Két tanmagyarázat
(Mitológiai szeminárium) – Tehát: Prométheusz először a titánok oldalán harcol az Olümposziak ellen. A titánok nem fogadják meg a tanácsát, hogy előrelátással, józanul dolgozzák ki a stratégiát; helyette a megfontolás nélküli erőszak mellett döntenek. Prométheusz ekkor áll át az Olümposziak oldalára. Tanácsára Zeusz kiengedi Tartarosz foglyait (Küklopszokat, Százkarú óriásokat) – s ez biztosítja a győzelmet. A Titánok lesznek a Tartarosz foglyai. De mi legyen Prométheusz jutalma? Zeusz jobbján ülni? Prométheusz nem fogadja el. Új világot teremt, amely majd – túl a meglevőn – átalakítja Zeusz birodalmát is. Elindul, és embert teremt a néptelen földnek; akinek a védtelenségét és gyengeségét az eszköz ellensúlyozza. Csak egyet titkol el Prométheusz: hogy mikor éri utol az embert a halál. Zeusz látja, hogy az istenek világa az ember világa lesz. Irigység fogja el, s megparancsolja, hogy legalább mutassanak be áldozatot az emberek. Prométheusz beleegyezik, és lakomát rendez: szarvasmarha a terítéken. Prométheusz osztja szét a darabokat. Zeusz választ. Egyik halom csupa jó falat, beborítva belekkel; a másik csupa csont, letakarva fehérlő
zsírral. Zeusz az utóbbit választja. Megtörténik az első becsapás és csalás; az ember életrevaló. Stb.
(Népmesei szeminárium) – Mottó: „A termő fát aki ide hordta, / Ugyanazon ember a termését elhordja.”
Tehát: Árgirus királyfi, a nagy célok, a salaktalan és távoli boldogság megszállottja, vándorútja során három szegény ördöggel találkozik. Kezükben van a boldogság kulcsa: a bocskor, az ostor, a palást; s szét is osztanák egymás között numerikus igazságossággal, de azt tapasztalják, hogy a három varázseszköz külön-külön inkább káros, mint előnyös. A megoldás az lenne, hogy egy akarattal összefogjanak. De ezt már képtelenek felismerni és végrehajtani. Árgirus – ahelyett, hogy felvilágosítaná őket, mi az ő saját közvetlen boldogságuk feltétele – versenyt futtat velük a dombra: aki elsőnek odaér, azé mind a három varázseszköz. A három ördög rááll; ki ne akarna saját maga boldog lenni? Amíg a dombig futnak, Árgirus magához veszi a bocskort, az ostort, a palástot, hogy segítségükkel megtalálja a királylányt; ami neki is csak úgy sikerülhet, ha előbb kifosztja a három ördögöt. Mégis jó lelkiismerettel teszi meg, mert hisz benne, hogy ha a királylányt megtalálja, maga a Boldogság valósul meg. S ebben a hitében még az sem ingatja meg, hogy a három
szegény ördög megátkozza.
Közérzettünetek
Film a filmen belül (például a Dillinger halott című filmben) – vagy a nem hallható belső monológ a magnóra vett belső monológ mellett (az Utolsó tekercs-ben): mindkettőt úgy vehetjük, mint a „kétdimenziós” átélés mindennapos gyakorlatának művészi kisarkítását.
Amiről szó van ilyenkor: a magány dramatizálása, lakályosítása, berendezése, az elidegenedés kétségbeesett humanizálása.
De hasonló indítékú kényszerek és technikák a szexuális önkielégítést elősegítő imitációs tárgyak- és szerkezetekkel kapcsolatban is: jelzik a konfliktust a nemi tudattal, a „nemmel” mint determinánssal. Androgin-vágyak és képzelgések „technizálása”. Azaz: alapvetően a másik, a más kiküszöbölése – és megteremtése az én-ben.
Általában: ellenösztönök a sokkal, a tömegessel, a birtokolhatatlannal, a számba nem vehetővel szemben.
A skizoidság mint a lehetséges személyes harmónia feltétele?
Eddig nem ismert problémája a nem másra kiáradó, hanem öntároló jellegű szeretetnek és érzelemnek?
A metafizikai magárahagyottság közérzete, ilyen értelemben: 1. csalódás a „kiáradó” isteni szeretetben, mivel nem tapasztalható; 2. amennyiben azonban mégis van isteni szeretet, az csak öntároló lehet; 3. akkor pedig, ami ehhez hasonló az emberi pszichében, az végül is a legmagasabbrendű mintához alkalmazkodik.
