Naplójegyzetek

Gyermekkoromban – talán tizenkét éves lehettem – egy nyári délután egyedül maradtam a lakásban, a képeket nézegettem a falon. Nem volt centinyi részlet rajtuk, melyet az unalomig ne ismertem volna; mégis akkor döbbentem rá, szinte ütésszerűen, hogy ami kép, az szóban is elmondható – sőt leírható. S egyszerre minden tárgy, a legegyszerűbb látvány, minden jelenség hátmögötti értelemmel telítődött meg. Még ott a szobában is. Aztán az ablakhoz siettem, ki az udvarra, az utcára. Nem tudtam betelni a magát kínáló, leplezetlen rejtéllyel: akkor hát hogyan is van ez? Minden az, ami – és mégsem az? Például egy ló, egy fa, egy utcasarki ház csorba szegletköve, egy arcrángás a szembejövő arcán; egy pillantás, amely rátéved valamire, s az a valami többé nem ugyanaz, mint ami volt. Mintha folyamatosan kapuk nyíltak volna előttem – aztán megint egy kapu. Nem akart vége szakadni. Az izgalomtól elgyötörve mentem haza, és sírva ledobtam magamat a szőnyegre. Mint aki a szüzességét veszti el, vacogó szomorúság keveredett bennem vacogó diadalmámorral. Még olyan ötlet is foglalkoztatott, hogy meg kell tanulnom nyitott szemmel aludni: hogy semmit el ne mulasszak. Mégis – szégyenkezve és magamnak is alig-alig bevallva – akkor gondoltam először arra, hogy író leszek. Dehogyis jutott eszembe, hogy egyszer még csömöröm lesz a látástól, a szem élességétől; és hogy épp azt kellene (újra) megtanulnom: lehunyt szemmel (is) látni. S ki tudja, nem jobban-e…

 

*

 

Jörgensen-Hirschler Szent Ferenc-életrajzában olvasható a Magyarországra küldött testvérekről: „… a parasztok a kutyáikat uszították, és a pásztorok hosszú, hegyes botjaikkal támadtak rájuk. – Vajon mért kínoznak ezek bennünket? – kérdezték egymástól a testvérek. Egyik közülük annak a gondolatnak adott kifejezést, hátha ezek a magyarok a palástjaikat akarják. Odaadták tehát a palástjaikat, de ez nem változtatott semmit a helyzeten. Erre, az Evangélium szavaira gondolva, csuhájukat is odaadták. Úgy látszik, a magyarok még ezzel sem voltak megelégedve. – Hát, adjuk oda Isten nevében a nadrágot is – mondták a türelmes testvérek. Meztelenül most már tovább mehettek. Giano Jordanus mondja, hogy az egyik testvérnek így hatszor egymás után kellett odaadnia a nadrágját.” A történet mindenesetre szelídebb, mint amelyikről a baseli Münster egyik szögletében, egy sír felirata emlékezik meg lakonikus rövidséggel: „Itt nyugszik (már nem tudom, melyik) püspök, akinek a szívét a vadállati kegyetlenségű magyarok kitépték, és (ha jól emlékszem) megették.” Bizonyára szentségtörés, de az őszinte megrendülés és iszonyat, a mély-mély historikus szomorúság mellett valamiféle derűtől (a rácsodálkozás, a kibic biztonságérzetének utólagos derűjétől) sem mentes érzés környékez meg, valahányszor ilyesmit olvasok. Mivelhogy a be- és áttekintés emelkedett fölényével szublimálom az egykor történteket. S még meg is toldom: hát még amiről nem tudunk! Mi minden eshetett meg, mindkét oldalon! Vagy komolytalanabbul – miként Wittgenstein adja tudtunkra olyan rendíthetetlenül: „A világ mindaz, aminek az esete fennáll” – vagy: „A világ tények, és nem dolgok összessége.” S fűzöm hozzá tovább: csakhogy az „esetek” bizonyos része, bizonyos értelemben folyamatosan elvész, ha nem is mindenképpen, mégis feltűnő szükségszerűséggel. S mi marad? Egy-egy népmesei sűrítéssel reflektorfénybe rántott ocsmányság, melyre a tisztaság hamvas kupolája épül; a nadrágra és a püspök szívére a kereszténység és így tovább – s máig ható érvényességgel tudom, hogy a mi leendő kibicünk se lesz rest… Minél többet gondolkozom ezen, valamiféle derű máris utolér. Nem tudom, hogyan, de kupolát hagyunk örökül mi is.

 

*

 

Két, megfeszített figyelemmel tovább vezetett gondolatsor között kis rés, senki földje, pauza – a pontos tények rajza a tábla túlsó oldalán: a játék a színpad díszletei mögé vonult vissza. Az ügyeletes – hogy mégis csináljon valamit – csendben kimegy az üres előcsarnokba, át az egyik trafikba, cigarettáért. S azt hiszi, nem jól lát. A játék sokkal nyersebb, meggyőzőbb sokkolással kint az utcán folytatódik. Nem érti, hogy mért nem erre váltott jegyet ő is…

 

*

 

Vakkantás, álomban: „Csak ahhoz nincs merszetek, hogy a mindentől független megfelelőt keressétek…!”

 

*

 

Régi emlék; ma már beszélhetek róla, mert az idő múltával maradéktalanul hálás vagyok érte. Éppen kicsöppenve a háborúból, fogságból, néhány zavaros novellával – egy neves író közvetítése révén – beállítottam a neves íróhoz. A szobát félig kettészelte egy mindkét oldalán megrakott könyvespolc. Ez erős benyomást tett rám, ilyen „rendhagyó” elrendezést soha azelőtt nem láttam. Már akkor is – legalábbis sorrendben – előbb nyűgözött le a tárgyak nyílt rejtélyessége, mint az embereké. Nem ültünk le, állva maradtunk. Sokáig méregette a külsőmet, de nem szemből, hanem oldalról. Megkérdezte, hová való vagyok, honnét származom. Református pap nagyapám büszke helyet foglalt el a pár mondatos életrajzban. Kis csend lett; pillantása nem engedte el az enyémet. „Messze estek a parókiáktól a cselédlakások”, mondta dózsai komorsággal. A novellákról nem esett szó, nyilván nem volt bennük látványosabb nyomjel, amire oda kellett volna figyelni; meg különben én is gyorsan búcsúztam. Most kezd beérni ennek a régi látogatásnak a tanulsága; most, hogy én is gyakran nyitogatom az ajtót, tágasra.

 

*

 

Camus idézi Flaubert barátjának, Poittevinnek utolsó szavait: „Csukjátok be az ablakot. Túl szép.” – Folyton kísért a gondolat, hogy egyik franciaországi utam alkalmával megpróbálom kinyomozni, felkeresni a helyet, a tájat, ahol ezek a szavak elhangzottak, ahová kinéztek. Mit várok tőle? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy fontos: ahová kinézünk. Akár csak egy szögletnyi szöglet és azon belül a táj, még ha egy darabnyi fal is. Látni, az utolsó pillanatig.

 

*

 

Címben adott téma: A hátmögötti város.

 

*

 

„Ahogy bírsz, elinalsz, mert ahol nagy az illem, ott ugyancsak megjelenik a zsernyák is.” – Csak dilettáns kéziratokban talál az ember ilyen nagy lendületű – mit is? De lendület, az van benne; s bár több mint tíz éve olvastam lektorálás közben, nem megy ki a fejemből.

 

*

 

Vágóhídon hallottam: „Állatkínzás az élet.”

 

*

 

Elmosódó bejegyzést találok az egyik noteszemben: „Európára szóló útlevéllel a kezemben nem kaptam határsáv-belépőt Kőszegre.” Egyszerűen nem lehetett igaz. Az igazi érthetetlenségek mindig múltidejűek. Ami van, az a tény; s noha az sem érthető, mégsem érthetetlen. A megkülönböztetés talán szőrszálhasogatásnak látszik – de micsoda szőrszál!

 

*

 

Egy a sok alapvicc közül: hegedűművész eltéved a Szaharában, jön egy oroszlán, ijedtében hegedülni kezd, oroszlán leül, hallgatja, másik oroszlán jön, egyre több, mind elmerülten hallgatják, végül odaront egy nagy hím, neki a hegedűművésznek, felfalja. Mire a többi: „Mit csináltál? Volt szíved megölni, mikor olyan gyönyörűen hegedült?” A hím füléhez emeli a mancsát: „Ha?”

 

*

 

Búcsúztatjuk K.-t. Meglep, ahogy védelmébe veszi a mai Kínát. „Csak Kínától vagy Indiától lehet valami újat, döntőt várni Keleten, nem tőlünk, japánoktól.” Rendkívül kritikus a fajtájával szemben, és illúziótlan. A kínai totalitárius jelenségeket – végső soron – nem tartja aggasztónak. „A Kelet individualistái. Századokig lógatták a kezüket. Most belelendültek, hogy hirtelen pótolják a mulasztottakat. Kampány. Nincs vérükben a kollektív fegyelem. Mi, japánok vagyunk Kelet poroszai.” Mint érdekességet említi, hogy a marxizmus műszavait Kína tőlük vette át; Japánban Marxot még életében kezdték fordítani, s az ő tudósaik teremtették meg az új fogalmakhoz a szavakat s jeleket. Szerinte a japánok mindent felszippantanak, de nem tudják egészségesen feldolgozni s egyensúlyosan ötvözni a saját adottságaikkal. „Túlságosan ügyesek vagyunk, az a baj.” A mai fiataljaikról: nappal – konvencióból – részt vesznek a különböző Zen-kultuszokban, de ugyanazok este motorkerékpáros bandákba állnak össze, s a kihalt főutakon száguldoznak, akit találnak, elütnek. (1961)

 

*

 

Téma: egy park fejlődéstörténete. Tárgyias és tárgyilagos hangvétel. Egykorú, régies leírás a „helyről”. A kipróbált rendezési elvek öröklődő hatása. Indokolatlanságok öröklődése. A béke, a nyugalom, a jólét bélyegei. A nem változtatás. Váratlan ötletek, tervek csődje. A tervek burjánzása. A fejlesztésgondolat torzulásai: mielőtt a kialakított formák kipróbálódnának, máris továbblépés. Háborúk és háborúk utáni helyzet nyomjelei. A fejlesztés állomásai: színpad; katonai autóparkoló, szuronyos őr, közlekedés csak a másik oldalon; kopár tér a május elsejei szórakozásoknak; sakkozók padjai; légógödör homokkal; gyermekjátszótér; mindenütt eluralkodik a beton. A szervezett rend és használat összefüggései. Majd – az államilag szervezett szabadidő-kihasználás lanyhulásával – a csín megjelenése. Egyszerű summa: amit a természet (az emberi és a külső) elfogad, az bele is simul a mindenkor adottba, a tájba; amit nem fogad el, az nem. De az se szabály, hogy belesimuljunk; ugyanúgy lehet szabály az is, hogy kitarajosodjunk, kiszálkásodjunk. Saját felelősségünkre megy a játék, közéletünk javára, kárára. Naiv lírizálás, hogy boldogságra vagy boldogtalanságra – nem. Létre; amit cibálunk, fésülünk, hogy megszólaljon vagy visszhangfal legyen. Bármi áron.

 

*

 

Szellemi, érzelmi életünk inflálódásáról – ha legalább annyit foglalkoznánk vele, mint a valutákéval…!

 

*

 

Középkori metszet: ló jelenik meg a szobában, földre löki a lányt, hátsó lábával az ölébe rúg. – Canis panem somniat, piscator pisces.

 

*

 

Menstruációs álom B.-től: belép egy iszapos tóba. Piros ruhában van, a piroson átüt az iszap sötétje. A fehér alsóján is átüt, mint a fekete vér. A tó fölött, egy láthatatlan szivárvány ívét követve, fehér gyerekkocsi (!) gördül át az égen.

 

*

 

Sikertelen telefonhívások, sorozatban. Miért kell a kábelekre, a központra fogni? (Noha, józanul nézvést, nyilván azok a hibásak.) De dobjuk egyszer már hazárdabbul a rációt: sorsszerű magánykihívás.

 

*

 

A. este megjön K.-ról. Az intézetben – ahol csak könnyebb debilekkel foglalkoznak – 400%-os a betegforgalom növekedése. Az igazgató negyvenes, „szép” férfi. Nem orvos, nem gyógypedagógus, csak olvasott és tájékozott. Senkinek nem köszön vissza a folyosón. Mindenki helyett nyilatkozik. Megfellebbezhetetlen elvei vannak. A fülészorvost kitanítja a fülészet legújabb eredményeiről. A.-t a terápiás bábozás lényegéről s általában a bábjátékról. Mikor A. a szovjet Obrazcovra hivatkozva ellentmond, rögtön enged. Még karrierista is. Az intézet nagy pénzügyi kerettel dolgozik; csillogó kirakatintézet. 600 nullásra nyírt debil a kultúrteremben; az igazgató csak kopasz betegeket tűr meg. Senkinek sincs fiókja, külön kis rakodóhelye. Játék sincs az egész intézetben. A. kérdéseire ilyen válaszokat ad: „… ennyi és ennyi din-kalória… minden pontosan kiszámítható… ennyi és ennyi játék jár a gyereknek…” Csak rémülök. Szükségszerű, hogy „nagy ember” legyen belőle. S majd, ha velünk, normálisokkal foglalkozik… (1961)

 

*

 

Egy meccs analízise. A napozás lélektana. Egy nap története, egy új piros ing közérzetvetületében. Ha volna angol típusú esszénk (siralmasan nincs) – micsoda olvasmányos-olvasható esszékötetek íródhatnának a mi kis korunkról! Sörtéből, zsigerből kiolvasni a malacot. Kicsit nagyon is tógásan viseljük az augurságunkat.

 

*

(RÉGI NOTESZLAPOK)

Anzix, Varsó: Heti két óra csak a technikum. A gyárakban dolgoztatás nem hat jól a diákokra (mondják), erkölcsi stb. szempontból. – Utcákat, negyedeket építettek: csak irodák. Kihalt negyedek. Aztán átépítés stb., hogy újra életet vigyenek bele. – Templom az utca közepén. Kiszélesíthették volna körülötte az utcát, de inkább szűken hagyták, és nagy kitérővel terelik a forgalmat. – Az első „cinkoskodó” vicc: aki hátat fordít a pártháznak, mit lát? A Nowi Swiatot. – Izgalom az értelmiségiek között: egymillió dolláros kölcsönt kaptak könyvek fordítására. – Barátok temploma: őszi, színes leveles ágakkal díszített oltár; csak kő, csak festmény, semmi faragás. Az egész szokatlanul hideg, és még szokatlanabbul meleg és intim. – Rengeteg iskola, rengeteg gyerek. Lépten-nyomon modern és történelmi múltjukat ismertető kiállítás. Élik a múltjukat, a történelmüket. – Egy asszony meghallja az óvárosban, hogy magyarul beszélünk. „Az egyetlen szent barátság a magyar–lengyel.” Meg a szerencse hogy régen volt közös határunk? – Wilanów: Sobieski-kastély. Vidám, napsütött. A plafonfestményből gipsz angyallábacska lóg lefelé. – Öt diákklub; a nevük: Hibridy. Némelyik közönséges fabarakkban. Fabarakk-színház. A zenekari pódium szélén művészi rendetlenséggel egymásra hányt sörösüvegek; mint egy pop-art kompozíció. – Óvárosban pince, Cocteau névaláírása a falon. – Véres verekedés a főtéren. Sehol rendőr. Nem is hívja senki. Magánügy. – Este 11-kor minden csukva. Ki az állomásra, ott még nyitva a vendéglő. Nevetnek. „Ez a perspektíva a szocializmusban.” Hirtelen szélvihar, a széles sugárúton porfelhő. Senki nem fordul meg, csak én. „Szemet behunyni, s csak előre” – mondják. – Egy vidékről feljött munkás keresi a házat, ahol az építkezésnél dolgozott; nem találja, annyi az új. A hotelt se, amelynek a falait rakta. „Pedig kell legyen egy szállás a munkásoknak”, mormogja. – Friss virág Kopernikusz szobrán. – Srácok a gettóemlékmű terén. Játékkatonát akarnak rám sózni. A gettó helyén magasabb a város. – Súgják: a legjobb feketét a szovjet intézet presszójában lehet kapni. – Éjszaka a stadionban. Makro-Herkules árnyékok, fények. Alagútszerű bejárat. Kis szél fúj. Senki. Leülök a közepén a fűbe. Patetikus halálfélelem. – Taxizás; maszek autók ajánlkozása. „Hitler megtanított bennünket az élelmességre.” – Kultúrpalota mögött a „vadnyugat”. Éppen köd van. A köd csak a vékonyodó toronyrészt metszi le, alatta a zömök kőterpeszkedés marad. Nem félbehagyott; megtervezett Bábel. – Anzix, Poznan: Óváros, újváros, külváros, gyárak; súlyos német paloták, játékos paloták; ugyanazon az épületen két polgári ablak, aztán egy másik ablak, fent: az már egy nemesi palotáé. Semmi sem elosztva, minden összevissza keveredve. Mickiewicz téren fehér-szürke kőkockákból absztrakt formák. – Terek, utcák fölött este játékos neonfények; virág, fényvonalkák sűrűje. – Katedrális, mellette az ősibb (lengyel): mint egy lemetszett apszis. Szegényesebb St. Chapelle. – Wroclaw felé: vöröstéglás falvak (angolos). A házak oromzatán – árkos mélyedésként a falban – keresztek, szimmetrikusan. – Egy disznó egy udvaron: hirtelen otthoni. – Anzix, Prága: Itt más a mindennapos „argó”, mások a hasonlatok, gondolatkapcsolások; itt nem volt (bár volt) háború. – A pályaudvaron K. u. K. eleganciájú öregurat szólítok meg németül; mosolyogva kérdezi: „Maga magyar, ugye?” – Az óvárosban kibontott, régi pince; micsoda látványosság! Minek is bontanánk ki egy mait? (1964)

(ÚTBAN LENGYELORSZÁG FELÉ)

