A naiv zenehallgatásról

Sokféleképpen lehet zenét hallgatni; ahogy képet, szobrot nézni is – vagy könyvet olvasni, hiszen nem egyforma az érzékenységünk. Csak egyet nem lehet: ártatlanul hallgatni zenét. A zene inzultálja legbonyolultabban a közérzetünket, gondolatainkat. Az átlag hallgatóban – és ez a többség – mindig van valami szemérmes zavar, ha arról faggatják, hogy egy zenemű hogyan hatott rá. Egy képről, szoborról vagy könyvről többnyire azonnal tudunk valami jellemzőt és határozottat mondani: a képzőművészet látvány, a könyv szó. A zene anyaga csak bizonytalanul adható vissza, nagyon szegényesen jellemezhető szóval és látvánnyal. Még a laikus is szívesen kísérletezik valamilyen szakszerűnek hangzó válasszal – fő- és melléktémáról, hangszerelésről. Nem állítom, hogy ez minden esetben sznob mellébeszélés, kitérés. Lehet őszinte igyekezet is, hogy a zenemű technikai szerkezetébe behatoljon. Van azonban a zene hallgatásának egy titkosabb, érzelmibb oldala is. És erről nem szoktunk beszélni. Arra a spontán „belső filmre” gondolok, amit egy-egy mű elindít bennünk. Képek, emlékek, érzések és gondolatok állandóan mozgó szövevénye ez – és teljesen szubjektív. S valahányszor újrahallgatunk egy művet, mindig más lesz. A képzeletet, az érzelmi és gondolati belemagyarázást a zene köti meg legkevésbé. Egy kép vagy szobor – a maga mozdulatlanságával – mágnesként vissza is húzza mindig a szeszélyes kalandozásra indult belső filmet. Egy regény vagy novella meghatározott folyamatok átélésére kényszerít. A zenéről ezt nem mondhatjuk el; legalábbis nem ilyen értelemben. A zene nyelvére elsősorban a szuggesztív többértelműség jellemző (s ebben még leginkább a költészettel rokon) – ami azonban korántsem jelent pontatlanságot, homályt vagy zűrzavart. Ugyanis nagyon pontosan megadja azt az irányt, keretet, ami bizonyos típusú gondolatokat és érzéseket mozgósít. Viszont hagyja, hogy ezek a gondolatok és érzések szabadon rendeződjenek bennünk. A zene hallgatásának ez a legnaivabb, de egyben a legösztönösebb formája. Persze ha valaki megfelelő zenei szaktudással rendelkezik, a belső film sokkal gazdagabb lesz. Valahogy úgy, ahogy egy mérnök számára egy szép épület – a közvetlen esztétikai hatáson túl – a statika vagy a térkihasználás értelmi élvezését is jelenti.

Muszorgszkij Egy kiállítás képei című műve programzene. Nyíltan, majdnem irodalmian tematikus mű. Nemcsak a címében, de még a részletekben is a szokásosnál pontosabban adja meg a mondanivaló irányát. Csak néhányat említve a tételek közül: Gnóm, Régi kastély, Bydló, az ökrösszekér, Kiscsirkék tánca a tojáshéjban, A katakombában… Vajon ezek a címek masszívan meg is kötik, korlátozzák a belső film kialakulását? Igen is meg nem is.

(A gnóm) A cím azt szuggerálja, hogy egy így vagy úgy elképzelt gnómnak, esetlen törpének a bukdácsolását éljük át. Ha engedünk a cím hívásának, valóban valami ilyesmit látunk, érzékelünk. A belső film azonban, amit ez a zene fölszabadít, többre is képes. Első ugrásként – főképp a mély hangszerek, a kontrafagott, nagybőgő szerepeltetése révén – zenei víziónkban majdnem szükségszerűen kel életre a gnómok óriási mása: a gólem. A törpe groteszk bukdácsolása egyszerre megnő, fenyegetővé válik: úgy érzem, minden pillanatban eltaposhat. Vagyis megkezdődött a varázslat, melyet a zene szuggesztív többértelműségének neveztem. De belső filmünk még messzebb is vihet. Felajzott képzeletünkből egyszerűen el is tűnhet a gólem, a gnóm figurája – s ebben az esetben olyasmit élhetünk át, ami már érzelmileg is sokkal elvontabb: a személytelen fenyegetés és fenyegetettség titkos erőivel találjuk magunkat szemben. Indulatzuhatagok törnek fel és húzódnak vissza hirtelen. Megnevezhetetlen szorongó közérzet lesz úrrá rajtunk, s ezt már nem egy gnómmal vagy gólemmel hozzuk kapcsolatba, hanem magával az élettel, a természettel, vagy legszubjektívebben: saját énünk kevésbé tudatos mélységeivel. Persze, mindez csak egy a lehetséges magyarázatok közül. Mindenesetre, zenei látomásunk egyik esetben sem távolodott el a Muszorgszkij által megadott kerettől.

