Félbemaradt interjú, kérdések nélkül
. . . . . . . . . .
A gyermekkor, a kamaszkor helye, azt hiszem, egy kicsit mindig kétértelmű hely marad. Még ha olyannak tudna is megmaradni, amilyen volt, akkor is megszűnik. A mi távozásunkkal szűnik meg. Szóval, ahogy minden történelem is kezdődik – azzal csináljuk, hogy kilépünk valamiből. Aztán, vagy mint paradicsomra, vagy mint álparadicsomra emlékezünk vissza rá, ahonnét szerettünk volna kiűzetni. Kinek mi jut. Már én is csak egy nemlétező városról tudok beszélni. Akkor jöttem el, amikor a nagy történelem is átcsörtetett rajta, így hát kétszeresen távoli dolgok ezek. A szekszárdi Hármas-híd, mondjuk, ahogy az ember ott ücsörgött alatta, s egy pillanatra csakugyan meglátta a negyedik dimenziót. Meg effélék. Egy gálicos hordó a holdfényben. Egy szurdik lejtője. Távoli dolgok, de ettől csak még érvényesebbek.
. . . . . . . . . .
Amennyire meg tudom ítélni, eléggé megosztott figyelemmel éltem akkoriban, tulajdonképpen nem is egy énnel, hanem többel. Bár lehet, hogy ez azóta sem változott meg. Azt tartom a legnagyobb csapásnak, hogy mindennap ugyanazzal az arccal kell felébredni, ugyanazon a néven bemutatkozni. Nekem ez inkább terhes, mint öröm. Igazában az volna jó, ha valamilyen pantheista személyiséggel rendelkezhetnék. Kirándulni egy fába, egy bölénybe, egy tárgyba, s csak úgy mindenestül lenni benne. Egy kilincsben, küszöbben, mondjuk, amelyen átlépnek, hogy belépjenek valahová. Éluard-nak van egy szép sora – pontosan nem tudom idézni, de értelmileg körülbelül ez: egy név, amelyik megfelel a világ minden nevének. Valahogy ezt kiásni! De ez csak úgy sikerülhetne, akármilyen erőtlenül is, ha minden erőmmel igyekeznék mindennel azonos lenni. S ez már valami program is lehetne. Valamilyen eldöntött érzékelési mód. Más tárgyilagosság, mint amiről a realizmusról okoskodva szoktak beszélni. Mondjuk, alázat. A realizmus alázat. Emlékszem, tizenhárom éves lehettem; apámtól elég korán kaptam fegyvert, persze, akkor még csak flóbertot, s egy tikkadt nyáron a keselyűsi erdőben cserkésztem egyedül. Az ember a saját verejtékét nyalja ilyenkor hűsítőnek, s valahogy ilyenkor hasad meg a világ. Ott állsz vagy egy fának támaszkodsz, és mintha te volnál a fa, fönt a
lombokkal, lent a gyökerekkel. Valami virágon akadt meg a szemem, az avar félig eltakarta; s ez, azt hiszem, döntő élmény volt. Erről a virágról senki nem tudott, csak én, ott volt, és pár nap múlva nem lesz. Az egyetemes létezés és enyészet in flagrantija egy ilyen pillanat. Akkori eszemhez egyszerűsítve annyi történt, hogy egyszerre az erdő súlypontja lett ez a virág. Utólag: egy név, amelyik minden névnek megfelelt. Hiszen azzal, hogy csak én tudtam róla, én fedeztem fel, kicsit azonos is lehettem vele. Tény mindenesetre, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra, és nem az a társadalmi közeg, amelyben éltem. S biztos, hogy ez valamelyest meg is határozta írói világom alakulásának menetrendjét.
. . . . . . . . . .
