A mese korszerű

Botcsinálta meseírónak érzem magamat. Első meséimet inkább rábeszélésre írtam, mint belső ösztönzésre. Ez még az ötvenes évek elején történt. Valahányszor visszautasították egy novellámat, önvigasztalásul írtam egy mesét. Elég sok mesét írtam akkoriban; s még később is, sokáig. (Hogy milyen köz- és magánlégkörben, a baráti évődések milyen felhangjaival: megvilágítja egy kis epizód, melyet ma már csak szomorú szordínóval lehet föleleveníteni. Egy délelőtt véletlenül összeakadtam a New York kávéházban Sarkadi Imrével; odaültem az asztalához. Később Nagy László is odacsapódott. Imre nézte a paksamétát a kezemben, s a maga felejthetetlenül kedves, mórikáló-ironikus hangján megkérdezte: „Hát csak meséket írunk, meséket írunk?”, s mindjárt egy konyakot akart rendelni nekem – ő már a negyediket magának –, de udvariasan elhárítottam. Imrének pár nappal azelőtt jelent meg egy novellája a Szabad Nép-ben, egy kulákról, aki engedély nélkül disznót vágott; s az írás summája az volt, hogy a kulákot megérdemelten hurcolják és büntetik meg keményen. Az írással, Imre minden emberi kedvessége ellenére sem tudtam egyetérteni. Sőt. De erről nem esett szó. Inkább a konyakról, amelyet rám akart tukmálni. Végül László csitította: „Hagyd már, mit bántod. Van, aki mesét ír helyette…” Imre fönnakadt ezen: „Mi helyett?” Elnevettem magamat: „Mondjuk, a konyak helyett.” Tény-való, hogy nagyon kellett akkoriban valami gyógyszerpótlék.)

Mondják, hogy a gyermek valamennyiünkben ott van, s a jó meseíró ezt a gyermeket faggatja magában. Ettől a tanácstól azonban még nem leszünk feltétlenül jó meseírók. A fordítottjára is szükség van: hogy a rejtőző gyermek is faggatni kezdje bennünk a felnőttet. A nagy mesék – de az egyszerűen jó mesék is – mindig két tükröt villantanak össze: a gyermek ártatlanságát és a mi megcsupált ártatlanságunkat. Andersen s a legnagyobbak, bölcsen tudták ezt. Helyesebben nem tudták, hanem az ösztönükben volt. Ők a született meseírók. A legritkább emberfajta. Egymaguk képesek kihordani azt a mesei mindentudást, melyet a népmesék személytelen írói, egymást támogatva, századokon keresztül csiszoltak tökéletessé. De hát az örök mintát is ők adták a meséléshez.

Aztán vannak, akik próbálgatnak mesét írni. Így vagyok én is. S a szükséglet olyan nagy, hogy csakugyan könnyű meseírónak hinni magunkat. S ez nagy veszély. Talán ezzel a műfajjal lehet a legártatlanabbul és a legjobb szándékkal visszaélni. Talán semmi nem íródik annyi, mint tisztességesen rossz mese. A gyermek meseigénye azonban olyan erős, hogy még a silányhoz is igyekszik hozzáadni a maga tiszta költészetét. S ez akár meg is nyugtathatna bennünket – ha a gyanútlanság nem kötelezne még nagyobb felelősségre.

A gyermeknek még nincs megbízható kritikai érzéke, csak ösztönös kiegészítő képessége. S nem mindegy, hogy a kiegészítéseit – amit úgyse tudunk megakadályozni – mihez illeszti hozzá. S ez már pedagógia. Nem az, amit didaktikus szinten erőszakolni szoktak, abban nem hiszek. A minőség pedagógiájára gondolok. De hát a mese is – mint minden művészet – végső soron a szépséggel akar meggyőzni. Az pedig, Claudel szavával élve: szeret görbe vonallal egyenest húzni. A pedagógia különben hasznos „egyenese” a művészetben a legügyetlenebb görbe, amelyet húzni lehet.

Általában fontosnak tartjuk, hogy a gyermeknek hiteles fogalmai alakuljanak ki az élet reális adottságairól. Senkinek se jut eszébe, hogy az óvodai környezetismeret-foglalkozáson félrevezessen vagy hamis képzeteket ültessen a gyerek fejébe – ugyanígy: a csodák és valószínűtlenségek, a nyelvi szépség, a borzongás és megkönnyebbülés mesei élményébe is hitelesen kell bevezetni a gyermeket. A képzelet birodalmának is megvannak a maga newtoni törvényei, s azok legalább olyan fontosak a maguk helyén. De még tanulságul se valami „reálisat” kellene várnunk a mesétől. (Vagy olyan elégedettek vagyunk „reális tanulságainkkal”?) A mese költői ösztönzés, hogy átmentsünk egy keveset a valóságba abból a biztonságból, amellyel a jót, rosszat, igazat és hamisat megkülönbözteti. S ehhez örök szempontjai vannak. Nem lehet megvesztegetni.

Persze, a mesék egy típusának éppen az a célja, hogy a valóság „reális” adottságainak az ismeretébe játékosan bevezessenek. Hasznosak, fontosak; s ennyit elég is mondani róluk.

Nem hiszem, hogy a mese halódó műfaj. A gyermek mindig igényelni fogja, már csak azért is, mert a képzelet képessége és ösztöne nincs korhoz kötve. S még más szerep is várhat rá. Különösen az Európán kívüli mesekincs s a primitívek mesevilága az, amely hitem szerint csak ezután áramlik be termékenyítően az irodalomba – ahogy ez a képzőművészet és zene területén már sokkal előbb bekövetkezett. (Gondoljunk a mai dél-amerikai irodalomra!) S ez talán szükségszerű is. A tudás és ismeret számára mintha ugyanaz az ámulat lenne újra hiteles – magasabb szinten –, mint ami a primitívek meséit és kozmonológiáit is éltette. A mese korszerű, csak jól kell odafigyelni rá.