A misztérium pótlékairól

A katolikus Etudes-ben Joseph Thomas közöl tanulmányt az ipari világ és a hit kérdéséről. Az eszmefuttatás jó példája az egyház – bár kissé megkésett – éberségének: tudniillik hogy mit kell megemészteni, ami nem elemészthető többé. Az ésszerűség elve, a teljesítmény kultusza, bizonyosság a folytonos haladásban – Thomas szerint ezek határozzák meg döntően az új ipari világ emberének értelmi beállítottságát. Hol marad itt hely a „misztérium” számára? A tudomány, a technika nem vallhat kudarcot a maga területén, az anyagi valóság nem kerülheti el sorsát: igazolnia kell az ember számításait. Egy ilyen szemlélet merőben új hajlékonyságot jelez. Thomas fenntartása: kudarc ott várható, ahol a matematikai értelemnek próbálunk alávetni olyan területeket, ahol csak a belátás és belső felismerés nyújthat eligazodást. (Erről a művészet sem vélekedik, és vélekedhet másképp – fűzhetjük hozzá.) Állítja, hogy a teljesítmény kultusza a tisztaság, tisztesség becsületét is emeli, morált teremt, igazi értéket. (Teremthet vagy teremthetne – tegyük ismét hozzá, egy e téren talán „gyakorlóbb” társadalom megfigyelőjeként, ahol a „kultikus” keretbe állított teljesítmény görcsének és pátoszának valóban gyakorlata is lett; ami azonban korántsem annyira meggyőző és pozitív – éppen morális vonatkozásban –, hogy ne kelljen feltételes módban beszélni róla.) Thomas erre azzal a megjegyzéssel utal, hogy egy olyan „vallás”, amely a szenvedést csak a teljesítmény árának minősítve fogadja el, haszon nélküli: abszurd. A század, írja, újabb vívmányok ingereivel feledteti a szenvedést (a haszon nélkülit), ami mégsem küszöbölhető ki. A nagy teljesítmények megnyugtató képet vetítenek elénk a világról. Figyelemre méltó észrevétele: a remény az, amit az ipari világ a leghatározottabban elutasít. Tudniillik a várakozások mögött nem a remény áll, hanem a bizonyosság, hogy az ember ura a jövőnek. Azt kell birtokba venni. Ezt szolgálja a terv mint adottságok visszautasítása és túllépése. A folytonos önfelülmúláson van a hangsúly, s az ember azonosítja magát (saját személyét) a kor hatalmas expanziós mozgásával. És nem elégszik meg azzal, aminek örvend. Feltett kérdése: vajon a folyton távolabbra kihelyezett cél vonzása nem lesz-e idővel erősebb, semhogy az ember megőrizhetné irányában azt a távolságot, ami szükséges, hogy a cél értelme és értéke felől tárgyilagosan ítélhessen. Thomas válasza: a cél nem a „távolabbi” cél, nem a jövőben fekszik, hanem egy „odaát”-ban. Ha viszont csak egy ilyen jövőbe való mozgást tudunk elképzelni, a mai mozgás is csak végső kifejlődésében lelheti igazolását. A további érvelése ez: minthogy a végső kifejlés ismeretlen, az új típusú ember kénytelen felmenteni magát az alól, hogy végső igazolást keressen. A szakadatlan törekvés célok megvalósítására elmossa ugyan a transzcendenciát, de mivel a törekvés vég nélküli jövőbe irányul, bizonyos mértékben mégis vallási igényt elégít ki. A terv teljesítése igazolja a mindennapos áldozatot, mozgósítja a legszemélyesebb erőket. A terv – minden elégtelensége mellett is – áraszt valamit az abszolútum varázsából. Válasza: az egyetlen terv Istené, mely az emberek cselekedetein át növekszik, s éri el teljes nagyságát.