Következésképp: lehetséges mások (és megnyilatkozó isten) nélkül is teljesnek és egésznek lenni?
Sőt – így volna egyedül lehetséges védekezni az élet és lét „botrányai” ellen?
(Csupán rögtönzött szempontok korunk nyíltabb vagy rejtettebb közérzettüneteihez, neurózisaihoz. Teorémaként nyilván nem új, de társadalomtudományra, szociopszichológiára, művészetre stb. lebontva még mindig eléggé kiaknázatlan.)
A történések megszavaztatása
Meggondolkoztató gondolat: vajon nem kellene a világi teológia lehetőségében hinnünk, ha a történelem megváltoztatásának a lehetőségében akarunk hinni?
Helyes minden körülmények között, jobb híján is megoldást erőszakolni, mikor úgy is tudjuk, hogy megoldásaink valójában nem megoldások?
Olyan bizonyos, hogy a véletlennek (életnek?) nincs stratégiája?
Veszedelmesnek látszik, mégis szükséges, hogy a talonban ennek a gondolatnak is helye legyen. A „spontán alakulás ésszerűsége” netán világosabbá tehet olyan „statisztikai összimpulzus-értéket”, melyet semmilyen intuíció, logika nem múl felül. Ezt nevezhetnénk a történés, az események, a történelem nyílt és szabad „megszavaztatásának”. Nem kevés áldozat árán, természetesen. Csupán nyitott kérdés: a „célra törő” történelemformálás gyakorlata követel-e adott esetben (s főképp hosszú távon) több áldozatot – vagy a „spontán alakulás ésszerűségéhez” jobban alkalmazkodó gyakorlat?
Az előbbi kevesebb alternatívával rendelkezik, mert eleve dönt a lehetőségek köréről; az utóbbi – a „folytonos lehetőségbe” helyezve bizalmát – természetesen többel.
A „humanista anarchizmus” (mely az utóbbira szavaz) lehet, hogy létrehozná hosszú távon az optimális boldogságot, még ha nagyon kis valószínűséggel is. Az viszont újabb nyitott kérdés, hogy a „folytonos haladás” távlatában-e; s ennyiben feloldhatatlan ellentmondást is sejtet boldogság és haladás között.
Metafizikai sértettség – metafizikai optimizmus
A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.
A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.
Az elemekről, szabadon
A tenger, a nagy víz látványa kimossa belőlünk a gondolatokat? Vegyük szó szerint: mit tegyen mást a víz? Mos, kilúgoz, szétbont, föllazít, ellensége a közönségesen látható szerkezeteknek, struktúráknak, viszonylag tartós formáknak. Ilyesmit művel a gondolatainkkal is; igyekszik föllazítani, szétoldani a szerkezeteit; igyekszik magához hasonítani, ösztökél, hogy tartsunk vele lépést. A víz az elemek középarányosa; a közönségesen láthatónak-foghatónak határproduktuma, amelyen túl a még látható tűz és a se nem látható, se nem fogható levegő áll. Híd és választóvonal. Az anyag androgin fázisa: csak a szilárd segítheti tartós-szemléletes formához. De még így is: fékezett, mégis állandó mozgásával figyelmeztet, hogy a meder Prokrusztész-ágy a számára.
Ha az elemeknek hierarchiájuk van – nekünk érzékenységünk, hogy rokon válasszal visszhangozzunk rájuk, szellemi-lelki közérzetünkkel. A víz és tűz szemlélése merőben más kényszer, ösztönzés és vonzás: de még a természetes határán belül. A levegő viszont már túl van a természetesség határán: se nem fogható, se nem látható. Nem szemléletes, nem is fordítható le semmilyen szemléletes képre – ennyiben adekvát a gondolatok legelvontabb formációival. Kívül esik a varázskörön, amelyen belül tudunk csak érzékelni, közönségesen tapasztalni, s jelet adni magunkról. A levegő a misztikusok utolsó állomásán, a fénylátomásokon is túl van. Zsúfolt és telített semmi, a legparadoxabb sűrűség, a Nirvána közege. Az elemek hierarchiájában a csúcs: az anyagnak – magát mégis megőrző – önfeláldozása. A fényben (tűz): a misztikusnak a még felismerhető énje és személyisége ég el, s mintegy önmaga jelenlétének végsőkig sűrített fókusza adja fel magát – pontosabban, adja át magát. Ami felé a víz vonz – mint látvány, mint elemi ránk hatás –, olyan állapot, mely csupán a gondolataink szerkezetté
formálódásától igyekszik megszabadítani, de nem igényli énünk és személyiségünk feladását és „átadását”. A víz az amorf emocionalitás eleme; illetve magasabb szinten a kontemplációé, mely még mindig csak elvegyít a „mással”, és nem azonosít vele az önmegfeledkezés teljességig. A beavatás: látni és gondolni tudni a levegőt.
