Notesz
Tegyük fel: nem árnyalni, jellemezni, pszichologizálni, nem kifejteni, dialogizálni, belsőmonologizálni – hanem szakadásig (amennyire csak lehet): közölni. Mint a lepkegyűjteményben, gombostűre szúrni, egymás mellé tenni. Egy ilyen gyűjtemény egyes lepkéire alig-alig lehet figyelni, visszaemlékezni – az egész sokkjában kell keresni (adni) az egyeseket is. Hogy ez abszurd? Igen. De gyökeresen más bepillantás a valóságba. Decentrált realizmus. Tétova, soha végig nem vihető lépés a tény misztériuma felé. Megütközni vele; s utána frissebb érzékenységgel térni vissza az elfogultságok hálójába. Ez a vissza azonban fontos. Csak előbb a szemponttalanságig próbáljunk felnyújtózni, hogy minden szempont a maga végső élességét kapja meg, közvetett ajándékként.
*
Összeesküvés: a valóság új fikcióját megteremteni.
*
Sartre kitűnő észrevétele a Situations első kötetében (Faulkner és az időbeliség): „Úgy tűnik, mintha Faulkner valami megkövesedett sebességet találna a dolgok mélyén: merev kitörések foglalkoztatják, amelyek fakulnak, hátrálnak és csökkennek – anélkül, hogy megmozdulnának.” – Ez a „megkövesedett sebesség” a dolgok indulata: ha robban és kiéli magát, a magmája akkor se tud mozdulni, se szétesni. Ami az indulat legalján van, az a lélek (s amúgy a dolgok) magánvalója. S attól és ahhoz képest mindig mereven pattan el minden.
*
A hitelességnek nincsenek gátlásai; akárcsak a valóságnak.
*
Nem technikai problémáim vannak írás közben, egyáltalán nem; csak kéretlenül kapcsolódnak is hozzá. A teljes önkéntelenséggel megvilágosodó technikai lebonyolítás az, ami azonnal rányit a kifejezni érdemesre. A pusztán logikai felismerés még nem ösztökél mű-alkotásra; csak érvként jöhet szóba. Az éppen adott forma nem indokolható és megjósolható evidenciája az egyetlen ablak, amelyen egy mű képes „kinézni” önmagából. Ha a forma elveszíti bensőséges kapcsolatát az intuícióval, ez legbiztosabb jele az epigonizmusnak; s az izmusok legközönségesebb buktatója. A forma evidenciája a tartalommal egyenértékű önleleplezés és vallomás (amúgy is csak művi módon lehet szétválasztani a kettőt) – ami egyedül képes rá, hogy a végül is mindenkor kitalálható gondolatot az egyszeriség varázsával, általános érvénnyel tartósítsa.
*
Minthogy még mindig mondható: „…könnyebb hősöket találni a nézőtéren, mint a színpadon” (Charles Dullin) – ideje, hogy megszálljuk a színpadot. Az új színház lényege: hogy nincs közönsége; s még akkor se lehet neki, ha van.
*
Egyre gyakoribb alkotói közérzet (nálunk és másutt is), hogy a művészet önmagában elégtelen tett – ahhoz képest, amit a világ vár, elvár. Amire szüksége van. Netán a művészetnek is?
*
A dramatikusság iránti „gyengeségünk” –
A kereskedelmileg irányított, befolyásolt művészetszolgáltatás éppúgy alapoz rá, mint az underground. Az utóbbi: kollektív-dramatikus történésként pótolja az ünnep, a rituális kikapcsolódás, a létezési magány feloldásának önkéntes alkalmait. Ami elsorvadt.