Miskolc. Benzinszag, egyre erősebb benzinszag. Kismotoros-verseny. Tömeg. Hányféle öröm! De azért sürgősen el innen, nagyon. – Kassa, este. Sem otthon, sem idegenben. Elhanyagolt nagy múlt. Az új városlakók legszámosabban cigányok: most „tanulják” az urbsot. Világítás alig. Kurvák utcája. Szputnyik a szálloda előtt. Reggel tovább. – Eperjes. Szép főtér, körbefogja a gazdagság. Mély, alagútszerű udvarok. Nagyon zöld kertek. Virág kevés. Dús fű, örökzöldek, burjánzó „temető”-kertek. Caraffa-vérengzés emléktáblája: békésen egymás mellett magyar, német nevek. Templombejárat, bent kis előtér, girbegurba kövezet, ügyetlen fanyél lóg le a magasból egy kőkarikán. Innét kényelmesebb a haranghúzás – de miért annyira ritka ez a megoldás? – Lőcse, este. Rejtelmes és halott. Húsz vak lány sétája a főtéren, a templom körül. Szt. Jakab-templom. Jakab Mester oltárát az amerikaiak huszonötmillió dollárért akarták megvásárolni; az oltárépítménybe harminc hektó konzerváló folyadékot itattak, mondja a takarítónő, aki a sekrestyést helyettesíti, önként. „Tudok én is mindent úgy, mint ő.” Bent az udvaron tábla 1575-ből, liftaknához hasonló ragasztványépület, vécék, földszinti, emeleti; kijön az egyik lakásból egy férfi, kelletlenül nézi, hogy látványosságként nézzük, amit látunk. „Fenét! Mi itt lakunk. Korhadt az egész. Minden.” – A régi várfal alatt épül a stadion, vagyis a „gyepün” túl; nagy szabadtéri mozivászon fehérlik lent, távolabb törékeny üvegházak, kertészet. Ki gondol a várfallal? Ugye, béke van… – Zakopane. Karol, a népművész. Nyolcvanéves. Felesége gurál parasztasszony; költőnő. A lengyel provençal egyik jongleur-je, verseit füzetbe írta, de kölcsönadta a füzetet, nem tudja, kinek. A fia eszperantista. Karol podóliai. Giccsőr és tehetség. Fényképet mutat, harmincéves a képen: nagy hajú, bánatos szemű lengyel: Chopin lengyelje; értük lelkesedett, s tőlük hatódott meg Európa. Sokat utazott, de Capriban sem ihlette más, csak ami otthon. Papírkivágásait mutatja, két album. Álmosítóan precíz, haszontalan tökély. A szoba sarkában hucul cimbalom. Leoltja a villanyt, úgy játszik. Emlékkönyvében huszonöt-harminc nyelven a beírások; a család büszkesége. Fatáblás albumban kritikák, lapkivágások gyűjteménye; egy élet sárguló dicsérete. Minden bútor faragott a házban, Karol saját tervezése. (Kalotaszeg gazdagabb.) Ablakukban könyökölt az öreg, amikor érkeztünk, ugyanott hajol ki, amikor elmegyünk: a faragott mézeskalács házból, mint egy jóisten integet utánunk, fehér üstökkel, szakállal. – Dunajec. Huszonöt kilométerből kilenc szurdok. Tutajon. Közben turistáknak kijáró szövegelés, a tutajos remek színész is. Mesél Janosikról, jobbágyokról. „Akkor is erős volt a norma.” Gdanski öreg nő folyton belevág a gorál történeteibe, mindenáron központ akar lenni. Majdnem beleesik a vízbe. Mindegy; tovább beszél a koloritról; hogy milyen kár, hogy az erdő nem elég színes még; s hogy Gdanskban van egy strand, annál nincs különb. Ötször elmagyarázza a szomszédjának, hogy ha ott jár, hogyan talál oda a strandra. – Zakopane, újra. J., az erdész, hét évig ávós volt; vallásos. Forgatja a Kossuth cigarettás dobozt. „A költő?” „Nem, az a Petőfi.” Felesége majd elsüllyed a szégyentől; ő újságírói főiskolát végzett, de itt Zakopánéban nincs lehetőség, a tanácsnál dolgozik. J. féltékeny a tudására (parasztfiú), nem engedi eszperantót tanulni. „Két gyerek bőven elég, legfeljebb nem fekszünk össze”, mondja. Meséli, hogy a Tátra-erdők legnagyobb része magánosok, gurálok kezén van, az állam most kezdi összevásárolni. Nyolcvanmillióba kerül, mire a Tátrát államosítják. Délután séta. Öreg temető: játékos és modernkedő sírdíszítések, szobrok, kis faépítmények, kőből fatörzsek; egy alpinista sírkeresztjén a kötél, amely elszakadt alatta. (1966)

 

*

 

E. S. meséli: lent járt Izraelben a szüleinél. A húgát is oda várta Németországból; egy beatcsoporttal hobózta végig Görögországot, Törökországot. Most ez az útvonal; télen délre vándorolnak. A húg a barátnőjével együtt érkezett, aki az r.-i opera igazgatójának a lánya. Marihuána, tetű, vállra vetős útizsák: ez a kellék. S a gazdag szülők, akikhez bármikor vissza lehet térni? Akik a pénzt küldik, ha minden szakad? Kerouac könyvében is ez bosszantott: a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Hamis, langyos, vérszegény oppozíció. Egyfajta rend, társadalom ellen tüntet, de számít is, támaszkodik is rá. Gyerekjáték. Akkor már inkább Jack London romantikus-szentimentális, valódi elkeseredettjei és dühösei. Mint tünet, persze, elgondolkoztató; ez a kissé feminin-érzelmes, elsősorban botránkoztató, és nem cselekvő tüntetés. Ha primitíven is, de sok szellemi-művészi (művészkedő) motívum van benne; spirituális, metafizikai nyugtalanságát sem leplezi. A langyosságból, gyermekességből valahogy így, de másképp léphetne ki a beat; ha letisztulva (ki- és megmosakodva), tisztító nyugtalansággal oltaná be a társadalmat. De volt rá példa, hogy amorf ideológia (tömegmagatartás) ért el eredményt? Csak a kidolgozott rögeszméknek van jövőjük. A beat legfeljebb egy árnyalatot tehet hozzá a jövő új rögeszméihez. (1967)

 

*

 

I. beszámolója: negyven a tanárlétszám, ahol tanít; szellemi nívójuk elképesztően alacsony, hivatástudatuk semmi. A nyelvtanárok elfelejtik a nyelvet, a matematikatanárok a matematikát. A kis fizetés, a bürokrácia minden lendületet lebénít. Csőd. G) osztályokra bontva tanítanak. S még nem is kerültek föl a ratkósok. – M., fiatal rendezőtanonc mondja: „Iszonyú, mibe kerültem bele. Rendezőire akartam jelentkezni, nem vettek fel, szünetel. A néprajz se sikerült. S kellene kezdeni az életet, a karriert. (Húszéves.) És itt vannak a nyomunkban a ratkósok, ezek mindent le akarnak majd aratni, minden helyet elfoglalni.” Dühvel mondja, majdnem gyűlölettel. Alakul az új nemzedékprobléma? Ami bizarr az egészben: alig hat-hét év van közte s a ratkósok között. A majdnem egykorúak acsarkodása – ez lesz? „A ratkósok, mint tájfun, a sarkunkban.” Az ideológiák sarkában is. Mit hoz? (1967)

 

*

 

(Címszavak, címképek egykorú legendákhoz)

Muskátlis ablakok, mögöttük geometrikus rend, kiszámítottság, eleve tudott véletlenek és bűnök, pontos táblázatok minden lépésünkről – föld mélyébe épített vakond-páncéltornyok – erkélytelen épület-kolosszusok lőrésablakszemei – örökké zárt főkapuk komor vaskerete – gnómkicsi oldalbejáratok halk nyílása-csukódása – vasrácsok monoton kockái az ártatlan napfényben – autófékek sikolya a kihalt utcasötétben – járdák pázsitzöldje az alagsorok bezárt szellőzői előtt – harsány magnetofonéljenek a néma menetelők nevében – végtelen hosszú folyosók kilincstelen ajtósorai – törpe beszélgetőnyílások, ahová csak meggörnyedve lehet odahajolni – orgonaszagú villanegyedek őrszemes utcafordulói – tűzfalak vibráló neonfényjelszavai – a Sötét Háztömb egyetlen ablakából kivágódó százas körtefény – mindennap megvásárolt újság, amelyből beszélni tanulsz – civil öltöny (az egyenruha helyett), amelyben a gyóntatószék mellett vezekelsz – nyaralótelepek váratlan tilos útjai – jól ismert kémények füstje a didergő városrészek fölött – otthonokba, aulák márványméltóságába belegázoló szériaszobrok orgiája – csinált ünnepek kegyes húsadagjai – tűzijáték és géppisztoly-sorozat.

A szorongatás szabványainak őrzői csak ismételhetik magukat. Félelmükből viszont bármikor új világot építhetünk. Ne vessük meg magunkban a félelem moccanásait.

 

*

 

(Helyzet)

„Több mint harminc éve történt, az meg olyan sok idő már, mint a megbabonázott szemétláda, kiüríteni nem lehet, mert végül is hová; az állat is azt a füvet eszi, amelyet maga trágyáz meg közben…”

 

*

 

Firka a Vérmezőn felállított csillagvizsgáló-bódé falán: „A villamos kerekei alól felhangzó cinikus röhej nem mindig őszinte.”

 

*

 

(A Paralitikus beszélgetések című emlékirat bevezetőjéből)

„Néhány éve titkos társaságba szerveződtünk páran, barátok, ismerősök, ismeretlenek, szám szerint tizenheten, és rendszeres összejöveteleinken – hetenként háromszor – a legkülönbözőbb témákat vitattuk meg azzal az eltökélt szándékkal, hogy felborítsunk egy olyan értékrendet, amely már túlságosan is terhünkre volt. Bátorításul elég sok negatív példa szolgált, mind a saját és más nemzetek történetéből, mind a saját és mások életéből. Meggyőző és bátorító példák, hogy minden ilyen szervezkedés előbb-utóbb saját magát paralizálja, s végül is még járhatóbb utat egyenget egy olyan gyökeresen új értékrend számára, ami továbbra is terhünkre lesz…” – stb.

 

*

 

(Porszki őszies titkai)

Porszki Sámuel nyugalmazott telekkönyvvezető; 1972-ben halt meg Sz.-en. Kilencvenkét évet élt. Jellegzetes figurája volt a dél-dunántúli kisvárosnak. Haláláig kijárt az utcára, egyedül, segítség nélkül. Nyolcvanhárom éves korától kezdve két bottal botozott végig a Német utcán, a Martinkó-féle villáig, ahol Berecz polgármestert agyonlőtték. Porszki lőtte agyon; sose tudták meg. A villa előtt leült a padra, a szűrt félárnyékba. A vadgesztenyefákról potyognak a gesztenyék; egymástól elhatárolt kattanások, koppanások. Porszki arca még mindig pirospozsgás, hosszú ősz haja festői. Régi helyrajzi számok, parcellaszámok jutnak eszébe. Egy erősen háromszögűre formázó női szeméremdomb. Végbelében a délutáni székelés előizgalma. Nézi a gyér forgalmat az utcán. Az emberek tudatlanok; mindig sokkal több, amit nem tudnak, mint amit tudnak. És valamiképpen minden idill. Azzá lesz. És mindenki eléri a másikat. Csupán annyi a különbség, hogy egymástól elhatároltak a kattanások, a koppanások.

 

*

 

(Regény: Az ünnepi per hete)

A város, valahol Európában, emlékezetes per színhelye 1500 táján; egy alig tizennyolc éves lányt máglyára ítélnek. Városközi csetepaték során, férfiruhába öltözve, csodás váratlansággal győzelemre viszi a maroknyi csapatot. Ő maga irtózik a vértől, sír a sebesültek láttán, a legvadabb harcok közben is bekötözi őket. Harcosait féktelen vakmerőségre ösztönzi ez a szent bátorság; s az összhang tökéletes. Diadalmenetben tér vissza a városba. Nem kíván szerepet vállalni; egyetlen vágya, hogy visszavonuljon és pásztorkodjon. Előbb azonban szabadon bocsáttatja az ütközet valamennyi foglyát, a város esküdt ellenségeit. Azt hiszi, a bizalom példája feloldja a gyűlöletet. A városlakók felháborodottan állítják bíróság elé az előbb még dicsőített lányt. Először úgy tűnik, hogy tette csupán a magabiztos, a sikert bármikor megismételni tudó szelídség túlzása; a per folyamán azonban kiderül, hogy semmi lényegesben nem úgy hisz, és nem azt hiszi, mint a többiek. A per a „mindent-másképp-értelmezés” démoni szövevényévé bonyolódik. A lány magatartása, eszményei unpraktikusak; a praktikum küldi máglyára a veszedelmes unpraktikumot. Ez a háttér: A regény a mában játszódik. A szupermában. A város a régi per erkölcsi hagyatékából él, azt váltja üzletre. Úgy őrzik a pert, mint valami kamatozó ereklyét. Külön városi időszámításuk a pertől datálódik. A családok a perig vezetik vissza családfájukat; s ma, a szupermában is pontosan számon tartják, melyik család milyen szerepet töltött be a per idején – kinek az őse volt a vezető bíró, a kínzásokat vezető pribék (később öngyilkos lett), kié az együttérző foglár, a máglya meggyújtója stb. S hogy kinek az őse volt maga a pásztorlány. A város ma sem nagy, inkább a szupermodern életforma kicsire zsúfolt Bábele. S csupa ellentmondás. A per idejéből megmaradt városrészt gonddal óvják. A városi tanács elrendeli, hogy nylonkupolát feszítsenek ki fölötte; és egyéb technikai bizarrságok szerte a városban, mind a per emlékének védelme jegyében. Ez a szemlélet és gyakorlat egész életmódjukat áthatja. Az ódon épületek mellett a legmodernebb építmények és intézmények. Technizált szórakozások. És üzlet, mindenekelőtt: A per a mindent éltető üzlet, ez a mindennapos téma, a cél, a motor. Az idegenforgalom óriási. Egész Európa itt „sütteti” magát. Búcsújáróhely a város; a pásztorlány históriája kivételes példázattá nemesedett. A város lakói – gyerekek, felnőttek – kivétel nélkül betéve tudják a híressé vált vádbeszédet, a lány hitvallását. Az idegenvezetők – gyerekek, öregek – egymással versengve, a világ minden nyelvén fújják a szövegeket, korabeli ruhákban, megrázó átéléssel. Pénzért. Reggeltől estig a pert játsszák újra a turistáknak; s közben gazdagodnak. De amíg gépiesen színészkedik a hajdani példázatos tragédiát, nemcsak számon tartják a származásukat, hanem valamiféle hierarchiát is betartanak maguk között, aszerint hogy a per idején. milyen szerepet töltött be az ősük. S egymással szemben – még szupermai érintkezésük során is – ott vibrál az egykori szerepvállalásnak és felelősségnek a különbözősége. De ez csak egyik arca lelki kettéhasadottságuknak; a másik, hogy függetlenül az ősök közvetítette szerepek állandó megjátszásától, valójában mind cinkosok. Egyikük se hisz a pásztorlány eszményeiben, de még a szent bíróság érveiben sem. Nemhogy dönteni, de még állást foglalni se tudnak a perben. De minek is, mikor elég, ha egyszerűen csak őrzik az emlékét? Egy mindkét részről hiteles dráma szenvedélyét őrletik malmukban, anélkül hogy ehhez a szenvedélyhez már csepp közük volna. Ha legalább valami termékenyítő saját rögeszméjük volna; de nincs. Amiről szó van: a szellemi-erkölcsi készlet fölélése s az elfogyott készlet meg nem emésztett kérődzése. Így múlnak a napok, hónapok, évek. Üzleti izgalmak, szerelmek, bűnügyek, neonfényes éjszakák. A hajdani pásztorlány legközvetlenebb leszármazottjának négy gyereke közül az egyik lány. Tizenhét éves, most lép a tizennyolcadikba. Úgy él ő is, mint az assisi-beli a megtérése előtt; az aranyifjúság körülrajongott központja. Kicsapongás, gondtalanság – de végig e magatartás mögött ott lappang a másik, a szerepbeli, mintegy frivol ellentétként. Egy nap – mint a pásztorlány esetében is – teljesen váratlanul következik be a változás: elkezd az új felismerés szerint élni, viselkedni, beszélni. Jó ideig semmi gyanút nem ébreszt; úgy veszik, mintha csak a bonyolult viselkedésjátékot, skizofréniát fokozná – amivel bizonyos mértékig mindenki kacérkodik. A lány kétségbeesetten próbálja elhitetni, hogy most nem játékról van szó. (Tulajdonképpen eközben fejlik föl a hajdani per története s anyaga is.) A lány egyre vakmerőbben kerül szembe a környezetével, egyre kihívóbb, szókimondóbb. Viselkedése azonban csak a „tekintélyét” növeli; nem felráz, hanem szórakoztat. A technizált jólét világán belül szó sem lehet lelkiismeretfurdalásról. A játékot bonyolítja, hogy a lány fiúja a perbeli bíró legközvetlenebb leszármazottja. A fiú egy idő múlva sejteni kezdi, hogy a lány csakugyan hiszi, amit cselekszik, s már nem szerepet játszik. S most már a perbeli szerepből kilépve is döntésre kényszerül: elítélje a lányt? Vagy a várost? Bizonytalanul, de mind többször áll a lány mellé; bár ezzel is csak a társaság szórakozását növeli. A bandák, gengek tele vannak ínyenc pletykával: a bíró egy véleményen van a máglyára ítélendővel. (Múlt-jelen összecsendítése tolvajnyelvszerűen történik, egyikből csúszunk át a másikba, a közönséges társalgás természetességével.) A lány dicsősége, mint a per idején is, most sem tart soká. Elérkezik az évenként ismétlődő Ünnepi Per Hete. Ilyenkor az egész város átalakul, s az 1500-as évek városképét igyekszik felvenni, amennyire ezt a technizáltság megengedi. Neonfénnyel utánozunk olajlángot. A pert ilyenkor folytatólagosan adják elő, hol délelőtt, hol délután vagy este – s közben folyik a mindennapos élet is. A lány most jut el a végső döntésig – szentségtörést követ el: a játékba botrányosan belekeveri a mát. Szókimondása, leleplezése – a per keretében – félelmes váddá nő. S nemcsak elrontja az ünnepi hangulatot (az idegenek nem azt kapják, amit a prospektusok ígértek), de a botrány az üzletet is rontja. Szerepét a második legközvetlenebb mártírutód venné át, a lány azonban nem nyugszik bele: olyan helyzetet teremt, hogy azzal már érdemben kell foglalkoznia a városi tanácsnak. S akkor egy pillanatra fölsejlik a hajdani per igazi szenvedélyessége: a vállalt hitek összeütközésének drámája, egy modern máglyára ítélés. (A regény akár itt is befejeződhet; vagy pedig tovább szőjük.) Tehát: a bíróság, mely kénytelen-kelletlen a lány ügyével foglalkozna, nem partner; nincs sem szellemi, sem erkölcsi fogódzója, de még kellőképpen barbár jogrendje sincs (ez irónia!), melynek alapján és nevében ítélkezhetne a lány fölött. A hajdani per modern változatának – itt, ahol egész Európa sütteti magát – egyszerűen nincs már lehetősége. Csak egy jól konzervált perük van. S különben is egy új per, új mártír csak megzavarná a kamatozó régi nimbuszát. Még csak nem is elmegyógyintézetbe; egy szordinós, nyugtató légkörű intézetbe tanácsolják (és szállítják el) a lányt, hogy rendbe szedje az idegeit. S minden megy tovább, jönnek a hétköznapok: a sarkokon korabeli rongyosságú gyerkőcök, öregek fújják minden nyelven a bíró kérdéseit s a pásztorlány válaszait. (1960)

