt képes, mint most is: halljuk mi is, ahogy egzotikusan vinnyog, majd gyorsan abbahagyja. A tettes valószínűleg csak az etetés idejére szabadította meg a gumitól. A pincér hiába szedi le a nyelvéről, nem él a lehetőséggel, utána még némább lesz. S egyszerre a jelenet nézői is elnémulnak. Az Öregasszony és Öregember éppen erre a csendre érnek oda. Esetleg megtehetnénk, hogy beavatjuk őket a váratlan epizód részleteibe; aztán mégis úgy döntünk, hogy nem. Hiszen az egész visszaút nem az ő gondolatuk volt, csupán beleegyeztek, s nélkülünk nem is szereztek volna tudomást a majomról – így, ha következetesek akarunk maradni, még az a leghitelesebb, ha olyan tájékozatlanul hagyják ott a csoportosulást, ahogy többnyire máskor is „otthagyunk” meg „elmegyünk mellette”. És igyekszünk a terasz mellvédje mellett továbbtessékelni őket. Szembetűnő, hogy mennyire másképp hat rájuk ez a kényszerítő udvariasság. Az Öregember, miután eléggé visszaélt a járda lejtésével s az örömmel, hogy könnyebben lépked, most, a célhoz érve egyszerre elerőtlenedik. De a tünetekből ítélve nem gondolunk újabb rohamra, csupán kiégett benne valami, ami előbb még fölfényleni próbált. Szemén újra ott a dermedt hártya, nyakkendője felpúposodva lóg ki a mellény alól. Szája szélén körömnyi sárga hab, befonnyadva, ahogy a borotvaszappan mumifikálódik az ügyetlenül letörölt arcon. S mintha igényelné is, hogy vezessük, mint egy birkát. És egyáltalán nem vesz tudomást a csoportosulásról. A mérsékelt öntudat és öntudatlanság között osztja meg magát, láthatóan felülemelkedve minden hajdani kétségen és bűntudaton; s mögéje, alája kerülve minden lehetséges reménynek és örömnek. Mindezt nem könnyű kameránkkal a maga egyhangú árnyaltságában hitelessé tenni, de meg kell kísérelnünk. Ha eddig fekete-fehér technikát alkalmaztunk, inkább csak sugalmazva a színek elképzelését (amihez tovább is tartani akarjuk magunkat) – most kivételesen a színekkel is próbát tehetünk. Fehér szalmakalap. Porszürke tropikál. A két sárga cipő feltűnő árnyalat-különbsége: az egyik annyira vörhenyes már, hogy emlékeztet a vörös szilva héjára, amiről a hamvat letörölték. (Pár ilyen szemet szakított le Silió az egyik fáról, s egyet még a zsebében is találtak felébe harapva: a védő ezt mutatta föl a bíróság előtt, mikor azzal érvelt, hogy semmi apróság nem maradt nála, ami korábbi életére emlékeztethette volna. Silió különben végig mezítláb volt, az attak idején éppúgy, mint a malomkőnél és a bíróságon – s a jegyzőkönyv szerint indulatosan elutasította a fasarut, amit a cellájába bedobtak.) Ha viszont az Öregember cipőjét nézzük, talán nem is annyira altmodisch, mint ahogy elvárhatnánk, s nem is családi küldemény Sydneyből, mint a ruha. Két elszíneződött félcipő, túl hegyes orral, gazdagon díszítve lyuggatott mintákkal, de már feketére evődtek benne a törésráncok. Megkopott luxusterméke a harmincas évek gazdasági válságának (Hóman-boyok, kubikosvándorlás a Tisza mellékéről) – s valószínű, hogy a Váci vagy a Kígyó utcában vásárolták. De ahogy most „színben” látjuk, még meghittebb a történelmisége és patinája. Ilyen mintázott, hegyes cipőorral sosem lehetett jó modor valakit közvetlenül seggbe rúgni. A szürke selyemnyakkendőn halványlila csillagok. Az ing fehér, de tele vasalópörköléssel – jelezve, hogy az Öregasszony több dioptriája segítség ugyan, de nem a részletekben, csak a durván vett, legszükségesebb határig. Mégis, ez a színesben adott arc inkább a bizonytalanságunkat fogja növelni: váratlan viszolygást és undort keverhet az eddigi önzetlen érdeklődésünkbe. A bőr lárvaszíne például sokkal halottabb így, mint amilyennek a hullaházban fogjuk találni. S éppen ez lesz a sokk, ami itt érhet bennünket: a szemek halottkékje együtt az arc élő lárvaszínével. S ez tovább fokozza majd az ámulatunkat és ellenkezésünket, hogy ezt a mozgó jelenséget még mindig ugyanazok a törvényszerűségek működtetik, mint minket – vagy, mondjuk, őt, ötvennyolc évvel ezelőtt. (Nyolcvankilenc éves, olvassuk később a halottbejelentőn.) Ezért is indokolt, hogy amit lehet, és ameddig lehet, a színek gazdagságával is igyekezzünk megmutatni. Így elsősorban az arc szennyesszürkéjét, ami bizonyára rokon árnyalattal olvad bele otthon a kispárna gödrébe; a száj fakóságát, ami emlékeztet a napra kitett hús albínófoltjaira; a pöszlékes, vörös hámlást a fül kagylóárkában; a kiálló egy fog lepedék-sárgáját a fogkő évgyűrű-recéivel, az alsó ajakba nyomott lila mélyedéssel, ami akkor is úgy marad, ha a fog nincs benne, mint valami tokban. És így tovább centiről centire, majd totálban – semmit se módosítva a látvány és a tények szándékos öntorzításán, a túlbuzgó igyekvésen, hogy valódinak mutatkozhassanak.

 

 

Közben halljuk, hogy valaki ajánlja: vágjuk el a cerkóf kötelékeit. De nem sikerül. A befőzőgumitól megszabadított majom, hangot most sem hallatva, azonnal harapásra nyitja a száját, ha valaki közeledik feléje. Az Öregasszonyra váratlanul erősen hat ez az apróság, és egyáltalán nem hagyja vezetni magát, mint az Öregember. Sőt, mintha egyéni elképzelése is támadna, hogy mért éppen most kellett visszajönnünk az étteremig. Arcán a bizonytalan indítékú közbelépés vágyát figyelhetjük meg; s ezen minden kényszerítő udvariasságunk megtörik, hiába tessékeljük tovább. A hosszanti ráncokkal árkolt pofahús elárulja, hogy nyelve nem tétlen a zárt szájrés mögött: a már nem pontosan illeszkedő protézisnek van annyi játéka, hogy idegesen azt tologassa. És a kontya is egyre ziláltabb. A kiszabadult tincs félúton van a bársonygallér felé, és egy másik is kezd kibomlani. A tűvel rögzített papírgömbölyegen felismerjük, hogy ugyanabból a lapból téphette ki, mint a kötésmintát: a régies betűtípus ugyanaz. A gyűrődések megnehezítik, de azért néhány töredékes félmondat így is kiolvasható:      ral pasa török külügyminiszter és kísé         nna báli szépségek díszes koszorúja a mi      Tengerünk nádas övezte     alkonypírjában felav      Kumria rác apáca Szarajevóban          Kérdéses anarchista-czoczialista       ral pasa és kísé      megszün         folytat újra. Halkan megkérjük az Öregasszonyt, hogy ne fogódzkodjon olyan görcsösen a mellvédre kitett petúniásládába, még rajta vannak a madzagra húzott papírdarabkák. Ránk néz, mint aki nem érti. Kis szorítással elhúzzuk a kezét, hogy nézze meg ő is: a tenyere tele van zöld festékfolttal. Feszülten tétovázik, hogy ne mondjon-e ellent; s ez a néhány másodperc elég, hogy a lázadást képzeltesse el velünk. Szája úgy nyílik meg, szemüvege alatt úgy keskenyedik el a szemrés, szatyra olyan elutasítóan rántódik föl, hogy a legközönségesebb indulatszó se hatna most meglepetésként. S mintha volna is valamilyen hanghatása, hogy nem szól; talán mert annyira erős a csend. A vendégek java része már kint áll a sarkon, s mint valami cirkuszi produkciót, elszótlanodva várják, hogy a pincér újra benyúljon a majomhoz. Aztán egyszerre mindenki előbbre nyomakodik, préselik egymást. Az Öregasszonyt eddig se nagyon vették figyelembe, de most még valószínűtlenebb, hogy közel engedjék. Különösen, ha tanácsot akarna adni, amire láthatólag felkészült, s amire senki se kíváncsi. Tehát, így kell most rögzítenünk őt: a félkörben tömörülő farok, hátak és fejek mögött, abban a keskeny folyosóban, amit a járdából szabadon hagytak. Ott áll, tanácsadásra készen. Az Öregember karnyújtásnyira tőle, háttal a csoportosulásnak, s várja, hogy vezessék vagy ne vezessék tovább. Mégis hiba volna, ha túl komolyan vennénk a számkivetettséget, ami az Öregasszonyt elszigeteli a cerkóftól, Czaninnétól, a pincér kísérletétől; még ha ez a kevés is elég, hogy az arca még jobban behorpadjon, a szatyrát leengedje a combja mellé, s tétován benyúljon a szemüvege alá, hogy belülről törölje le a párát. Kétségkívül vereség, ami történik vele; viszont mégis ez figyelmezteti a feladatra, ami egyedül neki fontos, s amiről éppen megfeledkezett: hogy lehetőleg minél előbb érjen haza az Öregemberrel, akit többnyire estefelé fenyeget jobban az ismétlődő roham. Okosabb tehát, ha csak olyan kitérőknek enged, amibe már úgyis beleegyeztek, s ami úgyis feltétele a hazatérésüknek. És igyekszünk mi is hátrébb húzódni, hogy tovább indulhassanak az étterem bejárata felé. A teraszra három lépcsőn kell felmenni, s ezt így oldják meg: az Öregasszony, miközben az Öregember karját fogja, tenyerével a fenekét is nyomja fölfelé. Nélkülözhetetlen segítség, csak valahogy a ritmusa nem az, ami az Öregembernek a legmegfelelőbb. Olyan folyamatosan tolja, hogy nem engedi megpihenni ugyanazon a lépcsőn, azonnal további lépésre kényszeríti: amíg az egyik cipő lent van, a másik már fönt. És csak ebben a helyzetben adódik egy kis idő, amit pihenésre lehet felhasználni. Ez észrevehetően nem a megszokott gyakorlat közöttük, s az Öregember többször is kísérletet tesz, hogy elégedetlenül az Öregasszonyra nézzen. A teraszon viszont már gépiesen indul tovább, mint aki végül is örül az eredménynek, már a magáénak érzi. De azért meg kell értenünk az Öregasszonyt is; egyszerűen szeretne mielőbb fölérni, hogy még elcsípjen valamit az emberek feje fölött a látványból, amiből kimaradt. Sokat azonban nem lát – csak hallja, hogy a pincér sziszegve káromkodik, és a majom torokhangon vakkog. Később a pincér föltartja a kezét a feje fölé; a szalvétán látszik a vér. Nyilván egyértelmű a patthelyzet: a majom nem engedi megoldani magán a kötést. Ennek annyi az előnye számunkra, hogy most már az egész étterem kiürül, a zongoristától a ruhatárosig mindenki a sarokra tódul, s így senki se zavar bennünket.

 

 

A rézkarc nem nagyobb egy ma használatos iskolai rajztáblánál, a kerete azonban annál szokatlanabb. Egyszerű natúr léc, sűrűn beszórva aranyozott búzaszemekkel. A lakkos száradásgöbök mutatják, hogy a magokat utólag szórták rá, díszül. Amennyire lehet, ledörgöljük az üvegről a port. A kép alsó sarkában perforált bélyegszél, rajta leltári szám, és az üzletvezető kézjegye. A kép elég magasan lóg. Az Öregember szemvonalába az alsó keresztléc esik, s most ezt is ugyanazzal a közeli-merev pillantással nézi, mint a Moszkva téri lépcsőnél az Öregasszony halcsontos melltartóját. De tompasága még az új környezet hatására sem változik, a pupilla nem jelez változást. Az Öregasszony közben megpillantja a vécét, s hirtelen elindul feléje. Aztán újra megáll. Mozdulata elképzelhetővé teszi, hogy most tényleg szót fognak váltani, legalább egy fél szó erejéig – ugyanis magát helyesbíti a visszafordulással: az önzését, hogy rögtön magára gondolt, akinek fegyelmezettebb a veséje, és prosztatája sincs. De csak annyira lép vissza, hogy elérje az Öregember nadrágját, és figyelmeztetőn meghúzza a sliccét. Már volt egy hasonló mozdulata korábban, ami semmi hatást nem váltott ki (amikor az öntözőautó spriccelését tapogatta meg) – most azonban egyszerre megváltozik az Öregember: élénk lesz, majdnem ingerült. Sőt, észreveszünk egy összenézést is közöttük, ami arra utal, hogy titokban sokkal érzékenyebben figyelik egymást, mint ahogy feltételezzük. Az Öregember a cerkóféra emlékeztető torokhanggal hárítja el a túlgondoskodást, s végül is semmit se mond. És csak akkor kezd el köhögni, mikor az Öregasszony már bement a vécébe. De jele most sincs, hogy komolyabb következmény várható – egyszerű túlslájmosodás. Esetleg zsebkendőre lesz szüksége, amit ezúttal mi adhatnánk a kezébe; bár az előbbi önérzetes jelenet után nem volna indokolt, ha erőszakolnánk a segítséget. Inkább a végrehajtás ügyességét figyeljük meg. Előbb a nehezen induló lepedéket igyekszik felszakítani, betartva a régi háziorvosi tanácsot: köhögésnél öltsük ki a nyelvünket, amennyire lehet, s főképp tőből. Ez kis idő múlva sikerül is, a légzés viszonylag zavartalan. Nyelvét azonban még mindig kiöltve tartja, nehogy a lepedék visszacsússzon – és közben próbálja a zsebkendőt előrángatni. De hamar rájön, hogy a mély zsebben nem éri el (még ha történetesen nála hagyjuk is a zsebkendőt) – s a művelet így egyszerűsödik a szokásossá: csak annyira hajlik előre, hogy a mellénye előtt maga elé tudja ereszteni, amit felköhögött, s csak azt dolgozza el a szájában, ami nem akar kilökődni. (Siliót többször is figyelmezteti a bíró, hogy felfüggeszti a tárgyalást, ha nem hagyja abba a köpködést; ami a kezdődő tüdőgyulladást jelezhette már, a seblázzal töltött éjszaka után. Silió ettől kezdve az inge szélébe köpött, nem fogadta el a kék rongyot, amit a fegyőr adott neki.) Mi türelmesebben várjuk ki a köhögés végét, s csak utána teszünk próbát a kísérletünkkel. A magasan lógó képet lejjebb, a villanykapcsolóra akasztjuk, hogy jobban az Öregember arca elé kerüljön – s röviden utalunk rá, hogy feltételezésünk szerint a hely, ahol állunk, körülbelül egybeeshetett a dr. Massány által nem említett földesúttal, ami a szőlőktől a Nagy Anna vendéglőig vezetett, illetve tovább, a Bors utcai Pozsonyi kávéházig. Aki hatvan éve lakik ebben a negyedben, mint ő, annak biztos kevesebb is elég, hogy valami személyes emlékkel kapcsolatba hozzon ilyesmit. Ugyanakkor ujjunkkal bekarikázzuk a helyet, ahol a lombok közt elmosódva egy romantikus toronyféle látszik – vadászlak? filagória? Nem lehet pontosan tudni. És ezt mi is most vesszük észre, erre nem emlékeztünk. Az Öregember annyira közel áll a képhez, hogy arca élesen tükröződik az üvegen, főképp ott, ahol sötétebb a karc. De ennél nem is jutunk többre, hogy érdekeltté tegyük: amíg nézi, addig az arca is tükröződik. Legfeljebb az a mosolyszerű vonás okoz majd meglepetést, amire kinagyításkor figyelünk fel. A homlok helye inkább üres, mint telített (a rézkarcon ide esik az égbolt kevéssé rovátkázott csíkja, s itt a tükrözés is halványabb) – a száj és szem környéke azonban a vízhordó lány és az őz közé kerül, ahol sűrű fű ábrázolódik, bokrok, távolabb a fölemelt lábú nyúl. És itt rajzolódik ki a mosolyszerű vonás is az Öregember tükörképén – bár nem függetlenül az üveg egyéb fényfoltjaitól, ami mindig módosít.

 

 

Ez az apróság akaratlanul is eszünkbe fog jutni, mikor a haláleset után az Öregasszonyt meglátogatjuk, s régi képeket segítünk előszedni a szekrény alsó fiókjából. A látogatás időpontját valószínűleg délután négyre tesszük, hogy még nappali benyomásunk is legyen a lakásról, és nyugodtan kivárhassuk az éjszakát. A szoba kicsi. Zsúfolt. A járatok olyan keskenyek, hogy inkább nehéz, mint könnyű elesni itt: valami mindig van, amibe a kéz megkapaszkodjék. A kopások pontosan mutatják az egykori és hátralevő járkálások térképét: a csomózott, bordó szőnyegen, ágytámlafaragáson, székkarfán, szekrény oldalán, sublóton, a falon. A fal több pontján tenyérnyi piszokfolt; s ez nem esetleges méret. Oda csakugyan tenyér támaszkodott az évek során, hogy a hirtelen kis szédülések közben támasztékot kapjon a test. Mindez annyira árulkodó, hogy vehetnénk úgy is, mintha az Öregember még jelen volna, és az Öregasszony nem lenne már. S megpróbáljuk kitalálni, hogy a két szék közül melyik lehetett az Öregemberé. Nem kérdezősködünk – miután látni fogjuk, hogy úgyis hiábavaló. Továbbra is rájönni igyekszünk egy többé meg nem ismételhető együttlét logikájára. Vagy illogikátlanságára. Ami természetesen mindegy. Több okból látszik igazolhatónak, hogy az Öregember az ággyal szemközt szokott ülni (bár ezt csak később fogjuk bizonyítani). Kameránk először a zöld bársonyterítőt veszi szemügyre közelről, a kerek diófa asztalon. A ritkulások között jól kivehető a felvető szálak sűrű rácsozata. Ez a majdnem képletszerű, elemi látvány a lényeget nyomozó metszetek egyik utolsó állomására emlékeztet: rács, amire a bársony élőbb szösz-szálai vannak rádolgozva, mintegy a rácsba kapaszkodva. A dolog technológiája nyilván azt akarja biztosítani, hogy a bársony bársony legyen, s olyannak mutassa magát, mintha szó se lenne másról. De az ilyen titkolózás ebben a szobában már rég nem időszerű. Úgy volna helyes, ha ez a megfigyelés szakmailag is fel tudna lelkesíteni bennünket. Még azt is megtehetjük a hamisítás veszélye nélkül, hogy olyan beállításokkal adunk térbeliséget a szobának, ami nem kendőzi el: celláról van szó (ami különben franciául szellemesen sejtet is jelent). Sejt, rácsokkal. Cella, rácsba bedolgozva. Rácsozat, ami az átmeneti takarásokon áttör. Szempontok, aminek a tudálékosságától úgy tekintünk el, hogy szóba se hozzuk; tehát semmi narrátorhang. Megelégszünk a kertre néző ablakráccsal, a rács árnyékának a rögzítésével, ahogy mindenbe beleeszi magát. És ilyen körülmények között szentelünk figyelmet az eltéréseknek: a bútorokon, például, ahol helyenként töretlenül olyan a politúr, mint a „születése” pillanatában lehetett, másutt viszont már nyoma sincs. Amivel végül is nem mondunk többet, mint amennyit lehet. Jelentéktelen apróság, hogy az egyik ágyhoz a bejárat alig szélesebb egy közepes termetű férfi vállánál – pedig lényeges. Az erős horzsoláscsík mutatja, hogy öregemberünk a vállával hol dörzsölte a falat jövet is, menet is. Sőt, a kelim lábszőnyegen is itt, az ágy mellett találunk ugyanolyan kopást, mint a szék alatt, a perzsán: a két cipősarok helyén szakadásig vékony az anyag. De csak a sarok helyén. Már az utcán is megfigyelhettük, hogy az Öregember álltában is szívesen folytatta a csoszogó lábmozgást, úgy módosítva ilyenkor, hogy a sarkát ütemesen ugyanoda, hátralökdöste. Lehet, hogy akaratlan izomrángás volt, de lehetett más oka is. A csizmasaroknak van ilyen játéka, mikor a ló mozgásához igazodik, amikor nógatja. Amit feltételezünk: ha álltában nem tudott meglenni nélküle, valószínűleg ültében sem. Megfelelő távlatot adhatunk ennek az észrevételünknek, ha régi metszetekre emlékeztető állókép-snitteket mutatunk: lovat oldalnézetben, de csak a has és bordák magasságáig, a domború hasra feszülő hevederrel, csillogó fémpitykékkel, s egy leszegett, sarkantyús-csizmás lábat, ahogy a sarok éppen hátralendül. Mellékesen naiv mozgásillúziót is kelthetünk, ha rövid megszakításokkal lesötétítjük, újra kivilágítjuk a képet, s közben enyhén előre-hátra toljuk. A hatás annyira lesz kezdetleges, amennyire szükségünk is van rá, hogy egy nyolcvankilenc éves férfi ataxiás rángásaival hozzuk kapcsolatba: íme, egy valamikor végigvitt mozdulat törmeléke. Mindez, úgy érezzük, elég meggyőzően bizonyítja, hogy melyik ágy, melyik szék volt az Öregemberé. Az ágyán ott van ugyan egy keresztbe fektetett fekete szalag, amit azonnal észreveszünk; de nekünk mégis az a döntőbb bizonyíték, ami nem ennyire feltűnő. Egyébként a szalagon kívül más nem is nagyon emlékeztet gyászra. Így az sem lephet meg, hogy az Öregasszonyon a haláleset után is ugyanazt a ruhát találjuk, mint a közös sétánk alatt; de erre sem teszünk célzást, még tapintatosan sem. Elégnek fogjuk találni, hogy a szalagot megérintsük, s egy gyűrődést elsimítsunk rajta, mintegy ezzel is jelezve… S egyúttal biztosítjuk a diszkréciónkról. Ami mégis nehezíti a helyzetünket (bármennyire is számoltunk vele), hogy továbbra se kapunk szóbeli választ semmire. Mintha egyszer és mindenkorra megnémult volna az Öregasszony. Cserébe viszont megfigyeljük, hogy azért az ő szeme is megváltozott az elmúlt pár nap alatt. Először is nincs rajta szemüveg, s így sokkal meztelenebb az arca, kicsit vesztett a feladatszerű szigorából. Sőt, kevés is, ha csak ennyit mondunk. Ezekben a szemekben a szó legtisztább értelmében csend van. Nem hiány vagy tartalom; egyszerűen csend. Ugyanakkor nincs mozdulata, ami ne árulná el, hogy szemüveg nélkül legfeljebb homályos foltokat lát, s csak azért nem véti el az arányokat egészen, mert otthonos a cella-méretek közt. De arra már nem képes, hogy a csuklóján lógó szekrénykulcsot egyből a zárba dugja, négyszer-ötször megismétli, míg sikerül. A sublót fölött, az ovális képek közül véletlenül se arra mutat rá, amelyik után érdeklődünk; bár ez lehet szándékos is. A fekete szalagot csak tapogatva találja meg, s valamennyit ő is mozdít rajta – inkább megsejtve, mint látva, hogy előbb mi is hozzányúltunk. Valószínűleg nem akarja, hogy a mi mozdulatunk maradjon rajta nyomként, és a sajátjával veszi újra birtokba. Mintha fertőtlenítene utánunk. És ennek ellenére szolgálatkész. Pontosabban, most kezdjük véglegesen nem tudni, milyen. Amit tudhatunk, hogy eltörpülünk e mellett a feltűnés nélkül vállalt vakság mellett. Bármelyik pillanatban föltehetné a szemüvegét, csak éppen nem teszi. Pedig provokálóan még a kezébe is adjuk, mikor a vizespohár helyett a hamutálcába, az égő cigarettánkba nyúl bele. (Mielőtt Silió kivette volna Sax kezéből az akonaverő kalapácsot, előbb a cigarettát kérte el tőle, mint aki csak egy slukkot akar, de nem szívott bele, tovább is a kötélverő arcát nézte, és maga se tudja, miért, a saját tenyerében nyomta el a parazsat, s mire észrevette, már az egész cigarettát szétmorzsolta a markában. És csak utána lett világos, hogy mit kell tennie.) Meglepetésünkre az Öregasszony arca se rezdül meg, mikor a parázs megégeti, nyugodtan tovább tapogat, míg bele nem ütközik a pohárba. De nem tudjuk, mit akar, mert inni nem iszik. Egy pillanatig tétován áll, az arcunkat nézi, kihátrál az asztal melletti járatból, kezét végigcsúsztatja a sublót szélén. Végül megtalál egy vázát, néhány elporosodott barkával. És odaönti a vizet, illetve azt, ami nem melléje csurog. És a szemüveget is oda rakja. Mozdulatai annyira határozottak, hogy muszáj arra gondolni: valami döntésre juthatott mégis, a szemüveget csakugyan nem teszi fel többet. Olyan véglegesen nem, ahogy a szigorú-görcsös vonás is lemállott az arcáról, anélkül hogy valami közérthető került volna a helyére. S ha még ez sem elég, újra hangsúlyozzuk, hogy tényleg nincs semmi a szobában, ami feltűnőbben gyászra emlékeztetne. A fekete szalag ugyanis nem bizonyíték; hiszen ugyanúgy lehetne ott felejtett anyagmaradék is valami régi zacskóból. Két számításba jöhető furcsaságot később elő is szedetünk az Öregasszonnyal. Az egyik kék csíkos, majdnem fél méter hosszú zsák, de a hosszához képest humorosan keskeny. Kitömve olyan, mint egy lekopasztott állattest – ausztráliai emlős? –, amelyikre csíkokat festettek, de a fejét nem tették vissza. A zsák száját régi óralánc fogja össze. A másik egy férfi alsónadrág. Halványzöldes kincstári anyag, elmosódó körpecsétnyommal – katonaság? vámőrség? tűzoltóság? rendőrség? A sok mosástól nem olvasható. A két szár alul be van varrva, fönt biztosítótű zárja: praktikus, kétzsebes rongybugyor. De ez egy példa csak a sok közül. Hosszúra nyúló látogatásunk során nem fog maradni egyetlen fiók és polc sem, amit az Öregasszony beleegyezésével végig ne kutatnánk. Bár hozzá kell tennünk: a néma méltóság, ahogy elviseli az érdeklődésünket, szinte követelő befejezése is lehetne a látogatásunknak. Sőt, arra is csábít, hogy mi is itt tegyünk pontot a vállalkozásunk végére. Okunk van rá, hogy mégse tesszük meg. Túlságosan is kiszámított lezárás lenne. Művi lekerekítés. Másrészt, maga az Öregasszony se tudhatja még – mi sem –, hogy látogatásunk mit hozhat a számára. Ha hoz.