Változatok az igen-re és nem-re
Azt, hogy anyagi felépítettségünk törvényszerűségei egybeesnek az egész mindenség anyagi törvényszerűségeivel, természetesnek vesszük. De mindaz, ami érzelmi, gondolati evidenciának bizonyul, azokra vonatkozólag már heves harcokat folytatunk, hogy vajon lényegszerűen beletartoznak-e a mindenségbe. Kérdés: ha anyagi felépítettségünk nem tud a mindenség törvényszerűségeitől függetlenedni, és jellemzőivel nem annak a jellemzője is lenni – hogyan képes erre az érzelem, a gondolat? Külön látszatvalóságok a valós valóságok mellett? S mi legyen a különbség a kettő között? Melyik valóságra támaszkodik a történelem, a szenvedés, a boldogság, az osztályharc, a csók? Naiv kérdések – de ami kérdés (kérdéssé) lehet, milyen szempontból és igazolhatósággal nem az?
Játsszuk tovább az alapjátékot. Ha azt gondolom, hogy van isten, azért gondolhatom, mert a dolgok létében van ilyen lehetőség. Ha azt gondolom, nincs isten, azért gondolhatom, mert a dolgok létében ilyen lehetőség is van. Ez legalábbis arra enged következtetni, hogy az igen és a nem csupán a mi pszichikumunkban kettéváló megközelítési forma; a valóság lényegét illetően nincs jelentősége. A valóságban immanensen nincs benne. Illetve: ugyanannak a Jelentőségnek két aspektusa. A valóság felismerésének folyamata mégsem állhat másból, mint kísérleti nemből és igenből; s a kettő keveredő árnyalataiból. A folyamat természete azonban – végső soron – nem ellenkezhetik a valóság természetével. Ilyen értelemben istenhit és ellenkezője is csak a folyamat távlatában tűnhetnek ellentétnek: mindkettő csak a folyamat során pszichikailag garantált döntés és választás. Jóllehet a döntés – ha csupán kísérleti módon is – a maga helyén és pillanatában abszolút érvényességet követel; különben nem döntés, hanem találgatás.
A találgatás – hipotézis – hasznos módszer, de döntésbe kell torkolljon, ahol abszolútnak vélheti magát. Tehát mindenképpen abszolút feltételezéshez jutunk; akár úgy, hogy az igen-nem szétválasztásban a pszichikumunk sajátosságát ismerjük fel, akár úgy, hogy döntésünket-választásunkat elhatároljuk a puszta találgatástól.
Meglehet, hogy az igen és nem egy magasabb rendű autonóm eldöntetlenben csendül össze, ami jellegének meghatározását illetően – a megismerés folyamatában – teret enged az igen és nem játékának. Amivel mintegy önmagának enged teret.
Ha a részen túlmutat az egész, feltehető, hogy a részértelmességen túlmutat az egész értelmessége. Másrészt: a terv túlmutat a tervnélküliségen. S ha maga a folyamat, maga a terv az értelmesség, másabbat akkor se mondtam, csak másutt és másképp jelöltem ki az értelmesség székhelyét.
Feltehető, hogy ami bennünk valóság, a mindenségben is az.
Csak az nem tehető fel, hogy ami a mindenségben valóság, teljes összetettségében bennünk is az.