Ésszerű volna egyszer – ha csak utólag is, tanulságképpen – az úgynevezett szocialista realizmust mint irodalmi-történelmi jelenséget, „követelt” vagy ajánlott igényt, mint ideológiai-elméleti fogalomjelenséget: a Thomaséhoz hasonló szempontok felől megközelíteni és taglalni. A zűrzavar fő oka, hogy a típus őszinte analízise maradt el mindig; az olvasóé, aki e feltételezés szerint igényli, s akinek a számára épp ezért időszerű a realizmusnak ez a soha pontosan meg nem határozott formája. Noha bizonyos elemei – ennek kimutatása alapos és elfogultságtól mentes elemzést kívánna – még a művészietlen és propagandisztikus torzítások ellenére is érintették a kor bizonyos tömegemberét. Másfelől – erős tény – a kor tömegemberét mégis más fogja meg döntően. Azt jelentené ez az ellentmondás, hogy az új típus még nem rendelkezik azzal a belső érettséggel, hogy a maga irodalmát irányítás nélkül kihívja-megteremtse? Még nem olyan elemi erejű a hit a teljesítmény új morált teremtő voltában, az ésszerűségben; vagy a terv és a folytonos haladás szenzuál-spirituális romantikájában, hogy összetéveszthetetlenül saját irodalmat teremtsen? Az ok mélyebben volt, illetve van; s egyúttal a baj is. Pontosan ott, ahol és amiben az új típus is sokszor csalni próbálja (és engedi) magát: a gyakorlatilag és filozófiailag szemellenzős optimizmus akár irányított, akár önkéntes vállalásában. Az ilyen típusú, a legbenső személyes szférát is „bebiztosítani” hivatott optimizmus törékenységét, a „megválaszolhatatlan” szféra sötét gondját (atra cura) átmenetileg elfeledtetik ugyan a külső tárgyi, társadalmi stb. „vívmányok” – egy ilyen „könnyelmű” optimizmussal azonban a művészet motorja áll le. A szocialista realista műelmélet didaktikus és kizárólagossá tett normái ebben a vonatkozásban vétettek; és a fenti értelemben vett egzisztenciális atra curá-t száműzték, semlegesítették, sorvasztották el, az egyidejűleg érvényes eszmények és mozgatók nagyobb hangsúlya érdekében. Mint amilyenek az életben kívánatos ésszerűség elve, a teljesítmény megbecsülése, bizonyosság a folytonos haladásban stb. Egy emberileg lehetséges Paradicsomba persze hogy bele van kalkulálva a szenvedés, a szomorúság; a kedélyünk mindig ingadozó lesz: nincs utópista, aki ezt kétségbe vonhatná. Csakhogy egy ilyen érv nem érdemi válasz a művészettel, művel kapcsolatos „örök” kérdésre. Még a legszemellenzősebb optimizmus is – legyen bármi a motivációja – végső soron jól megférhet a rossz vagy még rosszabb kedéllyel. Ha például szorongunk és félünk egymástól, attól még meg lehetünk győződve mindent lebíró és megismerő képességünkről. Retteghetünk, de ugyanakkor – ésszerűen – a világ urának is érezhetjük magunkat. Rettegés és egzisztenciális optimizmus, Isten nélkül: nagyon sommázva, a kor új típusának talán ez a legmélyebb paradoxona – és neurózisa. Ami sajátossá és kivétellé teszi a szocialista realizmust: hogy tételesen úgy tesz, mintha nem volna racionalizálhatatlan űr és hiány a megélhető létben. S amivel kitölti, az lesz a kritikus anyag. Ha nincs a pszichében „hitelesíthető” Isten, legalább a helyét kellene üresen hagyni, hogy a mű megkapja a bizonytalanságnak és megválaszolhatatlanságnak azt a „veretességét”, amitől egy valóban nagy mű azonnal megismerszik. S mindig újabb pozíciójú „üres helyet” kellene provokálni magunknak…

(Az Egyház új szenttípus születését és szükségességét jelzi: a mindennapos tennivalókat, az „állapotbeli kötelességeket” kivételesen végző, a civil-világi életben is felolvadni tudó szent típusát. Kisszent mozgalom; átlag számára is elérhető szentfokozatok. Nem különc, nem extrém lelki alkatú szentek születését várja és jósolja – s ez valóban nagyszabású fordulattal teheti korszerűen hívő partnerré a híveket minden rendszerben; nyújtván a maga „sztahanovista” szentjeit, az állapotbeli kötelességek kiemelt és megbecsült dolgozóit. Nézzük bármelyik oldalról – ez a profán misztika útja.)