 

 

Az étteremsaroknál hasonló a helyzet; a cerkóf-ügy még mindig nem zárult le, tovább bonyolódik, s még egy rendőrautó is megjelenik közben. Amennyire a ruhatárba behallatszó szövegelésből ki lehet venni, a két rendőr is tanácstalan. Többen őket szólítják fel indulatosan, hogy szedjék le az embertelenül szoros kötést. – „Hát nem az volna a dolguk?!” Vagy ha nem akarják, legalább vigyék vissza a cerkófot az Állatkertbe. A rendőröket azonban a szalvéta érdekli jobban: szeretnék világosabban tudni a véres részleteket, és a túlzott csoportosulást is igyekeznek szétoszlatni – hiszen „sosem lehet tudni”. Másrészt Czaninné szövege is elég kétértelmű. Látszik, hogy szívesen szabadulna a majomtól, de azért olyat is mond, hogy amíg nincs igazolva, ki a tolvaj, addig ő is eltarthatná az üzletben, van úgyis egy régi ketrece mókusnak, házinyúlnak, egyszer még baglyot is tartottak benne, a fia nagyon szeretett foglalkozni velük, de lelőtték a nyilasok, mikor a leventéből megszökött – „most biztos örülnének a gyerekek az iskolából, ha volna lakó…” (A trafikja szemben van a vegyes tagozatú iskolával.) Aztán újra elcsöndesednek, és Czaninnét se halljuk. Úgy látszik, megegyezhettek valamiben, mert csak percek múlva hangzik fel a kiáltozás, de most már sokkal messzebbről. Összemosódnak a szavak. És amíg erre figyelünk, az Öregasszony is végez a vécében, óvatosan kinyitja az ajtót. De csak kinyitja egyelőre. Az Öregember nem veszi észre. Éppen azon erőlködik, hogy a hosszas harákolás után ismét ritmusba hozza a lélegzetét, megfelelő szinkronba a lélegzetvétel és az arc szokott rángásait. Ugyanakkor a két rendőrről sem feledkezünk meg, akik a teraszlépcsőnél állnak meg vitatkozni, s mint a felhúzós szerkezetek, hajszálra egyformán ütögetik a tenyerüket a gumibotjukkal. Valószínűleg ők azok, akik a sétánk végén is szolgálatban lesznek még, s a reflektorukkal elvakítanak bennünket a kertkapunál, mikor az Öregasszonytól és Öregembertől elválunk; s csak utána húznak tovább a rákkórház felé, és ereszkednek rá egy lejtős kőhányásra, ahonnét jobb szögből tudják bevilágítani az elvadult magánparkot, rajtaütve a közösülő párokon. Az Öregember persze nem fog odáig látni, nem is ismeri föl a rendőregyenruhát, s így az arca sem árulhat el meglepődést. Vagy ami bennünket lepne meg kevésbé: valamilyen személyesebb érdeklődést. De igyekszünk most sem beavatkozni, várunk; és tovább folytatjuk a tájékoztatást.

 

 

Silió – magyarázzuk az Öregembernek, akinek végre sikerül rendeznie a lélegzetét – a helyszíni szemle során szintén említést tesz egy bizonytalan öltözetű párról, akik nem sokkal azután hagyják el a szilvást, mint ahogy ő odaérkezik. Amivel persze cáfolja is korábbi vallomását, ti. hogy senkit sem látott a domboldalon, és azért döntött a malomkő mellett. Azt állítja, hogy a nő nem annyira lány volt, mint inkább kislány; a férfi meg olyanforma idős, mint a kötélverő. Csak a fején volt valami „posztósisak” – mondja a jegyzőkönyv szerint; de hogy mit értett ezen, később se derül ki. A védő jó ösztönnel igyekszik jelentőséget tulajdonítani a véletlen adatnak, de éppen Silióval nem boldogul: a paraszt szívesebben tér vissza a nyúlra, mint a bizonytalan öltözetű párra. S végül is elég homályos, ami a félszavakból, a megbilincselt Silió mozdulataiból kihámozható. Meg abból, ahogy a szemle során egyik helyről a másikra téblábol, mintha őt is megnyugtatná, ha lehetőleg lábnyom szerint próbálja visszaidézni a járkálását, a malomkőig és vissza. Mindenesetre mi is dönthetünk úgy, mint a védő: hogy ez az epizód tényleg fontos. Hiszen csak gondoljunk bele, magyarázzuk, a kislány alig lehet több, mint Silió kislánya, s az Szent Istvánkor lesz kilencéves. A férfit Silió végig csak háttal látja, két piszkebokor között, ahogy ott guggol a kislány előtt, aki egy mézgás szilvafa ágába kapaszkodik, mintha föl akarna húzódzkodni rá. De nem húzódzkodik, mondja Silió, inkább csak nyújtózva lógatja magát, és az amúgy is rövid kötényszoknya alig takarja közben, az egész lába köze pucér. Minderről akkor esik már szó, mikor a bíró a termet kiürítteti. A szemle során Silió nem részletezi ezt a jelenetet (csak később), s helyette azt ismételgeti, hogy a férfi nem olyan képű lehetett, mint egy „rendes emberfia”. A kérdésre, hogy miért nem ekkor lépett közbe, és miért Sax Simon présházánál, aki egyszerűen csak nyúlvacsorát akart készíteni magának – váratlanul így fakad ki: „Léptem én volna, ha nem olyan kalapács van a kezében!” A válasz zavarba hozhat; de azért a védő érvelésével, hogy Silió beszámíthatósága bizonyos vonatkozásban kétes, még nem kell egyetértenünk. Sőt, épp azt kellene hitelessé tennünk az Öregember számára (s talán nem is baj, hogy az Öregasszony távollétében, aki minden indok nélkül újra visszafordul a vécébe, és ismét behúzza az ajtót) – hogy itt, ennél a jelenetnél volt vagy lehetne valamilyen rejtett mozzanat, ami a bíróság figyelmét éppúgy elkerülte, mint a védőét. Vajta ma sem nagy község, és akkoriban még kisebb lehetett. Vajtán fogalmuk se lehetett a parasztoknak olyan biedermeier környezetről, amilyen a ruhatár falán bekeretezve lóg. S különösen olyan szervezett tüntetésről, amilyenbe Silió belecsöppent. Az igaz, hogy Vajtán mindennapos dolog egy állat megölése, és igaz az is, hogy városi ember ritkábban öl állatot. Vajtán viszont annak a kezében is bicska van, aki védekezik (kard, puska már ritkábban) – és nemcsak azéban, aki támad. Vagy ha Silió feleségének a közlését is megemlítjük (aki a kivégzés után a gyerekeivel feljött Budára, hogy a férje sírját megkeresse) – történetesen Vajtán is volt két gyerekforma lány, akiket egy öreg csősz próbált megerőszakolni, de csak az egyiket sikerült félig, miután adott cserébe három dinnyét, amit kukoricaszárból kötözött „nyári szánkón” a gyerek hazahúzhatott. A csőszt meg úgy „figyelmeztették” a falubeliek az eset után, hogy ahány férfi csak befért, este mind bementek a házába, hang nélkül a konyhasarokba szorították, és egyetlen kézmozdítás nélkül addig nyomták, míg lapos lett. Másrészt: Silió a vallomásában, ártatlan következetességgel, folyton összekeveri az időrendet. Mintha csakugyan nem érezné fontosnak. Ezzel kapcsolatban igyekszünk mi is megszorítani az Öregembert: vajon ha ő lehetne a bíró, milyen álláspontra helyezkedne? Szerinte lényeges mozzanat, hogy Silió a gyilkosság előtt vagy után pillantotta meg a férfit és a kislányt? S ha igen, milyen meggondolás alapján? Természetesen most sem válaszol, bár úgy figyeli a szánkat, mintha onnét akarná leolvasni, amit hallani szeretnénk. És változatlanul rejtély, hogy mit ért meg a szavainkból. Kis idő múlva önként a rézkarc felé fordul, ahol három összeragadt légy zsibog az üvegen, mint egy birtokbavehetetlen jégpályán. Ezt minden jel szerint érzékeli; sőt, talán hallja is a nevetséges hűhót, amit a három légy csap, mert szája körül újra megjelenik a mosolyszerű vonás. (Ami furcsa módon nem annyira rajta, mint inkább a rézkarc üvegén rajzolódik ki jobban.) Van ebben a mosolyfélében valami szokatlan ellágyulás, amivel nem tudunk mit kezdeni. De tartózkodunk tőle, hogy erre vagy arra magyarázzuk – mint a védő, például, akinek a „humán együgyűségét” mutatja, ahogy teljesen félreérti Siliónak egy hasonlóan rendhagyó ellágyulását. Mikor a malomkőnél megkérdezik tőle, hogy miért jutott eszébe, és hogyan tudta Sax fejét éppen a tengelyfuratba nyomni – egy pillanatig neki is mosoly merevedik az arcára. A piszkebokrok felé mutat, és kéri, hogy engedjék oda. Mikor odavezetik, ügyetlenül nekitámaszkodik a bokrok fölé hajló szilvafának, és bilincses kezével megsimogatja rajta a kidudorodó mézgát. S ebben tényleg lehetett valami megmagyarázhatatlan fölény. Mindenekelőtt azt kell itt számításba venni, hogy egy durva kéregrepedéstől csakugyan váratlan ajándék a túl sima, barnásan aranyló mézga. Ha képet akarunk adni róla, jobb, ha a kameránk rövid időre kiküszöböli a külső látótér zavaró mellékrészleteit, lehetőleg valamennyit, s egyedül arra összpontosít, amit a látvány megsejtet. Bármilyen ma mézgásodó szilvafát választhatunk, hogy a hatvan évvel ezelőttit elképzeltessük. A lenyugvó nap még éppen odatűz, és nedvező fénnyel ragyogtatja föl az ovális domborulatot. Még senki nem vállalkozott rá, hogy fölszakítsa. (Sax megkísérelte ugyan a padlásfeljárónál, hogy odanyomja a cigarettáját egy növendék fa mézgájához, inkább zavarában, mint tudatosan – de Silió rögtön odaütött a tenyere élével, és akkor vette el az akonaverő kalapácsot is.) Most viszont, mintha nem is emlékezne az erőszakos mozdulatra, csak a mézgát simogatja meg; és nem tartja szükségesnek, hogy válaszoljon a szemle résztvevőinek.

 

 

Mindezt olyan kedvvel magyarázzuk, mintha bennünket is megihletett volna a rézkarc ábrázolta kép – ami (és ezt nem fáradunk hangsúlyozni) egy kegyetlenül megbüntetett város idilli utánsminkelése. S ha valahol, most tényleg időszerű lenne, hogy éppen itt, a vécé és a ruhatár közötti folyosón, elvonatkoztassuk magunkat a helyszín pillanatnyiságától. Röviden: most kizárólag az 1912-es évről van szó, és nemcsak Silió vagy az Öregember szempontjából. 1912-ben Budapesten valószínűleg még élőbb volt (vagy lehetett volna) a 48 utáni Bach-pribékek precíz működésének az emléke. Sőt, talán az alföldi és dunántúli parasztlázadások gyermekes szervezetlenségéről is rémlett valami – bár ezt csak a nagyobb történelmi távlat kedvéért tesszük hozzá, és nem nagyon hiszünk benne. A pest-budai polgár valószínűleg annyit tudott az efféléről, amennyit éppen szabad volt vagy hasznos volt tudni. A májusi munkástüntetésekről és Boda-huszárokról persze többet; hiszen velük és a szemük előtt történt. Feltételezésünk szerint Silió észjárását és helyzetfelismerését ennek a figyelembevételével kell megítélni. Vajtán, egy kis faluban, a múlt sokkal inkább „tegnapi” emlék, mint városon, s ha Silió nem is tudta felfogni, amibe belecsöppent, annyi azért elképzelhető, hogy homályosan úgy érezte: valamilyen „mondatot” folytat, amit a szép- meg a dédapjával egyszer már sikerült abbahagyatni, a nagyapjával és apjával szintén. S amit most ő fog abbahagyni; illetve, mi is – …

 

 

Kis csattanás zavarja meg a tájékoztatásunkat: újra a vécéajtó nyílik, de az Öregasszonyt most se látjuk, csak egy nyitott ernyővég villan ki az ajtórésen, és mindjárt vissza is húzódik. A látvány annyira képtelen, hogy arra kell gondolnunk: biztos összeakadt valaki ismerőssel, és most bent susmorognak, ahogy a nők szoktak nyilvános vécében, fürdőszobában. De valahogy ez mégsem illik hozzá; s így csak a meghökkentő kép marad, amit nem tudunk tisztázni. Végül úgy döntünk, hogy újra az Öregember arcát adjuk, majd külön az elálló kabátgallért. A három légy most oda telepedett át, s szinte történelem előtti mozdulatlansággal tapadnak rá a szalonnásodó gallérszélre. Aztán váratlan fordulat történik. Repedezett körmű ujjával az Öregember odabök a rézkarcra, s kis göcögő hangot hallat – ügyetlen utánzatát egy hajdani, élvezkedő göcögésnek. Csak az bizonytalan, hogy mozdulata az egész képre vonatkozik-e, és valamilyen vélemény összegezése – vagy szándékosan mutatott éppen oda. Az utóbbi kissé valószínűtlen, de azért a megjelölt helyhez közelítünk a kamerával. Amit akaratlanul is kinagyítunk: egy rejtőző arc a lombszövevényben, kb. tizenöt méterre a vízhordó lány mögött, ha a rézkarc térbeli léptékét átszámítjuk. Egy torzpofa vagy egy lehetséges fiatalember arca; a vonalak és rovátkák minősége olyan, hogy mindkettő lehetséges. Sőt, az is, hogy csak lombszövevényről van szó. Figyeljük az Öregember arcát, hogy mutat-e valami változást – de semmi. Láthatólag szórakoztatja a játék, hogy ide-oda bökdöshet a képen az ujjával; mintha el akarná terelni a figyelmet az első önkéntelen mozdulatáról. De most már nem engedünk. Igyekszünk továbbra is a magunkét sulykolni: amit tudunk, illetve amit tudni szeretnénk. S ha nem ízléstelenség ilyesmit mondani: még a hullakamrában is megőrizzük a bizakodást, hogy esetleg elárul valamit. (Bár ez még az Öregasszony esetében sem fog sikerülni, aki hajnalba nyúló látogatásunk végén úgy ül majd billent fejjel a karosszékben, mintha aludna; pedig már éreznünk kell rajta a hűlő test nyirkosságát.) És makacsul tovább folytatjuk Siliót, bele az arcába, hogy minél bizalmasabb légkört teremtsünk. Úgy kell felfognunk – magyarázzuk –, hogy a paraszt mozdulata, mikor repedezett körmű ujjával a mézga domborulatához nyúl: tulajdonképpen akaratlan vallomás is. Egy tétova érintés búcsúzása valamitől, ami elveszett. Ha úgy találjuk, hogy ez indokolatlanul lírai – kiegészíthetjük azzal a nagyon valóságos képpel, amit egy fényesre izzadt lócombon mutat a szálára lenyalt szőr. Egy ilyen felület legalább annyira birtokbavehetetlen, mint az üveg simasága; eltekintve az alkalmi légypiszoktól. Vagy mint a mézga matt ragyogása; hacsak szét nem roncsoljuk. Ha meg nem becstelenítjük. Szükséges, hogy ezt a képet – izzadt lócomb, mézga – a maga végső tisztaságában közelítsük meg. Bonyolult és egyszerű, hogy miért. Egyszerűen azért, mert a tisztaságról van szó; ami alapvetően más valami, mint aminek a rögzítésére be vagyunk rendezkedve. A legkevesebb, amit feltehetünk, hogy Silió a szemle során (és ott különösen) a saját mézga-hajú kislányára is gondolt; és ugyanúgy a nóniusz nedves-fényes combjára, amelyiknek délelőtt olyan megbocsáthatatlanul eltörte a lábát. És nagyon valószínű, hogy az időrendet is azért véti el folyton, mert ilyesmikre gondol. Egyrészt állítja, hogy amikor ő felfigyelt, az idegen férfi már túl volt az ügyeken a kislánnyal, s az csak az utófájdalmaktól nyújtóztatta magát a szilvafán (?). Másrészt nem tartja kizártnak, hogy a férfi még közben is fogta a bokáját, hogy ne tudjon elszaladni, és meg is félemlítse egyúttal: jobb, ha nem kiabál. Mire meg ő fölkelhetett volna a malomkő mellől, akkorra éppen összeakadt a pillantása a kislányéval – de erről nem hajlandó többet mondani, csak azt, hogy látta a szemét. Utána pedig már hiába ment oda, addigra eltűntek a vízmosásban. Van azonban egy másik változat is, ami az iratokból kihámozható. Eszerint lehetséges, hogy éppen Sax Simon szőleje felé tűntek el, s amikor Silió észrevette Saxot a padlásajtóban, esetleg ugyanazt a férfit vette észre; s talán a kislány is ott volt végig a padláson, a gyilkosság alatt is, csak nem mert előjönni. Olyan gyanú ez, amit nem tudunk igazolni. Azonosítsuk Sax Simont a férfival, akinek valami „posztósisak” volt a fején? Egy kötélverő fején? A kérdést az Öregembernek is felvetjük, de lehetőleg szakszerű, jogászi nyelven, mintha tényleg tőle akarnánk függővé tenni egy perújrafelvételt. Először aprókat bólint, mintha helyeselne; de ugyanakkor a nyakához is szeretne hátranyúlni, csak a hűdéses kar nem engedelmeskedik. Mozdulatának azonban egészen más oka van, mint a helyeslés: a három légy most telepedett át a gallérról a nyakára, és mind ugyanazt az egy pörsenést szívják a száraz bőrön, s még a fejforgatására sem hagyják abba. Kényelmetlen helyzet. Ha elhessentjük őket (miután a cukorkával sem avatkoztunk be), bevált meggondolásaink ellenére cselekednénk, méghozzá egy jelentéktelenül apró ügyben. S inkább hagyjuk – bár olyan együttérzéssel, ami saját tehetetlenségünket is megfogalmazza. És nem csalódunk: cserébe bizalmasan panaszos őőőő-hangot kapunk, s egy majdnem cinkos pillantást, hogy mi következhetik még. Minden büszkeség nélkül osztja meg velünk a csípés okozta fájdalmát, s ez ismét olyan ajándék, amiért hálásnak kell lennünk. Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a mosolyszerű vonás is áldozatul esik ennek a másfajta őszinteségnek. A védő hibáját azonban mindenképp el akarjuk kerülni. Ő ugyanis, mintegy a benyomásait summázva, Silió elmosolyodását csupán az elcsigázottság tünetének tudta felfogni, közönséges elbambulásnak, s meg se fordult a fejében, amit mi szeretnénk megértetni az Öregemberrel. Ha valaki, mi csakugyan nem engedhetjük meg magunknak a humán együgyűséget és jóindulatot, hogy élét vegyük egy mosolyfélének, ami nem „kellő” pillanatban ül ki Silió arcára. A bíróság a maga szempontjából joggal tekinthette ezt a mosolyt a megátalkodottság jelének; hiszen bíróság. Mi azonban nem tetszeleghetünk a szerepben, hogy Siliót védjük vagy támadjuk; mint ahogy az Öregasszonyt és Öregembert sem. Meghalad bennünket; ha történetesen erre az álláspontra helyezkedünk. És nyíltan fölvetjük a kérdést: vajon nem Silió az, nem ő az egyetlen, aki valamennyiünket meghalad (sőt, még a délelőtti tüntetést is), mikor semmibe vesz időrendet, közvetlen okokat, szabadságot, akasztófát, s nem tesz látványos különbséget egy tétova elmosolyodás és egy pontosan irányzott kalapácsütés között? Ha így élezzük ki a kérdést, Silió szinte olyan ártatlan és elfogulatlan, akár egy isten; akire az övéhez hasonló büntetést lehetne kiszabni vagy még keményebbet, ha pusztán a tényeket nézzük, és számításba vesszük, hogy paragrafus szerint mi jár az ilyen tényekért. (Ezt a gondolatot azonban csak akkor bízzuk narrátorhangra, ha nem érezzük túl gyerekesnek.)

