Notesz
A tapasztalat (a tapasztalhatóság) – nem szélsőségesen fogalmazva, csak másképp – a felületet hitelesíti és szentesíti: a felület produktumainak létrehozója és mankója. S a felület a mélységével téveszt meg. Röviden: olyasmire dolgozunk ki gyakorlatot, ami eredetében téves. És az egymásra rétegeződő, egymást átjáró, tapasztalattal fémjelzett megvalósulások térképén módosítgatunk és tervezünk. S csodálkozunk, ha a történelem nem változik, csak variálódik. Ebben a vonatkozásban – talán korszerűtlen eréllyel, de szoktatnunk kellene magunkat egy újfajta kételkedéshez: a tapasztalat önmagán túlmutató megéléséhez.
*
Meditációs téma: kritikátlan létfenntartási ösztön.
*
Statisztikai szemlélet – fantomizált összefüggések.
*
„… szavaik eleget tettek az ésszerűség elvének, ami pedig elegendő ahhoz, hogy megcsalják és félrevezessék az ostoba sokaságot: ilyen volt T’o Hiaho és Wei Mon” – olvassuk a régi kínai filozófiai szövegben.
*
Alternatíva: öncélú bűnösség – szándékhoz, tervhez, célhoz szabott bűnösség.
Csak végzetet, predesztinációt, géneket, hormonokat büntethetek meg? Úgyszintén: csak a végzet, predesztináció, hormonok és gének ösztönzésére? Mit gondoljak az akaratom és szándékom tőlem független összetevőiről? Egyáltalán – mit gondoljak? S mért gondoljam, hogy én gondolom? És miért ne gondoljam?
A jogfilozófia, a jogszolgáltatás: a létfilozófia praxisa – kellene legyen.
*
Ész-vallás elképzelhetetlen; csak papjai lehetnek.
*
Beckett írja: valójában egy lényeges kérdés van – Isten léte vagy nemléte. Csak író merte (merhette) kimondani századunkban ilyen egyszerűen, iskolásan, közönségesen a tényállást. Amit a homlokzatviták elfednek. Ilyen hangsúllyal egy pap már rég nem mondhatja ki.
*
A determinizmust is hozzá kell segíteni „önmagához”?
*
Az okozatiság: a szenvedés. A váratlan, a kiszámíthatatlan: mindenképpen csak sorsszerű.
*
Munch: mindennek misztikája egyetlen képbe sűrített fejlődés.
*
Vajon beszélhetünk az emlékezet funkciójának gyengüléséről; sőt az emlékezet lassú „kiszereléséről” vagy legalábbis a kísérletéről? Ami helyettesítené: a pillanat igényére művi módon előhívott és tárolt adatok; s azok alapján a kalkuláció, a totális áttekintés – az idődimenzió múlást sugalló megélése nélkül. A kívánt múlt „gombnyomásra” berántódik a pillanatba, ott összegeződik: a t egybeesik az s-sel. Fordított Orpheuszként tehát; nem személyesen visszafordulni, hanem „betáplálni” az élő világba Eurüdikét, hogy kéznél legyen – Plutón segítsége nélkül…
*
Eliade-nál a les autres (mások) és a les inconnus (ismeretlenek) – valamint Sartre-nál a les autres: gyökeresen más jelentésű és hangsúlyú. Eliade a mitológiaiból, mitikusból indul ki, a létérzékelést alapvetően és nem megváltoztatható módon oda gyökerezteti; Sartre logikai metszéssel választ le és választ el a mástól. Eliade szemlélete szerint valójában nincs más, csak föl nem ismert saját van (valami, ami saját is) – Sartre-nál végérvényes és megváltoztathatatlan a más-ság; akár Leibniz monászainál, csak itt a prestabilált harmónia helyét (ami a monászok korrespondeálását biztosítja) a döntés tölti ki mint pszichofilozófiai alternatíva (tudniillik, hogy így vagy úgy döntök). Amivel csak a korrespondeálás lebonyolódása magyarázódik, nem az ontológiája.
*
Lukács totalitáskoncepciójában mintha egy apostata őrizné meg és értelmezné újra, amit ontikus és metafizikai motivációiban megtagadott. Nem kevesebbet kíván a művészettől, hogy „reális” lehessen, mint azt, amit a teológia és katekizmus tételez a végső, a „totális realitásról”. Ami az ő szóhasználatában dekadencia, az a teológia szóhasználatában eretnekség. Az úgynevezett nagyrealizmusban a kinyilatkoztatásszerű (ilyen igényű) totalitás gyümölcsét, eredményét becsüli. Valamiféle monopolizált objektivitásra alapozott monopolizált realizmust. Az erre épülő esztétika szigora sem lehet más, mint „religiózus”.
*
Állítólag Illyésnek mondta egyszer Lukács: „Onnét az energiám, hogy kioltottam minden személyes, belső életet.” Monumentális törpeség. Ez is szempont lehetne az életmű elemzésénél; korai és késő művek szembeállításánál. Tudniillik ami felé indult; s ahogy egyre gazdagabban árnyalt és elemzett lett az alacsonyabb égbolt. Valahogy mindig Spencer jut eszembe: a pontos, mindenre kiterjedő, nagy (történelmi) távlatokba belerendszerezett áttekinthetőség és tudhatóság – pozitív termékeként egy „bizonyos” bizonytalanságban, szüntelen lehetőségben revelálódó nyitottság hiányának; vállalt megkerülése az ontológiának, ontológia címén; a megoldhatatlannal való, logikailag hazárdabb birkózás (és személyes birkózás) csődjének elhárítása – más természetű többleteredménnyel. Kérdés: a csak azért is vállalt ilyen csőd csakugyan „lemarad”-e az igazság megközelítésében? Nem hiszem.
*
Tehát: kaland. Vagy: Kaland.
Vegyünk egy példát. Minthogy sánta vagyok, botot vágok magamnak, hogy hozzásegítsem magamat a járáshoz. Végül is mindegy, melyik végére támaszkodom. Mindenesetre: az egyikre. S megszokom, hogy az egyik vége van a kezemben, a másik a földön. Kinevezem az egyiket a bot tetejének, a másikat a végének. Persze, nagy dolog a szokás, a folytonos használat. A praxis. A boton is nyomot hagy: a feje lassan kifényesedik, s még alkalmazkodik is kissé a kezemhez; lekopik valamennyi az érdes felületéből, a kezembe kopik bele. Mint ahogy a „vége” a földdel való érintkezésbe. Mindez a napnál világosabban igazolja, bizonyítja, hogy melyik a bot feje; s már hajlandó se lennék fordítva használni – pedig hiába, a bot mégis csak bot maradt, és fönt is, lent is botvég. Metodika, praxis. Semmi több.
*
A konkrét feltétlenül a valóságról beszél? Ugyan! – A nem konkrét feltétlenül meghamisítja a valóságot? Ugyan! Sem egyikben, sem másikban nincs egyértelmű biztosíték: egyedül az én szeszélyemben; noha én magam sem tudom eldönteni, hogy a szeszélyem csakugyan az enyém-e. Amiben megfontoltan hihetek: hogy a szeszélyem többé-kevésbé célravezetően tud tájékoztatni egy bizonyos, lehetséges milyenlétről; a mibenlét pedig nyugodtan kihúzható a szótárból.