 

*

 

(Két automatikus novella. Szerzői tizenkét évesek. Fiúk. Mindkét novella címe: Ami eszembe jut.)

a)

motor, vár, autó, kipufogócső

Feri, hülye

labda, repülő, fal

vas

aludni, párna, én

rádió, magnó, mikrofon, rágógumi, utca, kopogás, járókelő, virág, villamos, autóbusz

sóhajtás, idegesség

tánczene, Komjáti, Beatles, Shadows

cipő

óra, szemüveg, szemüvegtok, táska, könyvek, iskola, tanárok, egyesek, ellenőrző, intő, tábla

autó, villamos

betegség, injekció, lázmérő, tea, orvosságok, fekvés, tanulás

utazás, játék, olvasás, ülés, hazamenés, mozik, filmnézés, ajándékkapás

óra

kopogás

rágógumi, táska, barátok, osztálytársak, betegség, ismét láz

izzadtság, rosszullét

nyakfájás

cipővásárlás

beszélgetés, iskola, Anti

Adél

Flóri

rajz, hír, két fiú

Anti

Anti

autóbusz, villamos

remegés

 

villamos, autóbusz

nyomor, cipelés, kereszteződés, iskola, orosz

nagydolgozat, témazáró, élővilág, kémia

klubdélután, tánczene, zongora, melegem van

tanulás, magyar

klubdélután, Anti, ablak, zaj

javító, iskola

match-box

térkép, nagyító, biológia, irodalom, orosz, füzet, játék, könyv

piros magnó

kerék, törés, teherautó, meleg

bábu, nyomorék, sziréna

olvasás, tükör, szégyen

fürj, férj, féltékenység

rokonok, szülők, család

utca, emberek, autó

pisztoly

tenger, lány, sötét, liget, verekedés, pofon

beat, beat, tánczene, beat

alvás

szórakozás

veszekedés, csavargás, emberek, utcák, rendőrök, tankok, pisztolyok, banditák, rablók, börtönök

lány

boldogság

emberek, veszekedés, utca, tanulás, tanár, dolgozat, osztálytársak, csavargás, beatzene, csavargás, utcák

repülő, űrhajó, hold, békaember, tenger, hegyek, virágok, fák, napfény

betörő

lány

hajó

veszekedés

sikoly

szerek

hegyek

utcák, rakodómunkások, teherautók, villamosok

nők

rendőr

búvár, kincs, régészet, film

anyám

veszekedés

barátság

 

b)

Autó

Fülöp

nagyapa

földrajz, felelés, ötös

Nyugat-Európa, Magyarország, Tompa utca

doktornő

hipnózis, izgalom, magnetofon, beszéd, nyugalom

lány, szerelem

halál

temetés, koporsó, gyászszalag, koszorú, tömeg

politika

Kádár, Brezsnyev, X. Pártkongresszus, szocializmus

péntek iskolai szünet

mozi, telefonfülke

Magyarország, Budapest, mozi, színház, ünnepély, szemétláda

szoknya, kabát, bolt, szék, asztal, cipő

karácsony

utca, ház, zászló, otthon, kép, fal, padló, zene, óra

földrajz

történelem

élővilág

kémia

kísérletezés

fa

 

*

 

(Rövid látogatás Zsuzsi néninél. Szöveg)

„Jaj, Isten hozta! Hát, csak úgy öregesen. Közben elmúlik az idő, el is múlt már. Menne a fenébe. Szép időt hozott? Éjjel azt hittem, hogy megszakad az ég, még föl is mentem négykor a padlásra. Van egy öregasszonyom, az minden szombaton jön, itt van nekik házuk, vettem nekik két kocsi trágyát. Jól van, üljön csak oda a kis székre. Vettem két kocsi trágyát, de nem tudjuk kivinni, hoztak fákat is, szeretnék elültetni, és ugye, ahhoz köll trágya. De olyan pocsolya van az úton! Nagyon sok ez már. Most is esett nagyon. Ott a tanácsháza előtt úgy szokták lecsapolni. Jaj, jaj, Istenkém! Már annyit vacakolok itt, hordókat töltöttem, demizsonokat mostam ki, vagy nyolc pár cipőt lemostam, a kamrában már reggel óta annyit vacakolok. Még tollat is fosztottam, csináltam egy párnát, persze, azt is minek, ki a szépség fekszik arra párosan, amikor egyedül se. Hogy borom? Mennyi? Úgy hektó körül, két hordóban az egész. Az ég tudja, hány fokos, már le is forrtak, nincs is hangjuk. De hogy milyen csizmája van magának! Ilyen kicsi a lába? Hányas? Ötös vagy hatos? Pedig mekkora ember! De hát, ilyeneket kell most hordani, pedig tönkremegy a lába benne, tudom én. Kijártam én az életiskolát, voltunk tanyán is, hócsizmában ment tönkre az enyém is. Nem rossz az tavaszkor meg télen, csak amikor belelép az ember, hideg, azután már meleg. Hányszor megfőtt benne a lábam! Haj, Istenem! Hát lassan képviselő is lesz, ugye? Csak az a Péter nem okosodik, az még nem olyan, az csak verseket ír. De majd ő is okos lesz, ha eljár rajta az idő. Mert tanul, dolgozik is, sokat dolgozik, ügyes fiú – hanem azért nagyon mérgeskedtem rá a múlt kedden! Akkor szaladt ide, amikor éppen mérges voltam, a Jenőék is akkor mentek el, és az az ember is akkor állított be, aki a kerítést csinálta a szomszéd körül. Mondtam is neki, hogy már vigyék a francba vagy állítsák föl azokat az oszlopokat, mert a vaddisznók vagy mi az a három szőrös… na, mondja, milyen ménkű az a ronda szőrös? Sündisznó! Meg a marha nagy békák, kígyók, csupa ilyen volt alatta meg a nagy rakás sóder alatt. Úgy járkáltak, mint a korzón, a kiskertben összeturkálták a szegfűt, leguberáztak vagy mit csináltak. Este a mosónő is kapdosta a fejét, amikor Péter a hátán fogta meg a szőrét, hogy bak-e vagy micsoda. Most meg amióta megbolygattuk őket, a kiskapuban üldögélnek. De hát jó, bánom is én, most már úgyis keveset vagyok kint, este korán bejövök, nem látom őket. Ezt a szomszéd Gyulát fogadtuk meg, hogy ássa, csinálja azokat az oszlopokat, de hát nincs annak szakmája semmi, őt is a Beke Józsi helyett tettük be a bankba a háború alatt, amikor Julis néninek a fia meghalt, de nem nagyon felelt meg, mindig részegen ment be, persze hogy kirúgták. Bajlódok vele most is, sokszor a guta majd megüt. Nem csinálja, eljön egy órára, de akkor is ott köll topognom mellette. Nincs ember, nem lehet kapni segítséget, fia nyugdíjas sincs sehol, tudja a fene, hol vannak, meg hát nem is akarnak jönni, se órabérre, sehogy se kapja meg őket az ember. Nekem magamnak kellett a gödröket kiásni, kihúzni a drótot. Hátul sikerült is nagyjából, de három-négy nap nyitva volt az ajtó. Most aztán Péter is elment Pestre, nem jött mondani, hogy elmegy, semmit se mondott, pedig mondhatta volna, hogy majd én segítek, Zsuzsi néni. Így van ez, látja, egyedül marad az ilyen vénség, én már nem palántázok többet, tudom én, úgy jön nekem ez a tél, hogy feldönt. Majd az a Péter is sírhat, hogy nem volt jó itt nálam, pedig még most is ott üdögélhetne a szép első szobában, és írhatná, ami neki tetszik. De most már lakhat aztán! Ez a tél engem úgyis feldönt…”

 

*

 

(magnó)

„én folyamatosan mellébeszéltem, érted? de hát mit tehet az ember? tehet…?”

„az volt az utolsó mondatom, hogy optimista vagyok – de mért legyek optimista? azok után, ami itt van…?”

„ugyan! ez is csak olyan! mint az árboc a kupézsivajban…”

„Magyarországon már nincsenek apácacsárdák!…”

„te meg csak lamentálsz, öregem, de egy összefüggő mondatot se tudsz kimondani… viszont olyan sejtelmes a lamentálásod, hogy azt fogják mondani, hogy te vagy a zseni…”

„világos! mit magyarázni ezt? úgyis a szeretet égisze alatt bonyolítjátok az önzés kis ügyleteit…”

„és ezek a mai színek! egyszerűen nincs bennük tapintat…”

„akkor is! kívül helyezem magamat az emberi törvényeken… felmondom az emberi szerződést… máskor röhögök, mint ti…”

„vagy ott van Didike például… az is májjal halt meg, pedig intelligens úriasszony volt…”

„pedig mi igazán nem kencéztük magunkat, mint ezek!… kölnivel jól bedörzsöltük a szánkat, és attól lett piros…”

„nem… ez a Beke tisztára történelmi figura!… egy kannibál eklektikus… oroszlánok elé a keresztényeket… valami ilyen… őrült! őrült!…”

„szerintem cérna van benne…”

„tessék! most meg olyan, mint a fölmelegített főzelék! pedig olyanra akartam, mint a jégvirág… hogy süssön, mint a jég!…”

 

„hát jó… legyen… a mai nappal megkezdődik az ámokfutás…”

„én tolószékből nézem…”

„helyes! kopasszuk csontig az egykor édes húst…”

„két barátságos kannibál, mi ketten!…”

„miért ne? a csontunk íze úgyis ugyanaz…”

„pedig nagy a különbség! én nem ajánlhatom fel a csődjeimet semmilyen istennek…”

„én magamon segítek…”

„téged meg a betegség segít…”

„te is csak folyton dadogsz!… egy szó mindig elcsánkázza a többit, pedig az is sánta…”

„szóval, nem merjük tisztázni a szeretet rugóit?… összeomlanak a masszív légvárak?”

„jó, csak ne a szívedre vedd, túl nehéz… meg hamar meg is hatódsz magadtól… inkább a lábadra ejtsd…”

„te mankós százlábú!…”

„hogy odaérsz mindig a legjobb időben!…”

 

„hová, nem tudom, leszállnak a madarak…”

„a kalandozásoknak vége…”

 

*

 

(Deklaráció)

Elhatároztuk, hogy megküzdünk és magyarázatot keresünk. Igényünket eltitkoltuk eddig a világ előtt, hogy vizsgálódásaink annál kihívóbban lehessenek népszerűtlenek. Elhatároztuk, hogy megküzdünk a magyarázatokért. Világosan beszélünk, mert a homályt megalázták, megbecstelenítették, lejáratták. Ismertetnünk kell a homály anatómiáját. Mi, a sötétség otthonosai sötét mindentudásunkra támaszkodva tesszük ezt, miután a világosság áldozatai vagyunk. A világ sötét, azt kell világossá tennünk. A mi szomorúságunk az értelem alázata. Az értelem kénytelen alázattal fordulni a világossághoz mégis, mert az olyan sötét, hogy kénytelenek vagyunk világossá tenni. Így hisszük, amit megtagadunk, így tagadjuk meg, amit hiszünk. Egyik hitből igenis a másik hitbe, igenis, a még másikabba és még abból is legmásikabba…

 

*

 

(Bizony)

Aggmenhelyen két egykori politikai ellenfél, funkcionáriusok. Rossz vese, rossz hólyag, slájmos köhögés. Egymással szemben az ágyon. Egymásra meredő üveges szemek. Erőtlen ujjak. A citromban a fele lé benne marad. Izmos takarítólány húzza ki alóluk a lepedőt, és a két ágy közé dobja. Egymásra.

 

*

 

(Színház)

„Mióta vagy itt?” – „Elég régen.” – „Elkezdődött már?” – „Még nem. Azt hiszem.” – „Várjunk a többiekre? Vagy menjünk inkább?” – „Maradjunk most már.” – „És Richárd?” – „Még nem halt meg. Csak később jöhet.” – „És ha el se kezdődik?” – (Csend) – „Nem tudom. Várjunk.”

 

*

 

(Két kihallgatott beszélgetés, a jehovista szomszédom disznóólja mögött.)

„Most kérdezem én, hogy minek kellett volna az az új kerítés? Téglából? Minek az? Hát nem késő? Vagy ha nem a tűz, akkor majd a víz. Úgyis kikezdi. Átmegy rajta, mint a szerelemhugy. Figyelj rám… az utolsó tégláig meg vagyok én repedve, és ezt csak a Hódító tudja összeragasztani. Én csak azt tehetem, hogy a gyászból csinálok ünnepet. Összeereszteni a tüzet meg a vizet. Tegyék, amit akarnak. Az ég nem látott még olyan küszködő fáklyát! Jézusom, Uram! Ha a gyerek lehetne rajta a pántlika! Énnekem most valami világosság mutatja, hogy mit kell tenni. Az a baj, hogy az ember már nem akar sírni. És úgy igazában ordítani se. Ugye, így állunk most, és ez így már semmire se jó…”

„Aztán a villámhárító! De mi lett volna, ugye, ha az a drót, ami a toronyról lejön, szépen oda lett volna kötve az ágy lábához! Egyszer volt rá eset, még ott Tengelic mellett, a Sió-dűlőben. Állították föl azokat a magasfeszültségű drótokat, a dinnyecsősz Baracsi Pöndörre meg rázuhant, csak ugye, az áram benne maradt, az meg úgy átizzott, mint a faszén. Ő világított éjszaka, nem a hold…”

 

*

 

(Álmomban színpad; monológtöredék)

„…valamikor azt olvastam egy ügyes szerzőnél, hogy az ég csukva van. Persze, banális. De ha minden jól fut össze, még a Sancta Meteorológia is büszke lehet, hogy időben és pontosan jelzett. Ma erős felhősödés… ma nem gyönyörködhetünk a csillagokban… Haha! Azok a jószagú kis jeges csillagablakok! És ma szerencsénk van, a mai nép éppen ilyen. Sötét, mint egy jó adag tehénlepény belülről. Persze! Az ilyesmi mindig hasonlat csak… És mégis! Vegyük azt az esetet, mikor egy hasonlat úgy istenigazában tényleg hasonlít ahhoz, amihez hasonlít – akkor? Ami viszont megint képtelenség, mert akkor miért hasonlat? Ma egész délelőtt ennél a gondolatnál időztem, de nem adta meg magát, pedig nem is tudom, hány din kalóriát áldoztam rá. És nemcsak puszta időtöltésből… egyáltalán nem. Egyszerűen azért, mert ma ez a kavics gurult a lábam elé a szemétdombról, és föl kellett venni. Pedig hogy bolondultam értük mindig! Egyetlen kavicsért, a lankás lávaömlésekért, a bedugult kráterekért! A szurdikok repedéseiért, a patanyomokért és hernyótalpnyomokért! És hogy egyáltalán – nyomok! Egy kis ízelítő a diluviális hasmenésből – a táj, a tájak! Kis ízelítő az ifjúságból. De az ilyesmit pontosan kell elfelejteni, hogy az ember ne kapjon újra hasmenést a reménykedéstől. Aztán, hogy finálé is legyen, éjszaka idejön valaki…” (Ébredés erre; az ablakból egyetlen csillagot látok, de ez az egy olyan hangsúlyos, mint valami jelenlét a szobában.)

 

*

 

(Két téma)

Bármit tesz, csodaszerűen hasznos és jó születik belőle. Próbál tiltakozni, de nem értik; szerénységnek veszik. Egyre gonoszabbul él, de az eredmény még olyanabb. Még életében szentté avatják. Utánozhatatlan tirannus; kegyelemszerűen vállalja az aljasságot, mindenki helyett.

 

Jób szegény, nyomorult beteg. Úr parancsára a Sátán gazdaggá teszi, elégedetté. Meggyógyul, lányai-fiai messze híresek a szépségükről, derekasságukról. Tekintélye, jómódja teljében perbe száll az Úrral: hogyan lehet neki annyija, mikor olyan sokaknak nincs semmijük? Hogyan lehet boldog, mikor annyian boldogtalanok? A válasz ugyanaz.

 

*

 

(Szentszöveg-töredék)

„Nagy szándékaiba bonyolódva, macska, hurokra köti az egeret; hurokra kötve, egér, hurokra köti a macskát; hurokra kötve, hurok, hurokra köti a hurkot…”

 

*

 

„Nyugalom, soha többet nem fog ugyanaz megismétlődni! Közben elültetünk egy fát, felépítjük a házat, az országot, alszunk rá egyet, újra munkához látunk, a fát kivágjuk, a házat leromboljuk, az országot elpusztítjuk. Nyugalom, soha többet nem fog ugyanaz megismétlődni! Közben elültetünk egy fát, felépítjük a házat, a vonatok ismét járnak…”

 

*

 

Pár éve (1967-ben) részt vettem Bécsben a Hagyomány és forradalom címmel rendezett nemzetközi kerekasztal-konferencián. A szovjet kiküldött többek közt úgy formulázott a felszólalásában, hogy „a költő feladata a nép hangjának megszólaltatása”. Auden vitába kerekedett vele: „A költő ne feltételezze magáról, hogy ő a nép hangja, a költő ne legyen ennyire büszke vagy beképzelt. Egyébként is vannak sokkal fontosabb dolgok a világon, mint a költészet: az éhezőknek enni kell adni, gyárakat kell építeni…” A szovjet küldött félig tréfásan, de annál komolyabban válaszolt: „Legalább annyi engedtessék meg a költőnek, hogy maga azt hihesse, a nép hangját szólaltatja meg.” Auden rábólintott.

