Az elemekről, szabadon

A tenger, a nagy víz látványa kimossa belőlünk a gondolatokat? Vegyük szó szerint: mit tegyen mást a víz? Mos, kilúgoz, szétbont, föllazít, ellensége a közönségesen látható szerkezeteknek, struktúráknak, viszonylag tartós formáknak. Ilyesmit művel a gondolatainkkal is; igyekszik föllazítani, szétoldani a szerkezeteit; igyekszik magához hasonítani, ösztökél, hogy tartsunk vele lépést. A víz az elemek középarányosa; a közönségesen láthatónak-foghatónak határproduktuma, amelyen túl a még látható tűz és a se nem látható, se nem fogható levegő áll. Híd és választóvonal. Az anyag androgin fázisa: csak a szilárd segítheti tartós-szemléletes formához. De még így is: fékezett, mégis állandó mozgásával figyelmeztet, hogy a meder Prokrusztész-ágy a számára.

Ha az elemeknek hierarchiájuk van – nekünk érzékenységünk, hogy rokon válasszal visszhangozzunk rájuk, szellemi-lelki közérzetünkkel. A víz és tűz szemlélése merőben más kényszer, ösztönzés és vonzás: de még a természetes határán belül. A levegő viszont már túl van a természetesség határán: se nem fogható, se nem látható. Nem szemléletes, nem is fordítható le semmilyen szemléletes képre – ennyiben adekvát a gondolatok legelvontabb formációival. Kívül esik a varázskörön, amelyen belül tudunk csak érzékelni, közönségesen tapasztalni, s jelet adni magunkról. A levegő a misztikusok utolsó állomásán, a fénylátomásokon is túl van. Zsúfolt és telített semmi, a legparadoxabb sűrűség, a Nirvána közege. Az elemek hierarchiájában a csúcs: az anyagnak – magát mégis megőrző – önfeláldozása. A fényben (tűz): a misztikusnak a még felismerhető énje és személyisége ég el, s mintegy önmaga jelenlétének végsőkig sűrített fókusza adja fel magát – pontosabban, adja át magát. Ami felé a víz vonz – mint látvány, mint elemi ránk hatás –, olyan állapot, mely csupán a gondolataink szerkezetté formálódásától igyekszik megszabadítani, de nem igényli énünk és személyiségünk feladását és „átadását”. A víz az amorf emocionalitás eleme; illetve magasabb szinten a kontemplációé, mely még mindig csak elvegyít a „mással”, és nem azonosít vele az önmegfeledkezés teljességig. A beavatás: látni és gondolni tudni a levegőt.