Úgy értem ezt, hogy a táj továbbra is nagy csábítóm maradt. Mintha a génjeimmel (vagy legalábbis az egyik énemmel) rímelt volna, ahogy a táj, a természet „dolgozik”. Nagyon tudom becsülni a beszédes, de néma válaszokat. Egy táj mindig némán közli, amit akar, egyszerűen és közvetlenül a dolgok ontológiájára hivatkozik. És inkább csak eltűri a történést, a történelmet, amelynek színpadot ad. És mindenekelőtt az atmoszféra az anyanyelve. Inkább költő, nem prózaíró. Vagy valamilyen Hérakleitosz-típusú filozófus: jelzéseket ad, kulcsszavakat, a filozófiáját meg azokban a résekben hagyja, ahol már nem érvényes a szó. Mindig vonzott, hogy az írásaim mögöttes mondanivalójához a természetnek ebből a némaságából is megpróbáljak kikódolni valamennyit. Ahogy kiszakíthatatlanul mindenben benne van; s ahogy mégis el tud nézni a kis játékok fölött. Azt viszont állíthatom, hogy nem közönséges kölönc ilyen alkattal prózaírónak lenni. Ugyanis az a veszély fenyeget, hogy olyan szempontok szerint közeledünk az emberi történéshez, amelyek nem a mi viszonyainkra találódtak ki közvetlenül. Akkor pedig hiába az egyidejű törekvés a mindennel-azonosulásra; könnyen megeshet, hogy egy
pusztán csak érdeklődő, de nem érintett „isten” pozíciójába csúszunk bele – vagy legalábbis ilyen hatást kelthetünk. Amitől pedig úgy kihűlhet egy írás, hogy semmi nem képes fölmelegíteni. Mégis azt gondolom, hogy nem haszontalan egy ilyen veszélynek is kitenni magunkat, legalábbis az egyik énünket. A túlzott fontoskodást mindenesetre megfelelő távlatba helyezi.
. . . . . . . . . .
Hogy mindez hová vezet? – Igazában nem tudok mit kezdeni a pesszimizmus szóval. Mondjuk, a szervezetemben valahol elkezd dolgozni a rák (vagy már dolgozik is), másutt meg úgy csinálnak a sejtjeim, mintha szó sem volna ilyesmiről. Ha nagyon muszáj, hát jó – dinamikus pesszimizmus. Szeretem akkor is kinyitni az ablakot, ha állítólag nemrég szellőztettek; nehogy igazolatlanul legyek elégedett. Mondhatom, hogy ez bocsánatos norma?
. . . . . . . . . .
Amit nem mernék mondani: hogy ezt a normát éppen Szekszárd mint társadalmi közeg nevelte belém – hacsak nem indirekt módon.
. . . . . . . . . .
Van az elégedettségnek egy olyan formája, ami a stronciumnál veszélyesebb; s ez a város meglehetősen „sugárfertőzött” volt ilyen értelemben. Társadalmi-emberi közeg – persze hogy nyakig voltam benne. Csupán az látszott sokáig megoldhatatlannak, hogy hogyan számoljak be róla. A mi nemzedékünk írói eszmélődése éppen egy döntő hangváltás korszakára esett (ami ma folytatódik, bontakozik tovább). Az a nyersanyag például, amelyet Szekszárd nyújtott nekem, viszonylag könnyen megragadható lett volna a bevált sémákkal; csak ez nem tudott vonzani. S most utólag látom világosabban, hogy ami igazán érdekelt benne, éppen az kényszerített rá, hogy előbb más, látszólag nagyon is más vizekre evezzek. (Amit különben elégszer a szememre is hánytak, a jó isten tudja, milyen „rögön” állva; tudniillik, hogy hol a „magyar valóság!!!” – az írásaimban? Erről csak annyit, hogy a magyar valóság mindig ott van, ahová magyar íróként, s ezt szívesen meg is ismétlem: ahová magyar íróként helyezem, és nem – szóval, nem egy előre kijelölt helyen. Petőfi máshová helyezte, mint Madách. A magyar valóság pedig Az ember tragédiája jeleneteiben is benne van, csak fül kell hozzá; s még az eszkimójelenetben is, méghozzá úgy, hogy az