 

*

 

Hajlamunk van az őszinteség kicselezésére. K.u.K. „kiegyezéses” hagyomány, struccbeidegzés, kis előnyökre átváltott „mentsük át magunkat holnapra is” filozófia. Igaz, sokszor kerültünk olyan helyzetbe – mint nép, mint egyén –, hogy éppen csak megértük a holnapot; viszont cserébe… De ezt sem sajátíthatjuk ki magunknak: közép-európai sors és közérzet. Mégis, az őszinteség-kicselezésünknek megvannak a sajátos formái, s irodalmunk egésze (nem egy-egy kivételes mű) ettől alacsonyabb égboltú, mint amilyen lehetne. Ettől pudvás a közgondolkodásunk, logikánk, helyzetértékelésünk, viszonyításaink, hűségünk és hűtlenségünk mindennapos gyakorlata. Nem közvetlenül hazudunk (eltekintve a masszív kivételektől) – ahhoz nagyobb bennünk a becsvágy, az önhittség, a látványos látszatmorál pátosza. Inkább hajlunk arra, hogy kikerüljünk, ködösítsünk, s az adott helyzetnek megfelelően szuggeráljuk magunkat. Nem kedveljük a szembenézést, már csak azért sem, mert gondolkodásunk jellege nem logikai, hanem affektív-pragmatikus: valóságelemekkel kendőzött illúzió, öntévesztés, kitérés, a kiindulópontok meztelenségének elhárítása. Történelmünk (és egyéni magatartásaink) robbanó pillanataiban viszont mindennek ultraparadox cáfolatát próbáljuk adni, mintegy időszakos kompenzálásképpen – de valójában ezek a kitörések sem nélkülözik a kétértelműséget. Az őszinteség túlzása önmagát semlegesíti s teszi illuzórikussá. Az őszinteség – ha csak „ünnepi” alkalomból élünk vele – könnyen teremt önmagából ködöt, s abba béklyózódik bele. (48 pszichológiája jó példa; és 56 sem marad el.)

 

*

 

Újra rá kellene szoknia az olvasónak valamilyen század eleji vagy biedermeier játékra (játék?) – valamilyen kapcsos könyvre, amelybe olvasmányaiból bele-beleír sorokat, passzusokat, ami éppen érinti, elgondolkoztatja. Iskolai tanulság, hogy amit leírunk, jobban rögzül. – Renan Ifjúságom című okos könyvéből, például: „Richelieu és XIV. Lajos kötelességének tartotta, hogy kegydíjakat juttasson az egész világ érdemes férfiainak; mennyivel helyesebben cselekedett volna, ha békében hagyják a kiváló embereket, és nem adnak nekik kegydíjakat, de nem is háborgatják őket. Igaz viszont, hogy ezt a korviszonyok miatt sem tehették. A restauráció korát liberális korszaknak tartják; nos, azt hiszem, senki sem kívánja vissza azt a rendszert, amely letérítette útjáról a lángeszű Courier-t, kicsinyes megalkuvásba fojtotta Cousin éles elméjét, és a kritikát vagy ötven esztendővel vetette vissza fejlődésében. Az udvar, a társadalom, a papság kedvéért olyan engedményeket kellett tenni, amelyek rosszabbak voltak, mint a demokrácia esetleges apró kellemetlenségei.” – „Súlyos a helyzet az olyan országban, ahol valamelyik vallást a többség vallásának jelentik ki. A többség valóságos vagy állítólagos hite nevében az állam kötelességének tartja, hogy olyan valamit követeljen a gondolkodástól, amit az nem teljesíthet. Az egyik ember hite vagy viselkedése nem kötheti gúzsba a másiknak a gondolkodását.” – A genfi Amiel írja: „A középkor korszaka kezdődik minden téren. Az egyenlőség egyformaságot eredményez, és mikor szabadulni akarunk a rossztól, feláldozzuk a kiválót, a jelentékenyet, a rendkívülit. A durvaság szűnni fog, de helyébe lép a közönségesség uralma. – Nos, nem baj, ez a közönségesség bizonyára nem fogja egyhamar üldözőbe venni a szabad gondolatot. Descartes Amsterdamban érezte magát a legjobban, mert ott mindenki kereskedéssel foglalkozott, tehát senki sem törődött vele. Ki tudja, hátha az általános közönségesség lesz egykor a kiválasztottak boldogságának előfeltétele. A közönséges Amerika dehogyis égetné meg Giordano Brunót, dehogy üldözné Galileit… Noli me tangere – csak ennyi az, amit a demokráciától várunk. Amíg azonban ezt a helyes középutat elérjük, jó néhányszor fog váltakozni anarchia és despotizmus. De a szabadság is olyan, mint az igazság: úgyszólván senki sem önmagáért szereti, s mégis, a lehetetlen végletekről mindig újra visszasodródunk hozzá.” – „Aki büntetlenül tévedhet, annak, számára bizonyos a siker.” – Egy ilyen s hasonló kapcsos könyv több napra szóló elmélkedési témát biztosít.

 

*

 

Képzelődöm magamról, mert reggel van, s frissebb a jelenlétem mindenkori jelenlétem burkában, mint egy óra múlva lesz. Függőségeimben fogom felismerni a szabadságomat. Noha sokkoló, mégis észrevétlen az átmenet szabadságom rabsága és rabságom szabadsága között. Igazában egyik sem tiszta képlet, egymásra másolódnak. Újra egy nap. Tele feladattal. Világossá kéne tenni, hogy nem kitérni, hanem közeledni kívánok. Pontos képzavarral: szomjúságomat a többiek arcáról olvasom le. S valahogy abszurd az egész. Az egész. Abszurd a létezésem önmagát meghaladó értelmessége; amit makacsul mégis feltételezek. A lét csak velem együtt egész. Minden ítélet önítélet is.

 

*

 

Az ablakmosó című darabom ablakmosóját személyesen ismerem. Elzett záros előszobaajtónk könnyen kipattan, s az én ablakmosóm így lepett meg egyszer vasárnap, kora reggel, még az ötvenes évek elején: hogy ne is haragudjak, de ilyen piszkos ablakok mellett nem lehet élni; s nekilátott, hogy végigmossa a tizenkét rekeszes műteremablakot. Utána lementünk a közeli italboltba, és délig ott beszélgettünk. A darab ott született meg, szinte pillanatok alatt, állóképszerű kútjeleneteivel együtt – anélkül azonban, hogy már különösképpen figyeltem volna az ablakmosóm egyre laposodó dumájára. Az ő nagy pillanata elmúlt; már csak a hangjára, az arcára, a jelenlétére volt szükségem. Neki meg nyilván arra, hogy legyen valaki, akivel azt a hatvan forintot megigya, amit az ablakmosásért kapott; mert nem engedte, hogy a magamét fizessem. Amilyen „borúsra” sikeredett a darab, olyan vidáman és elégedetten váltunk el mind a ketten. Kölcsönösen jól jártunk. S talán így is volna igazságos – hogy még ha burleszktragédiát ír is az ember, ilyen jópofán, ilyen derűből szülessen meg. Röhögve húzni a lélekharangot a hangyaboly fölött… És nem megszédülni a lélekharang hangjától, hanem edződni tőle. Újabb röhögéshez edződni… De ritkán adódik ilyen farsangi karácsony.

 

*

 

Tíz perc napi munkaszünet – az utópia melegen tartása.

 

*

 

Victor Hugo mondatja a kis Infánsnővel: „A földön minden a hercegeké, csak a szél nem.” Kérdezzünk vissza, Balga módjára: „És a dagadó vitorla?”

 

*

 

II. Katalin, Diderot-nak: „Ön a papíron dolgozik, de én az emberek bőrén, s az sokkal érzékenyebb.” Mennyire igaz; még mindig, nagyon.

 

*

 

Picasso: „Minden, ami formálva van, a miénk.”

 

*

 

Egy nap summája: csodálatos az a korrektség, ahogy hülyének illik egymást néznünk!

 

*

 

Elképesztő, ahogy a franciák időre beosztottan és célnak megfelelően tudnak közvetlenek, kedvesek, érdeklődők lenni. Aztán sorompó. Bosszant és irigylem. Gyanítom, hogy mi magyarok védekezésből (ösztönös védekező alapállásból) vagyunk kedvesek, közvetlenek és érdeklődők, illetve nem vagyunk azok. A franciák, mintha evidensebben lennének. (Fajtajelleg? Történelmi múlt?)

 

*

 

S.-t jellemzem, igen kimerítően: ökonomikus udvariassággal helyesbíti ökonomikus udvariatlanságait.

 

*

 

(W. Sándoréknál; 1966) W. újra kitér a Saulus-omra. „Nem hasonlít semmire. Nem regény a szokásos értelemben. Feszes, tömény széljegyzetek egy nagy történethez, mégis átfogja, bevilágítja az egészet.” Nekem fontos szavak. Később vita a stílusproblémákról. Ismét prózába fogott (régi témája Ungvárnémeti Tóth élete). A kompozícióról nem esik szó. Megmutat hat oldalt; hang- és stíluspróba. Meglepett; mintha valamilyen Kazinczyval keresztezett még bővérűbb Krúdyba, poénes Mikszáthba oltotta volna a maga faunos-furfangos naivitását, csavaros gyermekességét. Stilizáló, ironikus szövegként olvastam (Magyar Kiválasztott?) – ez viszont őt lepte meg. Objektív, hűvös, konkrét prózaszövegként írta; persze, beleszámítva a kort. Akkor is meghökkentő, hogy W. mennyire másképp érzi (tudja érezni), ítéli meg (tudja megítélni) a szavak auráját prózaszövegben. Mennyezetre szegezi a szemét, nevet. Gondolom, melléje lőttem annak, aminek a céltáblájába ő már beletalált. Rendben van; de egy ilyen hangvételt, ma már mégis nehezen függetlenít az olvasó az akart vagy akaratlan iróniától. Mért tiltakozott ellene? (A remekmű – a Psyche – azóta közkincs. Magamnak is tanulságos, hogy egy morzsa ismeretében végül is milyen és mekkora szimatot lehet kapni, tévedni és eltájolódni.)

 

Kicsit úgy beszélnek a Saulus-omról, mint valami domesztikált szörnyetegről. Szeretném hinni, hogy idővel „szelídebb” olvasmány lesz; s észreveszik, mennyi esettség, kimosni próbált tisztaság, szomorúság van benne. (1966)

 

*

 

Ó, mint az öreg Fontane! – ölbe tett kézzel hagyni, hogy mi lesz… A legjobb, ártatlan műve lett; remekmű (Effi Briest).

 

*

 

Könyvterv; megfontolt csevegések, Könyv, télire címmel. – Fejezetcímek: A félelem örömeiről – A hallgatásról – Az erőszak korlátairól – A makacsság és engedékenység taktikájáról – A következetesség ellentmondó formáiról – A várakozás lélektanáról – A megbocsátásról – A megbocsáthatatlanról – Az emlékezet kiszereléséről – A névtelenségről – A sehová nem tartozásról – A gyász kisszerűségéről – Az irónia metafizikájáról – Az árulás elkerülhetetlenségéről – Erósz és hatalom házasságáról – A vadászat tapintatáról – A kivégzés iparáról – A játékos öngyilkosságról – A szabadság elégtelenségéről – A zsarnokság képzelethiányáról – A tárgyak autonómiájáról – A csalódás előnyeiről – A közöny meglepetéseiről – A bosszú céljáról – A hazugság pártatlanságáról – A számító bizalomról – A hit mindennapjairól – A szeretet másnapjairól. (Sajnos kimeríthetetlen; s nemcsak a nyár, a tél is rövid.)

 

*

 

A gyűlölet fél is, hogy viszonozzák; és sietve folytatja magát.

 

*

 

A vízjel mint tipológiai próba: kit érdekel csupán az, ami anélkül is látszik, hogy fény felé tartanám – illetve, kit az, ami kizárólag csak akkor…

 

*

 

A függöny széle fennakadt egyetlen, alig látható pókhálószálon. Elképesztően nincs arányban a súly és támaszték. Könnyed hiperbola, melyet a levegőbe rajzol, semmi köze a statikához, a függöny anyagához. Végre természetes.

 

*

 

Téma (valós). – Nagy tudású, de karrierképtelen művészettörténész: életidegen, szerény és ügyetlen. 1948-ban megbízást kap az ország kegytárgyainak összeírására. Sokhónapos, sőt -éves munka. Politikailag képzetlen, közömbös; ezért egy fiatal, szakmai gyorstalpalással „tájékozódóképessé” tett kádert kap maga mellé kísérőnek. Járják az országot. Falvak falvak után; puszták; kisvárosok; plébániák, templomok, kápolnák; a háború után megváltozott és változó élet; a mindennapok színessége, képtelenségei, igazságtalanságai, az elégedetlenség és lelkesedés – végletek bokázása. A fiatal káder (aki a maga módján szintén steril életismerettel rendelkezik, akárcsak a művészettörténész) útjuk során egyre inkább kritikus szemmel nézi a világot, amellyel megütközik: más az ideológia és más a gyakorlat. Lassú kiábrándulás indul meg benne, és egyre hézagosabban hiszi csak, amit a szerepe és küldetése értelmében hinnie kellene. Viszont elkapja a templomok, kápolnák, kegytárgyak hangulata, világossága és homálya. Inog. Megszédül. A művészettörténész ugyanakkor az ellenkező utat járja be. Egyre bátrabban lép ki szakmai ismereteinek túlzsúfolt világából, eseménytelenné ülepedett hit-mindennapjaiból; felfedezi a történő élet és világ gazdagságát, az ellentmondásokban a vajúdás izgalmát. Észrevétlen szerepcsere következik be köztük. (Magyar Holt lelkek? – már ami a feltérképezett „panorámát” illeti.)

 

*

 

„Tudd meg, az ördög vén, és vén leszel, mire megérted…”

 

*

 

Pest. B. Gy.-nél szó esik az Iszony francia kritikáiról. Hűvösen fogadták a regényt, nem volt sikere. B. megjegyzi: „Nem csoda, a franciák nem szeretik a frigid nőket.”

 

*

 

Belecsavarodni a kötelezettségek és hűségek hálójába: a szabadság vitustánca. Mondják, ez nem szent betegség; ez a megszentelt egészség…

 

*

 

Drámát a Saulus-ból? Két Saul: a játszó és az önmagát szemlélő-elemző. Utóbbi csak árnyékként, élő „díszletként” – mint jelenlét. Többnyire jelen is van a színen; többnyire, de nem mindig. (Főképp háttal.) Mikrofonhang. Pantomim. A játszó Saul: gyanakvásaival stb. a nézőt, nézőteret célozza meg. A nézőtér a kiismerhetetlen dimenzió, ahonnét a kérdések, rögeszmék, törvénysértések stb. szüntelenül táplálódnak. A nézőtér: néma vita-vallatási-faggatási partner is. Úgyszólván díszlet nélkül. Semmiképp sem korahű öltözet.

 

*

 

Téma. – Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, avagy Attila király utolsó vacsorája. – Nagyszabású, zenés történelmi kavalkád, sok részben. Montázs és mozaik; siratók és népi játékok, iskoladráma-jelenetek, párbeszédjáték tájszavakkal, népszínműgroteszkek, a mi „kis nagy tragédiánk”, helyre nagyidai cigányok, bakóink és árulóink, Tinódi Lantosunk, cigányzenekarunk, főurak és pórok, arszlánok és szervezkedők, ország- és házépítők, átkok, démonok és kegyességek, ó és mai Bornemiszák – s ki tudja, még mi; Attila látványos menyegzője és halála, mindenesetre. Azaz történelmünk megfontolt kétségbevonása harsány derűvel, ama bizonyosság ablakából kitekintve, hogy még megvagyunk… (Ubu király, ha magyarnak születhetett volna!)

 

*

 

Demodé táj a holnapból; avantgarde a régvoltból.

 

*

 

Falfelírás a kölni pályaudvar női vécéjében (ahová véletlenül benyitottam): „Ach Mutter, leih’ mir deine, meine ist zu kleine.” (Anya! Add kölcsön a tiédet, az enyém túl kicsi.)

 

A következő szöveget egy kávéház asztalán heverő Spiegel-ben találtam, egy felébe tépett adóbevallási űrlap hátulján: „Gyermekem, ha rájön a szorongás a Papira, már kezdhetitek is az elföldelést, de előbb meg kell mosnotok kívülről a könnyecskéitekkel, belülről meg sikálókővel, akkor majd biztos nem sír többet és nyugton marad. Meghalt ő, és mást nem is tehettek, mivelhogy meghalt, csak azt, hogy belülről is jól átmossátok a segge lyukáig, és kívülről is lemossátok jól a segge lyukáig. O.K.?” Szép, nőies írás volt, kissé század eleji.

 

*

 

A test szakrális meztelensége; nem, ehhez már alig-alig értünk; túl hosszú ideig öltöztettük fel „szakrálisan”.

 

*

 

Újabb „kapcsoskönyvbe” való kijegyzések, Madáchtól: „A büntetés morális megrovás, hiába hát az ítélet a közvélemény ellenében, mint a politikai bűnöknél.” – „Rákóczit tiltják, Jupitert engedik.” – „Rózsákba fojtatik a szabadság.” – „Az első keresztények a pogány isteneket tagadták, de ördögöknek mondták.” „Amely nép elszigeteli magát és haladni nem akar, legázoltatik; de nem nép az egyes emberek céhe.” – „Ha még nincs feljegyezve; a mai kor a lehangolásé, nemcsak mi vénültünk, de a mostani fiatalok is vének; egy Börne nem lelkesíti, a lelkesítő beszédnél ásítnának, a parlamentekben nem mondanak többé olyat, mint 30-ban. Így lehetett Augustus korában is; mi adja majd az újjászületést?” – „Az én nézetem demokrácia, de despotiában arisztokratikus vagyok.” – „A nép csak jóval számolva tehet nagyot.” – „A policia nevetséges gondoskodása.” – „Egy csepp esése a feltartott orron.”