 

 

Az Öregember hallgat. A szája nyitva. Majdnem alázat van benne, ahogy bennünket figyel, s ez majdnem zavarba hozó. De nincs idő, hogy a zavarunkkal foglalkozzunk. Az Öregember váratlanul újabb mozdulatot tesz, ami megérteti velünk a bambulásig önfeledt arcot: annak a görcsösen összeszedett készülődésnek volt az előrejelzése, hogy egy jól kivárt pillanatban bal kézzel hátracsapjon a három légyre. A mozdulat végrehajtása sikerül, csupán a legyek repülnek el. Vagyis tévedtünk, mikor azt hittük, hogy mind a két kar hűdéses; mint ahogy az Öregember első kísérlete is tévedés volt, mikor a jobb kezét akarta használni, pedig tudhatta, hogy azzal képtelen ilyen csavart mozgásra. És nincs is elégedettség az arcán. Csak a légzése gyorsul fel, s jobb híján összekulcsolja a kezét, ahogy az öregek a templomban, már lemondva a színlelésről: az ujjak éppen csak beakasztják magukat az ujjközökbe. S közben a vécéajtó is újra kicsapódik. Várjuk, hogy ketten lépjenek ki, de meglepetésünkre az Öregasszony egyedül jelenik meg, nem szemből, hanem hátrálva. Nyilván oka van, hogy így, csak mi nem tudjuk, micsoda. Aztán megfordul, és elég sokáig nem indul el felénk. Kezében összegyűrt papírzsebkendő. A még mindig nyitott ajtón a vécé-előtér törött ablakára látunk, onnét az étterem hátsóudvarára. Noha tudjuk, hogy a Nagy Anna vendéglő nem pontosan itt állt, mégis eszünkbe fog jutni Silió leírása a vendéglő udvaráról: a szemközti tűzfal mellett magasan felrakott, üres sörösládák. Ezt egy pillanatra annyira közel hozzuk, hogy jól kivehető a ládák lécrácsa. Az egyik lécen azonos formájú mélyedések; mintha egy kutya próbálta volna szétharapdálni. Ilyen apróságokat is észreveszünk; csupán az Öregasszony tükröző szemüvegén nem tud áthatolni az erős közeli, és teljesen bizonytalan, hogy hová néz. S valahogy az Öregember arca is jobban becsukódott most, legfeljebb az apró sarok-lökdösések mutatják, hogy azért foglalkoztatja valamilyen belső film. Az Öregasszony erre a csoszogó hangra figyel föl, és odalép mellénk. Bennünket nem nagyon vesz tudomásul, a rézkarcot azonban most kezdi nagyobb figyelemmel nézni, mintha lehetséges volna, hogy tőle kapjunk valamilyen felvilágosítást. Amiben ugyan nem bízunk, de tapasztalatunk szerint mégis jobb, ha megfelelő időt hagyunk ilyenkor. S megkérjük az Öregembert, hogy jöjjön velünk a vécéablakhoz, addig legalább onnét is körülnézünk. Az Öregasszony nem tartja vissza, és az Öregember se tiltakozik. Az első fülkénél azonban váratlanul lelassít, és benéz. A vécékagylónak támasztva egy nyitott és lyukas napernyő, rajta cédula: „Burre-Magyar Frigyesné érte jön!” A látvány annyira meglepi, hogy vissza akar fordulni. Mikor látja, hogy erre nincs mód, engedelmesen odacsoszog az ablakhoz, s ott már mi segítjük fel egy alacsony sámlira, hogy jobban kilásson. A tetők és fák között találunk egy keskeny rést, ahol a dombgerincig zavartalan a kilátás. Látjuk a második világháborús megfigyelőbunkert s azt a szakadékszerű mélyedésbe épített házat, amely 50-től 56-ig a belügyi elhárító szervek egyik vallató stábjának adott szállást. Ezt a sörösládákhoz hasonlóan szintén érintésközelbe hozzuk. A szabadjára hagyott tenyészet, aminek annak idején álcáznia kellett az épületet, hogy a környékbeli házakból ne lehessen belátni, azóta még sűrűbb lett, s csak helyenként villan elő az autónyom-széles betonfeljáró. „Tehát itt volt valahol a dr. Massány által nem említett földesút, ami a szőlőtől a Nagy Anna vendéglőig vezetett” – ismételjük meg a szövegünket, és kimutatunk az ablakon. Az udvarnak van egy szűkülete balra, de ehhez jobban ki kell hajolni, hogy lássuk. Nekünk nem okoz nehézséget, őt azonban a sámli is csak annyira emeli meg, hogy az álla éppen föléje kerül a kitört üvegnek. Ha jobban kihajol, belevághat a nyakába, ami az ő esetében végzetes is lehet. És komoly műhiba a részünkről. Másrészt, túlságosan korai. Akaratlan hozzájárulásunk a halálához ugyanis csak később következhet be, nem most: azokban az utolsó percekben, mikor a házukhoz érünk. Már erősen sötét lesz, és éppen ez nehezíti majd, hogy kellő „megvilágításba” helyezzük az elválás néhány mozzanatát. Így elsősorban a tétova álldogálásunkat a kertkapunál, hogy most mi lenne jobb: ha egészen a szobájukig kísérjük őket (esetleg a lefekvésig velük maradunk) – vagy ezt már mellőzzük. Ekkor még a rendőrautó megjelenése előtt vagyunk, még nem kaptunk vakító reflektorfényt. De az erősödő zihálás már jelzi, hogy az utolsó pillanatban érkeztek haza. Valami izomgörcsféle is elfoghatja az Öregembert, mert begörbítve előrehúzza a karját, és fölfelé nyomja, amitől a kabátgallér is följebb húzódik, a fül alatti vágásba. Így félig nyílt madárszárnyhoz hasonlít a két kar. S mivel a fény kevés, hogy a részleteket kiemeljük, legalább az arcot szeretnénk utoljára tetten érni, erről nem mondhatunk le. S hogy minél egyszerűbben essünk túl rajta, a gázöngyújtónk szelepét a legerősebbre állítjuk, és odatartjuk az arca elé. A sistergő láng ujjnyi magasra lövődik ki. Lehet, hogy ettől (mert váratlan ijesztésként éli át) vagy ettől függetlenül is – mindenesetre még hosszabb ideig akad el a lélegzete, mint a régi fiú-árvaháznál a roham kezdetén. A kép, sajnos, nem az lesz, amit várunk. Az éles-közeli világítás művészieskedő hatást fog kelteni – ahogy a kerítésnek nekidől például, és valóban úgy, mint egy színész, aki hasonló szerepet játszik. Erre mi is leoltjuk az öngyújtót, és megpróbáljuk a lépcsőig támogatni, az Öregasszony azonban elhárítja a közeledésünket: szétálló ujjú tenyerét hirtelen odanyomja az arcunk elé; de tovább nem. S körülbelül ekkor kapjuk a rendőrautó reflektorfényét is. De ez nagyon rövid pillanat csak. S közben mind szoborszerűen állunk, az Öregasszony és Öregember majdnem falfehérek a durva szúrófényben, még a ruhájuk színe is eljellegtelenedik. S mintha nem is lehetne lényegi különbséget tenni köztük; legfeljebb annyit, hogy az alakzaton belül, amibe véletlenül odarendeződtünk, más-más élőkép-mozdulatot képviselnek. Az Öregasszony oldalról karol az Öregember dereka alá, mint a falusi hősi emlékművek közismert bajtárs-figurája. (Teljes eszméletvesztésre különben csak másnap kerül sor, addig részleges bénaság. S még az agónia is két napig tart majd.) Mindezt persze nem tudjuk most, de bizonyos értelemben mégis számolunk vele; s csak ezután térünk vissza az étteremudvar szűkülő beugrójára, hogy még időben felhasználjuk az Öregember jelenlétét.

 

 

Dr. Massány megemlékezik egy vörösre festett „Ecce homo” szoborról, ami már akkor is (1912. május elsején) ott állt a Fogaskerekű töltése mellett. Sétánkba – már csak Silió miatt is – ez a szobor illene bele jobban; de le kell mondanunk róla, s meg kell elégednünk egy másikkal, amit a Városmajor utca és a Magyar Jakobinusok tere találkozásánál állítottak fel pár éve, szintén egy étterem előtt. A szobor Michelangelo Dávid-jának gyerekbe áttett változata: az egyik térd enyhén megtörik, a fej kissé ejtett, a két kar lelóg, de azért be is hajlik érzelmesen, a nemi szerv tartózkodó jelzés. A „ficánkoló halat” utólag erősítették a félig nyílt tenyérbe, hogy a szobor közérthetőbb és tematikusabb legyen. Most itt pillantjuk meg az udvar beugrójában, egyéb limlomok között. Állítólag a Tanács tárolja itt, míg nem döntenek, hogy újra felállítják-e, miután gúnyos tiltakozások érkeztek név nélkül, hogy a szobor nem méltó a Jakobinus tér tragikus múltjához. Tulajdonképpen nincs mit kezdenünk vele; legfeljebb jelezhetjük, hogy a kulturális bizottság – most már arannyal átfestve, s legalább így megjavítva – mégis visszahelyezteti a térre. De ez csak karácsonyra várható. Egyelőre nyári árnyék veszi körül, és néhány szekrényszerű ól, amelyeket házinyúltenyésztésre használtak; és egy kisebb, dróthálós ketrec. (Ha Czaninnénak nem volna otthon, ez éppen megfelelne a cerkófnak.) Röviden közöljük az Öregemberrel, hogy mit látunk, s megkérdezzük, hogy emlékszik-e rá: a 19-es májusi felvonulás után a Pozsonyi kávéházba vagy a Nagy Anna vendéglőbe ült-e be sörözni – vagy mikor látta utoljára az „Ecce homó”-t? S biztatjuk: próbáljon jobban kihajolni az ablakon – az ilyen hátsóudvarok jellege száz év alatt se változik sokat, a hordók és ketrecek zűrzavara ugyanaz. De mintha nem is hallaná. Továbbra is előremered, s csupán a nyúlketrec szóra elevenedik meg, és egyszerre kilép a tompaságból: váratlan élességgel a szemünkbe néz, és nyílt indulattal megrázza a fejét. Már esett szó korábban is különböző állatokról, más-más összefüggésben, de mindig lepergett róla. Most nem. Most félreérthetetlenül felénk tett árulkodó mozdulatot. Eddig, ha megkértük valamire, még az engedelmessége is úgy hatott, mint valami gépies alkalmazkodás, ami nélkülünk ugyanúgy végrehajtódott volna; mint ahogy a vállalkozásunk elején megfigyelt tikkelés is úgy következett be, hogy a legkisebb jelét sem adta – „igen, igazuk van, ennél az utcasaroknál egyszer tényleg…” – vagyis teljesen önként lett izgatott, és önként feledkezett meg a terméskő mellvédről, amikor be akart lépni a teraszra, az asztalok közé, egy színhelyre, amit valahogy másképp sikerült érzékelnie az időben – és ehhez mi közünk nekünk? A kérdés fontosságát úgy hangsúlyozhatjuk utólag, ha emlékeztetőül újra elővesszük ezt a jelenetet, a jobb megértés kedvéért azonban olyan technikával, hogy fordított időrendben engedjük egymás mellé az egyes mozzanatokat. Tehát először az Öregasszony mozdulatát, ahogy az Öregember vállára teszi a kezét, és visszahúzza – s csak utána mutatjuk az Öregember megelőző nyúlkálását az asztalok felé. Ezt a visszafelé forgatást a lehető legkövetkezetesebben kell végrehajtanunk, nem enyhíthetünk a módszerünkön. Mindig a következményből kell átlépnünk az előzménybe, a jövő időből a jelen időbe; illetve, minthogy már mind a kettő elmúlt (hiszen visszafelé forgatásról van szó), egyik múlt időből a másikba; másrészt (mivel most van szó a visszafelé forgatásról) az egybemosódó múlt időből egy vitathatatlan jelen időbe. Majd utána, azonnal újra mutatjuk a jelenetsort normál időrendben, mintegy célozva rá, hogy a két változat végső értelmén úgyse tudunk változtatni. Számításunk szerint olyan hatást érhetünk el így, ami megfelel ugyan bizonyos makacsul divatos elképzeléseknek arról, ami van; mégis éreztethetjük, hogy milyen kilátástalanul pontos tapasztalatok ezek. Így éppen itt lehetne helye, hogy még az eddiginél is nyíltabban tegyük helyére a dolog lényegét. Találomra az Öregasszony méltatlankodó pillantását választjuk kiindulásul, mikor az öntözőautó után néz, majd ahogy visszafordítja a fejét, s már nincs rajta szemüveg, viszont éppen belenyúl a parázsba, de már nem onnét húzza vissza a kezét, hanem az Öregember derekáról, mikor a teraszlépcsőre fölsegíti, aki nyomban el is indul, csak nem a ruhatár felé, hanem az iskola fala mellől vissza, lefelé (inercia), maga mögött hagyva az aszfaltszürkébe vesző tócsát, az emeleti ablaksort, a kihallatszó lármát, amit végszóra a csoportosulás szófoszlányai szakítanak félbe, és a pincér bekötött keze, jelezve a patthelyzetet, hogy a cerkóf (talán valami eddiginél is rosszabbtól tartva) nem engedi megoldani a kötést, és még jobban összehúzza magát, épp fordítva, mint a nyúl, ahogy egyre hosszabb lesz Sax Simon kezében, s ahogy össze is mérjük mindjárt az aranyhörcsög hosszával és a viaszosvászonéval, amit az Öregemberről húzunk le a hullakamrában, bár ott sem őt találjuk alatta, hanem az alvó Siliót, mikor a hajnali nap már félig megvilágítja az arcát, és a két pacskeres lábat (a kötélverőét), ahogy a malomkő tetejéről, kissé vé-alakba merevedve az arca fölé lelóg, miközben néhány szarbabuk csirreg a fákon, amit szintén nem Silió hall már (ha ébren volna), hanem az Öregasszony, akit a látogatásunk végén úgy fogunk megpillantani a karosszékben, hogy ritkás haja a válláig lebomlik, kezét az ölében kulcsolja össze, lába mellett nagy, széttört tengeri kagyló, arcán kihűlt elrévedés, akár egy mosoly (vagy mosoly vázlata), ami még Opheliát is eszünkbe juttathatná, ha el tudnánk tekinteni a jellegzetesen óbudai csengésű Füeg Jakab névtől, akinek a műhelyében készült a cirádás ablakrács, s ami teljesen véletlenül ötlik a szemünkbe (a név), mikor már magunk is fáradtan nézünk ki a kertbe, ahol már ébrednek a feketerigók, és gyanútlanul csipkedik a szárnytollaikat, mielőtt még intézkednénk a halottbejelentőben az Öregasszony elszállításáról… És így tovább, míg bele nem ununk. Természetesen nem ununk bele. Csupán igyekszünk megérteni, hogy ha valóban mindegy, vajon miért teljesen mindegy, hogy így függenek-e össze a dolgok vagy másképp, úgy alapjában véve. És a csattanós választ is hasonló érdeklődéssel fogjuk tudomásul venni. A kép, ami a választ megadja: az Öregember tétova forgolódása a sámlin. Bármennyire humoros ez a topogás, mégis döntő. És nagyon is egyvalakinek szól. Ahogy le akar lépni a sámliról, de nem mer, s ahogy segítséget várva újra ránk néz, és összekever bennünket az Öregasszonnyal, pedig látja, hogy nem ő vagyunk, aki ilyen esetekben (mikor egyedül nem boldogul) mindig jelen szokott lenni: mindez arra a bensőséges különbségre is utal, ami az Öregasszony és a mi segítségünk között van. S hogy mégse feltétlenül mindegy, hogyan függenek össze a dolgok; ha valóban így érezzük. Ezt mi is kiemeljük azzal, hogy nem azonnal segítünk az Öregembernek. Megvárjuk, míg rájön, hogy a sima falnak támaszkodás nem elég, valamibe kapaszkodni is kell – egyszóval, míg kezdi elveszíteni az egyensúlyát, és arccal előrebukik. S csak akkor nyúlunk a hóna alá. Ezzel az aprósággal még tovább mélyíthetjük benne a hálát, hogy éppen az Öregasszony a társa, aki öregségében mellette áll, s összetéveszthetetlenül teszi a vállára a kezét. És bizonyos, hogy ez is hozzájárul majd a közvetlenséghez, ahogy a lakásukban mozgunk: mint akik nemcsak a cinkosság jogát érdemelték ki, hanem az egymásrautaltságuk megrendülését is frissebbé tudták tenni. Másrészt a temetés utáni nyomozással olyan általános távlatot adunk mindkettőjüknek – hogy voltak, illetve „vannak” még –, amilyenre fiatalságuk teljében se számíthattak. S így némileg a kegyelem helyett is működünk; amiről már volt szó.

 

 

Délután hat felé kerül majd kezünkbe az első figyelemre méltóbb adat. Először a jobb felső fiókot nyitjuk ki egy spinét-keskeny íróasztalon, a mosdószék és egy amfora alakú kosár között. A széken kendővel letakart lavór. A kosárban szennyes fehérneműk, kesztyűk, szimpla keménygallérok, két barnára öregedett csizmasámfa, tele tűfejnyi szúrágással. A sámfát feltétlenül észrevesszük, sőt, ki is vesszük a kosárból, bár nem tudjuk, miért. Lesz még később is ilyen sehogy sem indokolható mozdulatunk; hogy valamit ide rakunk meg oda, majd ismét vissza a helyére. De ez is hozzá fog tartozni az otthoniasságunkhoz és a zavarhoz, hogy mégis vaktában kell tapogatóznunk. A két sámfa végül a bársonyterítős asztalra kerül, az egyik felállítva, a másik fektetve: mint két amputált próbababaláb. (A sarkantyú vájatánál esetleg össze is érhetnek kissé.) A két ágy összetolva. Az egyiken még ott az Öregasszony testének a nyoma, a benyomott párna ürege, a paplan gyűrődései, éppen csak rádobva a szakadt takaró. Felhajló sarkán millenniumi címke: EXTRA PRÍMA DUPPLA GYAPOT, INDIVISIBILITER SED INSEPARABILITER, alatta két álló farkú tigris, ahogy védő mozdulattal a magyar címerre teszik a mancsukat, mintha szét akarnák tépni; egymásra vicsorgó fejük felett a lebegő Szent Korona. Mi tudjuk, hogy sietve innét kelt fel a csöngetésünkre, mégis gondolhatunk rá, hogy azért a másik ágy sem annyira érintetlen. Lehet, hogy az első magányos éjszakát épp azon töltötte, s utána még gondosabban igazította el a takarót. A borítékot a hullaházi standfotókkal az egyik sámfa mellé tesszük, hogy lehetőleg megakadjon rajta a szem; bár túlságosan ezt sem siettetjük, nyugodtan várunk vele estig. A zöld ernyős lámpa fényében, mikor a zsúfoltság jobban azonos lesz a homállyal, a fotók is más hatást fognak kelteni: a zöld fény élőbbé teheti őket, anélkül hogy törekednénk rá. De csalódni fogunk. S még azzal sem érünk el semmit, hogy magára a borítékra tesszük rá a szemüveget, hogy jobban kézbe akadjon. Egészen más lesz a helyzet. Amit nem említettünk az előbb: a terítőn pasziánsz kártyalapok is hevernek. Néhány kirakott félsorozat, de a többi még együtt, lazán szétcsúszva: egy éppen ott felejtett pakli. Ez adja majd az ötletet, hogy lámpagyújtás után mi is szétszórjunk néhány fotót az asztalon. A többi a borítékból lóg ki, töredék-részleteket mutatva magukból – az Öregember lábát és karját, a kopaszra nyírt fejet a zúzódásnyommal, amit valamelyik utolsó szédülésénél szerezhetett, nekiesve egy bútornak. Ezt úgy valószerűsítjük, hogy kinagyított közeliben adjuk a bútorok éleit, sarkait, s egy meghatározott helyen a megtévesztő foltot. Az ágy és a nagyasztal közötti járatot vehetjük leginkább gyanúba. Itt a szőnyeg alatt arasznyi lyuk van (gombásodás), amit csak szijáccsal tömtek ki, s a láb majdnem bokáig süllyed benne. Ha rászámítjuk az Öregember hosszát, a szomszédos ágyláb lesz a kritikus pont, ahol a bilitartó sámli kiáll: a fej annak vágódhatott neki. A túlzásig vitt nagyítás elmaszatolódott foltokat mutat a sámli sarkán; mint mikor hideg vizes ronggyal törölnek le valamit, amihez meleg víz kell. És a legyek is pontosan ott ülik meg. Ha elhessentjük őket, azonnal visszaszállnak, s még véletlenül se melléje. Ezt a próbát többször is megismételjük, mint ahogy az élek és sarkok bemutatását is. Amennyire lehet, következetes dömpingre törekszünk, hogy ne is lehessen más benyomásunk: a szoba kizárólag élekből és sarkokból áll. És csak ezután térünk vissza a spinétszerű íróasztalhoz. Az asztallap intarziás, közepén kifakult zöldposztó. Szinte az egész szobában itt van a legnagyobb rend. És csupa olyasmi, ami valamikor kellhetett, de már régóta bizonyosan nem. Egyúttal változatlanul őrzi egy szigorú és akkurátus képzelethiány katonás egyszerűségét. Tollszártartó a Habsburg kétfejű sassal. Hatalmas, rózsaszínű kagyló (Abbázia? Fiume?) – de csak közelebb hajolva betűzhetjük ki a szálkás tus-írást: Spalato, 1910. Zsebnaptár 1927-ből. Ezüst képkeret, foltos matrónaarc. Manlicher töltény, borostyán-csészében. Kemény fedelű füzet rondírásos vignettával: KIMUTATÁS (pirossal áthúzott számoszlopok, dátumok). Óriás radír, akár egy mai babaszappan, tele kőmerev repedéssel (gyári reklámajándék az első világháború előttről). Utána újra a fiókot mutatjuk. Több spárgával átkötött akta közé becsúszva, itt akad kezünkbe a Világ 1912-es évfolyamából kivágott egyik csonka oldal. Ennek az átnézésére hosszabb időt szánunk (a cikk sem éppen rövid) – s addig legalább az Öregasszony is úgy érezheti, hogy végre nem vele foglalkozunk, csak tudomásul vesszük, hogy a lakáshoz tartozik, mint pillanatnyilag mi; s hogy ez sokkal természetesebb most, mintha teljesen egyedül volna. Valószínűleg ő is így ítéli meg a helyzetet, mert anélkül, hogy kérnénk vagy tartóztatnánk, kimegy a konyhának használt előszobába. Az első szövegrész így hangzik a lapkivágaton: „A rákoskeresztúri cyprusos kertbe, ahová máskor a holtakat a földnek átadni mennek az emberek, betért ma egy fekete ruhás gyülekezet, amely azonban nem temetni jött, hanem dicsérni, és nem a feledés rögeit dobálta egy koporsóra, hanem ellenkezőleg: fölhantolta, ami por meggyülemlett fölötte. A külső megjelenéséről külön is illik megemlékeznünk. Milyen szép, gyönyörű ember volt! Magas, szálas, elegáns, valami különös, férfiasan nemes szépséggel teljes! Még a nagy, mellére simuló szakálla is más volt, mint a más embereké. Az ő szakálla mintegy teljessé tette arcának, egész külső megjelenésének karakterét. Nobilisabbá tette, és az egész embert még impozánsabb jelenéssé. Aki látta, kedvtelve nézte. Halottunk úgy jelent meg ritka szépségében, mint a szépségben szinte túlnemesedett típusa egy ősi fajtának…” A töredékből nem derül ki, hogy a halott kicsoda; és át is van húzva pirossal, hogy később se legyen vitás: a lapkivágást nem ennek a nekrológnak a kedvéért tették el. A megőrizni kívánt szövegrész címe: VÁROSLIGETI EPIZÓD – MILYEN TANULSÁGGAL? Alatta zárójelben: A Szerkesztőség postájából. Két apróság azonban megakadályozza, hogy tovább folytassuk az olvasást. Az egyik, hogy amikor éppen nekikészülünk, éles csörömpölés hallatszik be a konyha-előszobából. Ebben a szűk előtérben áll a bombasérült fürdőkád, két szál deszkával a tetején, rajta edények, villanyfőző, a kádban fonnyadó krumpli, gyújtós, egy csempe, majolika váza. Az Öregasszony itt rakosgat, és eltör valamit. Később halljuk, hogy az Öregemberéhez hasonló csoszogással belökdösi a törmeléket a kád alá. Ez kizökkent egy kicsit, bár a figyelmünket is felhívja, hogy a szag, amit már régebb óta érzünk, talán szintén a kádból vagy a kád alól jön. (Nem onnét.) A szagot nem tudjuk érzékeltetni, de nincs is szükség rá: elég lesz a véletlen felfedezés, amikor az amfora alakú kosárban, a szennyesek közt megpillantjuk a döglött aranyhörcsögöt. Nyilván a sétánk után, az Öregember rosszulléte miatt felejtődött ott, lévén más gondja az Öregasszonynak, mint az érzelmes kegyelet, hogy elkaparja a kertben, miután a szemétbe kidobni nem akarta. Közvetlenül mi sem nyúlunk hozzá, csupán annyit teszünk, hogy továbbgörgetjük a résből, ahová akkor csúszhatott be, mikor a sámfát kivettük. És hosszában hasra fektetjük a fekete kombinécsipkén. Így sokkal megnyugtatóbb benyomást kelt, s mintha valami elégtételfélével is megajándékoztuk volna. A másik késleltető apróság már sokkal inkább rajtunk múlik. Hirtelen az az ötletünk támad, hogy a szoba pontos méreteit is följegyezzük. Még nincs világos tervünk, hogy miért, de ha később, valamilyen elképzelt „helyszíni szemlének” akarnánk alávetni a szobát – amilyenre Siliót is rákényszerítették –, az ilyen számszerű adatoknak is értéke lehet. Gondot csak az okozhat, ha véletlenül nincs nálunk notesz vagy cetli. Ebben az esetben azt a papírt használhatjuk, amit a spalatói kagyló alatt veszünk észre, s most nagyon is kéznél lesz. Először közönséges alátétnek nézzük, de rájövünk közben, hogy újévi röpcédula a pest-budai kéményseprő legényektől, ügyetlen fett-betűkkel szedve: Földi pályánk’ egész folyta Nem egyéb, mint védelem… Megvetjük a’ tűzoszlopot, A’ sírunkká tehetőt… Lőn gyakor tapasztalásunk: Sokszor a láng milly remek!… Csak mire észrevesszük, hogy mire jegyezgetünk, már késő lesz, a filctoll átüt a papíron, bele a strófákba. Ami annál is kínosabb, mert erősen megfogadtuk, hogy mindent sértetlenül hagyunk ott, ahol az Öregasszony megszokta (és szemüveg nélkül is megtalál). Most viszont már szégyelljük visszarakni a kagyló alá, s a bűnjel-eltüntetés ösztönös mozdulatával még össze is gyűrjük, és az amfora alakú kosár mellett döntünk – még az a legsemlegesebb hulladékgyűjtő a szobában. Csak arra ügyelünk, hogy ne közvetlenül az aranyhörcsög mellé dobjuk. (Hogy Silióból mennyire hiányzott az ilyen ravaszkodás, az is mutatja, ahogy a helyszíni szemle során nem nyugodott addig, míg az akonaverő kalapácsot meg nem találták. A létra mellett nem volt, ahová ledobta. Az egész környéket felkutatták, s végül mégis az ő logikája bizonyult igaznak. Kérte, hogy menjenek le a Nagy Anna vendéglőbe, és kutassák át a kerthelyiséget és udvart. Megtették. S meg is találták valamelyik zugban: az a kuvaszforma kutya cipelhette le magával – nyilván az alvadt vér miatt –, amelyiket többször is rohangálni látott a tehénfej-nagy csonttal.)