egész emberiség tükörként nézheti magát benne.) De szálljunk alacsonyabbra, vissza Szekszárdra. Meg hogy mért eveztem látszólag távolabbra az úgynevezett társadalmi közegtől. Gyanítom, hogy azért, mert túlságosan is nyakig ültem benne. Ahhoz pedig elég jó vészjelző berendezésem volt, hogy észrevegyem: jót fog tenni egy kis eltávolodás. Meg egy kis stúdium a kevésbé „testközeles” történelmi léthelyzet leckéjéből, hogy megpróbáljak mélyebbre nyúlni. Egy más írói alkat nyilván úgy oldotta volna meg ezt a skizofrén helyzetet, hogy addig gyapálja papíron a látványosan kínálkozó nyersanyagot, amíg kedvére való nem lesz belőle. A fáma szerint Móricz első felesége bőszülten tépte szét a férje nem egy korai kéziratát, mert volt ugyan bennük magyar valóság, de alig jobban megrágva, mint egy népszínműben. Szerényen mondhatok én is egy példát: egyik régi írásom (Állatok, emberek) első változata, családunkban hasonló sorsra jutott. Ha jól emlékszem, valami bricska vagy homokfutó lógott ki belőle anyagidegenül, meg egy álkonfliktus a homokfutó utasaival kapcsolatban. Az én utam, úgy látszik, az volt, hogy hosszabb ideig ne tudjak ebből a tálból olyan levest merni, amely nekem is ízlik. Vagy hogy vadászként fejezzem ki magamat: elkezdtem körbe
cserkészni a koncomat; s az ilyen cserkészés közben az ember hol a kiszemelt áldozat mögé merészkedik, hol alája, hol föléje…
. . . . . . . . . .
Persze, hogy éppen Szekszárdot kell-e mondani… Mint tünetgóc, mindenesetre iskolásan komplett. Adva volt egy város, tipikus lateiner megyeszékhely, gyermekes, dzsentroid allűrök, viszonylag jómódú polgárság, iparosság, parasztság, ahol igazi indulattal egyik réteg sem acsarkodott a másikra. Mindegyik elvolt a maga kialakított, kialakult rendjében. Volt Úri Kaszinó, de volt Legény Egylet is, Gazdakör, Iparos Székház. És mindegyik büszke a szagára. Sőt annyira össze is csiszolódtak a különböző rétegek, hogy reflexeikben, az igényeik stílusában már-már hasonlítottak is egymásra. Amire mindjárt azt mondhatnám: hát nem így ideális? Igen – ha behunyom a fél szememet. Valahogy az egész volt pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás. Lateiner városról lévén szó, pontosabb, ha az értelmiségre szűkítem, amit mondok – bár közös penész is volt bőven. Amíg én Szekszárdon éltem – 1938-ig –, Babits Halálfiai-nak a látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A Halálfiai nem jó regény, de a maga nemében leverő-izgalmas tudósítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség – és leendő
értelmiségiek – méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség. Valami ilyesmi. Vagy a bekötött szemű tisztesség például, ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményből és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze, nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait; akikkel ma is Dunát lehet rekeszteni. Akik felkészültség és éthosz nélkül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces karikatúrává, hogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egyszerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnösnek, árulónak nevezni; a ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuzgók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiterjesszék a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálraítélése; ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot hagyja maga után. S mindez még kritikusabb, ha egyúttal történelmi csődtömegről is szó van – amellyel mi