Játék és nehézségek
(Ad libitum – ad infinitum) – A rendező elv mint rögeszme
a fenotípus (átvitt és általános értelemben is) mint rögeszme
az élet mint képlékeny rögeszme
a rögeszme mint kiválasztódás
az élet mint rögeszmék kiválasztódása
a kiválasztódás mint rögeszmék célszerűsödése
a célszerűsödés mint képlékeny rögeszme
a célszerűség mint már rögzült rögeszme
a rögzült rögeszme mint célszerűsödött képlékenység
a képlékenység mint célszerű célnélküliség
a célnélküliség mint célszerű rögeszme
a rendezőelv mint cél nélküli célszerűsödés
a cél mint célszerűen rögzült, magát kimerevítő, magát meghaladni nem tudó célnélküliség
a rendező elv mint magát meghaladni nem tudó, kiválasztódás nélkül is magát meghatározó, önmaga rendező elve
stb.
(Zsákutca) – A. elhatározta, hogy fényt derít X.-re. S hogy ezt éppen ő tegye meg, annál is ésszerűbbnek látszott, mert valahányszor X. megmutatkozott, A. mindannyiszor úgy érezte, hogy X. kimondatlanul is kérdést szegez neki –, ami:
többek között B.-re is vonatkozott, akiről A. csak annyit tudott, hogy az C.-nek tett olyan kijelentést, mely szerint A. X.-nek adandó válasza attól függ, hogy C. milyen kérdést tesz fel A.-nak őróla, tudniillik B.-ről. És hogy C. soha semmi biztosat nem tudhat meg D.-ről, csak abban az esetben, ha úgy tud válaszolni A.-nak, hogy annak alapján A. X.-nek adandó válasza ne csak magára A.-ra vonatkozzék, hanem B.-re, C.-re és D.-re is.
Miután mindez zsákutcának bizonyult – holott még a többiek szóba sem kerültek –, elhatározták, hogy összehangolják a szerepkörüket.
Mindenekelőtt C. tett fel olyan kérdést A.-nak B.-ről, ami csakugyan lehetővé tette A. számára egy olyan válasz alapjainak a lefektetését, ami után már C. is úgy tudott válaszolni A.-nak, hogy A. X.-nek adandó válaszát biztatóan vonatkozásba lehetett hozni B.-vel, C.-vel és D.-vel; s egyúttal C. előtt is kezdett megvilágosodni D.
Ez alapjaiban új helyzet volt, s első pillanatban ki is elégítette őket – de mindjárt újabb nehézségek is adódtak. Ugyanis D.-nek az a közlése, melynek az alapján hozzákezdtek A. X.-nek adandó válasza lefektetéséhez, végül is annak az E.-nek a közlésére támaszkodott, akinek Z. kérdésére kell majd válaszolnia, szoros összefüggésben A. X.-nek adandó válaszával; továbbá, amikor E. megtette a válaszát D.-nek, D. még semmi biztosat nem tudott C.-ről, és C. sem D.-ről – ami nélkül viszont B. sem tehetett akkor még biztos kijelentést A. X.-nek adandó (és B.-re, C.-re, D.-re is vonatkozó) válaszára, minthogy akkor még C. sem tette fel A.-nak a perdöntő kérdést…
Végül úgy döntöttek, hogy ismét új módszert dolgoznak ki; s ezúttal B. volt a kezdeményező, ő határozta el, hogy fényt derít X.-re. S hogy ezt éppen ő tegye meg, annál is inkább ésszerűnek látszott, mert valahányszor X. megmutatkozott, B. mindannyiszor úgy érezte, hogy X. kimondatlanul is kérdést szegez neki, amely többek között A.-ra is vonatkozott… stb.
Philosophia interrogatoria
Ha az Állag ontológiai egész, viszonyíthatatlan minőség, potenciális neutralitás – akkor meghaladhatja önmagát vagy csupán részletezheti?
Az Állag semmilyen folyamat hatására nem lehet több, mint amennyi, mert különben nem lehetne abszolút Állag?
Az abszolútban az abszolút jövő is benne van?
A jövő elhívatlan, látens jelen – vagy jelent meghaladó kiterjedés?
A jelent meghaladó kiterjedés cáfolata az abszolút fogalmának – vagy éppen szükségszerű átvilágítódása?
Az abszolút csak dinamikus módon lehet igazoltan abszolút, mert a dinamikus folyamatok teszik nyilvánvalóvá a minden lehetségessel való azonosságát?
Ami mozdulatlan: még igazolatlan vagy már abszolút igazolt?
Az abszolút igazoltság szintje felfogható olyan szükségszerűségként, ami a mozgásenergia abszolút kimerítettségével, tehetetlenségével – abszolút holtpontjával azonos?
Az abszolút holtpont egybeesik ugyanakkor az Állag abszolút jelen idejével?