 

 

A nekrológot követő cikk szövege különben szó szerint ez: „Tisztelt Szerkesztőség! Nagyon örvendenénk, ha szerény sorainknak helyet tudnának biztosítani. Olyan különös és valóban egyedülálló jelenet szemtanúi lehettünk a minap a mi gyönyörű Városligetünk egyik zugában, hogy egész pontosan – tudniillik a helyet – talán nem is akarnánk ezúttal megnevezni. Nem célunk az olcsó botránykeltés. Vagy ami még rosszabb, részletes megjelölésekkel zsarolás benyomását kelteni olyan egyénekkel szemben, akiket név szerint nem ismerünk. De annyi mégis közérdek talán, hogy szó essék róla, mi lehetséges a közvetlen szomszédságunkban, miközben szorgosan védjük az erkölcsöt, a két nem méltóságát, s valamilyen kötelező mértéket, ami még egy oktalan állattal szemben sem mehet feledésbe. Tudjuk, hogy egy idő óta Városligetünket ellepték a különböző kétes árusok és hasonló hozzájuk tartozók, akiknek hitvány bódéi, szanaszét teregetett rongydarabjai semmiféle aestheticummal nem szolgálhatnak ilyen környezetben. És nem kevésbé a tanúsított viselkedésük. Ligetünk zöldje mit el nem tűrni kénytelen! És mindez ott, ahol olyan létesítmények állnak, amikre joggal büszkék lehetünk. A nagyszabású termálfürdő, betegeink és öregeink épülésére! A hősi múltat idéző Vajdahunyad vára, ahogy karcsú tornyaival úgy bukkan fel a lombok fölé, mint egy aetherien hatalmas filagória! Az Állatkert gazdag panorámája, ahol szeretet és szakértő gondoskodás övezi a természet különböző teremtményeit, legyenek akár vadak vagy szelídek! Akik persze nem is lehetnek felvilágosítva arról, hogy kicsodák és mifélék – de mi emberek, ugye, igen, mind saját magunk és mások felől is. Bárcsak így volna valóban! Amit alkalmunk volt megfigyelni, ritka közönségességét abban leli, hogy a szigor paragrafusai közvetlenül nem alkalmazhatók rá, legfönnebb egy belénk nevelt és született ízlés ítélheti el. Amiről viszont nem kérkedés állítani, hogy igenis rendelkezünk vele. És ami e sorok írására is ösztönzőleg hatott. Vajon a mindannyiunk által kedvelt Stefánia út árnyas fái alatt sétálók és kocsikázók sejtik-e az ellentétet, ami a sétaút színes forgataga és a között adódik, amit a bokrok homálya fed? Vagy éppen azok, akik e fedező homályban képesek megfeledkezni a már említett ízlésről és mindarról, ami vele együtt jár – ugyanúgy képesek kaméleon módjára tetszetős arcot is mutatni, és másokat megtéveszteni? Vajon nem járnak itt ugyanők közöttünk? Sapienti sat. Annyit azért mégis mondanunk kell, hogy a szóban forgó napon, a hangulatos nyári vendéglők egyike közelében tettük szokásos sétánkat a fivéremmel. Fivérem látása erősen csökkent, a hallása szintén, de testi ereje még mindig elég kivételes, hogy elhagyatott ösvényeken is biztonságban érezzem magamat, netáni alkalmatlankodás esetén. (Nem ide tartozik, de sajtóban is feljegyzett tény, hogy a felejthetetlen millenniumi ünnepségekkor, mint laicus, pusztán ön-lelkesedésből beállt a fiatalok közé, és részt vett néhány classicus dobáló versenyen – az ő korában! Közöttünk másfél esztendő a különbség, így hát nem vagyunk gyermekek. Az én szemem-hallásom, Istennek hála, még teljesen hibátlan. Ezért is tudok az alábbiakról úgy beszámolni, ahogy történt.) Ahonnét a termálfürdő vize távolabbra vezetődik, több buja, bokros sűrűség található, minthogy szüntelenül táplálva vannak az értékes, kellőleg kihűlt víztől. Mi szeretjük ezt a környéket, és magunk között a fivéremmel magyar tropicusnak nevezzük. Nem volt még éppen sötét, de a nap már lement, és hallhattuk a közeli nyári vendéglő muzsikáját – jellemző módon sokkal több bécsi-módi hollári-hoppot, mint a mi csodálatos Dankó Pistánk bús-vidám melódiáit. (Aki lehetett ugyan cigány, de a lelke bizonyára magyar volt.) Nos, megértjük, hogy ahol muzsika van, és italok, ott nem igazodik minden a hétköznapok egyhangúságához. Természetesnek tartjuk, hogy alkalmi lövöldéket állítsanak fel, ha az ünnepi alkalom megkívánja. Bár ez esetben sem ártana újra emlékezetbe vésni a megboldogult Orczy Lőrinc báró főlövőmester jelszavát, aki már 1825-ben ezt íratta ki az ilyen alkotmányok bejárata fölé: »Czélra ügyelj!« Manapság, mikor a meggondolatlan lázadás szelleme unos-untalan tapasztalható – gondoljunk a májusi borzalmas eseményekre! –, mély bölcsességet kell a Báró tanácsának tulajdonítani. De hogyan vélekedjünk egy olyan lealjasodásról, ami abban talál gyönyörűséget, ha semmi nemesebb célt nem helyez előtérbe, viszont gondosan ügyel, hogy büntetendő vér ne folyjon, paragrafus meg ne sértessék, de a legundokabb ösztönök mégis kiélhessék magukat? S méghozzá milyen módon! A jelzett környéket valószínűleg kevéssé látogatják a rendőrség hivatott egyedei. Mert ott láthatnának különben egy kunyhófélét, ami lehetne árusé is, csepűrágóé, akinek van ugyan engedélye, ha van – de akkor is kérdéses, hogy miért ilyen eldugott helyen? (Ahol aligha zsebelheti be a napi megélhetésre és italozásra a krajcárokat.) Vagy ha mégis megfordul itt hatósági egyed, valami okból úgy tesz, mintha nem volna szolgálatban? Kell gondolnunk tehát nem egy dologra. Mi fivéremmel teljesen gyanútlanul ültünk egy kis patak mellett, olyan szándékkal, hogy ott várjuk meg a csillagok feljöttét s az esti hűvösödést. Csak később kezdtem hangokat hallani – mondom, még kitűnő a szemem-hallásom! –, hangokat, amikről nehéz volt megállapítani, hogy milyenek. Hogy nem egy személytől származtak, azt nem lehetett félreérteni, de azt már inkább, hogy csakugyan embertől-e és mifélétől. Kértem a fivéremet, hogy húzódjunk alkalmasabb helyre, ahonnét beláthatunk a bokrok mögé. (Én kicsiny lány korom óta kíváncsi természetű vagyok.) Nos, akkor pillantottam meg az említett kunyhót, nádból és hulladék deszkából összetákolva. A látvány – nem tagadom – először sajátos benyomást tett rám. Úgy találtam, hogy az egész nem nélkülöz valamilyen gyermekes romantikát, ami belőlem sem hiányzik. A mi csodálatos Jókainknak volt képessége ilyen idillicus helyszíneket megrajzolni, ahová a tiszta szerelem és jellem megtestesítőit vonultatta el a világ zajától. Ugyanakkor az sem kerülte el figyelmemet, hogy a patakból egy kicsi ér elkanyarog, és mintegy körbe kerüli a kunyhót, sőt, páfrány is övezi a partját. Így valóban mondhatjuk tropicusnak ezt a zugolyt. Talán nem kell bizonygatnom, hogy izgatottságom egyre nőtt. Főképp azért is, mert hosszabb ideig semmi mozgást, hangot nem észleltem, és bizonyára a jótékony homály is megtévesztett. Csak erre tudom magyarázni, hogy nem az árusok szedett-vedett népsége jutott eszembe azonnal a hitvány bódéikkal, ahol köztudott, hogy milyen üzelmek folynak, különösen a szemérem megsértése terén. Bármily comicus is, gyermekkorom vándor méhészei rémlettek föl, akik hol itt, hol ott állították fel kalyibájukat, míg a kaptárak teltek. Csakhogy amiket én kaptáraknak véltem, közönséges ketrecek voltak – kutyáknak! Helyemben – kérdezem T. Szerkesztőség – ki nem gondolt volna nyomban azokra a mendemondákra, hogy fővárosunk némely helyein újra divatba kezdenek jönni azok az undorító állatheccek, amikről már rég szóbeszédből tudhatunk csak, mint egyes elmaradott falvak vásári szórakozásáról. (Jóllehet, ott is titokban tartatnak – bár még így is érthetetlen a hatóságaink szemhunyása.) Mondhatjuk persze, hogy a fényes Bécsnek szintén fő mulatsága volt valamikor az efféle, amit mi is szolgaian majmoltunk – de éppen az ő becsületükre válik, hogy hamarább hagytak föl ezzel a förtelmes időtöltéssel. És haj, milyen régen! És mi most újra helyet adjunk neki? A nyers hússal etetett és vas szurkálókkal vadított ebek egymás marcangolásának?!…”

 

 

Eddig jutunk az olvasásban, mikor észrevesszük, hogy az Öregasszony figyel bennünket a konyha-előszobából. Összekulcsolt kézzel ül a kád szélén, és a félig nyílt ajtó ikon-résébe kereteződik, mintha ő is valamilyen „kivágat” volna. Összehúzott szemében azonban még jelzés sincs, amiből bármit kiolvashatnánk. Pillantása eltökélten húzódik vissza a figyelés és leskelődés készenléti kiismerhetetlenségébe. Most érezzük csak, mennyire más a helyzet az Öregemberrel! Ővele úgy társaloghatunk már, ahogy akarunk: már kamerára sincs szükség. Ha úgy tetszik, egyszerűen elgondoljuk őt, ami minden ellenvetést értelmetlenné tesz, miután ő is mindenbe beleegyezik. S ezzel az egész temetés utáni nyomozásunk új értelmet kap. Nem azért aprólékoskodunk itt tárgyakkal, fiókokkal, mintha a halott Öregemberről ne tudhatnánk, amit akarunk, s ami esetleg meg is felel annak, ami „történt”. Nem. Éppen most tehetünk úgy, mintha élne, és a nyomozásunkkal ölhetjük meg annyira, hogy ne fogjon rajta a halál. Pillanatnyilag az Öregasszony a nehezebbik eset; őt egyelőre csak szeretnénk a fenti módon „megölni”. De él és hallgat. Alig másfél órája vagyunk a lakásban, de már most érezhető valami feszültség, ami lappangva a látogatásunk végéig megmarad. Az ok eddig sem hiányzott (hogy milyen fiókokat nyitunk ki, mihez nyúlunk hozzá), de azért feltűnőbben mégse látszott, hogy zavarnánk egymást. Most először tapasztalunk kritikusabb „billenést”, s ezt azonnal szemléltetjük is: a figyelő Öregasszonyt a túl keskeny, túl magas ajtórésben. Keze a kád szélébe kapaszkodik, a lábán kopott tutyi (az Öregemberé). Nem tehetünk mást, letesszük hosszabb időre a lapkivágatot, és vállaljuk a néma szembenézést. Nemcsak időhosszban, de jellegében is hasonlít ez az egymásra nézés egy pár nappal előbbi jelenetre: amikor mi is rögöt dobtunk a koporsóra. Délután fél három lehetett. A hőmérő harminckét fokot mutat, s a temetés még annál is egyszerűbb, mint amire számíthattunk. Csak a pap van jelen, a sírásó és a kamasz fia, kicsit távolabb a sírásó várandós felesége a hároméves kislányukkal, aki végigrágógumizza a szertartást. Az Öregember a Farkasréti temető felső pásztájában kap szegényjogon helyet, közel a kerítéshez, amin túl most kezd sűrűbben beépülni a hegyoldal, ahova a Sax Simon szőlőjéből is ellátni. A fákon, sírokon sok a madár. Véletlenül egy szarbabukot is sikerül fölfedeznünk, de csak egy pillanatra; a többi inkább feketerigó, veréb, valamilyen billegetős. Látszik, hogy megszokták a malterkeverők csikorgását, nem zavartatják magukat. A csikorgás végig ide hallatszik, s a feleség csak a borravaló miatt várja ki a szertartás végét, hogy ő tegye el. A borravalót mi adjuk. A pap erősen leegyszerűsített szöveget mondhat, mert hamarább végez, mint amennyi idő alatt kint egy sittes teherautót megraknak. Lehetőleg az Öregasszonnyal szemben helyezkedünk el, és tágított totált adunk. Aztán csak az ő arcát. De mindegy: egészen határozottan se a koporsót nem nézi, se mást. Elképzelhető, hogy a szeme sokkal tágabb blendéjű most, mint amilyen nyílásra a mi kameránk egyáltalán képes. És valószínű, hogy ez áll a szűkítésre is. Sőt, mikor a rög-ledobásra kerül sor, és már ő is beleejtette a magáét, hiába van lecsukva a szeme, mégis összerezzen, amikor mi is odahajolunk egy agyagdarabbal. S az arcán is azonnal megjelenik a madárszerű mozdulatlanság, mint a kád szélén most. És a sírnál is pontosan úgy néz, mintha nem a szokásos értelemben látna, vagy nem látna bennünket, hanem egy harmadik módon. S bizonyos, hogy a cikk olvasását legalább annyira illetéktelen beavatkozásnak érzi, mint azt, hogy a sírba rögöt dobtunk. Bár ugyanakkor el is fogadja. Aztán váratlanul visszahúzódik az ajtórésből, és sokáig semmi neszt nem hallunk. Mikor kinézünk egy idő múlva, meglepetésünkre sehol nem látjuk, pedig az udvari ajtón nem mehetett ki, azt biztos meghallottuk volna. Ahogy azonban tovább téblábolunk, a konyhaszekrény keskeny oldalára esik a pillantásunk, ami a fal felé néz: itt a fal és a szekrény között alig van félméternyi hely. A szekrénynek hiányzik ez az oldala, és ott látjuk az Öregasszony tutyis lábát; bent ül a szekrényben, kicsit esett vállal, ölbe tett kézzel. Állja a pillantásunkat, mikor a lámpánkkal bevilágítunk. A szekrény üres, nincs benne semmi konyhai holmi, csak egy alacsony priccs, rajta szalmazsák, valamilyen kispárna, és hátul, a szekrény szemközti oldalfalán egy rozsdás petróleumlámpa. Lehet, hogy itt akart kiszakítani magának egy kis magányt abból a kényszerű helyzetből, hogy mi ott vagyunk; ami végül is az Öregember halálának a következménye. Bár, ha úgy vesszük, a szekrényodúnak az Öregember életében is meglehetett a hasonló célja; s ez újra megnyugtathat, hogy látogatásunkkal nem léptük át a megengedhető határt, legfeljebb azzal, hogy jelenlétünk az Öregemberre is emlékezteti, s ezt könnyen vállalhatjuk, mert kissé a célunk is ez.

 

 

Az Öregasszony váratlan eltűnése különben korábban is megismétlődik egyszer, az étteremnél. Mikor a vécéből visszamegyünk a ruhatárba, nemcsak őt nem találjuk ott, de a rézkarc sincs a villanykapcsolón, ahová akasztottuk, hanem a régi helyén. Csak arra gondolhatunk, hogy így akarta tudomásunkra hozni: már unja a szembesítést a képpel, és a legfőbb ideje, hogy hazafelé induljanak. Az Öregember mindenesetre másképp fogja becsapottnak érezni magát, mint mi, mikor a vécéből kilépve nem nyúl senki a karja után. De ezeket a másodperceket jobb, ha lassítva adjuk, az átmenetek fokozatait, ahogy egyre észrevehetőbb lesz rajta egy sajátos rángás, egészen más, mint az eddigiek. Mintha a test különböző részei kezdenének tikkelni, pontos sorrend szerint. Először a szemöldök, a szemkörnyék és száj, utána a váll, a kar és az ujjak, s csak utoljára a térd, a ki- és befelé csosszantott lábfej. Majd ugyanígy megismétlődik az egész. Mindez utalhat a puszta felismerésre, hogy nem várták meg; de a rémületre is, hogy olyasmi történt közben, aminek az előzményét nem tudja átlátni, csak a következményét érzi. Egyedül van. És semmi támpontja, hogy ez meddig tarthat. S nem végleges-e? Aztán hirtelen önállósítja magát, és a falat, a ruhatári pultot tapogatva megindul a kijárat felé. A következőket vesszük észre helyette az ajtóból: a cerkóf-ügy kibicei (köztük az éttermi vendégek, a három pincér és ruhatáros, akik változatlanul kitartanak) mind átvonultak a szemközti sarokra, s most ott állják körbe Czaninnét, aki lehet, hogy sír, de ezt a fejek és vállak között nehéz kivenni. S biztosan hallani se lehet, a vulkanizáló műhely udvarán annyira erősen zúg egy gép. Először az Öregasszonyt is a túlsó oldalon keressük, de őt csak később pillantjuk meg az üresen maradt sarkon, pontosan ott, ahol korábban Czaninné állt. És nincs rendőrautó se, csak az egyik rendőr, kicsit távolabb, félrehúzódva, mint aki vár valamit, s mivel tudja, hogy jön, addig az egyszerű szemmel tartás is elég. És az egyenruhához is jobban illik bizonyos tartózkodás, amíg nem az ellenkezőjére van szükség. Amit fontos rögzítenünk: a jellegzetes félterpeszt és mozdulatot, ahogy a gumibotját maga elé húzza, s a slicc vonalában – körülbelül ott, ahonnét az Öregember nadrágján a nedvességnyom lefelé kezd húzódni – a vízszintesen tartott bot két végébe markol. S ez így éppen meg is felel a fegyveres erők mindenkor érvényes, emblémaszerű pózának. Amíg az Öregasszonyt észrevesszük, még marad annyi idő, hogy gyors áttekintést adjunk a harcos, a rend őre történelemből ismert típusairól – de most egy valóban villámgyors snittel: mintha csak átpergetnénk egy idevágó, színes-nyomatos könyvet. Egyenruhák és testtartások halmazát dobjuk be ömlesztve, majdnem a közismert gyermekjáték technikájával: az egyik lapon magasra emeli a baltát a szakállas férfi, a másikon lecsap, a harmadikon széthasad a favágítóra kötözött gonosz farkas feje. Külön-külön még elképzelhető, hogy valamelyik fázisban megállítható a folyamat – összepergetve azonban megmásíthatatlan, hogy végre is hajtódjék. Amit mi mutatunk, abból ugyanígy összegeződik a testtartások közös körvonala: az enyhe terpeszállás, a valamit markoló kéz. Csak Silió alakja üt el az egységes körvonaltól; pedig őt is terpeszben kell elképzelnünk, mielőtt a földre döntötték. Sőt, valószínű, hogy ő se csak az egyik kezében lógatta a láncot, hanem lazán a másik végét is fogta, hogy gyorsabban tudja mozgásba hozni, ha kell, és hamarább ránthassa megfelelő magasságba. Mégis eltér a szabványtól – talán a széles szárú gatya miatt is, ami nemcsak ellentéte a városias csinossággal karcsúsított egyenruháknak, de lötyögősen takarja is a lábakat, mint a század eleji zsellérasszonyok vagy a mai büntetőtáborok zsákszoknyája. Így bizonytalan marad, hogy Silió láb- és kéztartása – nem messze a Nemzeti Múzeum lépcsőjétől – valóban „emblémája” lehetett-e a feltétlen magabiztosságnak; vagy már eleve kifejezésre juttatott bizonyos reménytelenséget. De ugyanígy az Öregasszony viselkedése is kétértelmű. Tartózkodó büszkeség van a tartásában, ahogy az elnéptelenedett sarkon áll, maga előtt lógatva a szatyrot. Akaratlanul is parodisztikus hatást fogunk elérni, ha ezt a mozdulatot a rendőrével hasonlítjuk össze. A szatyor valóban markolva van, de éppen csak az eleresztés határán. S egyáltalán nem dönthető el, hogy ezekben a pillanatokban ránk várakozik-e vagy valami elgondolhatatlanul másra. Vonásai egy túlságosan is távoli kép és emlék lehetőségeit tükrözik. Először oldalról közelítjük meg (ha nyíltan eléje lépnénk, biztos kizökkenne, és folytatódna a megszokott), s igyekszünk annyira élessé tenni a profilt, hogy a legkisebb hajlat is emlékezetben maradjon – majd szándékosan rosszul exponálunk. Nem lesz könnyű a kívánt eredményt elérni. Mégis törekednünk kell, hogy csak az Öregasszony alakját „égessük” feketére: elsősorban a fejet és a mellkast (ami a portrészobrok szokásos csonkítása), míg a háttér és közvetlen környezet jobb, ha világosabb marad. Illetve csak annyira, hogy ki lehessen venni néhány esetleges körvonalat: az arc előtt a füstölgő autógumikat, a fej és a váll mögött egy vörös-neonos PRIZMA ESZPRESSZÓ táblát, a teraszfeljáró gömb-bukszusát, ami az Öregasszonynak éppen farmagasságba esik. Hozzávetőleg ezek közé ékelődne a feketére exponált alak. Olyan így, mint egy kinagyított árnykép-portré; s annyira mozdulatlanul is áll, hogy teljesen hihető: most csakugyan az önmaga árnyképe. Hogy mennyire nem önkényes ez a beállítás, akkor derül ki, mikor az újságkivágás mellett egy valódi árnyképet is találunk a fiókban (Bikácsi G. Tomasa aláírással), amely az Öregasszonyt ábrázolja fiatalasszonyként. Dátum nincs rajta, de nagyobb tévedés nélkül gondolhatjuk, hogy még 1914 előtti, ha nem is a munkástüntetés évéből. Maga az árnykép-divat is ezt valószínűsíti. Ezzel kapcsolatban fölidézhetjük a századelő Városligetét, a kocsikorzót, az emprimé-színes virágárus sátrakat, néhány beúszó, arszláncsőnadrágos lábat, lakkcsizmát, köcsögkalapot, huszármentét, hullámzó krinolinokat stb. Ha jól választjuk ki a képelemeket, pár mozgalmas snitt is elég, hogy hitelesnek érezzük a jelenetet: az alacsony, fonott zsámolyon ülő fiatalasszonyt, kezében kék pöttyös napernyővel; tőle fél méterre a Toulouse-Lautrecre emlékeztető, gnómszerű Bikácsi G. Tomasát egy túl magas, támlás széken, zöld bársony öltönyben. Bikácsi egyetlen, folytatólagos ollóvágással nyírja ki a profilt és mellkast. A nyak karcsú, mint egy őzé. A hátraívelő konty biztos ellensúlyt ad a gazdag térfogatú mellnek; mégis úgy hatnak, mintha egymástól függetlenül is valamilyen súlytalansági állapot biztonságával rendelkeznének a térben, ahová kinyúlnak. Külön figyelemreméltó a finom erotika, ahogy a mellcsúcsot oldja meg a művész: a fekete papír nem ad lehetőséget felület-árnyalásra, mégis olyan hajlatot sikerül vágnia, ami ártatlan csipke-csücsök is lehet, megfelelő helyen alkalmazott véletlen játékosság. A mi árnyképünk az étterem-saroknál más; és főképp kevésbé csonkít. A látószögünkbe eső gömb-bukszus elég pontosan illeszkedik az Öregasszony deszka-lapos fara mögé; s ez az élethű gömbölyűség legalábbis el tudja képzeltetni azt az alsó súlypontot, ami még a fiatal testek könnyedségét is képes lehorgonyozni. Ez a hatás pedig nekünk is fontos, mert egy apró részletre tudunk utalni vele. Arra a mozdulatra, ahogy a zsámolyon ülő fiatalasszony paskolva elrendezi maga mögött a duzzadó szoknya-puffot, s épp ettől kapja meg azt a bájt, ami egy egész kort felidézhet. Az Öregasszony szerencsére tartósan elmerül a távoli képben, így bőven van idő, hogy elidőzzünk rajta. Rossz szó, hogy szép most; noha egyértelműen az. S ugyanakkor mégis olyan, mint a Moszkva téri indulásunk óta. Ami mégis meghökkenthet: hogy mért éppen itt és ilyen körülmények között tudott ennyire visszamerülni a múltba, az ifjúságba? (Bár végül is nem tudjuk, hová.) A sarkon, ahol áll, elég zavarba hozó nyomok árulkodnak az aszfalton. Széttaposott paklik, Kossuth és Symphonia, köztük pár ép cigaretta is, ami messzebb gurult – akár egy csatatér menekültjei. Néhány véres papírzsebkendő (alátétnek használhatta a pincér a kezére, géz helyett); különböző hosszúságúra vagdalt zsinegdarabok. Piros személyazonossági igazolvány, fedőlapja felébe törve. Később ezt magunkhoz vesszük, hogy átadjuk a rendőrnek. Az adatok szerint Burre-Magyar Frigyesné tulajdona, született 1910-ben Beregszászon, apja Schebendeg Ábrahám, anyja Nis Lea. A fénykép ősz hajú, pettyes blúzos asszonyt ábrázol; aszténiás típus, kiálló csontozatú, szeme valószerűtlenül nagy és sötét. Látszik, hogy görcsösen igyekszik betartani a rendőrségi előírást: semmi profilba fordulás, a kép csak akkor elfogadható, ha egyformán lehet kivenni a két fület. (Vagyis éppen egy árnyképre hasonlíthat a legkevésbé.) Az arc csábít, hogy az egyik auschwitzi barakkban kifüggesztett fotóval vessük össze: falnagyságúra kinagyított, félkönyökre támaszkodó lány (Goya Mayájához hasonló beállítás), csak a fekete haj dús rajta, a deszkapriccsig lelóg, a szeméremszőrzet ritkás, a lángos-vékonnyá lappadt mellen ceruzavégnyi bimbó, a bőr húsmentes szorossággal tapad a csontozatra, amitől a végtagok minden szokott méretnél hosszabbnak tűnnek (mint Sax Simon kezében a nyúl). Pillantásában több a szánalom, mint a szemrehányás, s lehet, hogy épp ettől közismert a kép. Mikor az Öregasszony lába mellől fölemeljük az igazolványt, látni fogjuk, hogy a széttaposott cigarettákat zöldespiros nyák teszi lucskossá. Egy biztos: nem lehet pontosan kitalálni, hogy mi történt, amíg felváltva a vécében voltunk. S csak utána megyünk át feltűnés nélkül a szemközti sarokra, hogy kellő távlatból pillantsunk vissza a két öregünkre.