bőven dicsekedhetünk. S ezt az én Szekszárdom különösen jól illusztrálta. Tudott ez a társadalom a csődtömegről, ebben nem volt hiba. És ha nem is korszerű formában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett. Mifelénk nem volt irredentizmus meg fajgyűlölet. A csődtömeggel meg valahogy úgy voltak, ahogy a levél a széllel – tudniillik, hogy nincs alternatíva, ha egyszer fújni kezd. És akkor be kell rendezkedni a szélfújta levél pozíciójába. Ismerős ez a történelmünkből, ma sem időszerűtlen. Ilyenkor következik el, hogy mentőövnek látszik a holdkóros álharmónia, álkonszolidáció. S elhiteti magát a radikalizmust elaltató vigasz, hogy ha más nem is, de talán a nagy bajból kisebb baj lesz, ha legalább részleteiben (amihez hozzáférünk), igyekszünk tisztességgel működtetni a gépezetet. Ami, persze, nem kis dolog, ha a történelem hétköznapjait nézzük. Csak ha egyszer magában a gépezetben van a „foltozhatatlan” nagy baj – s ráadásul az alligátor is ott áll már az ajtó előtt? Amolyan farsangi utolsó nap az ilyen. Amikor a zenétől nem halljuk a csikorgó csöndet. Vagy hogy politikailag jobban betájoljam az akkori holdkórosságot: még szaga sem volt itt a „viharsaroknak”; s így megfelelő talaja sem lehetett semmilyen robbantó eszmének. Volt viszont caritas, ünnepi humánum, kedély, családiasság; csakhogy amit a
legjobb szándékkal csináltak, azon is átütött az alapvető társadalmi hazugság. Jelképies apróság: a törvényszék mögött, a Séd patak partján volt a Hamistanú söröző – itt tárgyalás előtt egy asztalnál sörözhetett az ügyész, a bíró, az alperes és felperes ügyvédje, a peres felek, a tanúk; és tették is. S miért is ne? Csupán az adott körülmények között, egy ilyen domesztikált és valóban korrekt-kedélyes légkörben még a hazugságnak is zamata lesz, és ami természetes, az is megbicsaklik. Szóval, volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és a történelme ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépődésbe, borba. Volt bőven potenciális öngyilkosjelölt, csak meg kellett kaparni. Hogy mindezen túl vagyunk-e ma? Rémületes, hogy mennyire nem tudjuk felejteni a történelmi reflexeinket, és hogyan tudjuk még egy világégésből is kimenteni a nagy nemzeti lyukas mogyorót.
. . . . . . . . . .
Gondolom, azért túlzás meg igazságtalan volna mindent Szekszárd nyakába varrni, jót, rosszat. A legtöbbet mégis azoknak az éveknek köszönhetek. Aztán jött más; a háború, a háború után. Valamilyen szemlélet pedig belerágódik az emberbe. Kérdezetlenül költözik belénk, és halálig vitatkozhatunk vele. Sommázva mégis mondhatnék valami olyasmit – nem újdonság –, hogy rettenetesen nehéz dolog ítélni, ítéletet alkotni. Minden mögött mindig csődtömeg is van, olyan előzménysor, amit már nem lehet számonkérni, ami a maga aktuális valóságában szinte megítélhetetlen. S szinte törvényszerű, hogy a legigazságosabb ítélettel is a legpokolibb igazságtalanságok sorát indítjuk el. De ilyen az emberi helyzet (mondaná Céline). A Nagy Inkvizítor története kézikönyv.
. . . . . . . . . .
És hogyan is lehetne az irodalom valami más? Az író kénytelen szemellenzőt tenni – még ha nem tud is róla, ezt teszi, pontosabban: tétetik vele –, ha ír, különben megáll az első sornál. Muszáj, hogy „valamilyen” igazságra törekedjen; amivel, ugye, újabb igazságtalan vagy téves következtetéseknek és megítéléseknek teremt alkalmat. Már Szekszárdon sejtettem, hogy az irodalom nem sokban különbözik Bolyai párhuzamosaitól. Hogy csak ígérgetni tudja a nagy találkozást, amikor a szó egybeesik a ténnyel. Reménytelen ügy.
. . . . . . . . . .