 

*

 

Jó tanács, mindig ajánlható (ajánlani se kell): „Rágalmazz bátran, valami mindig ragad.” (Plutarkhosz)

 

*

 

Olvasom tegnap: „A május 15-re hirdetett s az eső miatt elmaradt szolidaritási beatkoncert új időpontja május 22-e. Az FTC Üllői úti stadionjában 11 órakor kezdődő programban a következő együttesek lépnek fel: Lokomotív GT, Bergendy, Sprint, Kék Csillag, Syrius, Tomsits, Gemini, Neoton, Apostol, Láma és a svéd Neon Rose, műsorvezető B. Tóth László és Keresztes Tibor. Jegyek a Lottó áruházban, a Kálvin téri áruházban, a helyszínen kaphatók. A négyórás koncert bevételét a VIT szolidaritási alapjára ajánlották fel a résztvevők.” Ezek a gigantikusan múló közlések mindig elgyöngítenek. Érzem, hogy egy kivételes intimitás burkában adatik élnem. Tacitust képzelem magam elé, aki egy hétvégi plakátot olvas – mennyivel tájékozottabb, mint én! Nemcsak egy Tiberiusról tud mérhetetlenül sokat (többet, mint amit végül is megír), hanem a cirkuszi kis ügyekről is, amelyekről, sajnos, nem ír. S olvasom ezt a fenti kis közlést négyszáz év múlva, és irigylem magamat, aki nemcsak egy… Stb. Ámbár valószínű, hogy semmi sem lesz másabbul újdonság, mint ahogy most közönségesen új valami. Ez okból hihetem, hogy Tacitus is érti (értené) a mi kis közleményünket, és mi is az ő plakátjaikat; már úgy értve, hogy bizonyos szempontból. Vagy mégsem? Nem. Valami módon mégsem értem sem ezt, sem azt – bizonyos szempontból. Talán inkább az érthetetlenség intimitása, aurája örök?

 

*

 

A halálban kapjuk meg a valóság látképét? Az életben az irrealitásét?

 

*

 

A halálomtól a mai napig, addig a pillanatig, amíg ezt írom – ha így élhetném azt is, amit kénytelen vagyok a mai naptól a halálomig átélni! – Milyen vissza? Milyen előre?

 

*

 

A. meséli: vidéken konferencia; K. L. és férje késve lépnek a terembe, s ahogyan belépnek, pontos képe az együttesüknek, a házasságuknak. Elöl K. L., kicsit mereven, de határozottan, mögötte a férje; férj vigyázva beteszi az ajtót, felzárkózik a felesége mellé; K. L. vár egy pillanatig, sietve hátralép, s ellenőrzi, hogy a férje csakugyan, betette-e az ajtót, nem csak úgy félkilincsre. Megnyugszik; elindulnak a helyük felé.

 

*

 

Hellyel kínálják. Állva marad. Nincsenek illúziói.

 

*

 

Valahogy mindig kerül egy rendőr, aki megkérdezi: „Mit csinál? Mit keres? S ha már csinálja és keresi: miért?” – Végül filozófussá tesz a policia gondoskodása.

 

*

 

(Nyílttér)

Zsebre dugjuk a taknyunkat.

 

Öt nagy csomag vécépapírral a szatyrában, mohón eszi az állóbüfében a dupla adag sertéspörköltet.

 

Apám mélyen zsebre dugott kézzel állt az iroda ablakánál, és elmerülten nézte az udvaron ciceréző kakast, aztán visszaült a logarléc mellé.

 

Idegen fürdőszobában, egyedül, milyen kísértések? Vagy éppen mire vetemedünk? Kínvallatás sem szedi ki belőlünk.

 

Jól öltözött hölgy feláll a presszó asztala mellől, hátul a szoknyáján menstruációs vérfolt, így lép ki az utcára. A Vígszínháztól követjük. Számunkra is ellenőrizhető módon – cinkos összepillantás a mellettünk haladókkal –, harminchét férfi veszi észre a foltot. De nő is csak a Bajcsy-Zsilinszky úti átkelőnél akad, aki figyelmezteti.

 

Gondoljuk meg: ötvenhét évesek vagyunk, ami szinte semmi, ha úgy vesszük; s durván kétszer ennyi idő – és kijön a török megszállás „irdatlan” százötven éve…

 

Nincs isten, valljuk; de kívánjuk-e hasonló eltökéltséggel, hogy netán valami végképp „elgondolhatatlan” ne is találjon lenni, semmilyen formában sem?

 

Idegen szellentés bűze, mint a saját magasabbrendűségünk érzésének alkalmi-akaratlan kiváltója.

 

Kutyaszar a kertünkben, az utcán, némiképp fel se tűnik; se nem piszok, se nem botrány. Az emberi ürülék igen, még ha száz közül csak egy bizonyul is annak. A sajátunkat teszi közhírré, önkényesen.

 

Hevesen beszélünk társaságban, nyálunk kifröccsen a terítőre – kabátujjunkkal feltűnés nélkül eltüntetjük? A szőnyegre leesett majonézeskrumpli-darabkát a talpunkkal szétdörzsöljük?

 

Szeretkezés közben kire gondolunk?

 

Kurvánál a pap; tisztes párttag nyugaton a non-stop pornómoziban: milyen ideológiát dolgoz ki magának?

 

Mit csinálunk társaságban a szórakozott orrsimogatás közben ujjunk közé sodort gubaccsal?

 

*

 

A résenlét is benne van a világrendben.

 

*

 

Az ember időnként kitartóan elkezd követni valakit az utcán, és nem tudja, hogy követi.

 

*

 

Senki se szűz, ha nem kell neki.

 

*

 

Ha egyszer tényleg utolérnének, s kiderülne, hogy te vagy ő, ő pedig te –

 

*

 

(Zivataros idők)

Az utcakövezeten jócskán folyik a vér; s pontosan senki se tudja, ki hová tartozik. Egy csakugyan emberséges tiszt, mielőtt visszamászna a tankba, barátságosan mondja az összeverődött civileknek: „harcok után mindig több a munkra. A romokat el kell takarítani. Építeni kell. Végül a kenyér is több lesz, mint volt. Szerencséjük, hogy nincs nyár. A hullák nem rothadnak.” – Egy éjszaka szól a telefon; ügyetlenül eltorzított hang mondja lihegve: „Barátok voltunk, de nem tehetek mást. Valakit föl kell adnom. Vernek, muszáj valamilyen nevet mondanom. Ha keresnek, én adtalak föl.”

 

*

 

Egyedül a mások csillagvilága alatt –

 

*

 

(Séta közben: göröngyök.)

Bukott isten, amelyik harsonával jelez. – Odafigyelni az apró neszek dörrenéseire. – Észak-Karjalában kevés a madár. De „micsoda madár” volt az az egy! – Figyelem egy hangya útját. Valamit megsejtek a történelemről. – Ez a kor a tömegnek adta a két-lábat, két-kezet, két-szemet. Másik tömeg nincs. Társ sincs. – Csak a személyesnek meghagyott magánynak lehet fogalma a szeretetről.

 

*

 

Pontos útleírást, riportot (gazdag fotó-, rajz- és térképmellékletekkel) arról a világról, „ahol a macskák élnek”. Talán, talán – mindenekelőtt ezt kellene megírni.

 

*

 

Vannak művek, írások, melyeknek az ereje abban van, amiről mernek lemondani. S ahogy az első hangütéssel bejelentik ezt a lemondást. Ezt teszik a kötéltáncosok is. (Hogy „művi”? De ha egy olyan világ fogadtatik el hitelesnek, ahol mindenki kötélen jár, mert másképp nem is lehet: azonnyomban nem művi.)

 

*

 

„Folyékonyan hallgatsz, mint a kiszáradt vízesés…”

 

*

 

Az eklektikus relígióé a jövő.

 

*

 

Panasz: „napjában tíz, húsz…!” Micsoda? Rejtély. De súlya van. Visszautasíthatatlan. Napjában ezer és ezer. És még több. Több, mint ami egy napba matematikailag belefér. A matézis itt újra átválthat kabalisztikára.

 

Mindenről tudok, szinte egyidejűleg. Ömleszti rám a tájékoztatóhálózat. Csődökről, feladatokról, halaszthatatlanról, engem-igénylőről, kihívásokról, ahol próbára tehetném magamat, hasznossá, pótolhatatlanná. A választék olyan nagy, hogy szinte semmissé-haszontalanná törpül, amit teszek-tehetek. Ha megszakadok is, dolgomvégezetlenül kell befejeznem. Noha ellentmondás – de így már gyengül is a tett értéke; az én tettemé.

 

*

 

Állapot: noha bármit, bármikor megtehetnek velünk, gondosan és okosan mégsem tesznek meg bármit. Az élek letompítva, nyakon a kés, de nem vág különösebben, csak masszívan ott van. Úgy meg lehet szokni, hogy egy idő múlva fel sem tűnik; engedelmesen másképp forgatjuk a nyakunkat.

 

*

 

Öt képzelt vádiratot megfogalmazni, és öt védőbeszédet – de egyikből sem derül ki, hogy mi a bűncselekmény. (Elodázhatatlan penzum megírni.)

 

*

 

Öregek ülnek a padon, már-már kifogytak a panaszkodnivalóból. Végre akad mégis: „Ezek az elhanyagolt évszakok! Nem törődik velük senki…”

 

*

 

Sugárzó temető! Kiindulópont, amely nem igényel elmozdulást.

 

*

 

Nincs ellenfele – miért nevezné meg magát?

 

*

 

Örökös gond: egy eldugott hely, régóta várom, hogy megtaláljam; várom, hogy soha ne találjam meg. De egyformán nehéz mind a kettő. Mindig valami egyszerűbb megoldásnak kedveznek a körülmények.

 

*

 

Mindent megillet a szertartás, a gondosság, a rend. „A tyúkvért fehér lábasba csorgatták, a vérből vigyázva emelték ki a pihetollakat…”

 

*

 

Tegnap részt vettem egy felvonuláson, ahol a visszamaradt valamennyi kitüntetést, érdemrendet is kiosztották. Közben sütött a nap; a felhők egyszerűen tehetetlenek voltak.

 

*

 

A felvonulások történetéhez: „Tízezer macska vonult fel, de egyetlen nyávintás se hallatszott. Minden a legpéldásabb rendben, olyan nesztelenül, ahogy csak tízezer macska tud felvonulni…” (Mellesleg: vízió.)

 

*

 

A haszontalanságok tárgyi breviáriuma. Évekig zsebben hordott anyacsavar, agyonrajzolt gyufásskatulya, egy örökfogpiszkáló, egy kavics, egy… – Döntő érték a haszontalanság. Jószerivel: tárgyi megfelelője az „egy-a-milliók-közül” magunknak.

 

*

 

Mindig megrendít, ha valami önfeledt; a dolgok, a tárgyak, bármi (a tárgyak sem mindig önfeledtek). – A vonatkozások társaságából visszahúzódni: – Amikor szünetel a szükséges napi. – A világ tele önmagára összpontosított, bensőséges magánnyal. – Van ok megrendülésre.

 

*

 

A legjobb dolgok mikor jutnak eszünkbe? Helmholtz szerint, ha enyhén emelkedő utcán sétálunk. – Én épp fordítva: ha erősebb emelkedőn fölfelé kapaszkodom. Föl kell jutnom; el kell érnem.

 

*

 

Jellemzés: „egyszer és mindenkorra kisajátított magának egy helyet, amely már nincs messze a temető bejáratától”. – Én tudom, hogy kire vonatkozik ez; sőt maradéktalanul és egyénien jellemző is rá, az egész magatartására, személyiségére (noha makkegészséges). Másrészt ez a legsemmitmondóbb jellemzés, nincs semmi egyéniesítő benne; sőt kollektív jellemzés. Ilyenkor állhat meg az ész, a jellemzés, az írás…

 

*

 

Régebben az „élményt” németül „szenzációnak” mondták. Bizonyos, hogy akkor még az is volt. A jelentésváltozásokban nyíltszínen vetkőzünk.

 

*

 

(1956)

Pásztortűzzel világítani, pásztortűznél melegedni; s még hinni is, hogy a világ is melegszik… Nevetni kell, ha nem inkább egyebet; vagy fordítva.

 

*

 

Egy novellát, amelyben nem lenne más, csak csupa érintőlegesség –

 

*

 

Óvodás kérdés: ha a valóság ezt meg ezt engedte megtörténni, mért nem engedi papírra írni?

 

*

 

Van ilyen is: elvetemült szomorúság.

 

*

 

Ki nem követ el intim szójátékot a megnevezhetetlenről?

 

*

 

Néha nagy látványosságokat engedek meg magamnak – olyanokat, amelyeket mások vagy nem vesznek észre, vagy csak azzal a hirtelen és akaratlan pillantással, ahogy egy félig nyitott ablakon nézünk ki, mikor éppen egy madár – vagy valami más… Szóval, efféléket.

 

*

 

Minden dolgunkban, ügyünkben, minden mindenünkben: mögöttes elintézetlenség.

 

*

 

Egy régi-régi Imádságos Könyvből: „…A halál postái, a keserves nyavalyák elérkeznek… Te bűnt utáló Isten!… A gonoszt felemelt kézzel követtem, kárhoztatva hanyatt-homlok rohantam… Mosogasd meg lelkem drága véreddel… Mindjárt elbomlik földi házamnak hajléka… Vidd be lelkemet ama kéz nélkül csinált boldog városba… Kegyetlenkedő halálnak torkába estem… Siralomra, keserűségre fordult minden nevetés és éneklés… Elhal lelkem, szédelgek, bukdosok, mint a részeg, rengenek, omladoznak lakó hajlékaink, nincs azokban sem éjjel, sem nappal semmi bátorság, elöl és hátul, fejünk felett és lábunk alatt, mindenütt a halálnak rettentése vagyon… Bánja ő azokat porban és hamuban… Zárja be a te kegyelmed az én számat… Az én életem olyan, mint a pára, mely ha egy kissé tetszik, azután semmivé lesz… Add belém a szelídségnek lelkét… Tetszett most Felségednek én tőlem is a szérüről való bő áldást megvonni, az aratáshoz való víg örömet elvenni… A te ítéletedből elvetted azoknak termését… Nyomorúságban vagyok én, elfáradtam, testem elbágyadott… Szenvedj el engem erőtlenségemben, tudod, hogy csak cserépedény vagyok… Óh, Isten, itt vágj, itt égess, csak hogy amott kegyelmezz… Méltán megfosztottál engemet attól, mit tőled elvettem… Ha az elmúlt is tőlem, Te nékem megmaradtál… Mennyei Atya, ki a hollófiaknak kiáltásait is meghallod… Az ellenségem feltátotta száját ellenem, szívem fáj, szemem sír… Tiéd volt inkább, mint enyém, jussom sincsen arra, hogy nyugtalankodjam rendelésed ellen… Vess závárt indulataimra…”

 

*

 

„Kérlek, törd össze a tükrömet! A szemembe nézz!”

 

*

 

Magányos; zajt kér a FŐÚRTÓL.

 

*

 

(Margó)

Nézd te is a bogarat, amelyik a hátára esett, és többé nem tud visszafordulni –

mérd a magasságot a kicsihez, hogy a kicsi még elhatároltabb legyen, önmaga –

felejtsd el a szemünket, emlékezz vissza ránk önmagadban –

szándékainkhoz mérd az ítéletet –

ne nézz el a vigasz fölött, melyet csak mi nyújthatunk a tetteinkért.

 

*

 

370-ben, Rómában, Szent Ambrus a férfinak öltözött nők, nőnek öltözött férfiak ellen prédikál; harminc évre rá állatbőrbe öltözött barbárok Róma falainál; pár száz év, és tógába öltözött barbárok a trónon. – Csak ennyi, nem több.

 

*

 

Soha ilyen zavarba hozó, torokszorítóra facsart mondatot nem olvastam még baloldali elkötelezettől, mint G. G. Marqueztől egy interjúban: „Politikai öntudattal rendelkező személy számára van egy olyan árvaság, amely keservesebb, mint szülők nélkül maradni, és ez az egy párt árvasága. Nincs nagyobb magány – a hatalmi magány kivételével – a magányos farkasénál.”

 

*

 

A nőfelszabadítási mozgalom aktivistái Rómában ilyen táblákat is vittek: „Le a menstruációval!” A humor csak az, hogy a dolog csakugyan meg van oldva, sőt majdnem végleges átmenetiséggel. S mi többet kívánhatunk még? Kevés táblára írt jelszóról, követelésről mondható el ugyanez.

 

*

 

Dérlepte rét. Szín- és anyagminta a hóból. Bátortalan fehérség. A hó hit; ez még csak áhítat.

 

*

 

Kisoroszi, szigetbelső. Hetek óta nem jártam erre. A Nagyduna-ág felőli ösvényen rohamoznak a szúnyogok – kik szintén a világos rejtélyek közé tartoznak, mint minden. Mikor jutnak vérhez, emberhez, állathoz? Ahhoz képest, hogy mennyien vannak, elképesztően ritkán. Elhullanak anélkül, hogy vérhez jutnának, pedig létszükségleti csemegéjük; viszont ha hozzájutnak, kimutathatóan abba döglenek bele. Csak ámulok a renden és rendetlenségen, ép ésszel képtelenség volna kitalálni. Fölkanyarodom az erdőbe. Alkonyat előtti világítás. Rengeteg gomba. Alig ismerem őket, sőt inkább nem, mint igen. Eszembe jut Hencze Béla magyartanárom – hiperirodalmár és filozopter – kedvenc írói terve: egy ember (egy erdész?) úgy ismeri a természetet, hogy minden mozzanat, lény, tárgy, jelenség, ami adódik benne, szó szerint nyitott könyv a számára: összefüggések szüntelenül felismert, letapintott, érzékelt elősorjázása… Egy ember, aki a maga adott és vállalt világában totálisan ismerős. Tudatregény lett volna (ebben az időben jelent meg az alig huszonhat éves Szentkuthy zseniális, sehová be nem skatulyázható Prae-je; amelyről neki kellett volna a Napkelet-be recenziót írni, de – ha jól emlékszem – sosem írta meg; miként a regényt sem…) –, tehát tudatregény, s egyben az ismeret elefantiazmusa. Tulajdonképpen vonz egy ilyesféle tudás; s szinte mindennapra jut valamilyen elhatározás, hogy ma egy gombakalauzt szerzek be, holnap mást… De kevesebbel kell beérni. Egy kis tisztáson őszi kikericsek (colchicum!) – a nevétől kicsit visszanyerem az önbizalmamat. Tenyérnyi területen virítanak. Itt az ősz. Leereszkedem a lapos, belső völgybe. Frissebb szemmel most döbbenek rá: egy egész víkendház-település alakult ki, alig egy év alatt, gomba módra. Az erdőszélen két faház, az egyik igazi gömbfából (itt nem a pénz hiányzik, nyilván). Szorosan mellette a másik. A vécét kitelepítették maguk mögé az erdőbe (közerdő). Az ösvény éppen a vécéhez kanyarodik: csodás a be- és kilátás. A kis építmény hátsó fala: félkör alakú, piros kockás függöny, amely egy meglepően hosszú ülőkének ad hátteret. Teteje néhány hevenyészve keresztbe rakott gally. Az ülőke széléről kis műanyag lepel lóg a földig, ez takarja el a sötét gödröt. Egyéb semmi. Erdei trónszék. Merengő. Kipróbálom. Távolabb egy kisebb faház, kertjét kiselejtezett kórházi vaságyak fej- és lábrésze keríti körbe. (Ez eredeti.) Odébb egy autóbuszból alakított ház. (Ez elcsépelt.) Előtte kék rácsokból készített minikerítés, középütt komoly, zöldre festett, csipkevékony vashálós kapu. Akárhogy nézem, nem nyílik. Szimbólum, mint a kerítés. Ki nem megy át rajta, ha akar? Még távolabb a régi csordás kút. A kútgém egy maszek telken áll, bekerítve – műemlék? (S maga a telep: egy majdani skanzen?) És újabb bódék, táskarádiók, kapálás, kopácsolás. Születik (újra) a magántulajdon. Műveljük kis kertjeinket. (Öregszünk?) Majd váratlan fináléként egy hebehurgyán összeeszkábált fakunyhó, vécé (vagy szerszámoskamra?, ugyanis ablaka van) – az ablakot viszont szépen faragott fakereszt zárja. Közelebb lépek: bizáncias kereszt. Vagy mégis magyar? Tudniillik ez az egész. S milyen? Hígmagyar? Mélymagyar?