 

 

A kép szokatlanul erős. Sétánk során még egyszer sem álltak ennyire távol egymástól, méter szerint is; egy egész teraszhossz választja el őket, s ezt még meg is nyújtja a sok üres asztal. Másrészt, szintkülönbség is van. Az Öregember a lépcsőfeljáró szélén helyezkedik el, s pusztán attól, hogy egyedül maradt odafönt, még roggyantságában is olyan, mintha valamilyen dobogó emelné. Majdnem másfél fejjel látszik magasabbnak az Öregasszonynál; pedig az változatlanul sudárra húzza ki magát a járdasarkon (amilyen egyenes derékkal a fonott zsámolyon ült vagy ülhetett volna). Igyekszünk mi is kitartani a képet, lehetőleg addig, míg önként el nem mozdulnak; utána úgyis azonnal keresni fogják egymást, mintha ott se lennénk. De addig még lesz néhány fontos másodperc. Az Öregember szintén enyhe terpeszben áll, csak ez most egészen más, mint a roham és a bevizelés után. Arról látszott, hogy kényszer és szükség; ez inkább olyasmire utal, hogy erősen figyel, s mintha érzékelné is, hogy végre kívül került a körön (ha nem is teljesen), amit az Öregasszony és mi jelentünk a számára. Most elhisszük, hogy helyszínen érzi magát, s talán azt is sejti, hogy nem véletlen alkalomról van szó. Az utolsóról is. Ide nem fogunk többet visszatérni. Amit az Öregasszonyból láthat, nem lehet több, mint egy elmosódó kivágat. A teraszra nyíló üvegfal táblái végig nyitva; bent, a hosszúkás étteremben perspektivikusan keskenyednek az asztalok abrosznégyszögei. Egy dobogón lecsukott zongora; valamelyik üvegtáblán kékkel festett szöveg: ESTE 8-TÓL DAX ÉS SASKÓ MISKÓ DUÓ. (Dax a zongoránál, Saskó Miskó hegedül.) A széktámlákon színes retikülök, néhány színes kendő; de ami fontosabb számunkra: a tányérokon, poharakon mintha csakugyan érzékelhető közvetlenséggel volna jelen az utolsó mozdulat. Ha szerencsénk lesz, ezt így tehetjük világossá: azt a véletlen mozzanatot fogjuk kiemelni, amikor váratlanul tapintás-közelbe tudunk hozni egy vadaprólékba szúrt kést az egyik asztalon. Lassan, a szemünk előtt dől le az abroszra, barna csontvégeket lazít ki a rizsből. Ez az önmagában jelentéktelen észrevétel csak akkor kap megfelelő hangsúlyt, ha élménnyé tudjuk tenni a lappangó folyamatosságot: valaki itt evett, de az utolsó mozdulata mégis most fejeződött be. A kés most lett magára hagyva. Az elég félreérthetetlen, hogy csak apróvadról lehet szó (a sörétszemekből ítélve nyúl, fácán vagy esetleg fogoly) – s ezt szükségtelen is külön jelezni, mondjuk, egy jellegzetes csontdarab kinagyításával. Ezt a kiragadott mozzanatot azonban nem szabad leválasztanunk a panorámaképünk egészéről; hagynunk kell, hogy kiegészítsék és támogassák egymást. Bár még fogalmuk sincs, hogyan. A két egymástól távol eső alak úgy teszi színpadszerűvé a képet, mintha az üres terasz minden lehetőség számára adva volna. S már a kép puszta rögzítése is bizonyos antik légkört teremt. Proszkeinon. S amiben látjuk őket: egy valamikor elkezdett vagy éppen abbahagyott párbeszéd topográfiája – bár ez is megtévesztő. Az Öregember ugyanis feltűnően a terasz közepe felé fordul, mintha határozottan valamit nézne; s mintha azt, amit lát, nem is lehetne kapcsolatba hozni az Öregasszonnyal, aki hasonló határozottsággal hátat fordít a terasznak. Ez pedig egyáltalán nem dialógusra utal közöttük; sőt, az is kétséges, hogy pillanatnyilag ugyanahhoz a történéshez tartoznak-e. Magyarán: ahová a vécében töltött idő alatt és után eltávolodtak, valószínűleg olyan időpont, amikor még nem ismerhették egymást. Vagy nem úgy, mint később. És ennél mi sem tudhatunk többet. Esetleg a Bikácsi-féle árnyképet mutathatjuk újra, hogy ha kell, helyesbíthessük az állításunkat: talán mégse fiatalasszonyként ábrázolja a kép az Öregasszonyt, hanem lányként; mint ahogy az Öregember is nőtlen lehetett még.

 

 

A kép továbbra is kitart. Rövid időre újra felhallatszik a Palestrina-kórus éneke, attollite portas principes vestras, et elevamini portas aeternales… Az oszlopos folyosóra, ami a haranglábat köti össze a templommal, hirtelen egy még fiatalabb gyerekcsapat rajzik ki; csak azt nem látjuk, hogy a hősi emlékmű mögött tényleg elérik-e a játszóteret. A rendőr őket figyeli. Gumibotját most nem maga előtt tartja, hanem a háta mögött, és továbbra is terpeszben. Az alkalmat mi is felhasználjuk, és most adjuk át neki az igazolványt; s egyúttal Czaninnét is szemmel tartjuk, aki valóban sír. Elcsukló sírás; de azért vigyázunk, hogy ne torzítsuk el, s csak annyit adunk belőle, amennyi külső erősítés nélkül is hallható. Amíg a rendőr az igazolványt betűzi, csuklóján a himbáló gumibottal (mint Sax Simon kezében a nyúl) – néhány zavaros mondatfoszlány is beúszik Czaninné mellől: „Biztos az a fehér pasztillacukor…” – „Miért? Most szülne újra?” – „És ha mégis?” – „Nézze… valamit lát!” – „Vagy inkább a mentőket?…” – „És ha tényleg a fiának?…” A rövid színes másnap jelenik meg az Esti Hírlapban, inkább bántó, mint a műfajnak megfelelő hangvétellel. A cikk szerint a cerkófot tapogató nők nem tévedtek, hogy a majom vemhes, csak ahhoz volt kevés a szakértelmük, hogy „aktívabban aggódjanak”; a cerkóf ott vetélt el a járdára borult ládában, sőt, gyanúsan erős vérzést kapott utána. (Tehát pontosan ott, ahol pillanatnyilag az Öregasszony áll.) „A vetélés nem kis megdöbbenést váltott ki a jelenlevőkből” – írja a riporter, és részletesen tudósít, hogy később Dax Titi, a „kerület közismert magyarnóta-zongoristája” vette át a pincér szerepét, és ő ajánlotta a nők helyett, hogy a szemközti Közértből kérjenek elsősegélyként vattát, esetleg Diana sósborszeszt, az mindenre jó. „Nem lehet pusztulni hagyni egy ártatlan anyát” – mondta, ami után zavart csend lett, bár inkább zavartan mosolyogtak. És csak akkor vonultak át a Közért-sarokra. Czaninné először ott kezdett el összefüggéstelenül beszélni, és többször is a fiát emlegette, „akit a nyilasok…” – majd mégis kijelentette, hogy a cerkófot neki akarja hazavinni. A cikk csattanója – kicsit a Világ levélírójának a stílusát idézve – így hangzik: „Vajon nem különös, hogy egy majmocska jóvoltából mennyi önzetlen kíváncsiság és találékonyság telik ki emberekből? De vajon kitelne-e belőlük mindez, ha mondjuk, Vietnam ártatlan áldozatairól és árváiról van szó?” Mikor becsöngetünk az Öregasszonyhoz, ezt az Esti Hírlapot is ott találjuk majd az előszoba kőpadlóján, az utolsó pár példánnyal együtt, ami a közös sétánk óta megjelent. A folyamat világos: az ajtón nincs levelesláda, csak egy rés, a postás ott löki be az egyes számokat, s ezeket a naponkénti ajtónyitás tolja hátra a félkörös karistolás végéig, amit a megsüllyedt ajtóvég vájt ki. Még a sorrendjük is majdnem hibátlan, ahogy egymáson hevernek, nyilván olvasatlanul. Maga a kép, egy halom Esti Hírlap, elég érdektelen; de mint hangulati tájékoztatás, valamennyit mégis elárul az Öregasszonyról, mielőtt belépnénk a temetés utáni lakásba. És addigra, most, a csődület is oszlani kezd majd. Úgy látszik, nem várható újabb fejlemény. A vetélés megtörtént, a cerkóf csak vérzik, de él, és Czaninné se mond olyat, ami zavarba hozhatna vagy orvost igényelne. Ugyanakkor a rendőrautó is megérkezik az Állatkert alkalmazottjával. Mindent összevetve, talán túlzott pontossággal is az történik, ami várható; s ez legalábbis megfoszt a lehetőségtől, hogy a továbbiakban „cerkóf-ügyről” beszéljünk. Nem tudjuk, nem is tisztázzuk, hogy sajnáljuk-e ezt a fordulatot. Mindenesetre elveszítünk valamit, ami önként adódott, de egyúttal jó alkalom is volt, hogy bebizonyítsuk: csakugyan nem hagyjuk elcsábítani magunkat, számunkra csak a két öreg fontos. Megyünk a magunk útján. Megyünk hazafelé. Nem kívánunk semmit megoldani. Végigmenni akarunk. És egy perc pihenőt sem adni a kameránknak. Legfeljebb annyit, hogy menet közben számba vegyük a lehetséges méterhosszat, amit nem léphetünk túl, ha időn belül akarunk maradni; még akkor is, ha kiderül, hogy időben már eddig is többszörösét vettük fel annak, ami az eltelt időbe egyáltalán belefér. Tehát már így is „időn kívül” vagyunk. Mindegy. Akkor is elvetjük a megalapozott kishitűséget. És újra leszögezzük, ugyanazzal a hittel: ADDIG FOLYTATJUK, AMEDDIG NYERSANYAGUNK VAN, BÁRKIBE, BÁRMIBE KERÜL IS. Vagy magát Siliót idézzük a tárgyalás jegyzőkönyvéből (mikor a helyszínelés előtt pontos mozdulatokkal meg kellett ismételnie Sax Simon fejének bepréselését a malomkő furatába) – és ő, az ügyész hirtelen kérdésére, hogy: „Nem gondolja a vádlott, vajon egy közönséges nyúl, szemben egy egyáltalán nem…” – közbevágva így válaszolt: „Madárfos vagyunk mind a Sió-patakon.” A sajtó, köztük a Világ is, a legkülönbözőbb módon háborodott fel Silió válaszán. Sőt, az egyik orgánum így fogalmazta tovább a népies kiszólást: „Gyilkosunk tehát sajátos philosoph is, ki szerint legyünk nyugodtak, bármi történik is, hiszen a magasból vagyunk egyformán és valamennyien eleresztve (a Magasságból, ahol az Ég honol) – noha lefröccsentve inkább, mint hallottuk. Nos, nem tudjuk, hogy a Silió-féle elvetemültek akár csak a madárf… rangját is megérdemelhetik-e, tekintettel az égi szárnyasokra, akik – tudjuk – a csodálatos Assisibeli legkedvesebbjei voltak.”

 

 

Elsőnek az Öregasszony mozdul meg, de nem azonnal közelítünk rá. Kiválasztjuk a legjobb pillanatot; mikor az elmozdulás még éppen mozdulatlanság, még annak is látszik, pedig már nem az. S ez jelentős mozzanat, ha van türelmünk szétbontani, ami úgyis látszólag van együtt, noha véglegesen. Bár még így sincs semmire biztosíték. Gondolhatjuk, hogy az Öregasszony első mozdulata annak a lehetséges másiknak felel meg, mikor éppen fölkel a Városligetben a fonott zsámolyról; vagyis nem a Városmajorban – ahol dr. Massány szerint is inkább a „populáris szórakozásoknak volt jobbadán keletje”. S ezek közé tényleg nem sorolhatjuk az árnykép úri passzióját. Maradnunk kell tehát a Városligetnél, a Stefánia úti platánok alatt. Mindenesetre azt a néhány példányt, amit a Városmajorban találunk, igyekszünk mi is erősen a képmezőbe szorítani. Az óriás combokra emlékeztető bőrsima ágakat, a szétágazások helyén feltarajosodó kéregburjánzást, ahol a szétnyíló oválisokban mindig felgyülemlik valamennyi víz, sötétre színezve a cakkos kéreg-gyűrűket, mintha szobrászi fanszőrzetet, clitorist akarnának utánozni. Lehetne nem alaptalan is hát, hogy így lássuk: fölkel, rendezgetni kezdi a ruháját, mellén a fodrokat, s a várakozás izgalmával maga elé engedi a kezét, az ernyesztett ujjakat, de úgy, hogy csak a hüvelykujján nem tud uralkodni, az az egy kimerevedve ágaskodik, s amíg türelmetlenül figyeli a művész utolsó simításait, a kimeredő hüvelykkel ő is ügyetlen oválist rajzol a levegőbe, ahogy a szánkkal szoktuk követni az olló útját, ha nyírunk. Az volna szerencsés, ha ez a pillanat egybeeshetne azzal, mikor kielégült mosollyal Bikácsi is maga elé tartja a kivágatot, hogy: kész. Egy másik kameraállásból ugyanakkor azt vehetnénk észre, hogy az Öregasszony kontyával történik olyasmi, mint a rizses aprólékba szúrt késsel: a szemünk előtt bomlik le a két elvékonyodott tincs. S ez lappangva már akkor folyamatban lehetett, mikor a vécében voltunk vagy a rendőrrel foglalkoztunk. Igyekszünk metszően élessé tenni a bekövetkezés részleteit. És most nemcsak az siettet, amit megfigyelni akarunk, hanem egyébként is másodperceink vannak. Ha túl sokáig időzünk, a sarokról visszatérő vendégek egészen másképp fogják kizökkenteni őket, mint ahogy most, fokozatosan, önként térnek vissza közénk. Legelőször a hajtű gombja jelzi a változást: enyhén ellökődik a kontytól, és önálló fényponttá lesz. S ezt még az is erősíti, hogy jó hátteret kap Dax Titi zongoráján: épp annak a fekete foltjába esik bele. Nem valószínű, hogy az Öregasszonynak pontosan erről legyen tudomása, s talán nem is érzékeli, hogy a hajtűjével most történik valami. Csak a vonásai lesznek egyszerre élénkebbek. Mintha egy fokozódó átélés követelné a kendőzetlen mimikát, s a lányos fejrándítást, hogy a két tincset olyan erővel hozza lengésbe, ami még egy hajdani dús hajat is meg tudna mozdítani, hogy szellősebbé tegye a nyakát. És egyáltalán nem törődik vele, hogy az átszúrt papírgömbölyeg csupaszon marad, mint egy kalap aljához nőtt gumó. Közben a szatyrot tartó kéz inkább csúzos, mint szándékosan merev ujjai a lötyögős ruhaanyagba nyomódnak, talán a szatyor súlyától is, mindenesetre már közel az „illetlen helyhez”. A ruha gyűrődésein látszik, hogy nyomhatná beljebb is, még sokáig nem ütközne ellenállásba. S a több dioptria alatt ezekben a másodpercekben egy egészen új pillantást találunk. A szem fehérjéből látszik most több, mint ami természetes; s ez annál is meglepőbb, mert a szembogár semmivel se kisebb, mint máskor, talán még nagyobb is, csak a határozottság hiányzik belőle; s mintha folyamatos kísérletet is tenne, hogy lassú elmozdulásokkal „kiússzon” a szemfehérből, hol oldalt, hol a fönnakadt szemhéj alá. Ha egy haldokló pillantására gondolunk, pillanatnyilag az Öregasszonyé se különbözik túlságosan tőle. De gondolhatunk a szerelmi együttlét végső nyitottságára és megtorpanására is, mikor kiderül, hogy az érzékek csakugyan nem tudnak többet nyújtani; de már kevesebbet se. Patthelyzet ez is (a maga módján), mint a cerkófé. S a lebiggyedő száj mutatja, hogy mennyire nem egyértelmű, amibe éppen elmerül. A félrehúzódó ajkak józan undort és megvetést is elárulnak; jobb tehát, ha csak annyit érzékeltetünk, hogy felemás indulatok töltik el, valamilyen taszító-vonzó emlék, és éppen ez zökkenti ki a hosszú elrévedésből. A következő pillanatban aztán már bennünket is észrevesz; de nem veszteget ránk időt.

 

 

Még mindig a Közért-sarokról tartjuk rá a kamerát. Ideges mozdulattal visszatűzi a két tincset, és azonnal az Öregembert kezdi keresni. Bennünket is meglep, hogy nem a teraszlépcsőnél pillantja meg, hanem bent, az asztalok között. Csoszogva kerülgeti a székeket, mintha azt a bizonyos szélső terítéket akarná elérni – a gulyásmaradékot? a sörösüvegeket? A kép majdnem hibátlanul holdkóros. Az Öregasszony nyugodt dermedtséggel nézi. Megtehetné, hogy sietve felkapaszkodik az alacsony mellvédre (neki még volna ereje hozzá), s még időben megakadályoz valamit – de nem; inkább a lépcső felé indul el, mintha tényleg nem szabadna idő előtt fölébreszteni az Öregembert. Mikor elhagyja az étterem-sarkot, mi foglaljuk el a helyét, hogy közvetlen közelről rögzíthessük őket. Sőt, guggolva lehúzódunk a mellvéd mögé, hogy ha lehet, ne is vegyenek észre bennünket; és megelégszünk a torzító skurccal. De ennek több szempontból örülhetünk. Az Öregember olyan méreteket kap így, amilyennel soha nem rendelkezett – még ha egy hajdani dölyföt, kihívó peckességet gondolunk is bele a megrokkant csoszogásba. A váratlan skurc olyan meggyőzően emeli fölénk, mintha szó szerint is lóháton ülne; s ez, mint „elrendezés”, már csakugyan nem esik messze attól, amit Silió is átélhetett, amikor arra kényszerült, hogy félig fekve, alulnézetből vegye szemügyre a tolongó lovas rendőröket. S valóban jellemző, hogy még ilyen körülmények között is milyen apróság tudta lekötni a figyelmét. Arra a zavaros mozzanatra gondolunk, ami akkor ötlött a szemébe, mikor a földön fekve csapkodott, s már a karja is kezdett kiállni, és a ló se „tráncérolt” úgy (taposott), ahogy a lánc miatt várható lett volna – s ő éppen akkor vett észre egy kövezetbe lapuló, fekete szőrcsomót, bizonyára kutyát, amelyik a tüntetők és lovasok közé keveredett. Aztán váratlanul úgy ugrott fel, mint egy romlott eb („veszett” – írja valaki a jegyzőkönyv margójára), és rávetette magát a szétfolyt paradicsomlére, belenyalt, majd csalódottan elkapta a száját (valószínűleg vérre számított inkább), és szűkölve elódalgott a régi Kecskeméti kapu felé. Vagyis pontosan arra, amerre később Silió is eltűnik, mikor megkapja a kardvágást. A bíró kérdésére, hogy ennek mi köze az ügyhöz, elgondolkozva megvonta a vállát: „Hát, ennek sincs semmi.” Az Öregember viselkedése ennél sokkal határozottabb. Céltudatosan megáll a kiszemelt asztal közelében, kicsit hátradőlve előrenyújtja a karját, mint akit egyszerre vonz és taszít egy lehetséges mozdulat. Ez a testtartás a skurc torzításait még hangsúlyosabbá teszi; és főképp a két láb nem kelt trotli benyomást. Olyanok inkább, mint két oszlop, s csak azért nem érezzük fenyegetőnek, mert ismerjük az Öregembert. Bennünket nem félemlíthet meg. Láttuk fulladni. Állva bevizelni. Felidézhetjük, ahogy a hullakamrában fotózzuk. Emlékszünk a pillantására, mikor az Öregasszony cukorkát keres a zsebében, és nem talál. Ezek döntő részletek, s ennek megfelelően kell értékelni a következő holdkóros képsort is. (Másfél perc.) Közelebb lép az asztalhoz, és nyitott tenyérrel a jénai tál fölé nyúl, az ujjai reszketnek. Van valami parodisztikusan komoly ebben az áldozati mozdulatban. S egyáltalán nem eldöntött, hogy a gulyáslébe tényleg bele akar-e nyúlni, vagy csak játszik a gondolattal. Vagy inkább: egyáltalán mibe? Az Öregasszony most lép föl az utolsó lépcsőfokra, jobbra fordul. A szatyra nekivágódik egy széknek. Szemében a már ismert gépies féltés és rendreutasítás; a szoknyája, mint egy rúdjára csavarodott zászló lebbeg. Sietve elhúz az étterem üvegfala mellett. Az Öregember még mindig nem mozdítja a kezét, helyette kényszeredett torokhangot hallat, ami egyszer már emlékeztetett a cerkóféra, csak most sokkal megtévesztőbb. Gondolhatnánk állat-nyösszentésnek is, ha történetesen nem őt látnánk magunk előtt, és nem az Öregasszonyt, akinek talán éppen a közeledtét érezte meg, és neki próbált valamilyen jelzést adni – vagy éppen őneki nem, és azért csúszott ki a száján ilyen szokatlan hangszerűség. Mindenesetre, mikor az Öregasszony megragadja a tropikál válltömést, ettől egyáltalán nem lesz elkülöníthető az Öregember egyidejű akciója (vagy csak ijedt reflexe?), ahogy a kezét beleejti a gulyáslébe. Vagyis a szándékosság az, ami végleg elveszik itt, mindenféle vonatkozásban: hogy volt-e vagy sem. Csak az eredményt látjuk. Az abroszon szétszivárgó foltokat, sajnos, nem tudjuk mutatni a kameraállásunkból; azt azonban igen, hogy a csomósan elnyúló lé-csíkok fellökődnek a tálból, és ívben visszacsurrannak. Az Öregembert inkább felvillanyozza a fröccsenés, mint kétségbe ejti; s mintha az Öregasszony is másképp döbbenne meg, mint eddig, ha alkalom volt rá. A féltés és rendreutasítás mimikájához hirtelen émely is járul, mikor hátulról tetten éri az Öregembert. De még nem kutatjuk az okát, csak az arcot hozzuk annyira közel, hogy más ne is jusson eszünkbe. Az olyan erős mimika, mint az émelyé, már arra is képes, hogy kornélkülivé tegye a vonásokat; s valószínűleg neki is, nekünk is mindegy, hogy hány évesnek gondolja most magát, és mi őt. Magát az émelyt érjük tetten, amit történetesen egy olyan arc fejez ki, amelyik lehet tizennyolc, lehet hetvenkilenc éves. És ezt állítjuk szembe az Öregember kissé bárgyú derűjével s a közönnyel, ahogy az Öregasszony jelenlétét tudomásul se veszi. Kezéről csöpög a vörös szaft, és azt nézi. Nem lehet tudni, mennyire örül ennek, de elég ereje sincs, hogy ellenálljon. Csupán igyekszik nem jobban összemocskolódni a kelleténél. A legyek itt is megtalálják rajta a pörsenéseket, s először a tiszta kezével próbálja elhessenteni őket, aztán a másikkal csap oda. Az ütésre vastag csíkban folyik le arcán a paprikás lé, mintha a füle vérezne, s a kabátujja, mellénye is tele lesz csöpögéssel. És ebben a pillanatban fordulnak egymás felé. Már ismerjük ezt a gyors összenézést – mintha csak egymáson felejtenék a szemüket. Pedig minden szó találóbb rá, mint a „felejtés”. Az Öregember megpróbál lopva lenyúlni egy papírszalvétáért, hogy rendbe hozza a malackodását, de annyira elvéti a távolságot, hogy keze betéved a sörösüvegek közé, és feldönti az egyiket, rá a jénai tál szélére. A tál megbillen, az üvegből meg folyni kezd a sör, bele a gulyásmaradékba. Nagyjában ezt tekinthetjük a holdkóros képsor egyik csúcspontjának. A tálba továbbra se látunk bele az erős skurc miatt, de ez talán szerencse is. Az émely, amit a habos zagyvalék látványa vált ki, az Öregasszony arcáról egyre növekvő pontossággal leolvasható, s így nyugodtan megtehetjük, hogy a zagyvalék közvetlen képe helyett egy másik képre utaljunk. Ismét Silióról lesz szó.