Hogy mindez béníthat is? Nem szükségszerűen. Bennem olyasmit erősített meg, amire amúgy is hajlamos vagyok – tudniillik hogy olyasmire törekedjem az írásaimban, amit magamban így fogalmaztam meg: kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül. Ami éppenséggel nem passzivitás. És még kevésbé elidegenedés. Olyasmit biztosít, amit más nem tudna, vagy éppenséggel lebeszélne róla. A megváltó meggyőződések szét akarják tépni az embert. Olyan terápiára van (volna) szükségünk, hogy először azt próbáljuk belülről megérteni, amiben spontánul nem tudunk hinni. És csak akkor lesz világos, hogy valójában mi az, amiben mi magunk autentikusan hiszünk; s hogy amit igazságnak gondolunk, a legjobb esetben is csak provokáló megközelítés. Nem ítélni fogunk, hanem valami mellett dönteni. Ami nagy különbség. A döntésben egy álláspontnak nem az imperializmusa fogalmazódik meg, hanem az elkerülhetetlensége. Annyira fontos különbség ez, hogy az emberi történés erkölcse múlik ezen. Talán világos: el kell ásnunk a bármilyen jellegű dogmatizmust. Nem a hitet, hanem az oktrojt, a célzatosan kozmetikázott tradíciót s hasonlókat. Nem a forradalmat – mert az végső soron szintén döntés, csupán egy viharos formája. Vagyis nem imperializmus, hanem passió. Passió azért és azokért is,
akiknek és aminek az ellenében történik. Egy igazi forradalomban mindig kellene legyen valami magabiztos nyugtalanság is. Jézusban talán nem volt? Valami bujkáló szkepszis, szomorúság… Szerintem ez is nélkülözhetetlen alkatrész. Sőt: még azokat a nem felejthető bűntevéseket is, amilyenek a második világháború során adódtak, ilyen felismeréssel kellene (kellett volna) megtagadni, s büntetve megbélyegezni. S ugyanígy mindazt a bűntevést, melyekhez egyidejűleg és később felszabadító lökést adtak. Mindenesetre: inkább ilyen felismeréssel, mint a szokásos, imperialisztikus erkölcsi ítélettel. Abban ugyanis – s az egész történelem a példa rá – magában sincs meg a garancia, hogy adott esetben ne azt szentesítse, amit elítélt. A passió-attitűdben – és ezt egyáltalán nem muszáj religiózusan érteni – legalább halvány remény ígéri magát, hogy a bűvös körből ki lehet lépni.
. . . . . . . . . .
Mindez úgy hangzik, mintha nem is irodalomról beszélnénk. De hát mi nem függ össze?
. . . . . . . . . .
Ugorjunk egyet, hogy mégse távolodjunk el. Már az egyik diákkori jegyzetemben kokettáltam azzal a gondolattal, hogy valami olyasmi lenne időszerű – mondjuk –, mint Dosztojevszkij és Flaubert ötvözete. Persze, mai módon. A legvégletesebben föltárni az egyéni hiteket, az elfogultságot és kizárólagosságot – és ezt ötvözni össze valamilyen higgadt, pozitív szkepszissel. Ahogy a természet intézi el a nyarat – ahogy egyszerűen trágyává teszi. Imperializmusból? Nem. Passió ez is. Könyörtelen passió, de részrehajlás nélkül az. Igaz: élményszerű szeretettel nem tud megajándékozni egy ilyen igazságosság, de nem is zárja ki, hogy rejtetten nem áll összefüggésben vele. A szkepszis tehát jogos, mint olyasmi, ami a determinált „beavatatlanságunknak” ad független méltóságot.
. . . . . . . . . .
Flaubert elég sokat tudott erről a szkepszisről és szomorúságról. Néha tényleg olyan, mint egy hegy. Ott van. Nem lehet beleártani magunkat, legfeljebb visszapattanni róla. Úgy kapunk gellert tőle, hogy beleszikrázunk, és attól világosodunk meg.
. . . . . . . . . .
