I/C

Az elveszett mirákulum

Közel harminc éve, hogy egy szerkesztőségi szobában először találkoztam Dallos Sándorral. Tudott rólam, legjobb fiatalkori barátja volt a magyartanárom. Sok szál akadt, amin elinduljon a beszélgetés, de első tapogatózásként ez érdekelt kevésbé. Figyelt, s a személyesség váratlan szavaival azonnal félretolta a viselkedés sablonjait. Azonnal világossá tette, hogy a meztelenség egyszerűségében érzi otthon magát. Mindehhez kihívó pillantásának élessége járult. Nem kedvelte az árnyékot. Hitt benne, hogy a mindennapostól a legbonyolultabb érintkezésig – az írás aszkéziséig – a csodák napfényben következnek be.

Ismerkedésünk első húsz percében hirtelen kérdéssel szakított félbe: „Mért feszíted úgy a kezedet? Lazítsd meg.” Kénytelen voltam említeni neki, hogy nemrég még folyékony hullákat talicskáztam egy fogolytábor napi munkapenzumaként. Valószínűleg ez a faggató-észrevevő érzékenység hitette el vele, hogy az újságírás, a riport – a szó tiszta értelmében – legalább annyira emberi-írói feladata, mint az irodalom, ha nem is éppen az, amiről Flaubert szögezte le olyan pontos rövidséggel, hogy erkölcstelen.

Ő ezt nem vállalhatta. Az érzelmek vállalt védtelensége miatt nem.

Érzékenysége ugyanazzal a nyitottsággal közeledett egy kőhöz, fához, koldusarchoz, bármihez. Tudott rányitni – a távlat, a szigorú újra behatolás ellenőrzése nélkül – a dolgok és emberek kibontatlan rekeszeire. Hitte, hogy ennek a rányitásnak a pillanata az igazi mirákulum. S hogy a létezés elragadtatása itt otthonos. Idegen volt tőle minden további értelmezés. Meghatódott attól, hogy a dolgok, az emberek vannak. Annyi bizalom volt benne, hogy el kellett hárítsa a megválthatatlan tragikum szigorúságát. Az érzelem mirákulumba oldott érzelmességét tartotta igazabbnak, s tudatosan hagyott kisebb játékteret a többértelműségnek és keménységnek. Így katarzisa is: a majdnem egyformán ártatlanok képtelensége a jóvátehetetlenre. Korántsem volt realista; a szív és a létezés utópistája volt.

Életében, műveiben a természet külön helyet foglal el. Pátoszt és lírát, a megmagyarázhatatlannak olyan világosságát és elemi értelmét tudta felfedezni benne, ami – úgy érezte – legbelső önmagunknak is hiteles tükre. Az érdemes élet mintáját többnyire a természettel cinkos vándor, csavargó, a derűs magányos alakjában fogalmazta meg, akik mindig készek a kitárulkozásra és befogadásra. Legjobb művei Hamsun, Gorkij, Giono rokonság-háromszögéhez állnak közel – azzal a szűkítéssel, amely az eredetisége is: a mesei-népmesei, harmónia igényű lekerekítés. Vagy éppen felíveltetés a mirákulum kész válaszaiba. S ebben bizonyára gazdagabb volt sok kortársánál. Vérében volt a tisztaság és hiszékenység természetessége, a „lazítás”, ami úgy nyitja ki a tenyeret, hogy mindent eleve igazoltként érint meg, s nem úgy, mint amit a reménytelen kerülőkkel mégiscsak igazolni kell. A Dunántúli legendáskönyv, a Mezei mirákulum, novellái java, Az ember nyomában számos részlete így és ezért tartoznak a két háború közti magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei közé. Időszerűségük abban a biztonságban van, ami egy erdei padé, vadon nőtt fáé. Mindig ugyanott találjuk őket, s ugyanoda hívnak vissza.

Akik csupán utolsó regényét, Az aranyecset-et olvasták, nem azt az írót ismerik, akit villantásszerűen megrajzolni próbáltam. Itt maga távolodott el igazi világától. Úgy tette próbára tehetségét, hogy csak a siker érhette utol, s nem ő azt a „holdhomlokú legényt”, akit az egyik legendájában álmodott meg; s aki – az öntévesztő kitérők ellenére is – haláláig ő volt.

Sokkal tartozom neki. Nemcsak barátom; apai barátom volt. S főképp anélkül, hogy bármiféle hasonlítást-hasonulást várt volna tőlem. Tapasztalhattam később, milyen ritka szerénység ez a mi hiúság szabdalta irodalmi életünk fűrészporos porondján. Akivel annyi mindenben nem értettem egyet, éppen ő tudott példát adni indulásomkor a munka aszkézisére, a mesterség komolyságára – hogy a magam másfajta szigorúságával és rögeszméivel megbirkózzam.

Szeretném helyesbíteni az emlékezés címszavát: talán mégsem elveszett mirákulum az övé. Csupán olyan, ami bizonyosan nincs, noha megérdemelné, hogy akkor is legyen, ha nem tud bizonyosan lenni.