 

 

Már korábban említettük az Öregembernek (még a roham és a bevizelés előtt), hogy a paraszt ügyében csupán egyetlen tanú akad, aki mentő körülményről tesz vallomást. A diák – mert az az illető, és Vajtó Dániel néven igazolja magát – puszta kíváncsiságból megy el az egyik tárgyalásra, és azonnal felismeri Siliót. Sőt, izgatottan fel is kiált a hátsó padsorból: „Hiszen ez a paradicsomos!” S azonnal elhatározza, hogy kéri a kihallgatását. Mikor az ügyvéd közbenjárására meghallgatják, a következőket adja elő. A Múzeum-lépcsőn állt, mikor a Vilmos császár út felől megjelentek a Boda-huszárok. A kavarodásban nem tűnt fel neki a paradicsomosszekér, csak mikor feldőlt. De még akkor is a huszárok kardlapozása kötötte le jobban a figyelmét, és az a távolabb felsorakozó két szakasz gyalogos, akik előbb a levegőbe adtak le néhány figyelmeztető lövést, majd találomra a tömegbe is belelőttek. (A diák ragaszkodik hozzá, hogy így vegyék jegyzőkönyvbe: találomra.) Másrészt egy barnásfekete nóniuszra emlékszik élesen, s az vettette észre vele a parasztot is. (Mikor a bíró figyelmezteti, hogy fogja rövidebbre, ingerülten zavarba jön: „Nem tudom… Akkor már hazudni kell.”) Tehát csak azt látja, hogy a ló megcsúszik a paradicsomos kövezeten, a két hátsó lába szétfut, s akkor már úgy is marad, és erős sugárban vizelni kezd. A diák állítja, hogy a rendőr továbbrúgtathatott volna, de végül mégis hagyta, hogy a ló a földön fekvő Silióra vizeljen. S szerinte akivel ilyesmi történik, utána olyasmire is képes, amire különben nem. A különös csak az, hogy Silió nem akar vagy nem tud visszaemlékezni a jelenetre. S majdnem ellenségesen nézi a diákot, mintha szégyellné, hogy ekkora nyilvánosság előtt mondanak róla ilyet. S egyszer még közbe is szól: „Mit beszél az úr, hogy maga vajtai! Maga nem vajtai!” Silió a malomkő vésetére is hibásan emlékezett vissza, s lehet, hogy valami hasonlóról van szó most is: mikor meghallja a Vajtó nevet, akaratlanul is gyanakodni kezd, hogy valaki olyan tévedt be a tárgyalásra, aki ismerős Vajtán, s most idő előtt vihet hírt a faluba, amit mindenképp el akar kerülni. Az a pár nap az akasztásig, az is nyereség, addig legalább nyugton vannak otthon. „Ne szánjanak engem, szánják a vatrantyút” – mondja az ügyvédnek, aki a diák vallomása után újabb kihallgatást szeretne elérni, hogy tisztázzák: a rendőr csakugyan azért nem állt odébb, hogy a sebesült Siliót megalázza? Silió azonban nem enged. Semmire nem emlékszik. A védő ugyanakkor a vatrantyú pontos jelentésének is utánanyomoz (a vénasszony picsáját értik alatta Dunántúlon) – és megjegyzi: „Vádlott részéről sajátságos, hogy ilyen durván hárítja el a lehetőséget, ami esetleg enyhítené a büntetést. De messze vagyunk még, hogy megértsünk egy pór lelkivilágot. A diák érzületében kételkedni nincs ok; mint ahogy a bestialitás is factum. De még ragaszkodni sem az élethez! Jósolom, hogy beláthatatlan következendőket várhatunk hazánk jövendőjében.” Noha fontos ez a kitérő, mégis arra a képre kell helyeznünk a hangsúlyt, ahogy a feldöntött üvegből közben is folyamatosan csurog a sör. A tálban keveredő zagyvalékot továbbra se látjuk, de most talán már hitelesebben tudjuk elképzelni. A habdudorok nyilván szorosan rétegeződve tapadnak össze, s miközben lökik-nyomják egymást, heves amőba-mozgással mindegyik a maga végső határáig igyekszik tágulni, míg kölcsönösen szét nem pukkannak. És kezdődik az egész elölről. A pukkanások pillanatában számtalan mikro-lyuk szakítódik föl, és a felkavart piros szaft ezeken buggyan elő. S hamarosan az egész massza vörös lesz. És a tálból is kezd kicsurogni, amit már a kameránk is rögzíthet. Ha szükséges, éles és gyors közeliben ezt a képet váltjuk át a Múzeum körút mai kockaköveire, ahogy széles sugárban éppen lecsattan rá valamilyen habos lóvizelet. Magát a lovat természetesen nem mutatjuk, hiszen már nincsenek lovak Budapesten – de ha csakugyan megtörtént, amit a diák állít, így mégis önkéntelenebbül gondolhatunk rá, hogy vajon hogyan marad meg az ilyesmi egy hajdani szemtanú vagy éppen a rendőr emlékezetében; vagy mondjuk, Silióéban, ha a sorsa másképp alakul. Bár undorodni, valószínűleg, még az adott körülmények között se tudott. Megszokhatta otthon, hogy egy ló bőségesen ürít; s a fémmel vágott sebre még jobb is lehet a friss vizelet, mint a paradicsom. És csak ezután lesz időszerű, hogy tényleg otthagyjuk az étterem-sarkot.

 

 

Távozásunk sokkal egyszerűbben zajlik le, mint ahogy várni lehetne. Az öregasszony sietve talpára állítja az eldőlt sörösüveget, s megpróbálja fölitatni az abroszra kifolyt vörös szószt. Az Öregember ugyanakkor hátrafelé csoszog, mintha utólag ő is zavarba jönne, és fenékkel nekiütközik a szomszéd asztalnak. De most nem dől fel semmi. Aztán üres vagy inkább kiürült pillantással egymásra néznek, fürgén elhúznak a lépcsőig, és még sikerül úgy elhagyniuk a terepet, hogy elkerülik a visszaszállingózó csoportokat. Meglepetésünkre nem fordulnak be a terasznál, amerre jöttünk, hanem a szemközti sarokra vágnak át. Az ugyan nem világos, hogy a másik oldal mért jobb, de beleegyezünk; s még azt is felajánljuk, hogy az emelkedő előtt tartsanak egy kis pihenőt. Szó nélkül elfogadják, és arccal a Szamos utcai kereszteződés felé fordulnak, amerre nincs szándékunkban menni. De ez nyilván ürügy csak, hogy addig se egymást bámuljuk; bár ha úgy vesszük, a mi rögeszmés vállalkozásunk során történelmi hangsúlyt is kaphat. Amíg az Öregember kifújja magát, mi is az útkereszteződésre összpontosítunk; és megrendülünk a látványtól. Éppen csak érintik egymás kezét, ahogy előttünk állnak, s mi a fejük közötti résen nézünk ki, mint egy ablakon. Tudjuk, hogy ez a beállítás kétértelmű, de annyira a véletlenen múlik, hogy ha más megoldást keresünk, kénytelenek lennénk másképp hamisítani. A távoli facsemete-iskola és sportpálya erről a sarokról még jobban szemvonalba esik, és tisztán kivehető, hogy a pályán már nincs mozgás, a fiúk lemosakodtak, másnapig pihenni küldték a labdát. S számunkra pillanatnyilag ez is marad a háttér. Az előtér, ahol a hullák fekszenek, néhány év óta ápolt zöldövezet, beszorítva a nemrég felépült fedett teniszpálya és klubépület közé. 1945. január 14-én itt végzik ki a Városmajor utcai zsidó szeretetotthon átlagban hetven éven felüli lakóit, szám szerint nem sokat, de az ilyen korúak száma átlagban se magas, és nem is hasonlítható a szomszéd testvérkórház betegeinek a számához, akikkel a kórtermekben végeznek. Mint a cerkóf-ügynél, itt sem tehetjük meg, hogy belevesszünk a részletekbe, de azért valamennyire szükség van, hogy tényleg bele ne vesszünk. Így csak azokra az adatokra szorítkozunk, melyekre a látogatásunk során bukkanunk rá. Mikor az Öregasszony kérésünkre kinyitja a szekrény alsó fiókját, hogy bizonyos fotókat előszedjen (ekkor hajol le úgy, hogy számba vehetjük a szoknyája alatt a ruhadarabokat) – családi kép nem kerül elő, csak egy nagyobb boríték, a következő feljegyzéssel: „Dr. B. N. tulajdona. Postán vagy személyesen, legkésőbb 1950. június 15-ig.” De ez elmarad. Címzettet (mondjuk, az Országos Siketnéma Intézet közismert igazgatóját) egy összeesküvési kísérlet felgöngyölítése során tévesen letartóztatják, a helyzete tisztázódik, utána infarktusban meghal. A borítékban jó és kevésbé sikerült dokumentum-felvételeket találunk. Látszik, hogy nem szakértő készítette őket, és sem a film, sem a világítás nem volt a legjobb. A mi hullakamrában készített fotóink sokkal élesebbek lesznek. De a tizenöt-húsz kép még így is komoly érték, különösen ha dr. B. N. beszámolóját is hozzávesszük; hogy ő mit tapasztalt, mit látott. Ha most használnánk narrátorhangot, annyit kellene változtatni az eljáráson, hogy hangot nem adunk, csak egy némán összeszorított szájat (lehet bárkié a közeli körzetből, aki maga is szemtanú volt, vagy más szemtanúk szemtanúja, s akik azóta is naponként találkoznak munkába menet, séta vagy bevásárlás közben, ugyanazokon az utcákon, ahol huszonnyolc éve együtt vagy külön nézték, ami történik, és azóta se tudják egymásról, hogy egyetértettek-e a „dolgokkal” vagy sem, vagy esetleg maguk se tudják) – egy összeszorított szájat, gondosan ügyelve, hogy még egy apró tikk se bontsa meg a kép mozdulatlanságát. S ezzel állítjuk párba dr. B. N. közléseit. (Irónia.) Amíg félretoljuk a pasziánszlapokat, hogy helyet csináljunk a fotóknak, az Öregasszony vaksin néz ki az udvarra. Kint már összemosódik a pad és a hordó, a gumicső-bokréta „belehervad” a környezetbe. Mint a képek is mutatják, közvetlen szürkület előtt kerül sor a likvidálásra; s ennyit a mi sétánk időpontjáról is el lehet mondani. A hó szokásos módon lucskos, tele hernyótalpnyommal, olajtócsákkal, s nem hiányoznak a különböző elszórt, apró tárgyak sem. A fotók csupán kiragadott részleteket tudnak adni, mindegyik mást, és a mi dolgunk, hogy helyes sorrendbe szedjük őket, s legalább annyit tisztázzunk, hogy ki kinek a szomszédja stb. Közben felgyújtjuk a villanyt, majd mégis lecsavarjuk, mintegy lehetőséget kínálva, hogy ha valamit vissza akarna tenni a fiókba, ne zavarja a fény. De nem él vele (akárcsak a cerkóf, mikor leszedték a nyelvéről a gumit); s bizonytalanul távolabb húzódik tőlünk. Mindez óra-idő szerint valamivel később következik be, mint ahogy Saskó Miskó az első akkordokat leüti, és Dax Titi lágy baritonja is felhallatszik, Megyen már a hajnalcsillag lefelé… Röviden érdeklődünk az Öregasszonynál, hogy ismeri-e a boríték tartalmát, de a mimikája arra utal, hogy nem; sőt lehet, hogy csak szívességből kérték meg őket a továbbításra, amit nem tudtak teljesíteni. S ez nekünk is jobban megfelel, mert így ezt is szóba hozhatjuk, és segít kitölteni a látogatás hosszú csendjeit. S miután neki is csak órái vannak hátra, akár kötelességünknek is érezhetjük, hogy addig tartsuk szóval, amíg érzékelni tudja, hogy emberi szót hall, tehát még ő is az. Közben igyekszünk rábeszélni, hogy üljön bele a karosszékbe, amibe úgyis beleül később, de makacsul nem hajlandó rá. Helyette a cirádás ablakrácsba kapaszkodik, mi meg a spinét-keskeny íróasztal mellett állunk. Talán a rács is teszi, hogy a szoba világításában van valami nyomottan nyugdíjas és fegyintézeti. Mindenesetre várunk egy kicsit, aztán újra felgyújtjuk, megint lecsavarjuk a villanyt. Dr. B. N. adatai szerint a betegeket, akik nem tudnak járni, hordágyon viszik ki a mai teniszpályák mellé. Valami okból szükségesnek tartják ezt, pedig az épületben éppúgy végezhetnének velük; s ez egyszerű idegesség is lehet. A helyszínen viszont úgy fordítják le őket a hóba, mint a „talicskáról a terüt”. A kirakott képsorozaton jól ellenőrizhető, hogy eredetileg nem kupacba lökik a testeket, ahogy jön, hanem „hézagoló” módszerrel, sorba, hogy ne használhassák egymást természetes golyófogónak. Bár végül mégis egy csomóba gyurmolódnak, és megpróbálják befúrni magukat a másik alá. Dr. B. N. egy helyen az áldozatok fölényét említi azzal kapcsolatban, ahogy a saját és idegen testrészek közül a különböző drótmerev kezek és lábak kiállnak, és legyintenek – ami eléggé nyers észrevétel, hogy az Öregasszony is adjon rá valamilyen választ. De a szokott módon most is csalódni fogunk: nem mi, hanem ő szabja meg a pillanatot, amikor olyan jelzést ad, amire mi próbálunk gondolni. Így a hallgatása csakugyan teremthet egy kis zavart, sőt arra is rávehet, hogy egyelőre hagyjuk a témát, beszéljünk másról – hiszen még a Silió-ügynek sem értünk a végére. (A feleség pest-budai útjára, például, még ki se tértünk, pedig valószínű, hogy vele az Öregasszony is jobban tudna azonosulni; feltéve, ha szándékunk az ilyesmi.) És addig is, míg át nem adjuk a helyet, mi ülünk bele a karosszékbe. És sajnáljuk, hogy az Öregember, mint férfi, éppen most nem lehet már velünk.

 

 

A Silióról szóló elmeorvosi jelentés említést tesz bizonyos „sztereotip” tapadásról, amivel a paraszt Sax Simon nyula iránt viseltetik, s még a „constitutionalis bestialitas latens tünete” kifejezést is használja. S mindezt egy olyan apróságra hivatkozva, amire végig nem térnek ki a per folyamán, és a bírói ítélet indoklása is mellőzi. Eszerint Sax Simon sajátos pontossággal részletezi Siliónak, hogy egy nyulat hogyan kell elintézni, ha azt akarjuk, hogy az íze jobb legyen. Erre a beszélgetésre állítólag akkor kerül sor, mikor Silió vállon ragadja Saxot, ráülteti a padlás-létrára, de az akonaverő kalapácsot még nem veszi el tőle. Sax meg ekkor dönt úgy, hogy a félelmét hirtelen fecsegéssel ellensúlyozza. Körülményes cinkoskodással azt kezdi magyarázni, hogy a megölt vadnál a hullamerevség sokkal később következik be, ha előtte pihenőből ugrik fel, vagy még inkább, ha ébredés után ejtik el. De ha már döglésig fárasztotta magát a futással, és akkor kapja a golyót vagy mást, néhány perc és merev, s már az íze sem az igazi. És hogy milyen szerencséje volt azzal a nősténnyel: valahogy betévedt (!) a padlásra, ott akadt rá, ahogy aludt, s csak éppen a zsák száját kellett rádobni. Az orvos elutasítja a feltevést, hogy Saxnak ez a „precízkedése” patológiás túlzás. „Az efféle – írja – még hozzátartozhat az elfogadható gasztronóm-ínyenckedés szükséges gyakorlatához.” Silió viszont, még ha in praxi és motu proprio nem is vetemedett volna a tett elkövetésére, az orvosi megfigyelés és beszélgetés alatt „oly mérvű beleélést és izgatottságot árult el a kötélverő szavainak visszaidézése során, ami minden célszerűséget meghalad, és önmagában is feltehetővé teszi a bármikori aktív bestialitáshoz való affinitást”. Lehet, hogy a bíróság tudálékosnak érezte ezt az érvelést Silió egyszerű közléseihez képest? S az ítélethez (ami úgyse lehetne más) a kevesebbet is elégnek találta? Vagy attól tartott, hogy ez az epizód magára a kötélverőre is árnyékot vethet, ellentétben az orvos véleményével? És ezért nem tért ki rá az ítélet indoklásában? Igyekszünk nem állást foglalni; s helyette megkérjük az Öregasszonyt, hogy vessen egy pillantást a fotókra, mielőtt visszatennénk a borítékba. Váratlan engedelmességgel tényleg az asztal fölé hajol, még tétova mozdulatot is tesz, mintha kapcsolatba akarná hozni magát a helyzettel; de csak becsukja a Kempis-féle Kalauz-t. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül, beugrik egy bizonytalannak nem mondható cselekmény (nevezzük így). Egyszerre olyan lendületbe jön a lába, hogy szinte körbesöpri az asztalt. Még azzal se törődik, hogy a keskeny járatban nekiszorul a terítőnek, megrántja, a sámfát feldönti, rá a fotókra, a pasziánszlapokra, a Kalauz-ra – majd ugyanolyan hirtelen megáll az íróasztal mellett. Az egész annyira másodpercek alatt játszódik le, hogy elhűlve nézzük, s arra is el vagyunk készülve, hogy felkap valamit, és hozzánk vágja. De egyáltalán nem. Eddigi mozdulataihoz képest csigalassan kezébe veszi a kagylót, mintha előlünk akarná biztonságba helyezni; és csigalassan felénk fordul. Az ilyen tárgyakhoz hozzátartozik a nyár, egy nem tudni, milyen boldogság vagy szorongás emléke, Tartsa a füléhez, kedves, a tenger zúg benne! De nem mozdítja a kezét. A homályban nem látjuk jól a vonásait, inkább a kéztartását, a kagylót. A porcelános simaság úgy nyílik szét a tenyerében, mint egy érzéki görccsel kifordult ajakhús, szép sebhús; a csukló merevsége azonban elárulja, hogy számára mégsem olyan egyszerű az egész, a kis- és nagyujj majdnem drótszerű törésszöggel eláll. Dr. B. N. három karszalagosról is beszámol, akik a sorozatot szükségtelenül közelről, alig másfél méterről leadják. Róluk nem marad olyan félreérthetetlen közeli, mint a többiekről, sajnos; de az ilyen megörökítés többnyire semlegesebb kameraállásból történik, mint amilyen a miénk is, s főképp nem az élő célpontból, ami egyedül biztosíthatná a kölcsönös félreérthetetlenséget. Vagyis itt mindenképp le kell mondani róla, hogy az összkép megoldott legyen. S csupán egy véletlen mozzanat kárpótolhat érte, ha nem értelmezzük hamisan. Az Öregember csoszogásáról és bizonytalan egyensúlyérzékéről van szó. Amikor kifújja kicsit magát, lassan hozzákezd, hogy irányba forduljon, s mikor már teljesen megfordul, meghökken, hogy milyen szorosan ott állunk mögöttük. És kénytelen közelről belebámulni a kameránkba. Már eddig is mutattuk ilyen meztelen pillanatban, de ez most döntően más. A körbeforgástól ugyanis annyira megszédül, hogy az Öregasszony csak az utolsó pillanatban tudja visszafogni, különben ránk esne. Viszont ahogy előredől – és ezt azonnal észrevesszük –, csak a kamera lukja létezik a számára, s akkor már a távolság is olyan csekély közöttük, hogy a képmezőt valóban a két szem foglalja el. Látjuk a táguló-húzódó szembogarat, ahogy egy véglegesebb átmérőbe rögzíti magát; a szivárványtest legyezős szeleteit, amelyek tényleg emlékeztetnek a kamera blendéjére, mikor a kiszemelt tárgyra rászűkül. Összehasonlításként egy igazi csőtorkolatot is felvillanthatunk, bár nem valószínű, hogy az efféle mondana valamit az Öregasszonynak. Mégis figyelmeztetjük, hogy ott a furat spirálját is nyomon követhetjük, ami a megfelelő röppályát biztosítja; s egy ilyen röppályában (vagy a nem ilyenben is) mindig van valami megtévesztő: hogy nem tudja abbahagyni az emelkedést, és megfeledkezik a célpontról. Ami, persze, ellentmondana a nehézkedésnek, s akkor már más se, semmi se tudna úgy sikerülni, ahogy kell. Vagyis számítani kell a célba érkezésre, s legfeljebb az utolért célpontban képzelhető el valamilyen nehézkedés-hiány. (Ezt esetleg narrátorhanggal is.) A túlzott közelségnél mindez annyit módosul, hogy ott az emelkedés lehetősége már megtévesztő se tud lenni, olyan elenyésző, s miután kiesik a remény átmeneti fokozata, rögtön a bizonyosságról van szó. És az Öregembernél pontosan ezt vesszük észre, mikor a kamerára rádől. Pillantásában akkor jelenik meg először az utolsó roham tiszta felismerése, és sokkal meggyőzőbben, mint a régi fiú-árvaháznál, ahol gyakorlatilag mégiscsak fulladt. S bár megengedhetetlen, a képmezőt betöltő két szem alig fog különbözni a szakadt pizsamák alól kicsillanó szemektől; vagy (ami már nem dokumentálható) a három karszalagosétól, akiket pár óra múlva végeznek ki ugyanott. Dr. B. N. utóiratban jegyzi meg, hogy mikor néhány sebesült kegyelemlövést kér, azzal utasítják vissza, hogy a tárban elfogyott a töltény (!), és három kézigránátot dobnak rájuk. Kettő nem robban, s csak a harmadik gyújtja meg a pizsamákat, a hajukat; s az egyik nő „gyógyparókáját”, de a szövegből nem derül ki, hogy ezen mit kell érteni. Az viszont tényleg az olcsó rendezettség látszatát kelti, hogy az Öregasszony kontyából éppen ekkor esik ki a papírgyüredék, a töredékes félmondatokkal („…ral pasa török külügyminiszter és kísé        nna báli szépségek díszes koszorúja a mi…”) – de erről annyira nem tehetünk, hogy még bennünket is zavar.

 

 

Később, jó tíz perc múlva vesszük csak észre, hogy dr. B. N. fotói közé egy avítt-barnás dagerrotip is odakeveredett. Erősen kopott és sérült, s csupán nagyítóval tudjuk világosabbá tenni. Enyhén lejtős, valószínűleg tavaszi domboldalt ábrázol, az előtérben három művészi aszimmetriával elhelyezkedő alak, köztük két testes, filigrán fejű nő, mindkettőn vastag redőkkel csavarodó szoknya, derékban fulladásig behúzva, puffos vállfodor, tornyos frizura kis virágcsokorral. A férfin, aki igyekszik úgy háttal állni, hogy azért markánsan a „masina” felé is fordulhasson (többek közt ezért se hasonlítható dr. B. N. fotóihoz) – hajdani ulánus egyenruha feszül, nyaknál kigombolva, kezében lógatott napernyő, tele virágzó ággal. Mint egy alkalmi virágcsokor. Nagyszülők? Nagynénik? Vagy csak egy kép? Egy pillanatra mi is elbizonytalanodunk, noha nincs határozott okunk rá. A szobában már annyira erős a homály, hogy úgy érezzük: kint az udvar is enyhén lejt. És gyorsan felcsavarjuk a villanyt. Az Öregasszony zavartan szorítja melléhez a kagylót; s közben megpillantja az íróasztalon a lapkivágatot, aminek az olvasását még órákkal előbb abbahagytuk. Most egyszerre arra is rátenyerel, és vissza akarja tenni a fiókba. Kénytelenek vagyunk visszakérni tőle; ő meg ezt a pillanatot választja ki, hogy a karosszékbe üljön (ahonnét már nem is kel fel többet, csak egyszer, amikor a kérésünkre átöltözik fekete ruhába). Megvárjuk, míg a kezében szorongatott kagylóval elhelyezkedik; s csak akkor ülünk le mi is a karosszék lábánál.