Dosztojevszkij annyira más, hogy nincs is két közelebbi rokon náluk. Ahogy a plusz és a mínusz. Dosztojevszkijjel szinte minden oldalon együtt mosom a legpatyolatosabb lelki szennyesemet. Igazában úgy volna jó ismerni meg ábrázolni az embert, ahogy ők ketten együtt tudják. Az embert meg azt az egész emberi helyzetet. Hogy mért volna ez időszerű? Képzeljünk el egy ütközetet. Két eset lehetséges itt: vagy engem lőnek le, vagy én valakit. A tragédia minőségében – itt vagy ott – nincs különbség. Nem rangsorolhatok. A célokban azonban már bőven van és lehet különbség; s azok meg is csinálják a maguk különbejáratú rangsorolását. És máris kész a skizofrénia. Vagy: Saul és Istefanos jelenete a kútnál (a Saulus című regényemben). Az üldöző és üldözött. A földkerekség két legegymásrautaltabb (-ítéltebb) embere; egyiknek a pusztulása szükséges ahhoz, hogy a másik azzá lehessen, ami lesz. Vagyis az értékszületés megítélhetetlen „élettanáról” van szó. Persze, az ő példájuk eszményien tiszta, miután két egymással szemben kijátszhatatlan éthosz mérkőzik velük és bennük. Viszont rengeteg változat lehetséges, hiszen ezeknek a kisebb meg nagyobb drámái között élünk. A mechanizmus azonban ugyanaz.
. . . . . . . . . .
Igen; mintha valami entrópiatörvény működne az írói nyersanyag világában is. Hogy élhessek – én, én! vagy mi, mi! –, ahhoz az kell, hogy valakinek vagy valaminek a rovására történjék. Ha nem ez történik, lesz béke meg csend, de olyan élet utáni, amilyenről Vörösmarty beszél. Papíron (műben) pedig: árad az unalom. Az élő anyag elkerüli az egyensúly felé való hanyatlást – mondja Schrödinger, a fizikus. Nagy néni – a virágárus, aki kilencven kiló, és mindig csípőn tartja a kezét – vita nélkül egyetért ezzel. De tegyem hozzá gyorsan: szörnyen banális dolgok lennének ezek, ha valóban tudnánk már valamit a könyörtelenség, a részvétlenség, a közöny, a semlegesség humánumáról, humánfilozófiájáról. Ha egyáltalán és valaha tudható lesz erről olyasmi, ami megoldás az eszünk, az erkölcsi érzékünk, az igazságérzetünk számára. Ugyanis csak teológiája van. Jób-teológiája. Mármost: mindezt mint emberi helyzetet, megközelíthetem az ítélet és elítélés imperializmusával; vagy pedig olyan döntéssel, amit előbb próbáltam megfogalmazni. S amikor megközelítést mondok, akkor ezen írói
megközelítést is értek – tehát módszert, ábrázolást, alkalmazott technikát, mindent. A módszer és ábrázolás nemcsak a gondolati szemlélet tükre, hanem annak a módnak is, ahogyan az életet átéljük, megéljük. S ha az írói átélésre gondolok, akkor felteszem, hogy az író a korát is reprezentálja, vagy éppen a jövőt előlegezi. De nemcsak az döntő, hogy az életet hogyan éljük meg, hanem az is, hogy hogyan a halált; ami bizonyos határokon túl minden cselekedetünket zárójelbe teszi. Döntő tehát, hogy mindez hogyan épül bele a műbe, milyen illúziókkal állítódik párba a kettő.
. . . . . . . . . .
Itt van, például, az idő, a mi emberi időnk. Az élet is úgy tesz, mintha a gazdája volna, a halál is úgy tesz. A halálfogalmat azonban most tágítsuk ki egy kicsit: értsük rajta mindazt, ami a dolgokat igazában megfoghatatlanná teszi, mert folyton egy nyomban megszűnő pillanatot engedélyez csak nekik. Egyszóval, nekem íróként is gondolnom kell valamit az időről – hogy hogyan kezeljem, mit bízzak rá, hogyan dolgozzam vele. Ha nem is feltétlenül az eszemmel, de állást kell foglalnom időügyben. S az idő csak egy példa – persze, a legfontosabbak közül –, és máris a legközvetlenebb ábrázolói-technikai kérdéseknél tartunk. Ha akarom. De szerintem nemcsak ott, hanem sokkal mélyebben.
. . . . . . . . . .