Két megnyitó

Ligeti Erika többnyire árulkodó címeket ad: Lányszeppentő – Vérszippantó – Pávává válván – Tükröm a világ. A cím nem mindig jó kalauz, de itt a művész alkotására is érzékletesen utal: novellisztikus hajlamára, a meseivel átszövött groteszk kedvelésére, s hogy a sutasággal semlegesített komolyságban találja meg – ha kell – a mindennapos tragikum hitelét. Rafinériája a hátsó gondolat hiánya. Alkotásaiban mindig ott kísért a gyermeki, az extrovertáltság érzékenysége; amitől nem idegen, hogy a dolgokban rejlő iróniát előhívja. Az érmészethez vonzódik leginkább. Egy olyan műfajhoz, amely a maga dermedten szűk terében a jelzések egyetlen lehetséges, kiteljesedő holtpontját keresi. Legalábbis a klasszikus normák ezt sugallják. Ligeti Erika kritikus viszonyban van ezekkel a normákkal. Azok a legeredetibb éremalkotásai, melyeknél – az adott redukált térben – nem egy, hanem több kiteljesedő holtpontra utal, ahol a jelzések véglegesnek képzelhetők el. Aki az övéhez hasonló közvetlenséggel tud válaszolni a hirtelen élmények (vagy éppen megbízások) hívására, az feltehetően a véglegeset is inkább alkalmi-véglegesként éli meg. S ez bizonyára nyomot akar hagyni a megformáláson is. Mintha igazában akkor lenne otthon, mikor a forma és mozgás elemei levegős összefüggésben állhatnak egymással. Amikor olyan kohézió tartja össze őket, amit nem a puszta vonalstruktúra szuggerál, hanem a bujkáló harmadik dimenzió. Az érem nélkülözni kénytelen a szín és tónus árnyaló adottságait, így szükségszerűen hajlik a determinisztikusabb megragadás: a tárgy in flagrantija helyett a tárgy in abstracto nyugalma felé. Elképzelhető azonban, hogy a művész bizonyos játékossággal, esetlegességgel kezeli ezt a determinizmust; ha motívumai és tárgyai csupán vállalják, hogy olyanok, amilyenek, noha lehetnének másmilyenek is. Azaz szüntelenül átkacsintanak a dolgok elrendezhetőségének indeterminizmusára. És éppen ez a gesztus az, amit itt, az éremművészetben a dolgokban rejlő iróniát sikerrel fakaszthatja föl: a valós, térbeli elmozdulás lehetőségének a fricskáját a sík mozdulatlanságban; s ugyanakkor minden elmozdulás relatív értékét egy mélyebb fekvésben igaz mozdulatlansággal szemben. Különös, hogy ez az alkotói ösztön portréban, kisplasztikában, nagyobb szobor megalkotásánál inkább tartózkodással, mint felszabadultan él azzal a háromdimenziós nosztalgiával, amellyel az érem kereteit feszíti. Portrészobraiban – ez a másik otthonos területe – rajzos érzékenység ellenpontozza a háromdimenziós adottságokat. Egyéb szobraiban is föllelhető a törekvés, hogy a formák vertikális elnyújtásával vissza-visszahúzódjon a lehetőségtől, hogy a tér minden irányba nyitott lehetőségeit kihasználja. Még az olyan körplasztikával komponált figurája is, mint a Guggoló, Degas táncosnőinek rajzos könnyedségét, suta báját idézi. Mindez ellentmondásnak látszik: ahol nincs tér, ott megpróbál utalni rá; ahol van, ott mintha szívesen kihúzódna belőle. S ez kétségkívül eszünkbe juttatja, hogy semmi sincs pontosan ott és úgy, ahol és ahogy megmutatja magát. A mesék és gyermekek irónia nélkül tudják ezt. Ligeti Erika az irónia felnőttségével – sőt néha kegyetlenségével, mint az önportréjában – mintha velük tartaná leginkább a rokonságot.

Nagy B. István introvertált kereső. Képei egy filozofikusan érzékeny közérzet problémafölvetéseiről tudósítanak. Játék, mese, pillanat mákonya idegen tőle. Nem a látvány éppen itt és éppen most jelentkező összefüggései érdeklik; inkább a látvány gyökvonása. Maga vall arról, hogy a tárgy és háttér viszonya festői alapkérdés nála; de ez nélkülöz minden ironikus hangsúlyt. A tárgy elhelyezkedésének létezési magányára érzékeny – s ezzel már adva is van a tárgy és háttér viszonyának inkább tragikus, mint gyors megváltottságot ígérő szemlélete. Már egy korai képén – Város – jelentkezik ez. Iromba házak, oszloppá idegenült fák s egy gnóm temető sírkövei keresik a térbeli – mondjuk így: emberszabású és igényű – kapcsolatot egymással; noha meglehetősen didaktikusan. A térprobléma szinte valamennyi alkotásából kielemezhető. Triptichon a méhekről című kompozíciója kifosztott űrbe telepíti a rajzó bogárfelhőt, a leszállás minden reménye nélkül. Létük áradása az egyetlen masszív pont, s a bizonytalan kékek derengése csak halvány jelzés az érkezés és távozás illúzióiról. Sorsepika térszituációban: a tárgy a háttér magára hagyottja és kiszolgáltatottja. Akárcsak Eltévedt Ikarusz-a a kristályos kék térben: itt sem eltévedésről van csupán szó, hanem sorsszerű be nem fogadottságról. A Mocsárban című kép lehulló madarát titokzatosan buja természet szívja magába: a kiemelt tárgy és háttér szinte egy lesz, az összesimulás és elkülönülés festői térproblémája úgy oldódik meg, hogy az egyik áldozattá névtelenedik. Helyette a vicsorító fogakra emlékeztető nap utal kétértelműen egy dimenzión kívüli tartományra. A Kormos szárnyak tovább variálnak: az anyagszerűtlen síkok anyaggá-szárnnyá sűrülése úgy jelentkezik itt, mint a valamiből kihasított semmi, amely itt van ugyan, fogható is talán – csak éppen mihez viszonyítva? A Fejek-sorozat közül néhány a probléma meztelen sémáját adja: az arc az árnyalatlan vagy alig árnyalt semmiből lép elő, s rajzolja rá magát a semmire. Mint mikor a puszta önlét önmaga kísértetkontúrja lesz – s még a leírás grammatikájában is kétessé van téve, hogy a háttér-ben vagy a háttér-ből, fölötte vagy alatta – egyáltalán hol? Eddigi kísérletezései a Zsámbék-sorozatot készítik elő, ahol a történelem is helyet kap már, nem mondva le a filozofikus általánosításról. A Zsámbéki ablak – nyitányként – történelmi-tájbeli elveszettségében veszi számba azt a terepet, amelyen a festői gyökvonást el akarja végezni. Maga az ablakkeret, kókadt virágával, az illúziótlan kitekintés alaphelyzetét rögzíti. A tájat a templom monstrumtömbje uralja, mögötte breugheles, cizellált amorfitással vész a szürkületbe a falu, dülöngélő házsoraival. Mintha hangtalan szél szorítaná őket a földre. A templom kataton magányának egyetlen világító központja van, a túlméretezett, kerek ablakszem. Öncélú, független fényforrás; valami hideg, kihűlt megváltás emblémája. A sorozat ezután magát a templomot veszi elemzés alá: a történelem, a mítosz rommá meztelenedő, de pusztulni mégsem akaró centrumát. A közösségi lét egy-egy szimbolikus emlékműve néz itt szembe a tekintélyt nem ismerő idővel. Ami van, a taszítás és vonzás, az el- és visszamenekülés dialektikájában kapják meg a humánus tartalmat; s ez lehet, hogy nem vidám, viszont őszinte, és elutasítja az öntévesztést.