 

 

„Hol kell Erényi Ichtiol-Salicilt használni? Ahol sömörök és sebek, végbél- és aranyér-fájdalmak kínoznak” – szakítja meg a szerkesztői postát egy közbetördelt hirdetés, majd így folytatódik a levél: „Elgondolható, azt hiszem, milyen érzés vett erőt rajtam az efféle hírhedt ketrecek láttán. S mondtam fivéremnek, szorosan a füléhez hajolva, hogy olyasmit van alkalmunk látni, amiről a távolabb korzózóknak valóban nincs tudomása. Pedig akkor még szinte nem láttunk semmit. Mégis, a lombfedte zugoly elvesztette számomra idillikus jellegét, annál is inkább, mert többször hallatszott fel a jóllakott vinnyogás hangja. Amennyire ki tudtam venni, az ebek ketrecei mellett másfajták is meghúzódtak, de onnét semmi nesz nem hallatszott. Minthogy sok állat hangot adni nem tud, vagy csak ritkán, ott várhatták sorsukat azok, amelyekkel a kutyákat etették. Fivérem késznek mutatkozott, de jobbnak láttam, ha nem mozdulunk. És valóban igazam lett. Kisvártatva egy hiányos ruházatú leány, alig csak túl a kamaszkoron, sajátos szökdeléssel előjött a ketrecek mögül, ahol a nyomorúságos hálókalyibájuk lehetett, és pucérrá tett alsótesttel, mondhatnám, beleült a csermely vizébe. Talán szokásos szórakozása volt ez ennek a fekete hajú teremtésnek, mert közben semmi olyasmi nem történt, amire a fivérem később gondolt. Egyszerűen hűtőzte magát, és gyerek módjára, fröccsentésekkel bosszantotta az ebeket. Persze lett is eredménye, egy veszett horda sem csinálhatott volna nagyobb lármát a ketrecek lakóinál. Különösnek csak azt találhattuk, hogy mikor fölkelt, és ismét a ketrecek mögé ment, azonmód elhallgattak. Fivérem hajlamos lett volna tovább sétálni, nem várván további érdekességet. De nekem az ösztönöm mást súgott, és helyesen súgott, mert különben nem bízhatnám most az olvasók ítéletére: vajon nem Sade márki fantazmagóriáival vetekszik-e, amire sor került? Említettem, hogy az egyik vendéglőből ide hallatszott az olcsó hollári-hopp, a túlhajtott jókedv zajongása. Idő múltával a lány újra előjött, de most egy lúddal a hóna alatt, aminek a hangját valóban nem hallottuk eddig, miután az állat nyaka már teljességgel hátra volt hajlítva, és így markolva tartotta. Jó. Mi háziasszonyok tudjuk, hogy amit a konyhán az erősebb idegzetű szolgálók csinálni kénytelenek, minden tiszteletünket érdemli. És ezt végezte el a lány is a csermely partján, a fűbe odakészített késsel és cseréptállal, amibe a vért csurgatta. Ez természetesen hosszabb ideig tartott, és a hóna alatt vergődő állat, s bizonyára a szag is, az ebeket ismét csaholásra késztette. Így a különös lármában mi is csak később lettünk figyelmesek, hogy a szemközti lombok mögött egy férfi helyezkedett el, s ő csakugyan a kisebb toalettjét kezdte végezni ott. Amit a természet miliőjében nem is kifogásolhatunk. Azt azonban inkább, hogy észrevehetően ittasan, és nem törődve zilált öltönyével, egyszerűen belegyalogolt a csermelybe, hogy a lányhoz közelebb férkőzzön. Megjegyezhetem, hogy a lány nem mutatott meglepetést, s jóllehet nem ismerték egymást, olyan mosolyt küldött (kezében a tál fölé tartott lúdnyakkal), ami nem nélkülözte az ébredő bujaságot. Mindezt tetézte, hogy hamarosan egy divatos öltözetű hölgy is előtűnt a bokrok mögül, nyilván a társát keresve. És nemcsak ingadozó léptekkel maga is, hanem olyan kodácsoló nevetéssel, ami azonnal elárulta kilétét, még ha annyit adott is az előkelő külsőre. (Bár pettyes zöld szoknyához mályva ing, azért árulkodó ízlésficam.) Fivérem és én most már akarva se távozhattunk, kitéve magunkat egy olyan viselkedésnek, amitől joggal tarthattunk, ha észrevesznek. De rosszabb történt ennél. A hölgy hasonló módon belegázolt a vízbe, és valamennyiünk számára felfoghatatlan cinkossággal együtt hárman kezdtek mulatni a műveleten, amit a lúddal végezni kellett. Hogy a kezdeményező ki volt, nehéz volna megmondani, hisz a lárma, amit az ugatás és az átszűrődő zene összehozott, lezajló beszélgetésüket valósággal elnyomta. Azt láthattuk csak, hogy a férfi elég szemérmetlen mozdulattal a lány felé nyúlt, mire az vihogva fölemelte a cseréptálat, és maga helyett kínálta a férfinak, hogy kóstoljon bele. A férfi tartózkodott, ezt nem tagadhatjuk, de a lány (talán, hogy fitogtassa magát az idegenek előtt?) mohón beleivott. S a hölgy szintén ezt tette féltékeny mohósággal. Képzelhetni, hogy arcuk-szájuk milyen lett, amitől a férfi még árulkodóbb mozdulatokra kapatta magát. Ez volt az a pillanat, mikor a fivérem már nem távozásra gondolt, hanem felháborodott közbelépésre. Én megőriztem hidegvéremet több indokból is. S felhasználva a mocskos szórakozást egy lúd teteme fölött (ami le is kötötte a figyelmüket az eszelősségig), sikerült úgy távoznunk, hogy nem kellett megjegyzéseket elviselnünk, amiket bizonyosan ránk szórtak volna. Íme, ahol a tollam elakad, T. Szerkesztőség…” És még néhány sor és egy újabb hirdetés.

 

 

Aztán – újra a Csaba utca az irány. Folytatjuk az utunkat fölfelé. Az Öregasszony és Öregember újra előttünk csoszognak. Az unalomig ismert látványt mi is kényelmetlennek és fárasztónak érezzük, de már nem lazíthatunk, mint ahogy ők sem, már túlságosan is közeledik az időpont, mikor az Öregembernek percnyi pontossággal be kell venni a cseppentős orvosságot. Másrészt a választék se túl nagy, amit a Városmajor utcai kereszteződésig egyáltalán észrevehetünk. Így, anélkül, hogy a képből kiengednénk őket, csak azt fogjuk rögzíteni, ami legközvetlenebbül esik a látásszögünkbe – a régi patika helyén a Háztartási Bolt kirakatát a legújabb rovarirtó spray üvegjeivel, és az ellenséges Rovar plakát-nagyságúra stilizált ábrájával (a szer minden eddiginél gyorsabban hat a hasdúcláncrendszerre, csak a szaga kellemetlen, de az megszüntethető a melléjük kirakott Adria és Tahiti szobaillatosítókkal); a húsbolt ajtaján kint felejtett május elsejei felhívást a felszabadulási emlékmű babérágas nőalakjával (ami éppen a húsboltok kedvelt emblémaszobra lett nagyobb ünnepekkor: zsírból kiöntve, dekorációként, körberakva piros szalagos vesékkel, sertés- és marhacomb-halmokkal); a Szlamka-féle autójavító udvarán a kiöregedett rendőrkutyát, ahogy az idejétmúlt alkatrészek között rohangál, valamilyen elfelejtett akcióra készen; a recékbe evődött barna elszíneződést az egyik ház sarokkövén (menekülő ávéhás vérnyoma 1956-ból; két ballonkabátos diák itt állította falhoz üres tárú géppisztollyal, várakozva a HM-ből ide irányított teherautóra, hogy elszállítsák a „Közélelmezési Iroda”-ként ismert épület alkalmazottait, az aktatáskákba szerelt fényképezőgépeket, áramvezetékes karpereceket, a friss csomagolású cseh gumibotokat) – nagyjában ennyit. De ez mind mellékes; ennél sokkal fontosabb, hogy Czaninné trafikja mellett is elmegyünk, ahol a kilincsre akasztva tábla lóg, „Mindjárt jövök” – s hogy ez egyáltalán nem igaz; bent ül a pultnál, és mozdulatlanul nézi a tenyerét, körülötte a rendetlenül feltornyozott cigarettásládák. S akkor már közeledünk is a kereszteződéshez, ahol a gázvezeték cseréje miatt az úttest szélén mély árok húzódik. Itt derül ki, hogy mennyire ésszerűtlen volt az étterem-terasznál erre az oldalra átjönni. Ahol most állunk, innét csak átugorni lehet az árkot, ha előbb a földhányásra fölkapaszkodunk, itt ugyanis nincs palló, csak a másik oldalon. Az Öregember azonban váratlanul megmakacsolja magát, mintha nem értené vagy nem akarná megérteni, hogy az átkelés így nem megoldható. Önálló lépéseket próbál tenni, föl a földhányásra, neki a gödörnek, mintha valóban tudná, hogy mi a célja, csak éppen tanácstalan. Az Öregasszony meg most először tehetetlen. Hiába húzkodja a zakó hátulját, a súlyban alig számottevő test ellent tud állni, s a topogásuk csak még bábjátékszerűbb így: mintha nem is ők rángatnák egymást, hanem valamitől rángatódnának. Sétánk legzavarbaejtőbb pillanatai ezek. S valószínű, hogy az Öregasszony éppen olyan világosan látja, mint mi, hogy igazában miről van itt szó; és mi az, ami valami módon meg is történik. Az, aki itt csúszik le a gázcsövekre, és itt töri össze magát, s akinél nem a roham lesz a halál kimutatható oka (amit másfelől mégis igazolni tudunk) – olyan fordulat elé állít bennünket, aminek a következményeit alig tudjuk felmérni. S anélkül hogy különösebb súlyt akarnánk adni ennek az így vagy úgy mégis bekövetkezett ténynek – jó adag bizonytalanság marad bennünk az Öregember „valamelyik” halálát, s úgy általában, a „dolgok” állását illetően. És úgy fordul, hogy még más is megerősíti ezt az érzésünket. A régi fiú-árvaháznak ezen a sarkon van a bejárata. Nem hisszük, hogy a mai járókelők közül bárki is elolvasná a falba épített tábla szövegét; mi azonban nem mellőzhetjük. A szöveg ez: Budapest Főváros közönsége a Mayer fiú-árvaház nagylelkű alapítójának, 1886. A dátumon akad meg a szemünk. Ha az évszám igaz, hitelesen cáfolja a szintén adatszerű és hiteles tájat (helyesebben, zugot és rejtekhelyet), ahová Silió az attak délutánján valóban elmenekült. Ha már akkor itt állt ez az épület, nyilván tele árvákkal, személyzettel, felügyelőkkel – olyasmire is gondolni kell, ami nem illeszthető bele az eddigi képbe. A zajos vacsoraosztások, például, a lefekvés előtti szabad foglalkozás lármája, a labdajátékok (a piros és fehér trikók megtorpanása, ahogy mind ugyanarra a sötét pontszerűre figyelnek, ami elhúz vagy egy magasabb holtponton megáll) – mindez hiányzik a Silióra vonatkozó adatok közül. Lehet, hogy az egész topográfiánk hamis? Mi igaz mégis belőle? Lehet, hogy ahol most járunk, és ahogyan járunk, ugyanígy eshet valamilyen más megítélés alá? Nem lepődhetünk meg, ha egy pillanatra mi is úgy érezzük, hogy hiábavaló a pontoskodásunk, és hiába ütöttünk réseket, a fal fal maradt. S jobb híján itt figyelmeztetünk rá: az ég most kezd annyira elszürkülni, hogy már elképzelhető a csillagokkal perforált sötétség, ami követni fogja.

 

 

Néhány nap múlva, amikor ugyanennél az utcakereszteződésnél a János-kórház felé fordulunk be, hogy a hullakamrába látogassunk, újra eszünkbe fog jutni, ami már most is megkísérti a vállalkozókedvünket: valamilyen homályos elképzelés egy másik sétáról, amit pontosan ugyanígy teszünk meg, csak fordítva, izgalmas párhuzamként a mostanival. Indulni otthonról, az alagsori szobából, rögzíteni a sétára készülődés nyugtalanságát és bizonytalankodásait, hogy „hogyan is lesz ma?” – „sikerül ma is lesétálni a térig?”, és tényleg megérkezni a Moszkva térre, s csak ott adni vissza a légzéskönnyítő cukorkát, amit még otthon elvettünk az Öregembertől. Közben széles svenkkel érinteni a rohammunkával befejezett metróállomást, háttérben az Állami Biztosító új hirdetőtáblájával és a börtönépülettel, amit végül mégse bontanak le (költséges), inkább mártír-múzeumnak rendezik be (az anyag rendelkezésre áll). Egyszóval a változást. De ebbe a képbe mégis sajnálat vegyül – hogy már most, mikor az út nehezebbik része még hátravan, máris egy új vállalkozásra kényszerülünk gondolni, amire (sejtjük) aligha lesz lehetőség ugyanazokkal a szereplőkkel. Mindez eszünkbe fog jutni – mint ahogy már most számolunk a hullaházi látogatással. Az engedélyt különben rövid úton megkapjuk az igazgatóságtól, csak az alkalmazottra kell várni, aki a kamrához vezet. Nem éppen barátságos szoba, ahová beültetnek; valamilyen raktár- vagy irattárféle, tele kiselejtezett kórházi bútorral, kiöregedett műszerrel. Az ablaka tejüveg, és félig-meddig ez is alagsori helyiség. Két csillogó fehér polcon fekete irattároló dobozok, mindegyiken évszám. A háború előtti anyag jó része elveszhetett, mert csak az egyiken találunk összesítő jelzést: 1938–1945. Amíg várakozunk, ebbe lapozunk bele. Hűvös és pontos leírások, részletes szakjellemzések. „Szilvamagnyi, barnásvörös, hámhorzsolásos folt… Torkolati gödör alatt két harántujjnyira a középponttól 1 cm-re jobbra 8 mm-es kerek anyaghiány… Bal hónaljárok közepén csillag alakú folytonosság megszakadás… Fejtető bőre fehéres, finoman fénylő, varratok a nyakszirtcsont gumójáig törésmentesen kirajzoltak… Élben végződő, jól kifejlett tyúkmell… Lágyékhajlat fölött piszkoszöld ovális, lúdtojás nagyságú… Kezek és talpak mosónő-bőr képződést mutatnak… Köldök és szemérem-ízület között selyemvarratokkal egyesített műtéti sebzés nyoma… Szív fölött gyermektenyérnyi, felhőzetes rajzolatú sziget… Vörösszilványi, ujjnyomásra nem halványodó, szederjes folt (törött borda)…” Később megkérdezzük a fehér köpenyes alkalmazottat, hogy milyen elv szerint őrzik meg a látleleteket – s mondja, hogy ebben a vonatkozásban nincs kivételezés, bár az anyag nagy része elpusztult a háború alatt, s teljesen a véletlenen múlt, hogy kié maradt meg. Noha süt kint a nap, a kamrában villanófényt kell használnunk. Kisebb helyiség, mint gondoltuk, tizenkét túl magas, kerekes vaspriccs áll egymás mellett; az ablaktól a negyedik az Öregemberé. Tapasztalhatjuk, hogy amennyire szakszerűen tudálékosak a tárolt szövegek, annyira érzékletesek is. S valószínű, hogy ugyanilyen stílusban íródott Silió látlelete is, bár az ügyvéd iratai között még a másolatára sem akadunk rá. Mi a magunk részéről nagyobb biztonsággal szeretnénk dolgozni, és egy egész tekercsnyi képet készítünk, lehetőleg minden szögből, alul- és felülnézetből, szemből, oldalról. S csakugyan meglepőnek fogjuk találni, hogy egy mozdulatlan test milyen méretekkel rendelkezik ilyenkor. (A szakértői véleményben csak az élő Silióról marad egy rövid leírás – eszerint „meglehetősen” szálfatermetű volt; s mint írja az orvos, keze „bogos, nehezen hajló, állatmancsszerű, inkább nyeles szerszám feje, mi nemcsak az életkörülményeknek tudható be, de antropomorfiai szempontból is utal a szubtilis szférákban bekövetkezhető áttörésre” – ami részben biztos igaz. De így vagy úgy, mégis ez a kéz volt kedves Silió feleségének, és ezt kellett nélkülöznie idő előtt – tesszük majd hozzá, miután a mi fotóinkat is kirakjuk a bársonyterítőre.) És külön képet készítünk az Öregember kezéről is.

 

 

És közben, még mindig, ott veszteglünk a gödrök mellett, mint egy újabb kereszteződési ponton (proszkeinon), ahonnét előre-hátra kilátás nyílik, noha egészen más, mint az étterem-terasznál. És kíváncsian várjuk, hogy az Öregasszony milyen döntésre jut. Az Öregember azóta se hagy fel a kísérletezéssel, hogy fölkapaszkodjon a földhányásra, mintha csakugyan képes volna rá, hogy így jusson át a túlsó oldalra egyedül – s ez végül az Öregasszonnyal is megérteti, hogy a zakórángatás nem segít. És váratlan egyszerűséggel le is szereli a makacskodást. Néhány határozott lépéssel ő is följebb kapaszkodik a göröngyökön, az Öregember elé, és elkezdi őt is följebb húzni. Ezzel pedig az egész akció jellege megváltozik – egyszerre olyan benyomást kelt, mintha csak puszta kíváncsiságból akarnának tájékozódni (mint a kerület őslakói), hogy ez az egész felfordulás megint mire jó? És be is következik, amire számít: az Öregembert ez már nem érdekli, legalábbis nem ilyen formában. Sőt, most már ő próbál önként visszaereszkedni a járdára, és várja, hogy az Öregasszony megfogja a zakóját hátul. Mi akkor már a pallónál állunk, és udvariasan előreengedjük őket. Utoljára itt figyelhetünk meg egy technikát, amit az Öregasszony nem először alkalmaz. A cél az, hogy amíg átmennek a keskeny járókán, elvonja a figyelmet a megcsúszás veszélyéről, és föl se merüljön a gondolat, hogy lenézzenek a gázcsövekre, ami természetes volna. Ezt úgy oldja meg, hogy egy régiesen gyengéd mozdulattal végigsimítja az Öregember arcát, elmutat valahová, és az arcot is arrafelé fordítja. S csak akkor indulnak meg egymásba kapaszkodva. Az Öregember valóban úgy csoszog át, hogy végig fölfelé néz, mintha tényleg észre kellene vennie valamit. A kép tagadhatatlanul sugárzó és tiszta, csupán az eddigiekhez képest kicsit rövid ideig tart; minthogy a palló is rövid, illetve az árok keskeny. Átkelésünk így nemcsak baj nélkül sikerül, de bizonyos emelkedettséghez is hozzásegít, amit nélkülöztünk eddig. A túlsó sarkon szerencsére nem kell semerre kanyarodnunk, irányban vagyunk, a házuk éppen erre az oldalra esik. De több kitérőre már nem is nagyon futná az erőnkből. Ráadásul ez a szakasz már annyira meredek (húszfokos, ha közönséges közlekedési tábla jelezné), mintha az egész eddigi utat is belepréselték volna. S valahogy mégis tartjuk az iramot. Sőt, meghatottság is lehetne bennünk, hogy vállalkozásunk lényege mennyire nem változott, s az utolsó méterig nem is fog változni: lépünk, és minden lépésünkkel észrevehetően haladunk is. S ezt egy jó darabig gyönyörűnek is találjuk. Újra kedvvel és hittel időzünk el a jól ismert mozdulataikon, s még a jelentéktelen apróságokat is újra észrevesszük. Látjuk, hogy az emelkedő miatt az Öregember nadrágja sokkal buggyosabban éri a földet, s a hajtókája gyakorlatilag a sarok alatt taposódik, bár kirongyosodni már nem fog; és az Öregasszony harisnyahátulja is féloldalasan kilóg, amit különben gondosan begyömköd a sarka alá. Aztán mégis úgy érezzük, hogy ez búcsúzásul kevés. Eddig hátulról követtük őket, és kicsit le is maradtunk, hogy ne zavarjunk, ha befejezésül mégis történni akarna valami, ami nem ránk tartozik – most azonban feltűnés nélkül technikát változtatunk. Az az ötletünk támad, hogy egyszerre rögzítsük őket elölről és hátulról, mintegy közeledőben és távolodóban (az egy kameránkkal; ami ugyan lehetetlen, de a szándék mégis fontos), és lehetőleg úgy, hogy miközben mindkét irányból egyszerre „lassítunk” rájuk, a kép is egyidejűleg adja az elejüket és hátuljukat. Nem mintha valami újdonságot várnánk ettől, csupán az eddigiek tanító célzatú összegezését, reményt vagy az ellenkezőjét, de legalábbis valami határozottabb állásfoglalást. S elképzelhető, hogy éppen így érhető el a kölcsönös leleplezés, amikor már mindegy, hogy innét vagy onnét; és cserébe ők is úgy érezhetik, hogy mi is a képességeink határához értünk, hiszen ugyanazt látjuk szemből, mint hátulról. A kép tehát, látszólag, semmiben nem különbözik az eddigiektől; mi viszont tudjuk, hogy ez csak látszat. S egy hosszan kitartott totálban kizárólag csak őket mutatjuk, pontosabban, megismételjük őket. És igazában most értjük meg, hogy mindezt semmi nem befolyásolhatja, még az sem, hogy az ég közben ritka szép színváltozatokkal kezd el sötétedni, a dombgerinc fölött sárgás-vöröseszöld (?), az egykori szilvás fölött éretlen gyümölcs-vörhenyes. Megállhatnának, hogy gyönyörködjenek benne, de nem teszik. Egyszerűen, és mindentől függetlenül csak a feladatot teljesítik, hogy az utcát maguk mögött hagyják. Ami mégis újdonság, hogy az erős kaptatón már nemcsak az Öregember zihál, hanem az Öregasszony is, s az arcuk ugyanakkor annyira beszűkült és mimikátlan, hogy most tényleg elhisszük nekik: itt évek óta nem hangzott el igazi szó. Ezért is hat majd olyan ütésszerűen, mikor az Öregasszonyból váratlanul hang lökődik ki, Emelni a lábat! – s anélkül, hogy bármit változtatnának az arckifejezésükön, lassítás nélkül mennek tovább, és a csoszogás valamennyire halkul. Innét körülbelül még hetven méter a kertkapuig, ahol az öngyújtós jelenetre sor kerül, s ahol egy rövid időre a rendőrautó reflektora is megtorpan rajtunk; s ahol majd mi is ígéretet teszünk, hogy úgyis meglátogatjuk őket.