(Kiscsirkék tánca a tojáshéjban) Itt ugyanúgy: ha engedek a tételcím egyszerűsítő utalásának, csakugyan az éppen életre kelt kiscsibék önfeledt csipogását hallom, a suta, kapkodó fejmozdulatok topogását látom különböző változatokban. Ha azonban érzékenyebben figyelek, észre kell vennem, hogy Muszorgszkij egy hallatlanul finom pantomimmozgást érzékeltet, az életrekelés egy sokkal bizarrabb lehetőségének hangulatát; egy bábu megelevenedésének misztériumát. Távoli hasonlatként a Fából faragott királyfi alakjára és zenéjére is gondolok. Az élettelen anyag életre kelése kétségkívül más minőségű varázslat, mint a kiscsibéké; de ezzel a gondolattársítással belső filmünk ismét túlfutott azon, amire a cím utal, noha mégsem távolodtunk el a tétel igazi mondanivalójától. Csak még általánosabban és árnyaltabban éltük át azt a friss csodálkozást, azt a bájos, néha szorongó ügyetlenséget és tájékozatlanságot, amivel a születés jár: mikor egy világba csöppenünk, amelyhez még nincsenek reflexeink, szempontjaink, mikor csak öröm és bizonytalanság, hiszékenység és ártatlan riadtság van bennünk. Ilyen értelemben, valamennyien kiscsibék voltunk egyszer…

(Az Öreg kastély) Zárt és zsúfolt világba hív ez a zene; az emlékek világába, amelyet szándékosan és tudatosan körülkerítettünk. Dallamfoszlányok bukkannak elő, lágyan egymásba simulnak, folytatják és kiegészítik egymást. Ha rajzolni lehetne őket, olyan vonalakat kívánnánk, amelyek mind befelé, egy központ felé kanyarognak. Egyetlen vonal se tör ki az emlékek kastélyának kertjéből; s ezek a vonalak mintegy körüllejtik a tartózkodóan érzéki szaxofon mélabús motívumát. Olyan ez a szaxofonszóló, mint egy testszerűen kígyózó, széthulló, és újra felívelő vízsugár egy öreg szökőkútban. A központi dallam egyúttal az emlékek központja is. A szomorúság, a múlt, a mulandóság, a visszahozhatatlan örömök itt fogalmazódnak meg véglegesen. Minden visszatér önmagába: az emlékezés abban áll, hogy ismétli önmagát. Ahogy a szökőkút vize is folyton visszahullik.

(Bydló, a lengyel ökrösszekér) Éppen az Öreg kastély látomásának ellenkezőjét érzem ebben a zenében. Az ökrösszekér nagy pusztaságon döcög a feneketlen sárban. A táj, a horizont végtelen. A zene először nem is szólaltatja meg ezt az üres pusztát – illetőleg éppen azzal érzékelteti a végtelenségét, hogy hallgat róla; és a táj csendjébe rajzolja bele az ökrösszekér lassú vonulását. Persze, ez sem „egyszerű” ábrázolás. A tuba, ez a legmélyebb rézfúvó, olyan dallamvonulattal jeleníti meg az ökrösszekér mozgását, hogy az egyúttal a szekér utasának lelki rajza is. Erőteljes, férfias mélabú és magány, szemlélődő szomorúság árad ebből a dallamból. Aztán váratlanul a táj is megszólal, hullámként feltarajosodik, elnyomja az ökrösszekér motívumát; ez a pillanat az, mikor a természet végtelensége hirtelen ránk tör, magához ránt a maga személytelenségébe, és mi feloldódunk, elnyugszunk benne. De az ilyesmi mindig csak kivételes pillanat: akarva-akaratlan visszakényszerülünk a személyesebb világba.

(Katakomba) Vizuális hasonlattal élve: kétszintű zene. Fönt súlyos és ünnepélyes akkordok – a gyász, a pompa, a szertartás komorságát hallom: a még élők világát. De lent, a mi világunk alatt, ott vannak a halottak, a maguk visszafojtott, lidérces panaszaival. Lentnek és föntnek szinte tapintható térbeliségét valósítja itt meg Muszorgszkij – ahogy a kísérteties akkordika alá, valóban katakombába szorítja a foszlányszerűen fel-feljajduló futamokat; a halottak beszédét.