Bevezető, egy irodalmi esthez

Öt fiatal írót szeretnék bemutatni Önöknek – a legfiatalabb még nincs harminc, a legidősebb még innét van a negyvenen. Hogy munkásságuk helyét és irányát jobban megértessem, utalni szeretnék először irodalmunk néhány karaktervonására. Azt hiszem, így összevetve a múlttal, világosabbá tehető a problematikájuk.

Irodalmunk – persze, nagyon egyszerűsítő jellemzéssel – olyan sajátos novella- és regényprózát hozott létre, mely a kimagasló kivételektől eltekintve hajlott arra, hogy esztétikai normaként fogadjon el egy történelmi sorshelyzetünkre érvényes létezési és szemléleti józanságot – azaz a hazárdabb rizikó ellentétét. Csupán az a skizofrén ellentmondás, hogy éppen a politikai történelmünk nem volt következetes e téren. Másrészt költészetünk is mindig túltette magát az ilyen korlátokon; s éppen innét van potenciális világirodalmisága. Prózánk ugyanakkor sokáig feladatának érezte, hogy a politika helyett is gondolkodjon – amire a maga helyén és módján kétségkívül szükség volt és van; és lesz is, amíg fontosnak tartjuk, hogy ne csak az emberi, hanem a nemzeti önismeret is megfogalmazódjék. De ha ez a feladatvállalás eluralkodik, és a fontosság elfogult mércéjévé lesz, könnyen megsínyli az egyetemesebb mondanivaló és a nemzeti önismeret is, éppen azért, mert gyengül az egyetemes szempontok ellenőrzése. A valóság katartikusabb látomásai eshetnek így áldozatul.

Bár irodalmunkban ez a helyzetkép sem volt ennyire egyértelmű. Sokszor hallottuk ugyan, hogy prózánk anekdotikus. Lehet ezt lekicsinylően mondani, s lehet ténymegállapításként. Mi tudjuk, hogy az anekdotikus jelleg nálunk mit takar: a domesztikált, a sorshelyzethez idomított rizikót. Irodalmunk kezdettől fogva a faji rokontalanság, a puszta megmaradás gondjának stresszigézetével küzdött. Íróink gondolkodási és logikai sémáiba vízjelként ivódott be a célok és feladatok predesztinált kérészélete, vagy legnagyobbjainknál a nemzethalál látomása. S egy olyan mazochista, komor derűt tett mindennapossá, miszerint a legjobb esetben is csak a saját temetőnket lakályosítjuk. Egy ilyen vízjellel azonban nem lehet örökké nyíltan farkasszemet nézni. Ami kitalálódott helyette: az anekdotikusság zsongító, titkos nyelve, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút” is, anélkül hogy ki kellett volna mondani. Ha viszont csak mi tudjuk valamiről, hogy mit takar, az könnyen provinciálisnak és banálisnak tűnhet a világ szemében. Prózánknak – úgy hiszem – igazában ez a tragikusan intim titka és handicapje.

Pontosabban, ez van változóban. A folyamat a századelővel indult meg, s a két háború felgyorsította. A két háborúval a magyarság százados illúziókat és megalkuvásból kovácsolt, önállóságot hazudó nemzeti státust veszített el. S végül is olyan függetlenségre tett szert, amely jól példázza a deklarált szabadságfogalom újkori hanyatlását. Egy ilyen helyzetben érthető, ha az irodalom atmoszférája is megváltozik, új hangsúlyok és felismerések kérnek szót. Az illúziókkal való leszámolás nagy ajándéka a kifoszthatatlanság, a védtelenségben fölismert értékesebb szabadság. Másképp közelítve: mikor a horizontális helyett a vertikális kínál több lehetőséget. Ilyenkor fordíttatik több gond és figyelem a máséra, az egyetemesre. Olyan magatartásmodell ez, melyre többnyire a pusztulás közvetlen élménye vezet rá, megcsömörölve a szubjektív remények hamisjátékától. Ezt a modellt számunkra Bartók fémjelzi, aki fontosnak tartotta, hogy a szlovákok, románok, szerbek népdalkincsét segítsen összegyűjteni, hogy a maga életművét megalkothassa. Példaadása szellemi életünk régóta esedékes forradalmát hozta meg. S nyilván nem független ettől, hogy új prózaíró nemzedékünk az eddiginél természetesebbnek és elkerülhetetlenebbnek érzi, hogy Közép-Kelet-Európa sorsközösségében fogalmazza meg magát – ami a rokontalanság, a görcsös önvédelem történelmi traumájának a terápiája is lehet.

Az itt bemutatásra kerülő egyik író – Hajnóczy Péter – majdnem tételszerű világossággal beszél Véradó című novellájában az új nemzedéki életélmény létezési és szemléleti normájáról. A novella főhőse, egy mészáros, fölfedezi magában, hogy szervezete kifogyhatatlan bőséggel termeli az életmentő vért, melyet olyannak érez magában, mint a szeretet túláradását – s csak akkor könnyebbül meg, ha ezt valamiképp elfogadják tőle. S önként és díjazás nélkül felajánlja testét a hivatalos szerveknek, a világnak, hogy használják, mint egy vérkutat. A világ és társadalom veszélyes támadásnak könyveli el a mészáros önzetlenségét – ugyanis mi lesz így a feleslegessé vált véradókkal s magával az apparátussal és tisztségviselőivel? Munkájuk és áldozatvállalásuk fulladjon nevetségbe, társadalmi és erkölcsi hasznosságuk alól csússzon ki a talaj? A világ felkészületlen a szeretet ilyen túláradására; s minthogy tárolni se tudják a kifogyhatatlanul ömlő vért, az önkéntes ajándék a lefolyóba ömlik. A novella kicsengése morbidan keserű, de a nosztalgia és felismerés egyértelmű: csak az őszinteség, a manipulálatlan önátadás és szókimondás teremthet méltó értékeket, s utalhat a bürokráciával és ideológiával kivégzett igazságra. Fordított példázattal, Kafka Éhezőművész-e ugyanerről beszél. Az „adni” és a „nem elvenni” egybehangzó moráljáról van szó, a létezési imperializmus kritikájáról. S ez nem látszik rossz útnak, hogy az irodalmak ne csak abba avassanak be, ami megkülönböztet, hanem a dolgok „eucharisticá-jába” is.