Flaubert. Nem tűnt fel, hogy milyen hitetlenül, mégis görcsösen kapaszkodik bizonyos kronológiákba? Mintha olyasmit akarna élőbbé tenni vele, amire egyidejűleg a partecédulát is ráragasztja gondosan: hogy az, amit ábrázol, megidéz, megjelenít, már akkor trágyának volt (van) szánva, amikor létrejött. Eleve sírköveket állít. Sírkő-mondatokat esztergályoz az élet minden szavából, tényéből – amelyek természetesen szeretnék nem tudomásul venni a halált. Tulajdonképpen azzal teszi halhatatlanná a kozmoszát, hogy ilyen sírkő-érvényességet ad a legmellékesebb jelzőnek is. Valószínű, hogy híres műgondjának is ez a legrejtettebb rugója – hogy ebben a törekvésében ne legyen bicsaklás. Hogy el ne csábuljon. Így öli meg magában a romantikát, ami nagyon is erős volt benne. És itt is nagyon tágasan érteném ezt: valamiféle létezési, ontológiai romantikára gondolok. Így meggyilkolva aztán élő halálra kelti, amihez hozzányúl. Nála csak azért van idő, hogy az érvényét, értékét mindjárt meg is szégyenítse. Operál ugyan vele, de mumifikálja.
. . . . . . . . . .
Dosztojevszkij ebben is tanulságos ellenpélda. Nemcsak hanyagabb stiliszta, hanyagabb szerkesztő, hanem – ha kell – szent hisztériával rúg fel kronológiát, következetességet, mindent. De hát érthető is: mért lett volna neki fontos az idővel való flaubert-i küzdelem? Flaubert nem kerüli, s nem is kerülheti meg a folyton fölmeredő kérdést: tudniillik hogy az emberi történésbe gondolhatunk-e bele értelmet; hogy az enyészetben van-e értelmes vírus. Dosztojevszkijnél az „idők teljessége” is számításba jön, még a kétség legalján is. Belőle úgy ömlik minden, mint az utasból, aki kérés nélkül valamennyi poggyászát felnyitja, mielőtt a Nagy Kapun belép. S mindegy is, hogy milyen kapun – egy Nagy Kapun. Flaubert számára nincs kapu, se kicsi, se nagy. Nála valahogy a létezés visszadermed önmagába, az emberi történés halva születik, és születve hal. Az ő epikája nem folyó, nem roman fleuve. A folyó, az tart valahová. Az övének a medre olyan, mint a kör. Innét a sajátos monotóniája is. Mint a természeté. A természet álláspontja az övé. Dosztojevszkijnél, ha csupán kilátásba helyezetten is, de mindennek megváltó érkezése van: ami a lehetőségek táguló világegyeteme; amiben nem fenyeget az
ismétlődés mint kudarc, mint megalkuvás. Kozmoszát a Szeretet köré építi (akár nyilvánítja az magát, akár nem) – a Szeretet köré, amelynek épp az örök ismétlődés a maga győzelme. A legkevésbé sem szkeptikus, csupán már-már „természetellenesen” tragikus.
. . . . . . . . . .
Egyszóval, organikus dolgok ezek: téma, ábrázolás, szemlélet… Még egy vesszőt sem ártatlanul rakunk oda, ahová rakunk.
. . . . . . . . . .
