Mit jelent nekem Pécs?

Nehezen lettem íróvá; és Pécs nélkül talán még nehezebben sikerült volna. Hogyan és miért? Néhány rapszodikus emlék nem meggyőző válasz; de nem is válaszolni akarok, csupán tapogatózni magamban. Egy kis curriculum vitae azonban elkerülhetetlen.

Szekszárdon születtem, s ez akkoriban főképp borkultúrára predesztinálta az ártatlanokat, nem szellemire. S a magunk kezdő módján mi is szívesebben ittunk, mint művelődtünk. Tizennégy éves koromban jártam először Pécsett. Székesegyház, színház, koncert, képkiállítások – az első urbs volt, amely megérintett; s utána a sürgető honvágy, hogy magamba forduljak. Hónapokig éltem a város emlékéből. S akkor váratlanul otthon is megváltozott a helyzet: két fiatal tanárt kapott az osztályunk. Az egyik pár hónappal azelőtt tért haza Párizsból, Genfből; és Gide-ről, Ramuz-ről hozta a személyes élményeit. A másik viszont még a matematika- és fizikaórákba is bele tudott lopni egy kis irodalmat s zenét. Mindez új hang volt, új ötvözete a szenvedélyeknek. S egyúttal alkalom is a nemes összeesküvésre: kiderült, hogy a szellemibe is lehet menekülni a kispolgári szűkösség elől. Így lett néhányunk cinkossága olyan lelki iskola, ami után már Pécs atmoszféráját is kevésbé barbárul szippantottam. Persze, azért megmaradt a másik vonzás is; a kaland, a fizikai próbatétel, a veszélyezettség csábítása. Hiszen az is egyfajta lázadás a porosság ellen. Hajszálon elcsúszott tervekre emlékszem még ma is nosztalgiával – matróztanonckodás az egyik holland tengerjárón; s még néhány hasonló terv nyugtalanított. A Don Quijoté-ból egyetlen mondatot írtam ki magamnak: „Az út mindig jobb, mint a fogadók.” Aztán váratlanul a Sorsunk szólt közbe: közölték az egyik novellámat. És ez megzavart. Különösen az első kefelevonat: egyszerre volt büszkeség és rettenet. Átélni, hogy a nyomtatás vetkőztetőbb, mint az első összefekvés; napfényre dobja a bujkáló hibát is – és még paraván sincs, ami mögé bújni lehetne. Ha csak a szerkesztő biztatása és meleg embersége mögé nem. Azt viszont maradéktalanul megkaptuk Várkonyi Nándor személyében. Hosszabb ideig csak levélen keresztül ismertem, de így is személyes baráttá tudott lenni. Baráttá, aki a szó pliniusi értelmében „életünk tanújává” szegődött, és folyton feladatokkal furdalta a lelkiismeretünket. S szinte „taktikus” bizalommal kényszerített rá, hogy a képességet és hivatást igyekezzünk kibogozni magunkból. Egy nap még azzal is megfélemlített, hogy meghívott a Janus Pannonius Társaság tagjai közé, s megbízott a folyóirat szekszárdi szerkesztésével. Az ilyen lökésektől mindenesetre megpróbál az ember fölfelé esni – már csak betyárbecsületből is. Mert mi lesz, ha csalódnak benne?

Azóta jó pár év elmúlt, de ezek az emlékek – s még sorolhatnám őket – még mindig tegnapiak bennem. És nemcsak akkoriban, de még ma is Pécsett publikálok a legtöbbet. Mint ahogy ott korrigáltam az első „végleges” szerelmet is a következővel; sőt még a háború vége is oda sodort a bolgárok foglyaként… Erről azonban még idekívánkozik egy szó. A pécsi fogolytáborból egy szovjet tiszt szöktetett ki, aki Dosztojevszkijre büszkébb volt, mint a háborús kitüntetéseire; és Pécsett szerzett feleségével boldogabb, mint a másikkal, akit otthon hagyott. Vajon a város vonzásában elkövetett bigámiáért büntették meg – vagy a gesztusért, melyet irányomba tett? S vajon – ha él még – hogyan emlékszik vissza Pécsre, amely elől nem tudott kitérni, ahol le is akart telepedni? És végül: mért emlegetem én is annyiszor, hogy talán mégis Pécsett kellene élni? Mi vonz? A barátok? Az arcok és reflexek panorámája? Egyfajta érzékenység a kultúra minőségében? S mind mögött a táj észrevétlen sugárzása?

Csak ellentmondásosan tudnék válaszolni rá: igazában nem vagyok otthon sehol. De úgy is mondhatnám, hogy Varsóban legalább annyira otthon éreztem magamat, mint Nápolyban, Párizsban vagy Les Pieux tengerparti fennsíkján. Hűtlenség? Az is. De e nélkül a hűtlenség nélkül az öbölnek sincs értelme, távlata; az öbölnek, amely arra való, hogy kedvet csináljon a hűtlenséghez és ízét adja a visszatérésnek. A „dunántúliság” mint lokálpatriotizmus? Inkább így fogalmaznék: felelősségteljes adottság az elfogultságot nem ismerő „hűtlenség” igazolására. Más szóval: sorsnak venni a hűtlenséget – és a „hűtlenséget” tápláló feladatnak. S Pécsben éppen ezt szerettem mindig: a nyitott ablakait. Azt, hogy öböl tud lenni; küld és visszahív. Nyugtalan otthontalanságomban ezért vonzódom ma is hozzá. Ez a város még az aszályos esztendők után is mindig az elsők között volt – ha nem éppen az első – az újrakezdésben, a támogatásban és megértésben, az elfogultságokat feloldó tiszta arányérzék gyakorlásában. S ennek a szuggesztiója nemcsak a szűkebben vett baranyai tájban van meg, hanem az egész Dunántúlban s mintegy fókuszban, Pécs kulturális hagyományaiban. Dunántúl csakugyan urbs-ot kapott és talált itt, aminek a szellemi sugárzása nélkül egész nemzeti kultúránk kevésbé válhatott volna európaivá; mert Pécs mindig arra ösztönzött, hogy egyetemes nyelvre fordítsa le a „kuriózumot”. Janus Pannoniusnak, aki kora műveltségének legmagasabb szintjén latinul írta magyar ihletésű verseit, valójában azok is adósai, akik úgy érzik, hogy sohasem érintette meg őket művészetünknek ez a világa. De az irodalom hatástörvényei legalább olyan bonyolultak, mint egy tájé; sokszor úgy vagyunk a szülöttei, hogy a rejtettebb kapcsolat nem is tudatosodik bennünk.