Honi meditálás

Prózánk fiatal, és eddig főképp európai mintákból táplálkozott; miért kellene ma erővel függetlennek lennie tőle vagy mástól? A jó irodalom (ma különösen) csak nemesen „korcs” lehet; tudniillik ha minél több kereszteződés frissíti a vérét. Fajtiszta kutyákat nemigen látunk brillírozni a világ cirkuszaiban. A romantizált „magyar hangvételről” is csak úgy eszmélődhetem, mint általában a magyarságomról vagy magáról a magyarságról: mint különböző elemek keveredésének bizonyos százalékos megállapodottságáról. – Unalomig csépelt kérdés ez, de akad mindig megnyilatkozás, igény, képzelgés, önámítás, ami újra papírra íratja az emberrel az effélét. A habosra kavart népies-urbánus viták, például.

Másik problémafüstölgés: nagyon is igaz, hogy a történelmi szerep és súlypont egyfajta közérthetőséget, közérthető sablont biztosít. Az ugyanaz nem mindig és nem mindenütt ugyanaz. A „kis” irodalmak úgynevezett társadalmi regényirodalma valószínűleg eleve handicap. Egy magyar Balzac? Ahhoz a társadalomnak is Balzac súlyúnak és jelentőségűnek kellett volna lenni. Biztos lehetett volna kivétel; csak kevéssé változtatott volna a lényegen.

A dráma talán inkább teremthet kivételt. Mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen lenni? A Nórá-t mindenesetre könnyebb általános érvényűnek érezni, mint mondjuk, ugyanazt, egy norvég társadalmi regényben. A „kis kultúrák” és irodalmak társadalmi viszonyainak pontos-részletező epikája egy kissé mindig egzotikum és unikum marad. Inkább csak híradás, és nem maga a Híradás. Kitörésüket a sűrítés és a különös irányában kereshetik; ami fókuszba hozza az egyetemest és az egzotikum „sablonját”. Csak így teszi és teheti közkinccsé. (Agyonidézett példám: az Erdély világirodalmi szempontból hősies csőd; a Barbárok telitalálat.)

Hosszú ideig a „kis” irodalmak rurikus-rusztikus tematikái, regényei tudtak még leginkább világirodalommá lenni. Lehetséges ok, hogy a rurikus-rusztikus körülmények, reflexek és reflexiók – vagy általánosabban: a természeti természetesség – közvetlenebb áthallást tudnak teremteni; illetve ismerősebben hagynak meg mindent a maga idegenségében. S így az esztétikai, intellektuális mindenütt-érthetőséget és érdekességet is jobban biztosítják.

A technizált társadalmak látszólagos egyöntetűségének sablonja – internacionalizmusa – ennél sokkal kevésbé egyértelmű. S feltehetően azért, mert a természetben és természetesben inkább maradhatunk élményszerű egymást értéssel testvérek. Ami viszont erre épül rá, és technizáltan-civilizatorikusan kibontódik belőle, abban egyre inkább távolodva és elidegenedve jelenik meg a rokonságunk – ha mégannyira meggyőző is az egyöntetűségek sablonja. A differenciáltabb kultúra és civilizáció valójában sokkal mélyrehatóbb sokféleséget teremt (részletező bemutatásuk révén különösen) – s az ilyen típusú alkotásokat a „világirodalom” (érthető módon) inkább a meghatározó és irányító jellegű irodalmakból szippantja be a számon tartott értékek közé – mint amelyeken az egyetemes érvényesebben tanulmányozható és kimutatható.