*
T. Hardy: „Ki mondhatja el valamelyik óceánról, hogy régi?” – Másutt: „Azok a sajátságok, melyek egy börtön homlokzatát gyakran sokkal méltóságosabbá teszik egy kétszer akkora palota homlokzatánál, olyan fenséget adtak a pusztának (Egdon), melynek teljesen híjával vannak a bájos voltukról híres helyek. Derült képek csak derült időkkel illenek össze, de haj!, ha az idők nem derültek! Sokkal többet szenvedtek az emberek olyan tájak láttán – melyek nagyon is mosolygók voltak az ő lelkiállapotukhoz –, mint a túlságosan komor színű környezet nyomásától.” Vagy: „Valóban kérdés, hogy az orthodox szépség egyeduralma nem közeledik-e a vég felé. Lehet, hogy az új Tempe völgye Thule valamelyik kopár fenyére lesz. Lehet, hogy az emberi lélek mind bensőbb összhangba jön azokkal a búskomor látványokkal, melyeket fajunk ifjúkorunkban visszataszítónak talált. Úgy látszik, közel az idő, ha még nem is érkezett el, mikor az ingovány, a tenger, a hegy, a havasok magasztossága illik majd teljesen a gondolkodóbb emberek lelkivilágához.” – Miért, nem tudom (persze, tudom), de mindig megragad ennek az írónak a nehézkesen kibontakozó mondatvilága, nyomasztó és mégsem leverő lírája; a dikciója, mely löki a gondolatot (és nem is akármilyeneket), mint a mozdulni nem akaró
követ (más körbejárná, körbetapogatná, ami nagyon nem ugyanaz); a tájait, melyek a determinizmus legérzékletesebb tárgyi szemléltetései a világirodalomban; s ahogy ugyanezt képes megtenni a pszichológiai ténytömbök, tájak világában is! Jobb oldalain, jobb fejezeteiben a mi Keményünk rokonítható vele.
*
A végesség, az egyszeriség, a lét megkérdezetlensége a művészet nyersanyagaként válik igazán megfellebbezhetetlen élménnyé: harmonikus keresztrefeszítéssé. Különben mindennapos borongás, kétségbeesés, tompaság, agresszió a válaszunk – avagy többnyire: így-úgy harmonizált stratégiája a szembehunyásnak.
*
Kemény melankólia (Tacitusnál, Kavafisznál).
*
Kevéssé ismert francia író novellás kötete akad a kezembe, Henri Thomasé. Mérimée stílusaszkézissel fegyelmezi romantikáját, Thomas a mikroészrevevések pszichológiájával palástolja. Valamiképpen rokon alkatok. Elképesztő, hogy miket tud az öregekről, az öregségről! Gyanítom, hogy középkorú író… Aki megöregszik (gyanúm ez is), inkább az emlékeiből tudja jobban, hogy milyen a saját öregség. Mással van elfoglalva. Hogy mivel is? Talán inkább a lét öregedésével? Ami persze nem jelenti azt, hogy ne folyton a saját nyüglődéseivel foglalkozzon, ne azokat panaszolja – csak éppen nem veszi észre, hogy már-már személytelenül is mondja az örök sémát, amit egy életen át megfigyelt, hallott. Ami azonban valóban új, és legbelül szorongatja: hogy még a lemenő napban is a maga bukását éli meg; együtt hal meg a világgal, s a világ vele együtt, még ha gondosan hagyatkozik is.
*
E. Roblès írja: Camus a Közöny főszereplőjének nevét – Meursault – a „mer-soleil” (tenger-nap) szavakból ötvözte, s az u betűt csak később tette hozzá a jó hangzás kedvéért. (Camus a Napló-jában egy helyen Mersault ír.) – Az ő világában nem is félelem vagy erőszakos indulat van, hanem a túlcsordulás megítélhetetlen következményű szomorúsága: tenger és nap, együtt – mégis reménytelenül külön.
Camus életében, jelen idejében eleve benne van (volt) a fatörzs, amely végül tragikusan zúzta szét. Nem vírus, baktérium vagy hasonló – fatörzs, földbe gyökerező Nemezisz.
Élte és írta: az ifjúság az abszurd kora; hálátlan kor, amely nem abba vezet be, amibe mégis bevezet.
*
Beckett Utolsó tekercs-e; negyedszer olvasom. Csak talán még Dosztojevszkijnél ilyen körbekerített a meztelenség, ilyen végleges a realizmus. És költészet! Már-már elviselhetetlenül nem irodalom; mint annyiszor Dosztojevszkijé is. Ha valami, ez az antiirodalom, antidráma. Nem látvány, nem olvasmány. Művesség? Eszembe se jut. Itt minden belül van.
