Az elveszett mirákulum

Közel harminc éve, hogy egy szerkesztőségi szobában először találkoztam Dallos Sándorral. Tudott rólam, legjobb fiatalkori barátja volt a magyartanárom. Sok szál akadt, amin elinduljon a beszélgetés, de első tapogatózásként ez érdekelt kevésbé. Figyelt, s a személyesség váratlan szavaival azonnal félretolta a viselkedés sablonjait. Azonnal világossá tette, hogy a meztelenség egyszerűségében érzi otthon magát. Mindehhez kihívó pillantásának élessége járult. Nem kedvelte az árnyékot. Hitt benne, hogy a mindennapostól a legbonyolultabb érintkezésig – az írás aszkéziséig – a csodák napfényben következnek be.

Ismerkedésünk első húsz percében hirtelen kérdéssel szakított félbe: „Mért feszíted úgy a kezedet? Lazítsd meg.” Kénytelen voltam említeni neki, hogy nemrég még folyékony hullákat talicskáztam egy fogolytábor napi munkapenzumaként. Valószínűleg ez a faggató-észrevevő érzékenység hitette el vele, hogy az újságírás, a riport – a szó tiszta értelmében – legalább annyira emberi-írói feladata, mint az irodalom, ha nem is éppen az, amiről Flaubert szögezte le olyan pontos rövidséggel, hogy erkölcstelen.

Ő ezt nem vállalhatta. Az érzelmek vállalt védtelensége miatt nem.

Érzékenysége ugyanazzal a nyitottsággal közeledett egy kőhöz, fához, koldusarchoz, bármihez. Tudott rányitni – a távlat, a szigorú újra behatolás ellenőrzése nélkül – a dolgok és emberek kibontatlan rekeszeire. Hitte, hogy ennek a rányitásnak a pillanata az igazi mirákulum. S hogy a létezés elragadtatása itt otthonos. Idegen volt tőle minden további értelmezés. Meghatódott attól, hogy a dolgok, az emberek vannak. Annyi bizalom volt benne, hogy el kellett hárítsa a megválthatatlan tragikum szigorúságát. Az érzelem mirákulumba oldott érzelmességét tartotta igazabbnak, s tudatosan hagyott kisebb játékteret a többértelműségnek és keménységnek. Így katarzisa is: a majdnem egyformán ártatlanok képtelensége a jóvátehetetlenre. Korántsem volt realista; a szív és a létezés utópistája volt.

Életében, műveiben a természet külön helyet foglal el. Pátoszt és lírát, a megmagyarázhatatlannak olyan világosságát és elemi értelmét tudta felfedezni benne, ami – úgy érezte – legbelső önmagunknak is hiteles tükre. Az érdemes élet mintáját többnyire a természettel cinkos vándor, csavargó, a derűs magányos alakjában fogalmazta meg, akik mindig készek a kitárulkozásra és befogadásra. Legjobb művei Hamsun, Gorkij, Giono rokonság-háromszögéhez állnak közel – azzal a szűkítéssel, amely az eredetisége is: a mesei-népmesei, harmónia igényű lekerekítés. Vagy éppen felíveltetés a mirákulum kész válaszaiba. S ebben bizonyára gazdagabb volt sok kortársánál. Vérében volt a tisztaság és hiszékenység természetessége, a „lazítás”, ami úgy nyitja ki a tenyeret, hogy mindent eleve igazoltként érint meg, s nem úgy, mint amit a reménytelen kerülőkkel mégiscsak igazolni kell. A Dunántúli legendáskönyv, a Mezei mirákulum, novellái java, Az ember nyomában számos részlete így és ezért tartoznak a két háború közti magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei közé. Időszerűségük abban a biztonságban van, ami egy erdei padé, vadon nőtt fáé. Mindig ugyanott találjuk őket, s ugyanoda hívnak vissza.

Akik csupán utolsó regényét, Az aranyecset-et olvasták, nem azt az írót ismerik, akit villantásszerűen megrajzolni próbáltam. Itt maga távolodott el igazi világától. Úgy tette próbára tehetségét, hogy csak a siker érhette utol, s nem ő azt a „holdhomlokú legényt”, akit az egyik legendájában álmodott meg; s aki – az öntévesztő kitérők ellenére is – haláláig ő volt.

Sokkal tartozom neki. Nemcsak barátom; apai barátom volt. S főképp anélkül, hogy bármiféle hasonlítást-hasonulást várt volna tőlem. Tapasztalhattam később, milyen ritka szerénység ez a mi hiúság szabdalta irodalmi életünk fűrészporos porondján. Akivel annyi mindenben nem értettem egyet, éppen ő tudott példát adni indulásomkor a munka aszkézisére, a mesterség komolyságára – hogy a magam másfajta szigorúságával és rögeszméivel megbirkózzam.

Szeretném helyesbíteni az emlékezés címszavát: talán mégsem elveszett mirákulum az övé. Csupán olyan, ami bizonyosan nincs, noha megérdemelné, hogy akkor is legyen, ha nem tud bizonyosan lenni.