Esterházy, Hajnóczy és Nádas, Bereményi és Lengyel munkásságát egyként jellemzi az a törekvés, hogy a múlttal szembesülve, ne támaszkodni igyekezzenek erre a múltra, mint egy botra, hanem létrának használják. A historikum valamennyiüknél döntő tényező, de inkább olyan vonatkozásban, hogy az ismétlődés veszélyeit és abszurditását sugalmazzák. Ez egyeseknél – így elsősorban Esterházynál és Bereményinél – az irónia és a groteszk szemléleti és ábrázolási eszköztárát teszi hangsúlyossá, odáig fokozva azt, hogy a historikum szinte karneváli, nemegyszer lidérces bábjátékként ellenpontozza a jelen álkonszolidációba fegyelmezett tablóját. Ami Esterházy teljesítményére külön felhívja a figyelmet, hogy sikerült megteremtenie a mai magyar valóság s egy sajátos közép-kelet-európai köznapiság nyelvi mitológiáját. Nádas közvetlenebbül filozofikus a társainál; a súly nála érezhetően súly marad, és a szelídség párosulni tud a keménységgel. A provokáló iróniát és groteszket a létre és a sorsra való nyílt rákérdezéssel helyettesíti: utolsó regényében így keres és talál meggyőző választ a nemzeti kultúrákba beépült zsidóság történelmileg kiélezett dilemmájára. Lengyel ugyanerre tesz nosztalgikus kísérletet, egy város – Budapest – és a gyermekkor szimbiózisát ábrázolva; majd más területen, a science fiction műfajában teremt egyéni hangot nosztalgikus humanizmusával. Hajnóczy tudatosan szűkre fogott világa – eddigi egyetlen regényében – a drog, az alkohol vetkőztető, látomásos éleslátásával ütközteti meg a kisszerűségbe és konformizmusba menekülő valóságot. S még egy; ami más-más módon, de nagyjában mindegyiküket jellemzi: a „kegyetlen művészettel” már-már száműzött lírizmus újra helyet kér műveikben, annyi fanyarsággal, ami a hitelességet biztosítja.

Megítélésem szerint nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak, amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem „szövegeket” írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják; helyette a változatlanul életképesnek bizonyuló cselekmény- és alakábrázolás foglalkoztatja őket, nem hárítva el a hagyomány és avantgarde eredményeit. Ez a jellemzés természetesen nem értékítélet; hiszen az idő nem irányzatokat díjaz, hanem az alkotó személyiség eredetiségét és autonómiáját.

Két előszó a Saulus-hoz

Vannak események, amelyeknek már születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg pontosan a tényeknek. E könyv témája is ilyen. Sose jártam Palesztinában, s igyekeztem a forrásmunkáktól is távoltartani magamat. A Biblia mellett a ravennai Mausoleo di Galla Placidiában látható mozaikportréból merítettem a legtöbbet. A levelezőlap nagyságú színes képen – egy barátom küldte Ravennából – közel két és félezer mozaikkövecset számoltam meg egyszer éjszaka, mikor végképp úgy éreztem, hogy reménytelen feladatra vállalkoztam ezzel a könyvemmel. Szeretném, ha az olvasó is így érezné.

*

Időszámításunk első évében született egy gyermek, aki később Isten küldöttének vallotta magát. Voltak, akik kétségbe vonták ezt, mások nem. Valamiféle Küldöttet mindenki várt akkoriban, különösen a zsidó nép. Az igazság emberemlékezet óta nem uralkodott a földön, így méltányosnak látszott a gondolat, hogy legyen valaki, aki a világ létezéséért felelős, s az igazságtalanság céljával is tisztában van. Különben abba kellett volna belenyugodni, hogy az ember felelős olyan következményekért is, melyeknek eredendő okáról nem tehet. Így főképp az látszott ellentmondásnak előttük, hogy erkölcs és törvény az ember műve legyen, mikor a létezés maga nem az ő műve. Olyan kor volt ez, mikor egy ilyen gondolatot még ésszerűnek tudtak találni, noha csakugyan ésszerűnek látszott. Úgy vélték, hogy a világ képtelenségébe való belenyugvás meddő megalkuvás; a világ értelmességét viszont nem tudták pusztán önmagukból kiolvasni, mert meghaladta az értelmességüket. Még úgy tudtak logikusan gondolkodni, hogy nem kerültek ellentmondásba a hittel.

Jézus azt vallotta, hogy ő az Igazság, aki a magyarázatot, a megváltást hozza. Kortársa, a tarzuszi Saul egyike volt a Jézus-hívők legféktelenebb üldözőinek. Nem válogatott az eszközeiben. S igaz hittel tehette, mivel a Törvény sem tagadta, hogy a Küldött egyszer megérkezik. Csupán az időpontot és a személyt nem tudta elfogadni; csalást és megtévesztést szimatolt. Jézus nem hirdetett idegen igazságot; csak módosítást. Nem a várakozás, hanem a megérkezés erejében és időszerűségében bízott. Saul bizalmatlan volt minden módosítással szemben. És a várakozás egyre gazdagodó feszültségéért nem tudta kárpótolni a váratlan megérkezés boldog ernyedtsége és izgalma, amelyre ugyanakkor vágyott. A Törvény nevében volt kegyetlen és hajlíthatatlan; és őszintén hitte, hogy egy igazi Küldött nem engedné meg, hogy éppen az üldözze, aki a legjobban hisz benne. Ilyen meggondolásokkal indult el egy nap Damaszkuszba is, hogy Jézus-hívőket vessen börtönbe. Nem messze Damaszkusztól azonban, kint a pusztában, más belátásra jutott. Ő maga így nyilatkozott erről: „Tudok egy embert a Krisztusban, ki ez előtt tizennégy esztendővel (hogy testben-e, nem tudom, avagy testen kívül, nem tudom; Isten tudja) elragadtatott volt a harmadik égig.”

A könyv erről a történetről szól; Saul útjáról, az elragadtatás pillanatáig. A szerző igyekezett annyit mellőzni a valóságos eseményekből, hogy a történelmi hitelességet ne lehessen számonkérni rajta; s annyit megtartani belőlük, hogy a mából visszatekintve a múlt is átélhetőbb és világosabb legyen.

Isten és én

Nehéz – végül is lehetetlen Beckettnek nem igazat adni, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Azért hivatkozom rá, mert nagyszabásúan jelentős kortárs; a kérdés ugyanakkor diluviális. Másrészt mai homlokzatvitáink sem éppen maiak, mikor a kérdést és szembenézést megkerülik. A hivatalossá jegecesedett biztos válasz pedig – akár hivőé, akár nem – egyaránt halványabb a bizonytalanság nyitottságánál.