 

*

 

Szentendrén szépen rendbe hozzák a Duna-partot. Emelt sétány, amely egyúttal gát is; a meredek-ferde gátoldal kövekkel kirakva, közöttük virágok. Öröm ránézni. Szemközt, a keskeny úttest túlsó oldalán tekintélyesre méretezett, kör alakú vécé; néha plakátokkal ragasztják körbe, de ez nem változtat a tényen. Éppen egy keki színű luxusautó parkol mellette (a legújabb divatszín, domesztikált háborús) – s most tűnik csak fel, hogy a vécé fala is: keki. (Szómágia, szószuggesztió… Jung ír róla lábjegyzetben, hogy adott esetben feltételezhető a szuggeráló áthallás név és életteljesítmény között. Példái közül: Freud mint öröm-elv; Adler mint hatalmi ösztön; Jung mint fiatalság-elv, kezdeti, ősi, arche.) De térjünk vissza sétánkhoz és a tünékeny tűnődéshez: vajon a luxusautó színe pászolódik a vécé falszínéhez, vagy fordítva…? Kis téma, filozofikus távlatok. Még egy kiegészítés a megfigyelt tényálláshoz: a közeli vadgesztenyefa a vécé kerek-lapos tetejére potyogtatja a gesztenyéit; a szél gondoskodik a homoküledékről; következésképp, az élet törvénye szerint, sok kis gesztenyefácska nő a vécé tetején. A szükséges nedvességről – odafent – az eső gondoskodik.

 

*

 

Egy állat halálának pontos leírása kint a természetben; és egy állatkórházban. Kerülni minden antropomorfizálást! Módszeresen hangsúlyossá tenni a különbségeket! Végül, értékelni az olvasóra tett hatást, és összehasonlítani azzal, amit egy ember természetes, illetve gyógyító közreműködéssel bekövetkezett halálának pontos leírása tesz az olvasóra. Aztán felcserélni a kettőt, tudniillik az olvasóra tett két hatást: mindegyiket a másik leíráshoz csatlakoztatni mint vizsgálati-kísérleti eredményt. Tanulságot levonni. És észben tartani, valahányszor ilyen vagy olyan halálnak vagyunk a szemtanúi.

 

*

 

Madártragédia: több iker egyszerre, mint amennyi a fészekben elfér.

 

*

 

Abszurd realizmus:

„Sír szélén tántorgunk, édesapám!”

„No, akkor ássuk meg.”

 

*

 

Valahol olvastam: valaki többedmagával egy döglött kutya mellett haladt el; a többiek elfordultak undorodva, ő megcsodálta az állat szép fogait. Semmi részletre, a lelőhelyre sem emlékszem; de biztosra veszem, hogy nő volt; sőt nagyon meglehet, hogy odaadó anya, aki egészségesen szült; szoptatott, derűsen pelenkázott, ápolt, kiápolt, avatott kézzel mosdatott, végül ecetes kendővel is, utána ravatalra öltöztetett, és semmit el nem mulasztva temetett.

 

*

 

Évekkel ezelőtt Cserei Irma színésznő Emlékezéseit lektoráltam az egyik kiadónak, s megfelelő stiláris javításokkal melegen kiadásra ajánlottam (tán nem kellett volna, mert azóta sem adták ki). Az idős hölgy meghalt már. Hogy milyen tehetségű színésznő volt, fogalmam sincs; talán jelentéktelen, talán jelentős, csak életpechje volt. Sokan voltak, vannak, lesznek ilyen „eldönthetetlenek”. Értékeink, múltunk bányája, a semmiségek ragyogása javarészt velünk vész; csak exkluzív unalmak és érdekességek maradnak fent. Végül is arisztokratikus szűrés maradéka minden féltett kincsünk. Csak az idő (az ezer- és millióéves távlat) és a katasztrófák popularizálnak, rántanak reflektorfénybe pattintott bőrvakarót, egy Citroën első kerék függő csapszegét, boríték hátlapján néhány per- és sors- és történelem-döntő mondatot. Színésznőnk emlékezései, persze, ilyen messze és magasra azért nem lőnek… De kár azért van benne (mint annyi másban), hogy elvész. Ha már kijegyeztem tőle pár apróságot – noha a cetlik javát én is elhánytam, alkalmazkodva a törvényhez –, ide írom őket. Szarajevo és Krakkó, Sopron és Erdély keleti csücske között valószínűleg nem akadt falu, község, város, ahol így vagy úgy, de fel nem lépett volna. Temérdek ágyat ismerhetett párosan. S bizonyára nem azokra az élményekre emlékezett vissza kusza szövegeiben, melyekben a leginkább önmaga volt. Hanem engedett a megbecsült hiedelmeknek, hogy mi fontos. Mert mi magunk is szívesen engedünk a törvénynek; örökítünk ezt-azt, de a vízjelünket vigyázva-rettegve nem. Mintha mi magunk se tudnánk róla – hitetjük el. Így vész el az, ami soha nem került elő. Ámen.

 

*

 

Cserei Irma nemcsak nagy ledér lehetett, de időnként meglepően jó megfigyelő, érzékeny membrán is. Írja:

 

Egy este Mostarban, a Nareszta hotelban, zörögni kezdtek az ablakok. Hívta a szobalányt: „Mi a csuda ez? Hiszen nincs vihar, szél sincs!” A szobalány alvadt szemű, kiismerhetetlen lény, hegyvidéki famimika. Halk hangsúlytalansággal közölte: „Persze. Itt nincs, de az Adrián van. Olyankor az ablakok itt mind zörögnek.” S kiment a szobából.

 

Az egyik szarajevói penzióban valamikor hárem volt. Nagy kert, zárt udvar, falépcsők. Kapu alatt párnázott padok, a lépcsőkön szőnyegek. Kulcs sehol. A szobaajtón se. „Itt nem zárnak semmit”, mondja a szobaasszony. „De ki nyit ajtót, ha éjszaka hazajövök?” „A kapu sincs bezárva.” Cserei Irma fönnakad ezen, s éjszaka fél. Másnap egy boltba tér be nézelődni. Szőnyegek, terítők, ezüstök, aranyak, rezek. Köszön. Semmi válasz. Senki. Kezdi kényelmetlenül érezni magát a szabadjára kirakott rengeteg értékes holmi között. Kiáltva újra köszön. Valahonnét távolról egy hang: „Bitte, wählen!” (Tessék választani!) Választ. Újra kiabál. Ott terem egy kis töpörödött török, elveszi a pénzt, újra eltűnik. Utólag tudja meg: mohamedán törvény szerint, aki lop, azt helyszínen agyon lehet lőni.

 

Szent forrás valahol Macedóniában, barlang. Bejáratát kétoldalt fal hosszabbítja meg. Körbe kert, közepén nagyon alacsony, földszintes ház. Ott lakott a dervis és a hét felesége – valamikor. Kis építmény a kertben: a szent dervis sírja; mellette egy kisebb, a szolgájáé. A falakon selyem- és batiszttörülközők: a halott dervisnek, törülközni az evés után. Ugyanis naponként hozták a hivők a sír mellé az ételt, s reggelre mindig üresek voltak az edények.

 

Látogatás egy ötvösműhelyben. Ajtó csukva, madzag lóg ki egy lyukból. Már nyúl a kilincs felé, mikor egy járókelő rémülten rákiált: „Istenért, ki ne nyissa!” Ha a spárga kint lóg, azt jelenti, hogy a műhely zárva van, vagy nincsenek otthon. Ha kinyitja, „betör”, s megölhetik. „Itt sose lopnak?”, képed el Cserei Irma. „Így nem”, hangzik a válasz.

 

Valahol Szerbiában éppen egy búcsúelőadáson fújják a színpadon: „Ujjé, a ligetben nagyszerű…” Megjelenik a főkapitány, magáll a széksorok között, megvárja az ének végét. „Beszüntetem az előadást. Ma délután megölték Ferenc Ferdinánd trónörököst Szarajevóban.”

 

Miskolci jutalomjátékon egy nő nemzeti szalagos meghívót hoz a férfi színészeknek, a bordélyba. A páholyokban végig a lányok ülnek; utána nagy vacsora.

 

Egyszóval – akad anekdota is az emlékek között jócskán, nem jobbak, nem rosszabbak a hasonlóknál. Mutatóba még néhányat:

 

Balla Béla drámai színész, vidéken; végre szerződés, meghívás a Nemzetibe; de lyukas a cipője, szégyenli; „Majd, majd utazom”, mondta; de sosem utazott. „Életét kirágta az a lyuk.”

 

Ujházi, Cserei Irmának: „Úgyse lesz belőled színésznő, ameddig nem leszel a szeretőm.” Később, Ujházi halála előtt, Cserei: „Drága mester, olyan jól nézel ki, most már a szeretőd leszek.” „Marha, már szeretheted magadat”, legyintett Ujházi.

 

Adalék Blaháné „élőbeszédéhez”; amikor Porzsolttól előleget kért, így indokolta: „Lyukas a bokorugró szoknyám zsebe, ott folyik ki rajta a pénz.” Vagy a színészbejárónál, ahol nagy a tolongás: „A fene egye meg a ceruzátokat, gyerekek! Engedjetek már, mert lekésem!”

 

Valahol Salomé-t játszották. A főbíró kutyája kintről leste az első sorban ülő gazdáját. Hozták a véres fejet. A kutya berohant, fölkapta a fejet, vitte a gazdája lábához. Főbíró a kutyájához: „Szégyellje magát! Takarodjon haza!”

 

Fóris István Szendreyvel aludt együtt. Éjszaka nagy lárma, Szendrey felugrik – vörös az ég kint; ég a ház, amelyikben laknak. Ébreszti Fórist – mire az: „Mit kiabálsz? A te házad?” „Nem.” „Akkor hagyj aludni.”

 

Nyilasi Mátyás 20 Ft előleget kért az igazgatótól; nem kapott. „Csapjam magamat zálogba?” Megtette; kiült a zálogház ablakába, cédulával: „Zálogkölcsön Nyilasi Mátyás színészre 20 Ft.” Az igazgató kiváltotta.

 

Molnár és gyermeke – dráma eleven Krisztussal. A plakáton állt így. Mindig halottak napján játszották. Molnár László udvarolt egy lánynak Szatmáron, de Deák Péter, az egyik nyiszlett kollégája is mindig ott kotnyeleskedett. Az igazgató ezt a Deákot lógatta föl a keresztre a darabban. Molnár a jelenet előtt gyors hashajtót tett Deák sörébe; ő maga meg, amennyire csak tudta, lassan mondta a monológját. Mire Deák a keresztről: „Siess, a hétszentségit, csikar a hasam, nem bírom tovább!” Majd kisvártatva „Gazember! Végem van!” Egy gyereklány a karzatról: „Nézze már, édesapám, a Jézus Krisztus bepiszkolt.” (Deákon rózsaszínű trikó volt.)

 

Végül egy szövegvillantás Krúdyról, aki kedvelte Cserei Irmát. Ilyeneket mondott Irmának: „Nem érted ezt te, Mihály. Azért kell nekem a társaságod, hogy nevessek. Te csak beszélj!” Vagy: „No, Mihály, beszélj, hogy nevessünk. Mit csinálsz te, ha még nem is beszélsz?” Egy körúti találkozáskor: „Szamár, nem látod, hogy inspirációt szedek magamba! Jó, hogy jöttél. Menjünk át a Balatonba.” A Balatonban Krúdy leült, rágyújtott, kényelmesen hátradőlt: „Na! Most beszélj, Mihály!” – Írja Cserei Irma, hogy a háború második évében egy ívlámpa alatt látta Krúdyt éjszaka újságot olvasni, ott állt majdnem egy óra hosszat, mint egy meggörnyedt fa.

 

Ki becsüli meg az ilyen villanóképeket, amíg részese lehet? – minthogy nemigen van mit kezdeni velük. Elképesztő veszendőségükben van az összehasonlíthatatlan, meghitt érték.

 

*

 

Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják, amíg ellepi őket a hó.

 

*

 

(Napihír.) A temetkezési vállalat nagy üzlet. Ügynökök serege. Házfelügyelők százalékért előre értesítik az érdekelt vállalatot, hol várható elhalálozás. Kórházakban beépített ügynökök. Sőt: utcán leszólítják az ügyfeleket. Egyik vállalat jelentéséből: „…ha az orvostudomány fejlődése némiképp meghosszabbítja is az életet, a különféle közlekedési balesetek jóvoltából hamar helyreáll a megbomlott egyensúly.” A vállalatnak saját márványbányája, kőfaragó üzeme, virágkertészete, fenyvese van. A vállalatot számon tartják a tőzsdén, ha nem is jegyzik: a legcsekélyebb járvány is hatalmas spekulációt idézne elő.

 

*

 

Téeszesítésünk múltjával foglalkozó riportból jegyzem ki; így kiemelve a tény és fogalmazás más fénytörést kap:

Folyik a kisajátítás; régi feszület a határban, öreg plébános sírt ásat melléje, beszenteli, hogy oda temessék, ha akad vállalkozó, aki a feszületet elmozdítja százados helyéről.

Munkás, aki tisztogatja a terepet a jövendő tábláknak: „Én vagyok a fák hóhéra.”

„Amikor bejött a téesz, az én gyomromnak a kétharmada már kint volt”, emlékezik valaki.

„Száz lóra nem tudnék akkorát káromkodni!”

„Isten nem ver bottal, csak fával.”

„Majd jön a nagy lánctalpas, a Nagy Professzor!”

S a bölcsesség: „Fahitű ember ellen mindig lesz rendelet.”

Ahol valamikor szőlőpásztás domb volt, kis présház, ma már csak „tanúhegy”.

 

*

 

Argó, 1971-ből:

fűteni – együtt járni valakivel

moha – lány

ráröppen – lányra; nem hagy nyugtot neki

maszlag – nem csinos, nem jópofa

rosszlőcs – rossz lábú

csurgli – tánc

séró – haj

pilács a séró – szép a haja

libegő – párhuzamos nadrág

tájfun lajbi – orkán (kabát)

parabola nadrág – trapéznadrág

hess, madárka! – amikor valaki le akar léptetni valakit

surranó – cipő

egyenbigyó – egyensapka

löki a szöveget – csak mondja, mondja

slipic – vászon vagy kötött lábbeli, puha talppal (pacsker) olyan jó volt, hogy majd elfeküdtem

hogy oda ne tipegjek – arra, amikor valaki nagyot mond, fölvág stb.

megrángatom azt a kis bulát – felkérem azt a nőt táncolni, bár nem tetszik

betakarni – verekedésnél leütni, kiütni

 

*

 

Egy elhanyagolt gazdasági udvar, hátsó udvar kicsinosítása; nyáron itt maradunk, itt szeretnék dolgozni. Az udvar, a hátsó kert tele értelmetlen kőrakással, kavicsos homokkupaccal, évek óta korhadó ág-deszka-farakással; fedetlen szeméthalmok, rossz, düledező ólak, félbemaradt cement-építmény (disznóól?), gödrök s a legkülönbözőbb hasznavehetetlen tárgyak. Valakinek fontos volt, s már nem az, de az eltakarításhoz sincs ereje, kedve. Kitaláljuk a burján apoteózisát. A takarás, a befedés ravasz művészetét. Csalánnak, mindennek értéke van, mert levél, mert zöld. Csupán kis földfészkeket gyomlálunk ki, ahová tököt, futókát stb. ültetünk – bármi jó, ami gyorsan színfalat emel. Nem a miénk – s kéjjel, felfokozott esztétikai érzékenységgel munkálkodunk, hogy a dzsungelnek helyet adjunk, egy nyárra. Aztán jöhet az özönvíz. Ami pusztulni indult, pusztulhat tovább. Mindez a gazda beleegyezésével; ennyi a mentség. Mégis, valami zavaró van az egészben. Divatos szóval: ésszerűen frivol buzgólkodásunknak modellszaga van. Próbálom erre-arra lefordítani ezt a modellt, de sántít; és mégis. Egy nyár. Addig csodás lesz ez a szabadjára engedett (bár némileg irányított) burjánzás. Az ősz viszont már nem nekünk „exhibicionálja” a maga zsigereit. Akár: a szerelmekbe befektetett célszerű hazugság; aztán a halk továbblépés. Ó, élet, zölddel, magasba kapaszkodó futókkal díszített koporsó! Alig várom, hogy elakadjak az írásban, s mehessek hátra a hátsó udvarba. Még soha nem szemléltem ennyi aggódó érdeklődéssel a gyomok munkáját.

 

(Árkádia)

Két festő beszélget a kávéházban. – A.: Ha egy ország börtön, jóban kell lenni a smasszerral. – B.: Annyira igen, hogy a csajkát elém tegye, és a ceruzámat ne vegye el. Ha én nem rajzolom le a csajkát, még az unokájuk is összetéveszti a porcelánnal. – A rendőrség éjszaka elviszi A.-t és B.-t, egy hónapig ki se hallgatják őket, ceruzájukat nem veszik el, étkezéshez porcelántányért kapnak. Évek múlva, unokájuk születésekor engedik őket szabadon.

