Közérzettünetek

Film a filmen belül (például a Dillinger halott című filmben) – vagy a nem hallható belső monológ a magnóra vett belső monológ mellett (az Utolsó tekercs-ben): mindkettőt úgy vehetjük, mint a „kétdimenziós” átélés mindennapos gyakorlatának művészi kisarkítását.

Amiről szó van ilyenkor: a magány dramatizálása, lakályosítása, berendezése, az elidegenedés kétségbeesett humanizálása.

 

De hasonló indítékú kényszerek és technikák a szexuális önkielégítést elősegítő imitációs tárgyak- és szerkezetekkel kapcsolatban is: jelzik a konfliktust a nemi tudattal, a „nemmel” mint determinánssal. Androgin-vágyak és képzelgések „technizálása”. Azaz: alapvetően a másik, a más kiküszöbölése – és megteremtése az én-ben.

 

Általában: ellenösztönök a sokkal, a tömegessel, a birtokolhatatlannal, a számba nem vehetővel szemben.

 

A skizoidság mint a lehetséges személyes harmónia feltétele?

Eddig nem ismert problémája a nem másra kiáradó, hanem öntároló jellegű szeretetnek és érzelemnek?

 

A metafizikai magárahagyottság közérzete, ilyen értelemben: 1. csalódás a „kiáradó” isteni szeretetben, mivel nem tapasztalható; 2. amennyiben azonban mégis van isteni szeretet, az csak öntároló lehet; 3. akkor pedig, ami ehhez hasonló az emberi pszichében, az végül is a legmagasabbrendű mintához alkalmazkodik.

Következésképp: lehetséges mások (és megnyilatkozó isten) nélkül is teljesnek és egésznek lenni?

Sőt – így volna egyedül lehetséges védekezni az élet és lét „botrányai” ellen?

 

(Csupán rögtönzött szempontok korunk nyíltabb vagy rejtettebb közérzettüneteihez, neurózisaihoz. Teorémaként nyilván nem új, de társadalomtudományra, szociopszichológiára, művészetre stb. lebontva még mindig eléggé kiaknázatlan.)