Bevezető, egy irodalmi esthez

Öt fiatal írót szeretnék bemutatni Önöknek – a legfiatalabb még nincs harminc, a legidősebb még innét van a negyvenen. Hogy munkásságuk helyét és irányát jobban megértessem, utalni szeretnék először irodalmunk néhány karaktervonására. Azt hiszem, így összevetve a múlttal, világosabbá tehető a problematikájuk.

Irodalmunk – persze, nagyon egyszerűsítő jellemzéssel – olyan sajátos novella- és regényprózát hozott létre, mely a kimagasló kivételektől eltekintve hajlott arra, hogy esztétikai normaként fogadjon el egy történelmi sorshelyzetünkre érvényes létezési és szemléleti józanságot – azaz a hazárdabb rizikó ellentétét. Csupán az a skizofrén ellentmondás, hogy éppen a politikai történelmünk nem volt következetes e téren. Másrészt költészetünk is mindig túltette magát az ilyen korlátokon; s éppen innét van potenciális világirodalmisága. Prózánk ugyanakkor sokáig feladatának érezte, hogy a politika helyett is gondolkodjon – amire a maga helyén és módján kétségkívül szükség volt és van; és lesz is, amíg fontosnak tartjuk, hogy ne csak az emberi, hanem a nemzeti önismeret is megfogalmazódjék. De ha ez a feladatvállalás eluralkodik, és a fontosság elfogult mércéjévé lesz, könnyen megsínyli az egyetemesebb mondanivaló és a nemzeti önismeret is, éppen azért, mert gyengül az egyetemes szempontok ellenőrzése. A valóság katartikusabb látomásai eshetnek így áldozatul.

Bár irodalmunkban ez a helyzetkép sem volt ennyire egyértelmű. Sokszor hallottuk ugyan, hogy prózánk anekdotikus. Lehet ezt lekicsinylően mondani, s lehet ténymegállapításként. Mi tudjuk, hogy az anekdotikus jelleg nálunk mit takar: a domesztikált, a sorshelyzethez idomított rizikót. Irodalmunk kezdettől fogva a faji rokontalanság, a puszta megmaradás gondjának stresszigézetével küzdött. Íróink gondolkodási és logikai sémáiba vízjelként ivódott be a célok és feladatok predesztinált kérészélete, vagy legnagyobbjainknál a nemzethalál látomása. S egy olyan mazochista, komor derűt tett mindennapossá, miszerint a legjobb esetben is csak a saját temetőnket lakályosítjuk. Egy ilyen vízjellel azonban nem lehet örökké nyíltan farkasszemet nézni. Ami kitalálódott helyette: az anekdotikusság zsongító, titkos nyelve, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút” is, anélkül hogy ki kellett volna mondani. Ha viszont csak mi tudjuk valamiről, hogy mit takar, az könnyen provinciálisnak és banálisnak tűnhet a világ szemében. Prózánknak – úgy hiszem – igazában ez a tragikusan intim titka és handicapje.

Pontosabban, ez van változóban. A folyamat a századelővel indult meg, s a két háború felgyorsította. A két háborúval a magyarság százados illúziókat és megalkuvásból kovácsolt, önállóságot hazudó nemzeti státust veszített el. S végül is olyan függetlenségre tett szert, amely jól példázza a deklarált szabadságfogalom újkori hanyatlását. Egy ilyen helyzetben érthető, ha az irodalom atmoszférája is megváltozik, új hangsúlyok és felismerések kérnek szót. Az illúziókkal való leszámolás nagy ajándéka a kifoszthatatlanság, a védtelenségben fölismert értékesebb szabadság. Másképp közelítve: mikor a horizontális helyett a vertikális kínál több lehetőséget. Ilyenkor fordíttatik több gond és figyelem a máséra, az egyetemesre. Olyan magatartásmodell ez, melyre többnyire a pusztulás közvetlen élménye vezet rá, megcsömörölve a szubjektív remények hamisjátékától. Ezt a modellt számunkra Bartók fémjelzi, aki fontosnak tartotta, hogy a szlovákok, románok, szerbek népdalkincsét segítsen összegyűjteni, hogy a maga életművét megalkothassa. Példaadása szellemi életünk régóta esedékes forradalmát hozta meg. S nyilván nem független ettől, hogy új prózaíró nemzedékünk az eddiginél természetesebbnek és elkerülhetetlenebbnek érzi, hogy Közép-Kelet-Európa sorsközösségében fogalmazza meg magát – ami a rokontalanság, a görcsös önvédelem történelmi traumájának a terápiája is lehet.