A mozgást úgy is fel lehet fogni, mint olyan átmenetek sorozatát, melyek alkalmi-jelen idejű összességükben mindenkor az ontológiai Állag abszolút-jelen idejű mozdulatlanságát teszik ki?
A mozgás az ontológiai mozdulatlanság „élő” igazolása?
Minden létesülés olyan előhívott jövő, ami mégis egybeesik az abszolút jelennel?
S ha egybeesik a kettő: mi az a különbség, ami a létesülés aspektusából mégis megfogalmazható?
A létesülések megkülönböztethető minőségei az ontológiai minősíthetetlenség dimenzionált tükörképei?
A lét dimenzionált – és az Állag „a” dimenzió?
A mozgás „a” dimenziónak dinamikus lebontása és újra felépítése?
Ha igen: mit hódíthat meg a mozgás, ha a Világ nem tágulhat, mivel ő maga az Állag, ami csak önmagán belül mozoghat (szó szerint: „keserű levében”)?
Ha a Világ se nem nagy, se nem kicsi, nem végtelen és nem véges; ha mindez a jellemzés csupán a részek szempontjából jelent valamit, mivel lehetőséget nyújt a „pont” meghatározására: felfogható a „pont” olyan koncentrált formaként, amiben a legelsődlegesebben ragadható meg az önmagát minden minőség bekebelezésével semlegesítő ontológiai minősíthetetlenség?
A mozgás a Formával meríti ki az Állag variációs lehetőségeit s teszi nyilvánvalóvá az Állagot?
A Forma önkorlátozás, aminek révén az Állag szüntelenül élővé kivonatolódik?
A Forma tudatos önkorlátozás, aminek a révén az Állag leírhatóvá, átélhetővé is lesz?
A Forma az Állag lüktetése, ritmusa?
A Forma mozgásszövet?
A Forma mint érzékelhetőség és kiterjedtség, minden esetben fázis, csak állványzat, ami folytonosan lebontódik és felépül?
A Forma a Mozgás delelője, az Állagon belüli „fata morgana”, ami a változatok kifogyhatatlan jellemzésével a viszonyíthatatlan egyöntetűségről beszél (mint a tavon játszó fény, ami ahogy variálódik szaporodva-gyorsulva, úgy lesz egyre színezüstebb, mozdulatlan sík)?
A kimerült variációk végpontja az önmagába visszafordultság végpontja is?
Minél több a változat, annál jobban ismerhető fel az egyöntetűség?
A megtörténtség tényei az egyöntetűség részbizonyításai?
A fejlődés-haladás magába visszakanyarodó bizonyítódási folyamat?
A fejlődés-haladás távlata a végső egyöntetűség kikerülhetetlenségének igazolása?
A fejlődés-haladás értelmessége az Állag dinamikus kipróbáltsága?
S ha igen: az aktuális fázisok összessége és folyamata újra az abszolút egyöntetűséget adják ki – vagy a végső egyöntetűségnek is lehetnek egyre magasabb rendű fokozatai?
A létesülések sorozata újabb egyetemes minőséget is létrehoz – vagy csak a mindenkor meglevőt rendezi differenciáltabbra? A kettő között mi a különbség?
„A végső egyöntetűség egyre magasabb rendű fokozatai”: az abszolút teremtő öncáfolata is egyben?
Minden új létesülés lázadás, hogy az abszolút utolérje magát, az önmaga nyilvánvaló lekerekítettségét?
Az ontológiai Állag eleve hordozhatja, magában foglalhatja azt a többletet, amit a látens és dinamikus különbsége jelent?
Ez a többlet ellentétben áll a kikerülhetetlen egyöntetűséggel, megbontja azt? – Vagy valami módon azzal is szükségszerűen azonos lesz?
1. A lét a determináltság miatt abszurd: mert végigpergetése az eleve kimértnek?
2. A lét az indetermináltság miatt abszurd: mert kiszolgáltatottja a „bármivé-bármilyenné-lehet”-nek – a magát relativizáló véletlennek és választásnak?
3. A lét a determináltság-indetermináltság hierarchikus összefüggése miatt abszurd: mert a „megkérdezetlen létezés és létező” szempontjából minden hierarchia abszurd és igazságtalan?
4. A lét azért értelmes, mert az ontológiai Állag létezésténye bekebelező, tényszerű Értelem?
|