*
Váratlan gyöngyszem az egyik amerikai antológiában, az alig ismert Wallace Stegner Kéktollú récé-je. Micsoda atmoszféra! S micsoda gondos adagolása a rejtelmes kis realitásoknak! Egyre közelebb áll hozzám a mai irodalmuk. A nagy európai kísérletek eredményeit hasznosítják, ötvözik bámulatos közvetlenséggel és autonómiával. S a technikai érettség mellett izgalmasan sokrétű az életanyag. Mint a harmincas évek szovjet irodalmában; a párizsi Bifur-ban megjelentek, például: ennek a nemzetközi folyóiratnak az anyagából kiharsog az írásaik belső gazdagsága. Túlontúl telítve vagyok a mi európai helyzet-, cselekmény- és problémasémáinkkal. Hetvenhétszer megrágottak. Bár mi még, itt a „limesen”… Tehetnénk. Lehetnénk. A vérbőbb anyag még sokáig rendelkezésre áll. Csak bele, megkezdeni. Új lappal kezdeni.
*
Remek gondolat Kazimierz Brandysnál: „Az embereknek kutatniok kell a pszichológiát, hogy erkölcsösek lehessenek. Ezt nevezem én az etika kikémlelésének. A lényeg arra redukálódik, vajon képes-e az ember egyenrangú partnere lenni önmagának. Az introspekció, ez a megismerési-etikai tevékenység – ez lesz a mai ember világi gyónása.”
*
Az objektív, látványos túlzásoktól mentes tragédia új hangszerelésű formája: hangot adni egy olyan optimizmusnak, amelynek nincs (mert nem is lehet) se megnyugtató, se garantálható alapja. Korunkhoz ez lenne a legméltóbb tragédiamegfogalmazás. (Sajnos, a „proletkult” aláásta ennek a nagyszerű lehetőségnek a hitelét.)
*
Ingerlő terv: néhány hosszabb elemzés nemlétező művekről; filológiai pontossággal, idézetekkel stb. Közvetettséggel megteremteni a közvetlenség olyan hőfokát és izgalmát, melyet „közvetlen” közvetlenséggel egyszerűen nem is lehet elérni. Egy regényt elmondani, elemezni így. Új távlat. Új regény. Új beavatás. Új műfaj, esetleg? (Meggondolandó.)
*
Colonel Lawrence és Fernando Pessoa – a kor két nagy rejtőzője: a legközvetlenebbül cselekvő – és a többénű költő. Harmadikként Kavafisz, a személyes-intim, a személyes történelmiség állóképbe keretezett epikájának költő Tacitusa. Valamennyire még a személyük körüli kétértelműség is rokonítja őket: a skizofrén maszk – de ugyanakkor a tartás, a végleges pontosság élessége is. Mindhárman úgy bíznak a jövőben, hogy e bizalom áraként a saját pusztulásukat is belekalkulálják a korukéval együtt. – Művük és alakjuk kimerítő eligazítás korunk tudat- és személyiségproblémáiról.
*
A nap fölkel (sosem kel föl); a nap lenyugszik (sosem nyugszik le); jól aludtam (alvás közben nincs ítélőképességem); bezárom az ajtót (nem zárom be sehová); fölgyújtom a villanyt (nem gyújtom föl) stb. – Minthogy pontosabb igazságra szeretnék törekedni, már kora hajnalban el kell kezdenem a másfajta hazudozást: „A nap nem kelt föl” – stb. Illetve: „nap van”, „nap nincs” stb.
*
Kilépve a rituálisból-mitologikusból, a történés racionális szervezettsége és társadalmi hangsúlya teszi véglegessé az individualizációt: a különség cselekvésproblémáját. A próza fejlődése ezzel párhuzamos. A költészet varázsa a cselekvés kikapcsolása. Különségünk közérzete itt úgy tud mellérendelt lenni a történelmi-kollektív meghatározottságban, hogy kivételessé teszi magát az időben.