Az itt bemutatásra kerülő egyik író – Hajnóczy Péter – majdnem tételszerű világossággal beszél Véradó című novellájában az új nemzedéki életélmény létezési és szemléleti normájáról. A novella főhőse, egy mészáros, fölfedezi magában, hogy szervezete kifogyhatatlan bőséggel termeli az életmentő vért, melyet olyannak érez magában, mint a szeretet túláradását – s csak akkor könnyebbül meg, ha ezt valamiképp elfogadják tőle. S önként és díjazás nélkül felajánlja testét a hivatalos szerveknek, a világnak, hogy használják, mint egy vérkutat. A világ és társadalom veszélyes támadásnak könyveli el a mészáros önzetlenségét – ugyanis mi lesz így a feleslegessé vált véradókkal s magával az apparátussal és tisztségviselőivel? Munkájuk és áldozatvállalásuk fulladjon nevetségbe, társadalmi és erkölcsi hasznosságuk alól csússzon ki a talaj? A világ felkészületlen a szeretet ilyen túláradására; s minthogy tárolni se tudják a kifogyhatatlanul ömlő vért, az önkéntes ajándék a lefolyóba ömlik. A novella kicsengése morbidan keserű, de a nosztalgia és felismerés egyértelmű: csak az őszinteség, a manipulálatlan önátadás és szókimondás teremthet méltó értékeket, s utalhat a bürokráciával és ideológiával kivégzett igazságra. Fordított példázattal, Kafka Éhezőművész-e ugyanerről beszél. Az „adni” és a „nem elvenni” egybehangzó moráljáról van szó, a létezési imperializmus kritikájáról. S ez nem látszik rossz útnak, hogy az irodalmak ne csak abba avassanak be, ami megkülönböztet, hanem a dolgok „eucharisticá-jába” is.

Esterházy, Hajnóczy és Nádas, Bereményi és Lengyel munkásságát egyként jellemzi az a törekvés, hogy a múlttal szembesülve, ne támaszkodni igyekezzenek erre a múltra, mint egy botra, hanem létrának használják. A historikum valamennyiüknél döntő tényező, de inkább olyan vonatkozásban, hogy az ismétlődés veszélyeit és abszurditását sugalmazzák. Ez egyeseknél – így elsősorban Esterházynál és Bereményinél – az irónia és a groteszk szemléleti és ábrázolási eszköztárát teszi hangsúlyossá, odáig fokozva azt, hogy a historikum szinte karneváli, nemegyszer lidérces bábjátékként ellenpontozza a jelen álkonszolidációba fegyelmezett tablóját. Ami Esterházy teljesítményére külön felhívja a figyelmet, hogy sikerült megteremtenie a mai magyar valóság s egy sajátos közép-kelet-európai köznapiság nyelvi mitológiáját. Nádas közvetlenebbül filozofikus a társainál; a súly nála érezhetően súly marad, és a szelídség párosulni tud a keménységgel. A provokáló iróniát és groteszket a létre és a sorsra való nyílt rákérdezéssel helyettesíti: utolsó regényében így keres és talál meggyőző választ a nemzeti kultúrákba beépült zsidóság történelmileg kiélezett dilemmájára. Lengyel ugyanerre tesz nosztalgikus kísérletet, egy város – Budapest – és a gyermekkor szimbiózisát ábrázolva; majd más területen, a science fiction műfajában teremt egyéni hangot nosztalgikus humanizmusával. Hajnóczy tudatosan szűkre fogott világa – eddigi egyetlen regényében – a drog, az alkohol vetkőztető, látomásos éleslátásával ütközteti meg a kisszerűségbe és konformizmusba menekülő valóságot. S még egy; ami más-más módon, de nagyjában mindegyiküket jellemzi: a „kegyetlen művészettel” már-már száműzött lírizmus újra helyet kér műveikben, annyi fanyarsággal, ami a hitelességet biztosítja.

Megítélésem szerint nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak, amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem „szövegeket” írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják; helyette a változatlanul életképesnek bizonyuló cselekmény- és alakábrázolás foglalkoztatja őket, nem hárítva el a hagyomány és avantgarde eredményeit. Ez a jellemzés természetesen nem értékítélet; hiszen az idő nem irányzatokat díjaz, hanem az alkotó személyiség eredetiségét és autonómiáját.