Avilai és a többiek akkor késztetnek jobban „igenre” – természetesen magamról beszélek –, mikor a „nem” préselődik ki a szájukon. A pragmatikus „igenek” és „nemek” számomra majdnem semmisek. Még a logika is akkor a legmeggyőzőbb, ha az elgondolhatatlanra talál (megközelítő) formulát. A hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf célok és kis számítgatások. Talán – úgy gondolom – teológia is csak eddig a határig lehetséges. E határon túl minden átlobban a lehetőség misztériumába. Ami ha valamennyire is lefordítható emberire, a legjobb esetben is konzumálás – nélkülözhetetlen és eleve kevesebb.

Szeretnék nem játszani a szavakkal: az űr, a hiány mindent átjáró élménye teheti csak mindennapos közérzetté, hogy valamiképpen minden betöltött és kitöltött. A homály a fény; és ha valamitől – semmiképpen sem ettől tudok boldogtalan lenni.

Szeretők és házastársak

Vannak híres és kevésbé híres szerelmes levelek – s olyanok, amelyek elégetetlenül is örökre ismeretlenek maradnak. De vajon akad-e egy is, amely ne érdemelné meg, hogy híres legyen vagy kőtáblára véssék?

A meztelenség mégiscsak misztérium.

S mi lehet meztelenebb egy szerelmes levélnél? S persze: felöltözöttebb?

A szerelem és szakítás – különösen ha írásba foglalódik – igazság és hazugság olyan keveréke, amelynél nincs őszintébb megnyilatkozás. Csak az ima hasonlítható hozzá, kicsit módosítva: „Legyen meg a mi akaratunk.”

A szerelem ugyanis meglehetősen önzés, és mégis megszentelődik. S netán diktatúra is, önzetlen kizárólagosság, de éppen ettől az ellentmondástól képes megszentelődni.

A szerelem halottai – ennek ellenére – ugyanoda kerülnek, ahová az olcsó vagy nemes győztesek: az Örök Harcmezőre, a Hold túlsó oldalán, ahol bukottnak, győztesnek lenni egyformán kitüntetés. A szerelem, így vagy úgy, mindenkit maga fölé emel.

A szerelem kollektív tehát, de megoszthatatlan is. Arisztokratikus, de a lehető legközönségesebb is.

Erósz az az isten, aki az egyetlen olyan félreértésből született, amelyhez képest bármilyen igazság csak ügyetlen körülírás.

De nézzünk ki más ablakon is.

A költő – Mentem volna szódáskocsisnak / ki a nagy szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag – elhiteti (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan létállapot, mely látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus megértéséhez, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendelést irányítjuk.

Az igazi szerelmesek is nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag.

Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai!

Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk egy gyűszűben elfér.

Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel.

A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi: a kinyilatkoztatás csak nekik szól. Ugyanis szóba sem kerül.

A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze.

Hogy miért?

A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet; és ilyen értelemben a szerelmesek egymás közti értő-süketségét is napóleoninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság.

Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Ahogy a vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében van a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amelyet nyalogatni lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt kiemelt alkalom ez, hogy még elhivatottabban próbálja mosni a nagy, szőke lovat.

Amit ebben a kötetben kap az Olvasó: nem igényel semmilyen képzettséget, hogy megértse. Vagy még pontosabban: le tudja mérni majd, hogy ő maga az érzelmeknek milyen iskoláját járta ki. Mire volt képes? S netán még tanul is; bátorságot az őszinteséghez, a szerelemhez.

Mondják, hogy korunkban a szerelmet is utolérte az elidegenedés. Olvassuk akkor tankönyvként ezt a gyűjteményt – hogy „lehet így is”.

S figyeljünk a levelek dátumára: hogyan következnek egymásra az egymáshoz írottak. Akár az éjszakai ég epikája: neves és névtelen csillagok ragyognak, megremegnek, vibrálnak. S végül kiszámíthatatlan, hogy melyik zuhan le.

A szeretőké? A házastársaké?

Mintha mindegy is volna. Amire visszaemlékezni érdemes: ha „Ébren maga van csak az egy szerelem”.

Mit jelent nekem Pécs?

Nehezen lettem íróvá; és Pécs nélkül talán még nehezebben sikerült volna. Hogyan és miért? Néhány rapszodikus emlék nem meggyőző válasz; de nem is válaszolni akarok, csupán tapogatózni magamban. Egy kis curriculum vitae azonban elkerülhetetlen.

Szekszárdon születtem, s ez akkoriban főképp borkultúrára predesztinálta az ártatlanokat, nem szellemire. S a magunk kezdő módján mi is szívesebben ittunk, mint művelődtünk. Tizennégy éves koromban jártam először Pécsett. Székesegyház, színház, koncert, képkiállítások – az első urbs volt, amely megérintett; s utána a sürgető honvágy, hogy magamba forduljak. Hónapokig éltem a város emlékéből. S akkor váratlanul otthon is megváltozott a helyzet: két fiatal tanárt kapott az osztályunk. Az egyik pár hónappal azelőtt tért haza Párizsból, Genfből; és Gide-ről, Ramuz-ről hozta a személyes élményeit. A másik viszont még a matematika- és fizikaórákba is bele tudott lopni egy kis irodalmat s zenét. Mindez új hang volt, új ötvözete a szenvedélyeknek. S egyúttal alkalom is a nemes összeesküvésre: kiderült, hogy a szellemibe is lehet menekülni a kispolgári szűkösség elől. Így lett néhányunk cinkossága olyan lelki iskola, ami után már Pécs atmoszféráját is kevésbé barbárul szippantottam. Persze, azért megmaradt a másik vonzás is; a kaland, a fizikai próbatétel, a veszélyezettség csábítása. Hiszen az is egyfajta lázadás a porosság ellen. Hajszálon elcsúszott tervekre emlékszem még ma is nosztalgiával – matróztanonckodás az egyik holland tengerjárón; s még néhány hasonló terv nyugtalanított. A Don Quijoté-ból egyetlen mondatot írtam ki magamnak: „Az út mindig jobb, mint a fogadók.” Aztán váratlanul a Sorsunk szólt közbe: közölték az egyik novellámat. És ez megzavart. Különösen az első kefelevonat: egyszerre volt büszkeség és rettenet. Átélni, hogy a nyomtatás vetkőztetőbb, mint az első összefekvés; napfényre dobja a bujkáló hibát is – és még paraván sincs, ami mögé bújni lehetne. Ha csak a szerkesztő biztatása és meleg embersége mögé nem. Azt viszont maradéktalanul megkaptuk Várkonyi Nándor személyében. Hosszabb ideig csak levélen keresztül ismertem, de így is személyes baráttá tudott lenni. Baráttá, aki a szó pliniusi értelmében „életünk tanújává” szegődött, és folyton feladatokkal furdalta a lelkiismeretünket. S szinte „taktikus” bizalommal kényszerített rá, hogy a képességet és hivatást igyekezzünk kibogozni magunkból. Egy nap még azzal is megfélemlített, hogy meghívott a Janus Pannonius Társaság tagjai közé, s megbízott a folyóirat szekszárdi szerkesztésével. Az ilyen lökésektől mindenesetre megpróbál az ember fölfelé esni – már csak betyárbecsületből is. Mert mi lesz, ha csalódnak benne?