 

*

 

Porkolábvölgy. Mindenkorra vége, de néhány év megismételhetetlen teljessége volt. Nem követelődző táj, mint annyi más. Minden miniatűr és kiegyensúlyozott itt. Egyetlen részlete sem hivalkodó. Nem akar elámítani, semmit nem akar, van. Lomb mögé rejtőző tanyaházak, pusztuló gyümölcsösök, szőlőpászták. S persze, diófa a tanya előtt. Akáccal benőtt szurdikok; csendjük, fülledtségük a legszelídebb titokzatosság. Sűrített Pannónia. Távolabb a csatári dombok gerince; olyan egyszerű, meghitt vonal, hogy minden hangulatnak stimuláló kerete. Itt szabadban is tudtam dolgozni, amit különben nem nagyon tudok.

 

*

 

Próbálgatom, hogy ki és mi telne ki még belőlem. Nem kívánom megtudni, hogy igazában ki vagyok? Vagy éppen ellenkezőleg?

 

*

 

Sors. Zürichi fizikus-matematikus házaspár. Az asszony Einstein unokahúga, a férfi tanár valamelyik iskolában. Egyszer beteg lesz, hosszabb ideig nem taníthat, végül az asszony áll be helyette. A férfi egészséges már, de felmondanak neki, s az asszonyt alkalmazzák. Még húsz évig megy ez így. Az asszony nagyon szerény, mindenki szereti; hasonlít Einsteinhez, a haja ugyanolyan bozontos-ősz. Férje lekezelő, durva vele, sokszor társaságban is. Asszony szelíden tűri; aztán meghal. Pár hét múlva a férje felakasztja magát. Búcsúleveléből kiderül, hogy valójában indulatból „korrigált”; a feleségével szemben, akit mindenki szeretett, s a világgal szemben, amelyik a feleségét szerette.

 

*

 

Megettük a tudás almáját, lenyeltük, csak a magját nem; azt viszont nem tudjuk kiköpni.

 

*

 

Öregszik az almafánk; meglehet, hogy már hétezer éves.

 

*

 

Ismerem az okokat, reálisabban absztrahálom a múltat.

 

*

 

(Néhány mottó, a Halálraítéltek kézikönyve című könyvhöz) – „…a lovag felült, s azt mondta: most megnézem a halált.” (Középkori kódex.) – „Madárfos vagyunk mind a Sió-patakon.” (Silió Péter közbűntényes gyilkos az utolsó tárgyaláson, 1912.) – „Olyan furcsa, hogy süt a nap. Minden megállt bennem. Olyan furcsa, hogy süt a nap.” (Skizofrén beteg, utolsó tiszta állapotában.) – „Most rá! Ez a hideg gyönyör.” (Tony, a beaténekes.) – „Éljen a Király!” (Scott kapitány, a búcsúlevele végén.) – „Nem tudom.” (Szent Sebestyén, a harmadik nyílvessző után.)

 

*

 

Kifingott nosztalgiák! A pusztán könnyű homokfutó. Virágzó gyümölcsfasor. Ó, mon vieux, Moszkva! Csehov.

 

*

 

Egy nyilatkozatában Faulkner azt közli velünk, hogy A hang és téboly című regénye egy kislány piszkos bugyijának a képéből született meg. Világos. Mi másból, ha nem abból? A fogaskerék egyik foga egyik repedésének egyik repedéséből stb. Csak „szakemberek” igyekeznek elhitetni mást.

 

*

 

Napi alkotói gond: egy szerkezet, egy építmény, egy szervezet, egy működés, egy struktúra, egy összefüggés, igen, egy valami aprólékos szétbontásáról lenne szó, csak éppen nincs meghatározhatóan a kezünkben, amit szeretnénk szétbontani…

 

*

 

„Menő témákat pipál ki”, mondják X. íróról. Vajon húsz év múlva is érteni fogjuk még ezt az argót?!

 

*

 

A nyugat-berlini Haus S. O. S. Kommune 2-ben egy lány asszociálja a közösség előtt: „Szeretem, ha sokan együtt fekszünk egy nagy ágyban – de nem szeretkezni.” Ha valakinek az ágyába megy: „…szörnyű hasfájás… test… valahogy kellemetlen…” – A Kommune vezetője így vall: „Segítséget várok tőlük, hogy az énemet (Ich) megerősíthessem; hogy az ösztönénemet (Es), amely nem tud áttörni, az énem lökésszerűen átvilágíthassa.”

 

*

 

Normandiából haza, autóval. Argentanban vásárba csöppenünk. Alkonyodó, kék-lila ég alatt neon-strasszköves sátorponyva-homlokzat. A bisztró padlója tele színes műanyag szállal. Fekete-fényes, páncélos hátú bogár mászik elő a szálak közül, megriad, gyorsan visszahúzódik. Már sötét van, mikor tovább indulunk. Elalszom. Álmomban egy áthatolhatatlan, feketére lakkozott ég színes szikrákat pontoz.

 

*

 

„Itt áll az én testemmel, és még csak szót se fogad nekem!”, mondja Cs. Andrásné a lányáról, Bátán, 1949-ben. – (Majdnem szó szerint ezt jegyzi fel Jung egy öreg négerről, aki a fiát szidja.)

 

*

 

Mire is vágynék? Damoklész kardjával elvágni a gordiuszi csomót.

 

*

 

Nem sírtok többet ti nálam – csak hogyan tudjátok olyan hamar elfelejteni?

 

*

 

Pascal, kártyázás közben: „Megkérdezetlenül vagyok. Mi felelősség terheljen végül is? Ha mégis ráfizetek így, igazságtalanság. De semmi biztosíték, hogy nem fizetek rá ugyanígy, ha a lelkemet teszem ki. Treff király!”

 

*

 

A szeretet iskolája: „Mindez így igaz.” – „Nem. Az utolsó szóig hazugság.” – „Akkor is! Legfeljebb szomorúbban igaz.”

Esetleges rögeszme: kiirtani, elnyomni minden személyes, személyhez kötődő érzéstöbbletet, mert csak a szenvedés circulus vitiosusát indítja el újra s újra. Csak a „hideg édenben” nincs sansza a szenvedésnek? Ó, arany középút…

 

*

 

Orosziban kezd pusztulni a nagy eperfa. A mozgó-rezzenő lombsűrűből kiszáradt ágak nyúlnak ki, vaskos főágak, oldalágak: mint az elmeszesedett érrendszer térképe, úgy rajzolódnak a kék égre. Leheletfinom, fémes ragyogás a halott ágakon; a lombokon hajlékony fényáramlás. Szépségkomplementeritás.

 

*

 

Mikszáth Club és folyosó-ja elég sokáig maradt tankönyv-értékű; s persze, Machiavelli is – mifelénk ez sajátos Kakánia–K.u.K. keverék. A parlamenti „folyosói” sliffet, jópofáskodást, ködösítő kedélyeskedést, mellébeszélést stb. éppúgy tanulni kell, mint az erőszak és hatalom jól kiszámított alkalmazását: a „kurzus” mindig így működött csak jól. S még a jövőre is kalkulál ez a „klasszikus magyar módi”: a mindenkori „hogyant” úgyis determinálják a történelmi reflexek; jöhet bármilyen ideológia: mire berendezkedik, már hasonlítani fog a meghaladotthoz.

 

*

 

Érv, a „sárga házból”: „Mi nem teszünk különbséget. Meztelenül a hóban, bundában a napon. Egészségünk az elgondolhatatlanba költözött. Most már érdemben cseveghetünk az elgondolhatóról.”

 

*

 

(Dráma) – „Szeretném megmutatni neked, mennyit érek.” „Egyszerű. Az kell hozzá, hogy ne lássuk többet egymást.”

 

*

 

„Szablyák égisze alatt éltem” – mondhatnám présziőzködve.

 

*

 

Visszaemlékezve, visszatekintve – még az ártatlanul hamis állítások és kijelentések is mindig mérhetetlen megütközést, szó szerint indulatokat váltottak ki belőlem. Merénylet értékűnek éreztem őket egy helyzet vagy tény nyíltszíni meztelenségével szemben. Apróság: tán hétéves lehettem, együtt ültünk a családi asztalnál, és ebédeltünk; szüleim közt feszült volt a hangulat, s rejtjeles félmondatokkal beszélgettek egymással – a szülők örök szokása szerint. Én tovább kanalaztam a levest, legfeljebb kicsit lassabban, mint előbb. Apám meg idegesen rám szólt: „Te meg mért nem eszel?” Egyszerűen megkövültem – hogyan lehetne láthatóbban, ellenőrizhetőbben enni, mint ahogy éppen ettem?! Az állítás-kijelentés nemcsak hogy nem fedte a tényt, de egy nyelvtani árnyalattal még a rosszallás, számonkérés is benne volt, hogy pillanatnyi foglalatoskodásom mért nem felel meg egy olyan ténynek, amelynek ugyanakkor a lehető legmaradéktalanabbul megfelelt. Akkoriban még nem volt fogalmam róla, hogy a hamis állításokkal szemben a legbölcsebb dolog igaz állítást és annak megfelelő további foglalatoskodást szembeállítani – ehelyett csendben az asztalra borítottam a tányér levest, és kimentem a másik szobába. Apám jellemét aranyozza be, hogy nem kaptam érte fenyítést. Nos, azóta bölcsebb lettem; sőt a bölcsességnek azt a szégyenletes iskoláját is kijártam, hogy – bizonyos esetekben – a hamis állítás és kijelentés az emberibb és jótékonyabb. Már rég nem erősködöm, hogy mindenáron egy tető alá hozzak logikát és praxist; csak feljegyzem magamnak az eltérést…

 

*

 

J. nénivel beszélgetek a lengyel filmekről, szereti őket; éppen nemrég látott egyet. „Ez a Bicskei nagyon tud szinkronizálni”, mondja. „De hogy az is milyen csúnya ember lett, istenem!” – Vagyis hogy a színész, aki a szinkronhangját adja, egyúttal…(!) Ez is a huszadik század. Csak többnyire nem ilyen nyíltan leplezzük le, hogyan (nem) értjük, amit olyan mindennaposan „értünk”.

 

*

 

Többet tudni a reménytelenségről, mint ami méltányos.

 

*

 

Haldoklik, a szeme résnyire szűkül; az utolsó látvány, amely még becsúszik: a dombgerincen makett favágók, az égre rajzolódva.

 

*

 

Philemon és Baucisz. Rómeó és Júlia. Mari és Huana.

 

*

 

Álmomban egy régi novellacím bukkan fel, Templomáradás – s képszerűen egy gótikus templomtorony, húzom magam után, gumiszerűen nyúlik, s végül már csak annyi, mint az ökörnyálcsillogás.

 

*

 

F. gondosan és fáradhatatlanul az ablakpárkányra erősített virágláda földjébe dugja az elhasznált gyufaszálakat, még télen is; nyitja az ablakot, csukja. – Micsoda kéjjel vetheti rá magát vendégség után a teli hamutartókra! Dömping. Aratás. Ha játékosabb kedvű isten honolna felettünk, halottak napja éjszakáján, apró kis lánggal, igazán kigyulladhatna a virágládájában a sok ezer gyufaszál.

 

*

 

Csak a jelen időnek nincs elgondolható határa.

 

*

 

Én csak utazhatom legfeljebb; de a dolgok érkeznek meg bennem.

 

*

 

Többnyire későn derül ki, hogy a szenvedéllyel gyakorolt bizalmasság nem kedvez a tisztánlátásnak. Farkasvaksággal keveredik.

 

*

 

Shakespeare soha egy sort nem írt közvetlenül a saját koráról. Mások meg írtak. Kinek mire marad ideje.

 

*

 

Óvnunk és becsülnünk kell az elmebajt felülmúló összefüggéseket, hogy legyen hová visszatérni, és legyen mibe kapaszkodni – később, utána, közben.

 

*

 

Néha (mintha) eldönthetetlen volna: a szék hajlatába vagyunk-e szerelmesek vagy abba, akinek a teste éppen a szék hajlatát követi.

 

*

 

Mágikus pillanat: amikor végleges lesz valaminek az esetlegessége.

 

*

 

Mi veszhet el, amihez valaha közöm volt? Nincs hová kidobni, ami egyszer volt. Lehet árnyékba kerülni, csak sehová kerülni nem lehet. Nem lenni, az a kemény dió.

 

*

 

„A lányom! A piszok! Nem ért hozzá, csak belenyúl. Más gombot nyom meg, aztán még piszkálja is, most oda a rádió. Még szerencse, hogy van egy másik, egy hordozható, így nem kell kimaradnom.”

 

*

 

Kata bácsi, a kerítés mellől: „Tessék! Jó barack. Vigye, szívesen adom. Lehet kettőt is venni” – s nyújtja a kalapját, amelybe a potyogott-löttyedt gyümölcsöt szedte.

 

*

 

Tikkadtság; langyosodó homok; alkonyat. Valami megremegteti a fákat, s ez a remegés nem hasonlít semmire. Csábító elképzelni ilyenkor, hogy természettudományos módszerekkel megközelíthetetlen élmény részesei vagyunk.

 

*

 

Éjszaka kettő. A járdaszigeten egy félig kiivott borosüveg, mellette kis tócsa, a tócsában négy pedánsan elhelyezett szivar – s mindehhez a hozzá-gondolható epika. Minden tárgynak epikaaurája van. Úgy sugározzák, mint az örökégő kályhák a meleget.

 

*

 

Vettem a Zoo mellett egy darab egzotikus gyümölcsöt. A kéktökhöz hasonlít, körülbelül akkora, és olyan formájú is, csak sárga. Le kell húzni a bőrét; s miközben nyúzom, utánozhatatlan hangot ad: az egymásba ágyazott rostok nedvezve válnak szét, s kiszolgáltatottan marad a kezemben a hosszanti csíkokkal barázdált sárga hús. De mindezzel várok még; nem akarom elsietni sem a nyúzást, sem a kóstolást. Mint ahogy a nevét sem kérdeztem meg; hogy biztosítsam számára a névtelenség autonómiáját. Jégszekrénybe teszem, hogy ne veszítse el a forró égövi zamatát. Vagyis egyebet se csinálok, mint kitüntetem. Közben a tévét nézem, a híradót, a dél-afrikai tüntetéseket, a sortüzet; néhányan a kamera előtt buknak le névtelenül.

 

*

 

Emléknek, képélménynek ennyi volt: Komárom, határ; szélső vágányra húzott kocsisor; két vagon között, az ütközőre bukva, egy vasutas sapkás gyerek alszik, állva; a kocsisor előtt a vámőr nylonhuzatba csomagolt női télikabátot visz akasztóstól; a kocsisor végénél egy-egy géppisztolyos katona áll az esőben, szobormozdulatlansággal. – Ilyenkor kívánom meg, hogy bár megpillanthatnám ezt a képet (vagy más effélét) váratlan múzeumi ajándékként a XV–XVI. századi flamand és holland mesterek egyik termében…

 

*

 

(Séta, Szilveszterkor)

Egyedül a parkban. Vastag köd. A szokásos trombitavásár, előrészegek, kamaszok. A ködben kevésbé otromba a vad tülkölés; amiből 56 után – az elengedettség reflexeként – pesti-nemzeti népszokás lett – (villanásnyi gondolattársítás, hogy mért éppen akkor: front után hosszabb ideig nem tudtam simogatni a lányokat, csak megfogni, markolni). – A ködben kásás fényfoltok, pultok karbidlámpái, közöttük a szétszórt, egymásba gubancolódó tülkölés-röppályák. Bosch- és Breughel-képmozaikokkal telítődik a köd. – Az egyik árusnál húszéves fiú válogat elmerülten a trombiták közül, s próbálgatja, melyikből tud kipréselni valamilyen melódiafoszlányt, az idétlen egy hangból néhány árnyalatot. Az éjszakai, körúti lófrálásra készül fel, s kitűnni akar. Irigylem ezt az igényes belefeledkezést a közönségesbe.

 

*

 

(Vonatablakból)

Worms felé, temető: csupa fekete, apró márványtábla, szimmetrikus mininégyszögek; mint egy Vasarely-kompozíció. A mannheimi állomáson: ósdi, nagyon öreg mozdony, rikító pirosra festett kerekekkel. Az első kerék küllői között döglött, fekete macska.

 

Mannheimen túl: hatalmas, puszta rét közepén egy sor almafa, glédában, mint a vonalzó, legalább fél kilométer hosszan. Körbe semmi, még bódé sem.

München felé: kopár réten két városias öltözetű férfi nylonszatyorral elmerülten hajlong és keresgél; mögöttük pár száz méterre óriásira felfújt, meztelen gumigörl, lazán kikötve, hogy föl-le szökdelhessen, ha fújja a szél; csúszkáló, ezüstös villogás a mellén, a combjain, ahogy süti a nap.

 

*

 

(Rövid jelentés azoknak, akik túlélnek engem; 1977. jún. 11. este fél 11, Kisoroszi)

 

A kutya, amelyik most ugat az erdő aljában, megéri a holnapot?

Kitartott fénykarika a szemközti ház cserépfedelén. Azonosíthatatlan fényforrás (legalábbis számomra). Mire kisietek az utcára, hogy jobban körülnézzek, már a fénykarika is eltűnik. Bordáéké a ház, két kutyájuk veszettül ugatja a holdat. A rózsafánk egyik ága karistolja a házuk hátfalát; Borda néni másnap megkér, hogy vágjam le, egész éjszaka hallja. „Hallom, hogy kapirgál a falon.” Borda bácsi pár hete halt meg.

 

Három perc alatt öt remekműpillét pusztítottam el, mert zavartak, idegesítettek. (Hogy fognak mégis élni egy pillanatra, ha mondjuk, ötven év múlva, véletlenül olvassátok ezt!)

 

*

 

Egy fecskepár őrjöng szelíden-meghatóan a veranda eresze alatt. Van itt már két fészek, üres, de az nem kell nekik. Megszállottként építenek egy harmadikat. Először a ruhaszárítón ülnek és cseverésznek; feltételezem, hogy a nyálat cseverészik ilyenkor össze (ahogy mi is termeljük, különböző szájfintorokkal) – aztán sutty, kis idő múlva apró ragacsgombóccal térnek vissza, a csőrük közt forgatják. Közben el-elröppennek, még mindig a gombóccal, és csak jó negyedóra múlva repülnek fel az eresz deszkalapjához, ahol a mű készül. A gombóc odaragasztása váratlanul rövid ideig tart, alig másfél perc. Vagy nem dolgoznak elég gondosan?! A készülő fészek alatt, a téglán, már söpörni lehet a lepergett, kemény gubacsokat. S mintha fönt a deszkán is eluralkodna a hanyagság és szeleverdiség: majdnem harminc centiméter hosszan egy-egy magános sárgombóc, összevissza, elég messze egymástól. Rögtönzés? Próbálkozás? Helykeresés? Igaz, némelyik gombócot úgy-ahogy megpúpozzák, de aztán hagyják azt is. Elégedetlenül nézem ezt a kapkodást. Végül mégis kialakul valami sejthető pont, ahol a fészek végleges alapkőletételére sor kerülhet. Este villanylámpával nézem. Rendben. A deszkán – ahol egyik „pont” se jobb, se kedvezőbb a többinél – mégiscsak kijelölődött az az egy, a mégiscsak egyetlen, ahová a fészeknek kerülni kell. S máshová nem – reménytelen minden rábeszélés. És ott már csakugyan tornyosodnak a sárgombócok. De hol tartok én?

