Isten és én

Nehéz – végül is lehetetlen Beckettnek nem igazat adni, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Azért hivatkozom rá, mert nagyszabásúan jelentős kortárs; a kérdés ugyanakkor diluviális. Másrészt mai homlokzatvitáink sem éppen maiak, mikor a kérdést és szembenézést megkerülik. A hivatalossá jegecesedett biztos válasz pedig – akár hivőé, akár nem – egyaránt halványabb a bizonytalanság nyitottságánál.

Avilai és a többiek akkor késztetnek jobban „igenre” – természetesen magamról beszélek –, mikor a „nem” préselődik ki a szájukon. A pragmatikus „igenek” és „nemek” számomra majdnem semmisek. Még a logika is akkor a legmeggyőzőbb, ha az elgondolhatatlanra talál (megközelítő) formulát. A hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf célok és kis számítgatások. Talán – úgy gondolom – teológia is csak eddig a határig lehetséges. E határon túl minden átlobban a lehetőség misztériumába. Ami ha valamennyire is lefordítható emberire, a legjobb esetben is konzumálás – nélkülözhetetlen és eleve kevesebb.

Szeretnék nem játszani a szavakkal: az űr, a hiány mindent átjáró élménye teheti csak mindennapos közérzetté, hogy valamiképpen minden betöltött és kitöltött. A homály a fény; és ha valamitől – semmiképpen sem ettől tudok boldogtalan lenni.