Azóta jó pár év elmúlt, de ezek az emlékek – s még sorolhatnám őket – még mindig tegnapiak bennem. És nemcsak akkoriban, de még ma is Pécsett publikálok a legtöbbet. Mint ahogy ott korrigáltam az első „végleges” szerelmet is a következővel; sőt még a háború vége is oda sodort a bolgárok foglyaként… Erről azonban még idekívánkozik egy szó. A pécsi fogolytáborból egy szovjet tiszt szöktetett ki, aki Dosztojevszkijre büszkébb volt, mint a háborús kitüntetéseire; és Pécsett szerzett feleségével boldogabb, mint a másikkal, akit otthon hagyott. Vajon a város vonzásában elkövetett bigámiáért büntették meg – vagy a gesztusért, melyet irányomba tett? S vajon – ha él még – hogyan emlékszik vissza Pécsre, amely elől nem tudott kitérni, ahol le is akart telepedni? És végül: mért emlegetem én is annyiszor, hogy talán mégis Pécsett kellene élni? Mi vonz? A barátok? Az arcok és reflexek panorámája? Egyfajta érzékenység a kultúra minőségében? S mind mögött a táj észrevétlen sugárzása?

Csak ellentmondásosan tudnék válaszolni rá: igazában nem vagyok otthon sehol. De úgy is mondhatnám, hogy Varsóban legalább annyira otthon éreztem magamat, mint Nápolyban, Párizsban vagy Les Pieux tengerparti fennsíkján. Hűtlenség? Az is. De e nélkül a hűtlenség nélkül az öbölnek sincs értelme, távlata; az öbölnek, amely arra való, hogy kedvet csináljon a hűtlenséghez és ízét adja a visszatérésnek. A „dunántúliság” mint lokálpatriotizmus? Inkább így fogalmaznék: felelősségteljes adottság az elfogultságot nem ismerő „hűtlenség” igazolására. Más szóval: sorsnak venni a hűtlenséget – és a „hűtlenséget” tápláló feladatnak. S Pécsben éppen ezt szerettem mindig: a nyitott ablakait. Azt, hogy öböl tud lenni; küld és visszahív. Nyugtalan otthontalanságomban ezért vonzódom ma is hozzá. Ez a város még az aszályos esztendők után is mindig az elsők között volt – ha nem éppen az első – az újrakezdésben, a támogatásban és megértésben, az elfogultságokat feloldó tiszta arányérzék gyakorlásában. S ennek a szuggesztiója nemcsak a szűkebben vett baranyai tájban van meg, hanem az egész Dunántúlban s mintegy fókuszban, Pécs kulturális hagyományaiban. Dunántúl csakugyan urbs-ot kapott és talált itt, aminek a szellemi sugárzása nélkül egész nemzeti kultúránk kevésbé válhatott volna európaivá; mert Pécs mindig arra ösztönzött, hogy egyetemes nyelvre fordítsa le a „kuriózumot”. Janus Pannoniusnak, aki kora műveltségének legmagasabb szintjén latinul írta magyar ihletésű verseit, valójában azok is adósai, akik úgy érzik, hogy sohasem érintette meg őket művészetünknek ez a világa. De az irodalom hatástörvényei legalább olyan bonyolultak, mint egy tájé; sokszor úgy vagyunk a szülöttei, hogy a rejtettebb kapcsolat nem is tudatosodik bennünk.

A naiv zenehallgatásról

Sokféleképpen lehet zenét hallgatni; ahogy képet, szobrot nézni is – vagy könyvet olvasni, hiszen nem egyforma az érzékenységünk. Csak egyet nem lehet: ártatlanul hallgatni zenét. A zene inzultálja legbonyolultabban a közérzetünket, gondolatainkat. Az átlag hallgatóban – és ez a többség – mindig van valami szemérmes zavar, ha arról faggatják, hogy egy zenemű hogyan hatott rá. Egy képről, szoborról vagy könyvről többnyire azonnal tudunk valami jellemzőt és határozottat mondani: a képzőművészet látvány, a könyv szó. A zene anyaga csak bizonytalanul adható vissza, nagyon szegényesen jellemezhető szóval és látvánnyal. Még a laikus is szívesen kísérletezik valamilyen szakszerűnek hangzó válasszal – fő- és melléktémáról, hangszerelésről. Nem állítom, hogy ez minden esetben sznob mellébeszélés, kitérés. Lehet őszinte igyekezet is, hogy a zenemű technikai szerkezetébe behatoljon. Van azonban a zene hallgatásának egy titkosabb, érzelmibb oldala is. És erről nem szoktunk beszélni. Arra a spontán „belső filmre” gondolok, amit egy-egy mű elindít bennünk. Képek, emlékek, érzések és gondolatok állandóan mozgó szövevénye ez – és teljesen szubjektív. S valahányszor újrahallgatunk egy művet, mindig más lesz. A képzeletet, az érzelmi és gondolati belemagyarázást a zene köti meg legkevésbé. Egy kép vagy szobor – a maga mozdulatlanságával – mágnesként vissza is húzza mindig a szeszélyes kalandozásra indult belső filmet. Egy regény vagy novella meghatározott folyamatok átélésére kényszerít. A zenéről ezt nem mondhatjuk el; legalábbis nem ilyen értelemben. A zene nyelvére elsősorban a szuggesztív többértelműség jellemző (s ebben még leginkább a költészettel rokon) – ami azonban korántsem jelent pontatlanságot, homályt vagy zűrzavart. Ugyanis nagyon pontosan megadja azt az irányt, keretet, ami bizonyos típusú gondolatokat és érzéseket mozgósít. Viszont hagyja, hogy ezek a gondolatok és érzések szabadon rendeződjenek bennünk. A zene hallgatásának ez a legnaivabb, de egyben a legösztönösebb formája. Persze ha valaki megfelelő zenei szaktudással rendelkezik, a belső film sokkal gazdagabb lesz. Valahogy úgy, ahogy egy mérnök számára egy szép épület – a közvetlen esztétikai hatáson túl – a statika vagy a térkihasználás értelmi élvezését is jelenti.