 

*

 

Olvasom, hogy Kerr, a megvesztegethetetlen, hosszú éveken keresztül úgy írta a színházi kritikáit, hogy soha egy színészt, rendezőt nem ismert személyesen. Még azt se tudták, ott van-e a színházban vagy nincs, úgy őrizte az inkognitóját. Ez tetszik nekem. – De ugyanígy az is, hogy a XIV–XV. században, Japánban a költők öt-hat álnéven írták verseiket, s halálukig nem igyekeztek leleplezni magukat. Hagyták a filológusokra. Micsoda belső, személyes, templomi csendje lehet egy így létrehozott műnek! – Él a Hawjanka lejtőjén egy virág, nyílik, elszárad, soha senki nem látja; pontosabban, egyebet se látunk, csak azt, jobb pillanatainkban.

 

*

 

Mea culpa: ennyire élesen még sose villant rá a szemem, gondolatom: együgyű. Pontos, érzékletes, láttatva-gondolható. Nem két-, hanem egy-ügyű. Az, ami. Másképp ki se lehetne fejezni jobban. Gyönyörű.

 

*

 

Meteorológia. A gépben a papír. Vár. Pokoli. Tiszta, hibátlan ég, bármit felvesz. Meghasadni nem akar.

 

*

 

Megint a fecskék. Sokáig azt hittem, a vibrékonyságuk miatt nem tudok tartósabban kapcsolatba lépni velük – csak mint a surranás, megérintenek, súrolnak, szüntelenül itt vannak, ott vannak a közelemben, mégis megejtően és megfoghatatlanul másutt – egy másik dimenzió idesurrant-villant, testszerű árnyékai. – De mégsem: fejük fekete tollazata úgy összemosódik a szemük sötétjével, hogy a „pillantásukkal” nem tudok kapcsolatba lépni. Innét a bizonytalan érzés, ami a láttukra mindig elfog.

 

*

 

Csak emlékben lesz felfoghatóvá a valóság; az teszi valószínűvé. Önmagában a valóság? Önmagában az emlék? Igyekszem kiegyezni magammal: ingázva valóság és emlék között, az ingázás közben, halálbizonyos, hogy valószínűleg vagyok.

 

*

 

Álom, közvetlenül ébredés előtt: egy hatalmas fa repedésében, szinte hangyaként; mint egy gigantikus tordai vagy colorádói hasadékban. Bolyongás a világfában. – Nyugodt, békés vagyok; és mulandó. De megfoghatatlan ez a mulandóság. Túlrettegünk mindent.

 

*

 

Halál – félni akkor kellene (lehetne) tőle, ha tudnám, mi az. Amiről tudom, hogy micsoda (nekem legalábbis), numinózusabb az alternatíváiban. Éppen az ismertségével kelt gyanút, s egyben bizalmatlanságot, hogy tudniillik valójában más, mint amit mutat. Ismert – tehát emberibb, emberibben átfogható. A félelem legalsó rétege pedig mindig emberi tapasztalat és üledék. Az ismeretlennel szemben viszont: hazárd kíváncsiság. Olyan erős és kihívó, hogy utána-mellette jöhet csak szóba a félelem. (Mert szóba jön – természetesen.)

 

*

 

Üvegfal mögött a szeretet. És tele légypiszokkal az üveg.

 

*

 

Unalmasak ezek az eklekticizmus körüli viták. Eklektikus. Ugyan, mi nem az? Minek nincs „bibliográfiája”? A rangunk: ahogyan megismételünk.

 

*

 

Jegyezgetés… – Addig rendezgetni a lakást, amíg belefáradunk lakni benne? – Fontos „tartalmaid” a rögtönzés álarcában buknak ki; s hidd el nekik, hogy kegyelmi rögtönzések, így nagyobb bizalommal lehet elviselni az üres napokat. Miféle mesterség ez? Az állványzat totális felöltöztetése, totális lerombolása. Két azonos súlyú pólus, ösztök, nosztalgia, valóság. Szüntelen indulat, hogy életre gyilkold magad. Szakadj meg. Bele. Tőle. De főképp: érte.

 

*

 

Mariska néni hirtelen lefogyott az utolsó hetekben. Halkabb, tűnődőbb, mint eddig. Vénasszony barátnőivel is úgy beszélget, mint aki nincs jelen egészen. Beszélgetés közben hirtelen elnéz, s valami mikrotörténés ragadja meg a figyelmét: egy ág rezzenése, madárrebbenés, egy födő megcsusszanása a konyhapolcon. Délután kilép a verandára, tétován megáll, a nap süti az arcát. Kérdezem, hogyan érzi magát. „Hát, csak, csak…”, mosolyodik el. Kislányos a mosolya, s ez az árulkodó. Idős asszonyok arcán gyakran jelenik meg tűnődő-kislányos mosoly, mikor a halál már nincs messze. S ez most annyira ilyen volt, hogy muszáj lejegyeznem, dátummal. Pedig zavar is, hogy lejegyzem, s még magam előtt is titkolnám – a kísérletíz zavar. S hogy tulajdonképpen az is. Viviszekció – csak éppen paragrafus nincs rá. Ha akarom, ha nem, várakozom.

 

*

 

Az átmeneti járja körbe a véglegeset; és mindig körbejárja; és egyedül erről lehet csak szó. Ezért fontos, hogy állításaink megfeleljenek annak az igénynek, hogy az alkalmi-véglegesség mértékét megüssék.

 

*

 

Ma dőlt el. Más az utcáról felszüremlő zajok visszhangja, tónusa, egyszerre élesebb és tompább. Akárcsak a színek. Elakadt tevékenység. Rakosgatások napja. Utazás előtti hangulat, s mégis lehorgonyzottabban, mint máskor. Hangsúlytalan ünnepe egy tartós döntésnek. Reflex: bezárni az ajtókat; helyére tenni. A tárgyak múzeumi elhagyatottsága. Egy most már soha meg nem kezdődő megnyitó előérzete. Hosszan az ablak mellett, a függöny mögött. A szoba űrt, teret készít elő, melyet majd meg kell tölteni téli meleggel. Kilakoltattak, elszállítottak – csak éppen pontosan nem lehet tudni, hogy kit vagy mit.

 

*

 

Az ember nézi, tudomásul veszi a kínai „tényeket”, s nem tud leküzdeni valamiféle zavart, tétovaságot a véleményalkotásban. Metafizikai racionalizmusuk korántsem friss ideológia, több ezer éves, s mintha létezési közérzetüknek eredendő sajátja volna. Ez tenné lehetővé, hogy a Természet józan rejtélyességével legyenek olyanok, amilyenek? Az a képességük, hogy a metafizikai tartományt ne kivetítsék, ne leválasszák az úgynevezett értelemmel átvilágított tartományról, hanem „egymásba domesztikálják” a kettőt? Marxizmus-leninizmusuk érinti ezt a közérzetréteget? Még nyitott kérdés, hogy a kezükben-gyakorlatukban mivé válik, végül is. Marx marxizmusa mögött, jobban vagy kevésbé, a keresztény Európa eszme- és eszményvilága áll penetráló előzményként (az esszénus-előzményről sem feledkezve meg) – ami Kínát megkésve sem igen érintette, még kevésbé, mint Indiát. A rövid léptékű politikai számítgatások mellett alig esik szó ezekről a valóban távolba mutató összefüggésekről.

 

*

 

Túl nagy biztonságérzettel kezdődött a nap. Tanács, még időben: vigyázatlanul, hogy érvényesülhessen a legrejtettebb.

 

*

 

Napos kiskacsák a markomban. Nemcsak látom; fogom, érzékelem a sárgát, a színt. Magát a színt. – Fekete macska a fűben. Extravagancia. Nonkonformizmus. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy magányosabb a többi macskánál.

 

*

 

Előrehaladott állomás, mikor már lehetséges hátat fordítani egy olyan komolyságnak, amelybe belerokkantunk, de megszereztük vele az egészséghez s az iróniához való jogot…

 

*

 

Egy gyermek szeme; kis pauza, erőgyűjtés, hogy megbocsáthassak magamnak.

 

*

 

„Ajánlat – nézzétek, mérjétek halálom után, hogyan, mennyit nől a hajam, körmöm. Kis együttlét még a party után; elbambulva, elnémulva, de mégis együtt, a tünetekkel. Hajnali piszkos-szürkébe bomlik át az élethossznyi mégis-szép éjszaka. Csikk, bor, füst. Ételmaradék. Dermedt szag. Csatatér asztal és szoba. S ti is borostásan! És a kelleténél hosszabb körmök! Aztán annyi se. Salut!”

 

*

 

Félig földbe nyomott gumibaba a szemközti ágyásban. Fehér volt, de már nem is emlékszik rá; a gumi repedezik. Az arcán gumó-zuzmó-gomba mosoly. Archaikus. Ha egyszer ilyen élő-élettelen lénytorzók nőnének ki a földből! – elvetélt rögeszméink, indulataink és vágyaink hordozói. Ha váratlanul a föld így is „részt venne” bennünk! Képzeljük el a poklot-édent ilyennek – egy ilyen naturában bolyongani az örökkévalóságig…

 

*

 

Odaát, a marosi Duna-oldalon, erősen sárgás fény gyulladt ki éjszaka kettőkor (nem műfény) – magas, mint a föllobogó tábortűz, az alakja azonban nem változik, nem zsugorodik, nem nől. Teljesen mozdulatlan. Mögötte házkontúr, a szobában halvány villanyfény. Egyszerűen eldönthetetlen, hogy mi a csuda ez a fénylő sárgaság. Ilyen apró esztelenségek-rejtelmek annyira tudnak izgatni, hogy legszívesebben azonnal csónakba ülnék, ellenőrizném… – Hillaryt faggatták egyszer az újságírók, hogy mi vitte rá a Himalája megmászására. Mert ott állt, mondta kis gondolkozás után; és ezt mindjárt kőbe is kellene vésni.

 

*

 

Nem kedvelem a harangszót nappal (különösen délelőtt); de mért kedvelem jobban este, alkonyatkor? Milyen gyermekkori emlék? Mit rögzít, aminek a tartalma elveszett? Valamiképpen összefüggés a halállal? Tulajdonképpen alkonyatkor kéne; legalábbis megkezdeni; a természet ritmusához alkalmazkodva.

 

*

 

Szeretem a fákat, nem is annyira az erdőt, mint inkább egy fát, néhány fát együtt. Őshelyzet, őssors. Faság. Így és itt indokolt felvetni minden végső kérdést. „Mit csinálsz? Mit tudsz, azon kívül, hogy vagy?” Egy erdő már összemeséli a válaszokat; ott már absztrahálódik a személyes csodám, ha ugyan nem önelveszejtésbe torkollik a rám pazarolt egyéni. Kimosott gyökerekkel, de valahogy mégis, akárhogyan is – lenni egy fának. „Mit tudom én! Totálisan vagyok. Ez nem elég? Nem mozdulok. Adom a mintát, a példát, hogy a mozdulatlanság túl van a mozgás gyermekjátékain. Azaz magamba sűrítettem minden lehető elmozdulást: Bennem oltják ki egymást, hogy hozzám viszonyítva tudjátok, mi ez, mi az. Csak a termésem rohad, a példám nem.”

 

*

 

Természetem formálódása (deformálódása) áldozata írói törekvéseimnek – vagy fordítva? Haszontalan, de valós töprengés.

 

*

 

„Szürke eminenciás.” Némiképp mindegy, hogy materialista vagy idealista módon képzeljük el a világot. Valamiképpen mindenképpen kitaláljuk a Jóistent, és tartunk tőle. S egyúttal fontos megkülönböztetést is teszünk: a cézári helytartóktól félünk, a szürke eminenciás Jóistentől csak tartunk.

 

*

 

Karácsonyfa maradékát égettük a teraszon. A szag! S végre füst, amelyet öröm nyelni, harapni. Nagyon megkívántam a havasokat újra. S erdőtüzet – nem csak máglyarakást. Mentségül: csak a természeti katasztrófák tudnak esztétikusak is lenni.

 

*

 

Idegen nyelvű kiadás. Külföldi nő ingere. Valahogy aztán mégsem elég. Visszajár, hogy az első lefekvésem mégiscsak Báta közelében esett meg, a mezőn, viharban, szénaboglyában.

 

*

 

Napok, napok, napok – és lehetetlenség róluk elfogultan, lehetetlenség tárgyilagosan írni, olyan fokozhatatlanul valóságosak, jelentéktelenek, minden látványosság nélkül perdöntőek. Az elvontabb tematikák, könyvek most jobb menekülés – távolabb tartanak magamtól.

 

*

 

Szórakozott könyvkeresés a polcon. Szórakozott lapozás; Lermontov. Aztán órás álldogálás, könyvvel a kézben. Igen, csak beszéljünk a Démon jogáról és időszerűségéről! Lermontov is ettől olyan modern. Direkt viaskodik vele – még ha áttételeken keresztül is. Ez a mi formánk. Ő beszél belőlünk; nekünk.

 

*

 

Életem első (s eddig is utolsó) darabfordítása egy Achard-vígjáték lett volna – életmentő pénzszerzés. Aztán valamilyen politikai megfontolás alapján (ugyan, mi lehetett?), a megbízás kútba esett. Pedig illett volna írói pályafutásomhoz, hogy egy vígjáték segítsen életben maradni… Így csak az maradt – nemes bosszú –, hogy még a III. Richard-okat is igyekeztem vígjátéknak venni.

 

*

 

Álmok: vagy kivégeznek, vagy megszégyenülök. Nappalok: szeretnek, pénzt veszek fel, tűrhető kritikát is kapok. – Valami nem stimmel – emelem fel az ujjamat, és nevetek a tükör előtt. S valahogy föntmarad az ujjam a levegőben. Az ember fütyörészik ilyenkor, és keskenyebbre húzza a szemét, benéz az ajtó mögé. Mégis nyoma marad, mint valami pötty.

 

*

 

Feladni mindent, legyűrni és legyőzni mindent – ugyanannak a gyengeségnek elképesztően kitartó kulimunkája szükséges mind a kettőhöz…

 

*

 

A történelem – csak ne kellene mindig az ablakkal szemben ülni!

 

*

 

Burckhardt, pszichológusként: a becsületérzés a lelkiismeretnek és önimádatnak különös keveréke, sok bűnnel összeegyeztethető, önáltatásra hajlamos, de minden nemesség és tisztaság támaszra találhat benne. – Fogas kérdés, hogy az igazán nagyszabású bűnöket mi motiválja… Folyton és újra visszatévedek ehhez a kérdéshez. Már terhes is; de mégis csak egykérdésű bírája tudnék lenni a koromnak. Addig kérdezni ugyanazt, míg már-már felmentésre méltó választ kapok?… Ami bármi áron, de a jövőt létrehozza, az mindenestől nem ítélhető el?… Nem, ez nem rám szabott okoskodás – hiszen minden napom minden perce abból áll, hogy elítélek, visszaítélek, elítélek, visszaítélek…

 

*

 

Egy tájról beszélni nekem mindig vetkőztetőbb, mint a gondolataimról.

 

*

 

Néha olyan világot képzelek el, ahol egy adott ponttól való távolodással teremtem az időt, az adott ponthoz való közeledéssel fogyasztom… Érdemes volna kidolgozni, hogy milyen reflexekkel, közérzettel stb. lehetne és kellene élni egy ilyen világban. Már gyermekkoromban is kísértett valami hasonló, és Gumiland-nak neveztem el (a land titokzatosabbá tette). Akkoriban inkább csak az idő térvonatkozása foglalkoztatott és szórakoztatott – kevesebb idő, gyorsabban letudott, sőt megsemmisített tér… Az efféle nagyszerű játékot ígér. Ma már kevésbé derűsnek találom ezt a játékot. Mi zavar? Veszítem el a képességemet? kedvemet? – tudniillik ahhoz, hogy a kihúzott „gumit” visszaengedjem. A nyugalmi nullpontban kétségkívül ott a játékhalál. S a nagy attrakció éppen az: két cigaretta, két szeretkezés, két sikerültebb mondat között Gumiland nullpontjába szédülni, aztán vele együtt kinyújtani magunkat újra… Mi zavar ebben? Nem tudom. Ezzel még foglalkoznom kell. Ki kell dolgoznom Gumiland pszichoteológiáját. Vagy valami hasonlót. De abbahagyni ezt a játékot, úgy látszik, nem lehet. Akkor pedig ebbe kell belehalni. S szinte bizonyos, hogy soha semminek nem fejeződik be a vége.

 

*

 

Szent Jeromos még háromszáz év múlva is elégtétellel állapítja meg, hogy Perszeusz „tűzbe dobta homályos verseit, hogy a láng felvilágosítsa őket”. Ki vonná kétségbe az indulat nemességét és tisztaságát? De az is biztos, hogy keservesen megsínylettük (s fogjuk is) a minden iránti kíváncsiság szenvedélyének hiányát. Legalább szomorúság lett volna benne! „Világmegőrzőre” volna szükség, ahol egy példányban minden, mindenkor, mindenkinek a rendelkezésére áll.

 

*

 

Simone Weil: „Egy embernek, aki egyedül volna a világmindenségben, semmi joga nem lenne, csak kötelezettsége.” Kevesen értették meg jobban a magány felemelő poklát, mint ő.

 

*

 

Borbélynál. Most borotválták meg a szomszédomat, az álla mélyedésében még ott fehérlik a púder csíkja; a másik most ül bele a székbe, a bőre olyan feszes, mintha a tűszúrást se venné fel, visszadobná a tűt… – Hát jó. Rendben. Nincs szünet. Egy félórára elmerülünk a szakmában, a magunk módján.

 

*

 

Múzeumi élmény: az elévülés dicsérete.

 

*

 

„Oh Lebensmitte, oh feierliche Zeit!” (Nietzsche)

Egy tájba lépek ki, ahová a másik már nem követhet – de azért még változatlanul itt vagyok köztetek. Sőt még csak most kezdődik minden…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]