*
Magát a mítoszt önmagában nem jellemzi az idő; de amit szüntelenül mozgó összefüggéseivel létrehoz, részleteiben is megelevenít, az már az idő elvarázsoltja. Ha az időtől akarunk szabadulni, tulajdonképpen a tiszta, részletezetlen mítoszba szeretnénk visszamerülni (értve mítoszon: a valóság értelmezésére eddig tett gondolati erőfeszítésünk egész körét; illetve – legtágabban – az örökké megújuló helyesbítéseket is). Vagyis visszamerülni egy olyan dimenzióba, ahol nincs hagyomány és forradalom; ahol szünetel a megértés aktusa; ahol mindent betölt a megvolt és meglett, magába foglalva azt is, ami meglesz.
*
A meztelenség történetéről. Görög: hogyan festene Pheidiasz szobrán egy kibicsakló nagyujj? Majd a földi viszonylagosságok görcse: a középkor még a ruha, az álca alatt is rámutat a rothadóra. A reneszánsz kendőz, felgazdagít: harmóniaábrázolásra törekszik a tapasztalt igazság ellenére is, de a görög összegezés stilizációja nélkül. Modern atléta szobra: neurózisapoteózis. Görög és latin: bacchanáliákba, szaturnáliákba száműzte nem asszimilálható démonait; tőlük számítva kezdődik – lappangva vagy nyíltan – a folyamatos-mindennapos viviszekció története.
*
Az Olimpia győztesének valamikor: pálmagally, koszorú, agyagedény járt; később szobrot is kapott. Kezdetben alig ember formájú jelek voltak ezek, fából; nevet és hazát írtak rá. De idő múltával is csak akkor hasonlíthatott híven a szobor a győzteshez, ha háromszor győzött; az eredetinél nagyobb méretű szobrot pedig visszautasították (!!). Végül is ennek a szigornak lett a következménye, hogy a szobrász kénytelen volt a győztes testét, testfelületének minden részletét pontosan megmérni. (Kezdetei a realizmusnak; mikor a valóság határozta meg a realizmust, és nem a „realizmus” a valóságot…)
*
Képzeljünk el egy irodalmat, amely valamilyen okból – például az írók szemérmessége miatt – legrejtettebb, legsajátabb, legkikívánkozóbb problémáiról csak képletesen beszélhet, mint mondjuk egy távollevő nőről egy társaságban, ahol a férfiak mindegyikének volt már kapcsolata az illetővel, de ezt egymásról nem tudják. Micsoda elméleti erőfeszítést kell tenni egy ilyen irodalomban, hogy a megkívánt és kívánatos realizmus szabályait a rendelkezésre álló művek alapján megfogalmazzák!
*
Az irodalom nem találmánybejelentő hivatal. Valamennyien nyíltan és büszkén hasonlítunk egymásra, egymásba fogódzunk. Aki az első szót kitalálta, kitalálta a többit is. A rokonság eredendő, azt értelmezzük újra. Kritikánk egy része sajátosan viselkedik ebben az ügyben. A neki nem tetsző művet szívesen köti hozzá – sandán – valamilyen nyugati irányzathoz, szerzőhöz, akár jogos ez, akár nem. A neki tetsző művek eredetiségét viszont (akár van, akár nincs) többnyire úgy kozmetikázza, hogy a személytelenített realizmus jelentős alkotásaként ünnepli; ugyanis név szinte soha nem merül fel. Solohovra stb. formázni ezek szerint nem érdem? Vagy akkor már epigonság gyanújába keveredhet a szerző? Nem jó gyakorlat ez. Mért megvárni, míg az idő cáfol, mikor többségében kiszámítható az idő válasza? A kritikus mit gondol ilyenkor, mikor este a falnak fordul? Hogy nem éri meg azt az időt?
*
Barrès: minden felsőbbrendű kultúra kegyetlenségből születik.
*
A művészet azért képes csak nevetni, mert már rajta kívül is megpróbálkoztunk vele: megízlelni és megtanulni a nevetést. A művészet a maga leleplező kíméletlensége miatt nem teheti meg, hogy megfeledkezzék a nevetés sötét és sosem egyértelmű „mögötteséről”; szüksége van rá, hogy a kevésbé aggályos élettől kapjon hozzá menlevelet.