Két megnyitó

Ligeti Erika többnyire árulkodó címeket ad: Lányszeppentő – Vérszippantó – Pávává válván – Tükröm a világ. A cím nem mindig jó kalauz, de itt a művész alkotására is érzékletesen utal: novellisztikus hajlamára, a meseivel átszövött groteszk kedvelésére, s hogy a sutasággal semlegesített komolyságban találja meg – ha kell – a mindennapos tragikum hitelét. Rafinériája a hátsó gondolat hiánya. Alkotásaiban mindig ott kísért a gyermeki, az extrovertáltság érzékenysége; amitől nem idegen, hogy a dolgokban rejlő iróniát előhívja. Az érmészethez vonzódik leginkább. Egy olyan műfajhoz, amely a maga dermedten szűk terében a jelzések egyetlen lehetséges, kiteljesedő holtpontját keresi. Legalábbis a klasszikus normák ezt sugallják. Ligeti Erika kritikus viszonyban van ezekkel a normákkal. Azok a legeredetibb éremalkotásai, melyeknél – az adott redukált térben – nem egy, hanem több kiteljesedő holtpontra utal, ahol a jelzések véglegesnek képzelhetők el. Aki az övéhez hasonló közvetlenséggel tud válaszolni a hirtelen élmények (vagy éppen megbízások) hívására, az feltehetően a véglegeset is inkább alkalmi-véglegesként éli meg. S ez bizonyára nyomot akar hagyni a megformáláson is. Mintha igazában akkor lenne otthon, mikor a forma és mozgás elemei levegős összefüggésben állhatnak egymással. Amikor olyan kohézió tartja össze őket, amit nem a puszta vonalstruktúra szuggerál, hanem a bujkáló harmadik dimenzió. Az érem nélkülözni kénytelen a szín és tónus árnyaló adottságait, így szükségszerűen hajlik a determinisztikusabb megragadás: a tárgy in flagrantija helyett a tárgy in abstracto nyugalma felé. Elképzelhető azonban, hogy a művész bizonyos játékossággal, esetlegességgel kezeli ezt a determinizmust; ha motívumai és tárgyai csupán vállalják, hogy olyanok, amilyenek, noha lehetnének másmilyenek is. Azaz szüntelenül átkacsintanak a dolgok elrendezhetőségének indeterminizmusára. És éppen ez a gesztus az, amit itt, az éremművészetben a dolgokban rejlő iróniát sikerrel fakaszthatja föl: a valós, térbeli elmozdulás lehetőségének a fricskáját a sík mozdulatlanságban; s ugyanakkor minden elmozdulás relatív értékét egy mélyebb fekvésben igaz mozdulatlansággal szemben. Különös, hogy ez az alkotói ösztön portréban, kisplasztikában, nagyobb szobor megalkotásánál inkább tartózkodással, mint felszabadultan él azzal a háromdimenziós nosztalgiával, amellyel az érem kereteit feszíti. Portrészobraiban – ez a másik otthonos területe – rajzos érzékenység ellenpontozza a háromdimenziós adottságokat. Egyéb szobraiban is föllelhető a törekvés, hogy a formák vertikális elnyújtásával vissza-visszahúzódjon a lehetőségtől, hogy a tér minden irányba nyitott lehetőségeit kihasználja. Még az olyan körplasztikával komponált figurája is, mint a Guggoló, Degas táncosnőinek rajzos könnyedségét, suta báját idézi. Mindez ellentmondásnak látszik: ahol nincs tér, ott megpróbál utalni rá; ahol van, ott mintha szívesen kihúzódna belőle. S ez kétségkívül eszünkbe juttatja, hogy semmi sincs pontosan ott és úgy, ahol és ahogy megmutatja magát. A mesék és gyermekek irónia nélkül tudják ezt. Ligeti Erika az irónia felnőttségével – sőt néha kegyetlenségével, mint az önportréjában – mintha velük tartaná leginkább a rokonságot.