Persze, a háború is. Úgy mindenestől. A mi nemzedékünk, azt hiszem, semmiből nem hagyhatja ki, nem teheti meg, s még ha akarná, se tudná. Már ha nem rendelkezik kulcsra járó emlékezettel. Nekem életre szóló rontás volt. Meg pokoli ajándék. Nyilván azért is, mert én sem akarok szabadulni tőle. Lehet, hogy mazochizmus ez, nem tudom. De még ha az is, s ha egyszer már így történt, akkor se cserélném másra. Ez nem hangzik jól, s még cinikusan is hathat. Mit csináljak? Nem cinizmus. Legfeljebb olyan realizmus, amit igyekszik titkolni az ember, hogy ne botránkoztasson. Tapasztalt barátom mondja, hogy aki legkevesebb három évet nem töltött börtönben, az csak félig élte meg ezt a kort – legalábbis a speciálisan miénket. Valami hasonlót kényszerül az ember mondani a háborúról Bizonyos illúziókat mindörökre el kell veszíteni, hogy másfajtákkal pótoljuk őket. S a folytonos pótlások nélkül semmi sincs, azzal pulzálunk. Nekem a háború morális megsemmisülést jelentett, a legkülönbözőbb vonatkozásban; s keserves belső-külső horizonttágulás. S nem is csak azért, mert nekünk magyaroknak már rég nem „adatott” olyan háború, amelynek elfogadható morális töltése lehetne – ami persze, ködös fogalom, de valamelyest pontosítható. S viszonylag könnyű felismerni, hogy mikor hagyjuk magunkat
belekényszeríteni bűnrészességbe – hogy netán nekünk is csurran majd valami előny, amit jogosnak érzünk. A bűnrészességnek szaga van, s nem jó trágya a nemzeti karakternek. És még az se tud megnyugtatni, hogy a történelem folyton ezt produkálja. Nem értek egyet vele – ami nyilván mulatságos bejelentés, de nekem fontos. Csak ilyen tagadásból lehet erőt venni, hogy az ember megpróbáljon – bármilyen szerényen is – ellensúly lenni.
. . . . . . . . . .
Magánadalék; engem, például, még ma is foglalkoztat, hogy hány embert öltem meg. Nyilván nem keveset. De ezt a kérdést szinte csak úgy lehet fölvetni – különösen a velem közös sorsúak között –, hogy egy kicsit idiótának nézik az embert. Pedig csak a maga tényszerűségében próbálok valamit a boncasztalon hagyni, s nem gyorsan becsomagolni selyempapírba. Tisztelem a tényeket. A tények arra valók, hogy az ember leüljön velük szembe, és nézze őket. Addig nézze, amig maguktól nem nyújtják a „kezüket” – hogy jó, most már tisztában vagyunk egymással. Csak ilyenkor kezdődhet valami új.
. . . . . . . . . .
Azt is mondhatnám: alapvető konfliktusba kerültünk a történelemmel. Illetve azzal – de ezt inkább első személyben teszem hozzá –, hogy elsősorban kollektív vállalkozásoktól meg hajráktól várjuk, hogy az egyéni szféra, az egyén tényleg nagykorú legyen; s következésképp mindaz, amit mint összesség tesz majd. Lehetne arra is gondolni, hogy más sorrend lesz elkerülhetetlen: ti. az, hogy csak az egyén nagykorú „magánvállalkozásai” összegeződhetnek az összesség nagykorúságává. Ez pedig sok mindent meghatároz, megváltoztat. Többek közt azt is, hogy az egyént a maga környezetében és viszonylataiban sokkal végletesebben próbáljuk földeríteni, mint eddig; illetlenebbül, ha kell, vagy abszurdabbul, elvontabban, végül is mindegy, hogyan, csak kisebb legyen az illúziók árnyéka.
. . . . . . . . . .
Ami különben a modern irodalomnak is egyik központi problémája, iránya.
. . . . . . . . . .
Ehhez kellene hozzájárulnunk a magunk közép-kelet-európai módján, a saját tapasztalatainkkal. Ebben pedig nem lehet semmilyen korlát – minden ide tartozik, minden szó, tény és történelem kimondása.
. . . . . . . . . .
Még akkor is, ha nincs rá mód; az idő az elkésett, lemaradt postát is felbontja.
. . . . . . . . . .
S még akkor is ezt kell tenni, ha nincs semmi látható gyakorlati haszna. Mindig a lehetetlenre kell rákérdezni – és az elért csúcson mindig újra –, mert csak így derülhet ki a lehetséges és a tudható határa. Itt hibáznak azok az elgondolások, amelyek eleve határt, valami eleve állíthatót szabnak ki maguknak premisszaként. Csak a feltérképezhető életre rendezkednek be.
. . . . . . . . . .
Egy jó mű mérhetetlenül többet és többről tud. Képes ilyen logika sugalmazására és elfogadtatására is: „Igen; de abból a szempontból mégiscsak leírható a halál, hogy az élet »engedménye« nélkül ő maga sincs…”
. . . . . . . . . .