 

 

Már a látogatásunk elején feltűnt (és utaltunk is rá), hogy az Öregasszonyon ugyanaz a ruha van, mint a sétánk alatt, a gyász minden jelzése nélkül. A délután folyamán, sőt még a lassan bealkonyodó szobában is, amikor a különböző tárgyakkal, fotókkal, szövegekkel voltunk elfoglalva, életük fogható-látható törmelékeivel, valahogy el tudtuk fogadni az öltözködésnek ezt az egyszerűségét, s a tartózkodást, hogy ne tegyen különbséget az egyik és a másik nap között. Hiszen a gyász úgyis esedékes mindig, függetlenül az Öregembertől. Most viszont, mikor az udvar már szó szerint eltűnt a sötétben, s a dombgerincről sem állapítható meg, hogy a sötétséghez tartozik-e hozzá, vagy a sötétség alkalmazkodott ahhoz, amit városmajori dombgerincként ismerünk; és amikor mi is majdnem mindenen túl vagyunk már, és kölcsönösen felkészültünk az éjszakára és virrasztásra – most valahogy kevésnek találjuk az Öregasszonyon a fakózöld ruhát. Bár lehet, hogy ő is csak az elcsigázottsága miatt nem öltözött át, és éppen a mi ösztönzésünkre vár. Mindenesetre megkérjük, hogy öltözzön feketébe a kedvünkért, mintha mi ott se lennénk, ne is törődjön velünk, s egyúttal biztosítjuk, hogy semmi olyasmire nem fogunk kitérni, ami a gyász hangulatát sérthetné. Számunkra se világos, hogy ezzel mi a célunk, de meg tudjuk érteni, hogy ehhez az éjszakához ez is hozzátartozik. Másrészt Silióné pest-budai útját sem akarjuk ugyanolyan körülmények között szóba hozni, mint amiket már eddig szóba hoztunk, az Öregembert vagy Siliót, akiket úgy-ahogy mégiscsak ismerünk, Siliónét viszont a legkevésbé sem. Még azt sem tudjuk például, hogy akár megközelítőleg hogyan nézett ki. Törékeny volt vagy testes, szőke vagy barna? Persze nem is fontos. A rá vonatkozó adatok közül egyedül az látszik igazán a sajátjának, és senki máséval össze nem téveszthetőnek, hogy makacsul hiszi, valahol megvan az a vesztőhely, kivégződomb, amit keres, s amit ha megtalál, már csak azért is jobb lesz, mert legalább tudja, hogy hol van. (Az ügyvéd némi iróniával jegyzi meg, hogy az özvegy „anacronisticus típus, ki még próbálja hinni, hogy a dolgoknak egy oka lehet, mint a fáknak csak egy gyökere van”.) S azzal újra felcsavarjuk a villanyt. Hogy az érvelésünk győzi-e meg az Öregasszonyt vagy valami más, bizonytalan marad, s helyesebb is, ha nem vesztegetünk rá időt, csupán azt rögzítjük, amit látunk. Éles közeliben adjuk, ahogy többszöri próbálkozással fölkel a karosszékből, majd ugyanígy a későbbi részleges meztelenségét. Kissé üres, majd mégis a szemünkbe fúródó pillantással áll meg az Öregember ágya mellett (ami véletlen is lehet), s csak egészen enyhe arctorzulással erőlteti ki magát a fakózöld ruhából. Pedig az ő korában egy ruhából kibújni csakugyan mutatvány. Kigombolni a mindig szűkebbre stoppolt réseken az egyre nehezebben áthatoló gombokat. Szakaszosan fölfelé rángatni a ruhát, beleakadni az alsóöltözet kapcsaiba, csatjaiba, a különböző gyűrődésekbe, miközben a két kar szinte egyszerre erőlködik lent is, fönt is, s mikor a ruha már eléggé fönt buggyosodik, és a fej teljesen elveszik ebben a maga köré rángatott ruhafásliban, hirtelen megérezni, hogy az alsótestet és a melleket egészen más légáram és hőmérséklet érinti, mint eddig, s hogy éppen ez lehetne valamilyen nem rossz meztelenség, de mégsem az, mert pontosan látja is maga előtt a saját lábszárát és alsótestét; s akkor egyszerre elfárad a fölfelé tartott kar, és kis időre ki is tart ennél a se följebb, se lejjebb mozdulatnál, majd újra összeszedi magát, és hozzákezd a fej kiszabadításához, ahol az élesen kilökött áll elhelyezkedése olyan, hogy az alatta beugró mélyedésbe a felsodródott anyag nyakig be tud tömődni, amit egy újabb csavart mozdulattal kell fölrángatni az orrnyereg fölé – és csak akkor nézhet újra a szemünkbe ugyanazzal az üres, és mégis mélyre fúródó pillantással. Tudjuk, hogy nem könnyű művelet ez, de az eredmény mégis az, hogy tiszta feketében ülhet vissza a fotelba (amiről különben mi se feledkeztünk meg, rajtunk is fekete öltöny van). S csak most lesz természetes, hogy Siliónét szóba hozzuk, főképp a kitartását, hogy megkeresse, amit akar. (Mi tudjuk, hogy nem találja meg, de ezt nem tisztázzuk előre.)

 

 

Siliónéra és a két gyerekre egy rendőr akad rá az aquincumi romoknál, ahol éppen a hajnali körútját végzi: egy fa alatt feküsznek szorosan egymáshoz bújva, az asszony felhajtott felsőszoknyája a hajukig betakarja őket (a bogarak miatt), s így csak a csupasz lábuk fehérlik ki a fűből a „szokottnál feltűnőbben” – ahogy a rendőr, kissé a látleletek hangján közli az ügyvéddel, akihez az asszony kérésére elvezeti őket. Az ügyvéd elég sok időt szán rájuk, ami annál is furcsább, mert az ügy már lezáródott, s nyilván jöttek az újabb ügyek – a jegyzeteiből azonban látszik, hogy az érdeklődése őszinte; és a miénket is joggal felkeltheti, hogy ebben a falusi asszonyban még 1912-ben is milyen homályos elképzelés él a fővárosról, pontosabban, megkésett elképzelés. Amit tud, inkább egy öreg városi kalendáriumból tudja, amit Silió őrizgetett, Ábraképekkel Tarka Históriás Magyarország, s ezt az ügyvéd meg is találja nála, és „mosolyogtató kalauzként” jellemzi. Nem célunk, hogy Siliónénál igényesebbek legyünk, sőt, éppen arra kell törekednünk, hogy ne legyünk tájékozottabbak nála. Tehát mi is úgy képzeljük, magyarázzuk az öltözködéstől még mindig kimerült Öregasszonynak, hogy a sírt Óbudán kell keresni, Aquincum környékén, ahol a budai tanács által kijelölt dombon az akasztásokat végrehajtják, s ahol az elhantolásra is sor kerül. S ez Vajtáról nézve nem is látszik valószínűtlennek. (Ebben az időben elég kevesen járnak innét Budapestre, fiatal úgyszólván senki, s az idősebbek közül is csak azok, akiket a katonai szolgálat rendel föl; így már Silió vállalkozása is kivétel, s az asszonyé még inkább, aki úgy indul el, hogy senkinek nem szól, szekeret sem kér, inkább gyalog vág neki az útnak.) A kép ennek ellenére olyan, hogy nem könnyű követni. Mégis úgy lesz csak hiteles, ha továbbra is Siliónéhoz tartjuk magunkat, aki (talán az egyszerűség kedvéért is) nem tesz különbséget korábbi és későbbi szemtanúk között, akik „emelik fejüket, és nézik a házakat, melyeknek tetői födetlenek, az ablakaik sárral betömve, mindenfelé füsttel, emberi és állati belsőségekkel csúfított épületek, az omladék-templomokban étekül megnyitott lódögök; a temetők márványát az utcasarkon árupadnak használják, s ahol valami eltörik vagy kimúlik, az ott is marad; vagyis a főváros föl van szabadítva, de milyen áron! Az utcákon megaludt vér, több mint négyezer halott, mi egyrészt lehetne nem sok, de a néző szemében mégis borzalmat kelt, főképp látván, hogy amit a török meghagy, valamilyen más török pusztítja”. Lehet, hogy az ilyen kép és időrend zavaros, mint ahogy Silió is hajlamos rá, hogy összekuszálja az időrendet; de ez a rendetlenség nem is hasonlítható a mi pontosságunkhoz és időpont-módosításainkhoz (ami éppen hogy hozzátartozhat a pontossághoz) – azonkívül most nem rólunk van szó közvetlenül, hanem másról is. Ha Silióné arra számít, hogy látni fogja a városfalat, ami Pest déli oldalán kezd épülni, a Só utca sarkán, a Duna-part közelében, ahol egy piszkos kincstári épület is helyet kap (csak eredetileg szükség-járványkórház, korábban lutheránus eretnek-fogda) – akkor a legszélső rondellát sem találja már a helyén, ahonnét a fal továbbhúzódik, átvág a Zöldfa utca 44. számú házon, és a mai Kecskeméti utcánál (amerre Silió sebesülten elhagyja a tüntetés színhelyét), úgy metszi a Múzeum körutat, hogy mindjárt el is kanyarodik a Duna felé a lövöldeházig, ahol a jól biztosított „golyófogó” nem észak-déli, hanem kelet-nyugati irányban terül el, párhuzamosan a Dunával, körülbelül ott, ahol 44-ben (1944) a kivégzések egy részét is végrehajtják, s a hullákat a vízbe lökik. Silióné szellemi képességeiről nincs nagy véleménnyel az ügyvéd (egy mondatát alá is húzza a jegyzeteiben: „Nem gyilkolt ő, csak megtette”) – azt viszont nyíltan fel is rója, hogy útközben válogatás nélkül minden templomba betér. De nem értünk egyet az ügyvéddel. Silióné bizonyára vallásos, és semmilyen szertartást nem ért, így teljesen ártatlanul hiheti, amit az ilyesmiről tud; ártatlanul, hogy az effélének már rég nincs jelentősége, és senki se tarthat tőle, hogy egy templom vagy ház (mondjuk), ahol üldözött hitűek gyülekeznek, idővel bűnös központtá fejleszti magát, ahonnét a revízióra fölesküdt tan terjeszkedni tud; s esetleg még Summerlach ezredes mailandi példájára is emlékezhet, aki megengedi az ezredbeli lutheránus pásztornak, hogy szentbeszédet tartson, s azon bárki részt vehet, és szabadon gyakorolhatja a hitét a téli állomáshelyen, ha továbbra is a katonaság fegyelmi keretei között marad a nyugdíjhatárig, vagyis bezupál. Amikor Silióné útnak indul, még Úrnapja előtt vagyunk, s így kénytelen elmulasztani a szent ünnepséget, mikor a céheknek pontosan meghatározott sorrendet kell betartani a körmenetkor – révészek, ácsok, kőművesek, asztalosok, lakatosok, üvegesek, kocsigyártók, kovácsok, szabók, gombkötők, szűcsök, szíjgyártók, nyergesek, mészárosok, molnárok, pékek, serfőzők, pintérek –, csak az egyszerű parasztok és kötélverők hiányoznak a felsorolásból, ami nemcsak következetlenség, de igazságtalan is, noha a fenyítő törvényszék (ugyanakkor) igyekszik minden körülmények között igazságosan működni; sőt, egy november 7-én tartott tanácsülés jegyzőkönyve szerint egy bormérőtől még a szeszárusítási és fegyverviselési jogot is meg kell vonni, mert egy idősebb nőszemély alkalmazottat (e’schmuddeliges Ding, a budai németek nyelvén), aki több alkalommal a rác kocsisoknak pálinka helyett tiszta pálinkát mér, életveszélyesen megszúr, s a sebből kifolyó vérét (!) a többi vendég mulatságára megitatja a nevezett nőszeméllyel. (Úgy érzzük, hogy az eddigiek után nem volna értelme, ha egyszerű szükségleteink miatt szemérmes zavart éreznénk az Öregasszony előtt, s amennyire a lakást kiismerhettük, csakugyan nem tudjuk, hol a vécé, sőt, lehet, hogy nincs is bent, csak kint az udvaron, távozni viszont több okból sem akarunk, még rövid időre sem, így az ágy alá dugott edényt vesszük mi is igénybe, csupán félrehúzódunk a konyha-előszobába, illetve a szekrényodúba, s ez még mindig tapintatosabb megoldás, mint amire Silióné kényszerül, mikor megérti, hogy mennyire más Budapest az, ahová megérkezik, s Óbudán még ütődöttnek is nézik, mikor a vesztőhelyet keresi, s akkor egyszerre éreznie kell, hogy mindenki szeme láttára álltában bevizel, ami – tudjuk – még az Öregember kiszolgáltatottságát is fokozni tudta.) Az asszony különben majdnem végig a Duna mellett halad, és a mai Budafok irányából közeledik a főváros felé, majd a régi Tabánt érintve igyekszik Óbuda felé, s így még ő is kaphat ízelítőt abból a keskeny házsorból, ami a Gellérthegy aljában a Rudas fürdőtől a Sárosfürdőig húzódik, s még hallhatja, hogy az egyik düledező, sokudvaros házban valaki fölkiált, Bravó, Gizi!, és valamilyen hárfaszó is kihallatszik, később fojtott nyögés, majd váratlanul egy tizenéves kislány tűnik fel a ház padlásablakában, valahogy kierőszakolja magát a szűk lyukon, lekuporodik a kémény mögé, s a szájába (hogy csitítsa magát?) valamilyen piros rongyot tömköd be minden indok nélkül. Ez, amennyire következtetni tudunk, a reszketésig megdöbbenti Siliónét, s hirtelen attól kezd félni, hogy további büntetésként a két gyerekét is elvehetik tőle; s most már csakugyan úgy érzi néha, hogy kiéhezett kutyák ódalognak körülöttük, mintha kísértetnek néznének valamilyen „posztóruhás embert”. Csak mikor a Lánchidat megpillantja, akkor enged föl kicsit a szorongása, s még arra is gondol, hogy esetleg alva találja az urát. Később, az egykori Tüll-major és Okenfusz kertje táján, ahol a part még hosszú ideig szabályozatlan, tele füves hordalék-dombbal, sárcsíkos bokrokkal, majdnem erőlködés nélkül tud visszaemlékezni a vajtai savanyú kaszálókra. Az „utálatos” állatheccek, a sajátosan magyar „amfiteátrumok” színhelyét azonban sehol sem találja, csak bizonytalanul tudja, hogy nem voltak nagyobbak negyven lépésnél, körbe három egymás fölött elhelyezkedő páholysor, minden páholy három rőf széles, a földszinten „azúr-blau”-ra festett, alacsony csapóajtók, ezek mögött várakoznak a kipihent állatok, ritkábban medvék, köröm és fog nélkül (azokat már korábban eltávolítják), és ezekre szabadítják rá a kutyákat – vagy egy ökör többnyire, azt viszont néhány vörös ruhás ember ingerli, akik egy kifeszített kötélen lógnak megfelelő magasságban, s valahányszor az ökör felágaskodik, feléje szúrnak, és a kutyákat is csak akkor engedik rá, amikor már nemigen tud mozdulni, csak bőgni, s ezt a bőgést és kényszerhelyzetet később elég sokáig élvezik, majd eleresztik az ökröt, hogy menjen ki valamelyik csapóajtón, vagy ha nincs ereje hozzá, kötéllel húzzák ki; s ezek már tényleg csöndes percek, ahogy a szemtanúk közlik, s egyúttal megemlékeznek arról a különös jelenségről is, hogy egy ilyen ökör nemcsak arra képes, hogy a harapások ellenére szétvetett lábbal álljon, hanem „fölöttébb sajátos párolgást is tud producalni”, vagyis nem úgy, ahogy egy ekkora test általában gőzölög, formátlan gomolygással, hanem a nyakszirt mögötti mélyedésből ereszt föl egy keskeny páracsíkot a kötéllel kihúzás előtt, ami a páholyokból úgy hat, mint szélcsendben a kéményfüst (mint „tiszteletet parancsoló eltávozás szép rajzolata a már alkonyodó ég alatt”) – mindezt nem találja már, noha tud róla, és nem tartja lehetetlennek, hogy még létezik ilyesmi. Az ügyvéd szerint Budát végig nem hagyja el, nem megy át Pestre, így a Múzeum körutat se látja, ahol az attak lezajlik. Az útvonal különben világos. Valamilyen kerülővel érinti a mai Mártírok útját (a mártír-múzeum akkor még csak városrendezési tervekben szerepel), s így a mai Moszkva teret is megközelíti, sőt valószínű, hogy betéved a városmajori parkba, ami végül is egészen más, mint ahogy egy kalendárium nyomán a budai erdőségeket elképzelni lehet; és Guckler Károlyról, a neves erdőtelepítőről nyilván nem is hallott. (Valamit mond ugyan a maga tétova módján az ügyvédnek, hogy „csak a vajtai templomon nem változik a kakas”.) Így arra is az Öregasszony emlékezhetne jobban, hogy akiknek volt idejük rá, mivel ütötték el az időt – az éjjel-nappal nem szűnő hazárddal. A Városmajorban vasárnaponként egy golyót forgatnak bádogmesszelyben a kút körül, majd hirtelen asztalra gurítják; a golyókon hat színes alak van, vadász, szarvas, aratólány, katona, paraszt, és ugyanez a hat egy táblaképen, ahová a megtett pénzt kell tenni. A tét általában nem kicsi, humorizálnak a szemtanúk; viszont előny, hogy „a vadász nem süti el a puskáját, a katonát nem éri golyó, a szarvasnak nem bukik le a feje, és a paraszt és aratólány se fáradnak ki”. A városmajori kitérő után Silióné a dr. Massány által említett Trombitás-ház mellett kapaszkodik fel arra a dombgerincre (mai Rózsadomb), ami szembenéz velünk, a Csaba utcával, Sax Simon szőlejével, az azóta eltűnt malomkővel, s innét nemcsak Óbuda felé lát el, hanem a pesti oldalra is, Rákosmező felé, ahol nyolcvanezer sátor is elfér, bár a „végzetteljes” mohácsi események óta már nem kerül sor nagyobb gyűlésre, melyen „tartósabban azt választhat a nép, amit akar” (mondja egy angol utazó). Sőt, a királyi palota mellett épült „rokkantak palotáját” is felismerheti, amit eredetileg négyezer személynek szánnak, de kétszer annyi is belefér (negyven Vajta nagyságú falu lakossága); s egy másik hatalmas épületet a Duna partján („császári” alkotás), aminek a szűk cellaszobái is bizonyítják az előrelátást, hogy „az újítások elégedetlenséget fognak szülni, s az épület már előre gondoskodik állambörtönről”. Mindezt látja, arra azonban mégse gondol, hogy a fejlettebb jogszolgáltatásnak megfelelően valamilyen börtönudvaron végzik ki az urát. És makacsul tovább keresi a kivégződombot. A hajnali szürkület egyébként nekünk is most kezdi jobban kibontani a részleteket, az udvar és kert elvadult növényzetét, a szétszórt tárgyakat és köveket; s lassan a szoba is visszakapja a maga nappali körvonalait. S búcsúzóul még egyszer szemügyre vehetjük a terepet, amit elhagyni készülünk. Bizonyára akad, amihez nem nyúltunk hozzá, ami elkerülte a figyelmünket – farsangi maskarát például egyáltalán nem találtunk, pedig az ilyen öreg szekrényekben, fiókokban mindig hever belőlük; de itt csak egy fekete selyem báli szemkötő kerül a kezünkbe, piros pettyekkel. A lárvákban, maskarákban különben volt bizonyos hallgatólagos rend (erről Silióné kalendáriuma is tud) – így a szálákban kevesebb volt megengedve, mint kint a zöldben. Sőt, illett tudni, hogy utálatos külsőt mikor lehet ölteni, mikor teljesen elváltoztatni a testet – mint közönséges szekrény, cukorsüveg, oszlop, pufkelevény (denevér), kutya, macska, nyúl, törpe és óriás; vagy akár harlekin, pierott, pantalon és policinell. De nem valószínű, hogy az Öregasszonyt ez még érdekelné. Ölében közben lejjebb csúszik a kagyló, de nem toljuk följebb, hiszen lehet, hogy ez már az előkészület, hogy később még lejjebb csússzon (mint a vadaprólékba szúrt kés elmozdulása, amit annyira fontosnak tartottunk a maga helyén). Az egyik szemhéja ráncosan megereszkedik, takarja a szemét, de a másik változatlan merevséggel néz, bár inkább mellénk, mint ránk. S akkor vigyázva az ablak felé fordítjuk a fejét, hogy ő se mulassza el: egy ében csillogású feketerigó hogyan sétál narancssárga lábbal a zöld fűben. Fogalmunk sincs, hogy ez mért archaikus, de valahogy mégis az. A kút mellett egy törött, se gömbölyű, se ovális kődarab, valami díszítésnek lehetett a része vagy éppen maga volt a dísz. A rigó erre röppen fel és ürít, az amerikai követség garázsa előtt most kezdik lemosni a fekete Impalát, és az Öregasszony se mozdítja vissza a fejét, úgy marad. És mi is csendben várunk. És az ügyvéd se tájékoztat többről. Legfeljebb elgondolkozva tehetjük majd hozzá – esetleg éppen a rigó ürügyén –, hogy igen, Sicambria (a mai Óbuda) egy virágzó római város, néhány meglepően modern vízvezeték-berendezés, a tiszttartó házának a tűzfalán pár befalazott, feliratos kőlap, egy jó karban levő izzasztó, tizenkét rőf hosszú és tíz rőf széles. Azonkívül újabb, most keletkező romok is, mint a nemrég épült selyemgyáré, ami nyolcadik éve nem üzemel, csak omlik, s amit az angol szintén a gyarmatosító politikának tulajdonít, ami „ha elkezdődik egyszer, mindig újra feltalálja magát”. Bár mégis ámítás inkább, hogy annyi értékes emlék maradt meg Sicambriából. Mindenesetre ami van, maradt vagy maradni fog, az tényleg nem ámítás, az csakugyan tartós lehet, ha szerencséje van – mondjuk majd biztatóbban. Még egy kopott szekrény is vagy egy intarziás doboz, például; és csak most segítjük hozzá az Öregasszonyt, hogy újra ránk nézzen. Az intarziás doboz még kora délután kerül a kezünkbe, de valahogy akkor nem nagyon törődünk vele. Most itt pillantjuk meg újra az ablakpárkányon, véletlenül idekeveredett. Tulajdonképpen semmi érdekes nincs benne, néhány apróság, kis tükör, gyűszű, egy dísztelen, de szép formájú antik gyűrű csiszolt színes üveggel, ovális szemekből fűzött aranyozott nyaklánc nyitható aranyszív-fityegővel (benne egy robbanástól feketére olvadt repeszdarab) – ezek. S még néhány apróság. És mind selyempapírba csomagolva, ahogy az ajándékokat szokták megbecsülni; de mintha ezzel a díszesebb csomagolással el is akarták volna választani a dobozba gyűjtött többi tárgytól, tárgytörmeléktől. A száma ezeknek se nagy, inkább a furcsaságuk lep meg – egy fél kesztyű (kamaszlány méretre), keményre száradt, háborús-barna kenyérdarab, vászon menstruációs kötő (már a háború alatt is csak falun használhattak ilyet), egy kócbabafej, arcáról lekopott a ráfestett száj és szem, pár színes rongydarab, piros meg kék. Mikor visszatesszük a dobozba a selyempapírcsomagot, utólag vesszük észre rajta a gyerekes írást – „Nem köll”. Se név azonban, se megszólítás. Nekünk meg időnk nincs már, hogy foglalkozzunk egy elkésett motívummal. Az Öregasszony arcán mégis most figyelünk meg először valamilyen szorongó kisápadást, s ha nem is lesz egészen fehér, de azért majdnem. (A csuklás csak később lép fel újra.) Lehet, hogy valami szolgálót vettek magukhoz a háború és az ostrom alatt, mikor már mind a ketten legyöngültek, s nehezükre esett a bevásárlás, az emelgetés, vagyis minden, s valahonnét kerítettek a vidékről egy gyereklányt, akinek adtak szállást és egyebet, ami ilyen esetekben szokás? A lány meg otthagyta őket, inkább elszökött, mert nem tudta megszokni az adott körülményeket, ami szintén gyakran megtörténik? Bizonytalanok vagyunk, hogy újabb kérdést tegyünk-e fel az Öregasszonynak, vagy várjunk vele, amíg több élénkséget árul el – de már ez is elmarad. Az eget most kezdi átjárni a lilás derengés, amiből lassan vörös lesz; amit úgy is érthetünk, hogy még a miénkhez hasonló hosszú éjszaka és virrasztás sem tart örökké, és bármennyire is erőltetjük, hogy az utolsó pillanatig kitartsunk, minden igyekvésnek és érdeklődésnek megvan a határa. És így, a szavunkat félbeszakítva, a kimerültségtől rövid álomba zuhanunk mi is       Amikor felriadunk, nem tudjuk hirtelen eldönteni, hogy magunktól riadtunk-e fel, vagy mástól. Tény, hogy a kagylót már a földön találjuk összetörve, s az Öregasszony feje a karfára csúszva lóg. Vagyis közben történt meg. Tekercsünk visszapergetésénél csak annyit tudunk megállapítani, hogy az Öregasszony feje váratlan élénkséggel megemelődik, a rácsos ablak felé fordul, s ezzel ki is mozdul a képmezőnkből, csak a fél válla marad a képben, mintha hosszan lehajolna valamiért. A többi nyilván csak találgatás lehetne. Utána még jó tíz percet töltünk a halott mellett, és nem nyúlunk hozzá semmihez. Aztán felállunk, és az ajtót halkan húzzuk be, ami ilyen esetben tényleg beidegzés csak, logikát kár keresni benne. A kertkapunál mélyet szívunk a friss levegőből, megindulunk lefelé, és néhány perc múlva lent vagyunk a Moszkva térnél. Sok mozgás még ott sincs, pár csikorgó villamos tolat a váltóknál, és az Állami Biztosító reklámtábláján vibrál az éjszakáról ott maradt lárvakék neon.