Muszorgszkij Egy kiállítás képei című műve programzene. Nyíltan, majdnem irodalmian tematikus mű. Nemcsak a címében, de még a részletekben is a szokásosnál pontosabban adja meg a mondanivaló irányát. Csak néhányat említve a tételek közül: Gnóm, Régi kastély, Bydló, az ökrösszekér, Kiscsirkék tánca a tojáshéjban, A katakombában… Vajon ezek a címek masszívan meg is kötik, korlátozzák a belső film kialakulását? Igen is meg nem is.

(A gnóm) A cím azt szuggerálja, hogy egy így vagy úgy elképzelt gnómnak, esetlen törpének a bukdácsolását éljük át. Ha engedünk a cím hívásának, valóban valami ilyesmit látunk, érzékelünk. A belső film azonban, amit ez a zene fölszabadít, többre is képes. Első ugrásként – főképp a mély hangszerek, a kontrafagott, nagybőgő szerepeltetése révén – zenei víziónkban majdnem szükségszerűen kel életre a gnómok óriási mása: a gólem. A törpe groteszk bukdácsolása egyszerre megnő, fenyegetővé válik: úgy érzem, minden pillanatban eltaposhat. Vagyis megkezdődött a varázslat, melyet a zene szuggesztív többértelműségének neveztem. De belső filmünk még messzebb is vihet. Felajzott képzeletünkből egyszerűen el is tűnhet a gólem, a gnóm figurája – s ebben az esetben olyasmit élhetünk át, ami már érzelmileg is sokkal elvontabb: a személytelen fenyegetés és fenyegetettség titkos erőivel találjuk magunkat szemben. Indulatzuhatagok törnek fel és húzódnak vissza hirtelen. Megnevezhetetlen szorongó közérzet lesz úrrá rajtunk, s ezt már nem egy gnómmal vagy gólemmel hozzuk kapcsolatba, hanem magával az élettel, a természettel, vagy legszubjektívebben: saját énünk kevésbé tudatos mélységeivel. Persze, mindez csak egy a lehetséges magyarázatok közül. Mindenesetre, zenei látomásunk egyik esetben sem távolodott el a Muszorgszkij által megadott kerettől.

(Kiscsirkék tánca a tojáshéjban) Itt ugyanúgy: ha engedek a tételcím egyszerűsítő utalásának, csakugyan az éppen életre kelt kiscsibék önfeledt csipogását hallom, a suta, kapkodó fejmozdulatok topogását látom különböző változatokban. Ha azonban érzékenyebben figyelek, észre kell vennem, hogy Muszorgszkij egy hallatlanul finom pantomimmozgást érzékeltet, az életrekelés egy sokkal bizarrabb lehetőségének hangulatát; egy bábu megelevenedésének misztériumát. Távoli hasonlatként a Fából faragott királyfi alakjára és zenéjére is gondolok. Az élettelen anyag életre kelése kétségkívül más minőségű varázslat, mint a kiscsibéké; de ezzel a gondolattársítással belső filmünk ismét túlfutott azon, amire a cím utal, noha mégsem távolodtunk el a tétel igazi mondanivalójától. Csak még általánosabban és árnyaltabban éltük át azt a friss csodálkozást, azt a bájos, néha szorongó ügyetlenséget és tájékozatlanságot, amivel a születés jár: mikor egy világba csöppenünk, amelyhez még nincsenek reflexeink, szempontjaink, mikor csak öröm és bizonytalanság, hiszékenység és ártatlan riadtság van bennünk. Ilyen értelemben, valamennyien kiscsibék voltunk egyszer…

(Az Öreg kastély) Zárt és zsúfolt világba hív ez a zene; az emlékek világába, amelyet szándékosan és tudatosan körülkerítettünk. Dallamfoszlányok bukkannak elő, lágyan egymásba simulnak, folytatják és kiegészítik egymást. Ha rajzolni lehetne őket, olyan vonalakat kívánnánk, amelyek mind befelé, egy központ felé kanyarognak. Egyetlen vonal se tör ki az emlékek kastélyának kertjéből; s ezek a vonalak mintegy körüllejtik a tartózkodóan érzéki szaxofon mélabús motívumát. Olyan ez a szaxofonszóló, mint egy testszerűen kígyózó, széthulló, és újra felívelő vízsugár egy öreg szökőkútban. A központi dallam egyúttal az emlékek központja is. A szomorúság, a múlt, a mulandóság, a visszahozhatatlan örömök itt fogalmazódnak meg véglegesen. Minden visszatér önmagába: az emlékezés abban áll, hogy ismétli önmagát. Ahogy a szökőkút vize is folyton visszahullik.

(Bydló, a lengyel ökrösszekér) Éppen az Öreg kastély látomásának ellenkezőjét érzem ebben a zenében. Az ökrösszekér nagy pusztaságon döcög a feneketlen sárban. A táj, a horizont végtelen. A zene először nem is szólaltatja meg ezt az üres pusztát – illetőleg éppen azzal érzékelteti a végtelenségét, hogy hallgat róla; és a táj csendjébe rajzolja bele az ökrösszekér lassú vonulását. Persze, ez sem „egyszerű” ábrázolás. A tuba, ez a legmélyebb rézfúvó, olyan dallamvonulattal jeleníti meg az ökrösszekér mozgását, hogy az egyúttal a szekér utasának lelki rajza is. Erőteljes, férfias mélabú és magány, szemlélődő szomorúság árad ebből a dallamból. Aztán váratlanul a táj is megszólal, hullámként feltarajosodik, elnyomja az ökrösszekér motívumát; ez a pillanat az, mikor a természet végtelensége hirtelen ránk tör, magához ránt a maga személytelenségébe, és mi feloldódunk, elnyugszunk benne. De az ilyesmi mindig csak kivételes pillanat: akarva-akaratlan visszakényszerülünk a személyesebb világba.