 

Nagy B. István introvertált kereső. Képei egy filozofikusan érzékeny közérzet problémafölvetéseiről tudósítanak. Játék, mese, pillanat mákonya idegen tőle. Nem a látvány éppen itt és éppen most jelentkező összefüggései érdeklik; inkább a látvány gyökvonása. Maga vall arról, hogy a tárgy és háttér viszonya festői alapkérdés nála; de ez nélkülöz minden ironikus hangsúlyt. A tárgy elhelyezkedésének létezési magányára érzékeny – s ezzel már adva is van a tárgy és háttér viszonyának inkább tragikus, mint gyors megváltottságot ígérő szemlélete. Már egy korai képén – Város – jelentkezik ez. Iromba házak, oszloppá idegenült fák s egy gnóm temető sírkövei keresik a térbeli – mondjuk így: emberszabású és igényű – kapcsolatot egymással; noha meglehetősen didaktikusan. A térprobléma szinte valamennyi alkotásából kielemezhető. Triptichon a méhekről című kompozíciója kifosztott űrbe telepíti a rajzó bogárfelhőt, a leszállás minden reménye nélkül. Létük áradása az egyetlen masszív pont, s a bizonytalan kékek derengése csak halvány jelzés az érkezés és távozás illúzióiról. Sorsepika térszituációban: a tárgy a háttér magára hagyottja és kiszolgáltatottja. Akárcsak Eltévedt Ikarusz-a a kristályos kék térben: itt sem eltévedésről van csupán szó, hanem sorsszerű be nem fogadottságról. A Mocsárban című kép lehulló madarát titokzatosan buja természet szívja magába: a kiemelt tárgy és háttér szinte egy lesz, az összesimulás és elkülönülés festői térproblémája úgy oldódik meg, hogy az egyik áldozattá névtelenedik. Helyette a vicsorító fogakra emlékeztető nap utal kétértelműen egy dimenzión kívüli tartományra. A Kormos szárnyak tovább variálnak: az anyagszerűtlen síkok anyaggá-szárnnyá sűrülése úgy jelentkezik itt, mint a valamiből kihasított semmi, amely itt van ugyan, fogható is talán – csak éppen mihez viszonyítva? A Fejek-sorozat közül néhány a probléma meztelen sémáját adja: az arc az árnyalatlan vagy alig árnyalt semmiből lép elő, s rajzolja rá magát a semmire. Mint mikor a puszta önlét önmaga kísértetkontúrja lesz – s még a leírás grammatikájában is kétessé van téve, hogy a háttér-ben vagy a háttér-ből, fölötte vagy alatta – egyáltalán hol? Eddigi kísérletezései a Zsámbék-sorozatot készítik elő, ahol a történelem is helyet kap már, nem mondva le a filozofikus általánosításról. A Zsámbéki ablak – nyitányként – történelmi-tájbeli elveszettségében veszi számba azt a terepet, amelyen a festői gyökvonást el akarja végezni. Maga az ablakkeret, kókadt virágával, az illúziótlan kitekintés alaphelyzetét rögzíti. A tájat a templom monstrumtömbje uralja, mögötte breugheles, cizellált amorfitással vész a szürkületbe a falu, dülöngélő házsoraival. Mintha hangtalan szél szorítaná őket a földre. A templom kataton magányának egyetlen világító központja van, a túlméretezett, kerek ablakszem. Öncélú, független fényforrás; valami hideg, kihűlt megváltás emblémája. A sorozat ezután magát a templomot veszi elemzés alá: a történelem, a mítosz rommá meztelenedő, de pusztulni mégsem akaró centrumát. A közösségi lét egy-egy szimbolikus emlékműve néz itt szembe a tekintélyt nem ismerő idővel. Ami van, a taszítás és vonzás, az el- és visszamenekülés dialektikájában kapják meg a humánus tartalmat; s ez lehet, hogy nem vidám, viszont őszinte, és elutasítja az öntévesztést.