(Katakomba) Vizuális hasonlattal élve: kétszintű zene. Fönt súlyos és ünnepélyes akkordok – a gyász, a pompa, a szertartás komorságát hallom: a még élők világát. De lent, a mi világunk alatt, ott vannak a halottak, a maguk visszafojtott, lidérces panaszaival. Lentnek és föntnek szinte tapintható térbeliségét valósítja itt meg Muszorgszkij – ahogy a kísérteties akkordika alá, valóban katakombába szorítja a foszlányszerűen fel-feljajduló futamokat; a halottak beszédét.

A mese korszerű

Botcsinálta meseírónak érzem magamat. Első meséimet inkább rábeszélésre írtam, mint belső ösztönzésre. Ez még az ötvenes évek elején történt. Valahányszor visszautasították egy novellámat, önvigasztalásul írtam egy mesét. Elég sok mesét írtam akkoriban; s még később is, sokáig. (Hogy milyen köz- és magánlégkörben, a baráti évődések milyen felhangjaival: megvilágítja egy kis epizód, melyet ma már csak szomorú szordínóval lehet föleleveníteni. Egy délelőtt véletlenül összeakadtam a New York kávéházban Sarkadi Imrével; odaültem az asztalához. Később Nagy László is odacsapódott. Imre nézte a paksamétát a kezemben, s a maga felejthetetlenül kedves, mórikáló-ironikus hangján megkérdezte: „Hát csak meséket írunk, meséket írunk?”, s mindjárt egy konyakot akart rendelni nekem – ő már a negyediket magának –, de udvariasan elhárítottam. Imrének pár nappal azelőtt jelent meg egy novellája a Szabad Nép-ben, egy kulákról, aki engedély nélkül disznót vágott; s az írás summája az volt, hogy a kulákot megérdemelten hurcolják és büntetik meg keményen. Az írással, Imre minden emberi kedvessége ellenére sem tudtam egyetérteni. Sőt. De erről nem esett szó. Inkább a konyakról, amelyet rám akart tukmálni. Végül László csitította: „Hagyd már, mit bántod. Van, aki mesét ír helyette…” Imre fönnakadt ezen: „Mi helyett?” Elnevettem magamat: „Mondjuk, a konyak helyett.” Tény-való, hogy nagyon kellett akkoriban valami gyógyszerpótlék.)

Mondják, hogy a gyermek valamennyiünkben ott van, s a jó meseíró ezt a gyermeket faggatja magában. Ettől a tanácstól azonban még nem leszünk feltétlenül jó meseírók. A fordítottjára is szükség van: hogy a rejtőző gyermek is faggatni kezdje bennünk a felnőttet. A nagy mesék – de az egyszerűen jó mesék is – mindig két tükröt villantanak össze: a gyermek ártatlanságát és a mi megcsupált ártatlanságunkat. Andersen s a legnagyobbak, bölcsen tudták ezt. Helyesebben nem tudták, hanem az ösztönükben volt. Ők a született meseírók. A legritkább emberfajta. Egymaguk képesek kihordani azt a mesei mindentudást, melyet a népmesék személytelen írói, egymást támogatva, századokon keresztül csiszoltak tökéletessé. De hát az örök mintát is ők adták a meséléshez.

Aztán vannak, akik próbálgatnak mesét írni. Így vagyok én is. S a szükséglet olyan nagy, hogy csakugyan könnyű meseírónak hinni magunkat. S ez nagy veszély. Talán ezzel a műfajjal lehet a legártatlanabbul és a legjobb szándékkal visszaélni. Talán semmi nem íródik annyi, mint tisztességesen rossz mese. A gyermek meseigénye azonban olyan erős, hogy még a silányhoz is igyekszik hozzáadni a maga tiszta költészetét. S ez akár meg is nyugtathatna bennünket – ha a gyanútlanság nem kötelezne még nagyobb felelősségre.

A gyermeknek még nincs megbízható kritikai érzéke, csak ösztönös kiegészítő képessége. S nem mindegy, hogy a kiegészítéseit – amit úgyse tudunk megakadályozni – mihez illeszti hozzá. S ez már pedagógia. Nem az, amit didaktikus szinten erőszakolni szoktak, abban nem hiszek. A minőség pedagógiájára gondolok. De hát a mese is – mint minden művészet – végső soron a szépséggel akar meggyőzni. Az pedig, Claudel szavával élve: szeret görbe vonallal egyenest húzni. A pedagógia különben hasznos „egyenese” a művészetben a legügyetlenebb görbe, amelyet húzni lehet.

Általában fontosnak tartjuk, hogy a gyermeknek hiteles fogalmai alakuljanak ki az élet reális adottságairól. Senkinek se jut eszébe, hogy az óvodai környezetismeret-foglalkozáson félrevezessen vagy hamis képzeteket ültessen a gyerek fejébe – ugyanígy: a csodák és valószínűtlenségek, a nyelvi szépség, a borzongás és megkönnyebbülés mesei élményébe is hitelesen kell bevezetni a gyermeket. A képzelet birodalmának is megvannak a maga newtoni törvényei, s azok legalább olyan fontosak a maguk helyén. De még tanulságul se valami „reálisat” kellene várnunk a mesétől. (Vagy olyan elégedettek vagyunk „reális tanulságainkkal”?) A mese költői ösztönzés, hogy átmentsünk egy keveset a valóságba abból a biztonságból, amellyel a jót, rosszat, igazat és hamisat megkülönbözteti. S ehhez örök szempontjai vannak. Nem lehet megvesztegetni.

Persze, a mesék egy típusának éppen az a célja, hogy a valóság „reális” adottságainak az ismeretébe játékosan bevezessenek. Hasznosak, fontosak; s ennyit elég is mondani róluk.

Nem hiszem, hogy a mese halódó műfaj. A gyermek mindig igényelni fogja, már csak azért is, mert a képzelet képessége és ösztöne nincs korhoz kötve. S még más szerep is várhat rá. Különösen az Európán kívüli mesekincs s a primitívek mesevilága az, amely hitem szerint csak ezután áramlik be termékenyítően az irodalomba – ahogy ez a képzőművészet és zene területén már sokkal előbb bekövetkezett. (Gondoljunk a mai dél-amerikai irodalomra!) S ez talán szükségszerű is. A tudás és ismeret számára mintha ugyanaz az ámulat lenne újra hiteles – magasabb szinten –, mint ami a primitívek meséit és kozmonológiáit is éltette. A mese korszerű, csak jól kell odafigyelni rá.