Az anekdota halála

Az anekdota meghalt. Csak a szépprózánk tesz ritkábban (túl gyakran?) kísérletet arra, hogy nógatva életben tartsa. A köznapi élet és előadásmód alig ismeri. Inkább a kódok kora a miénk, mint az anekdotikus szóbeliségé. Nemcsak a fiatalok, fiatalabbak (akik mindig érzékenyebben, gyorsabban sarkítják-túlozzák az újat, illetve az újnak ígérkezőt), hanem az idősebbek is egyre jobban „kódolnak”, vakkantva dialogizálnak. Sűrítünk, jelzést adunk, rést az áthallásnak. A kiteregetve-kifejtést unjuk, átugrunk, ki-ki a saját huszárugrásaival értelmez és magyaráz. Beszédünkben minden van, csak spontán-naiv ponttól pontig nincs – mint az anekdotában, mondjuk, s minden másban, ami rokon törvényű vele. Mozdulataink, hangsúlyaink inkább kódütések (hangvillaütések), mint egymásba fejtett átsimulások. Egyes szavaink így – szükségszerűen – hallatlanul gazdag és árnyalatos jelentéstöbblethez jutottak; egyidejűleg a teljes szókincs elszegényedésével. Tesszük azt, amire minden rákapat a szűkebb és tágabb környezetünkben: a jelzésszerű, képszerű fogalmazást részesítjük előnyben, a „jelzésszerű” mozgást; mintha a kiiktathatatlan átmeneteket akarnánk kiküszöbölni. Kár, hogy nincs legalább egy néma filmünk a tizenhetedik századból vagy még korábbról. Mindennapos vitustáncmozgásunk mellett lassított felvételnek hatna az akkori utcakép, otthonkép mozgásvilága. Szavaink, részmozdulataink ugyanarról árulkodnak: nem annyira homogén „jelölők”, inkább valami amorfat, nehezen vagy sehogy sem körülírhatót összegeznek, s ezeknek az összegezéseknek van határozott helyzeti értéke és jelentéstöbblete, attól függően, hogy hol, mikor, milyen hangsúllyal, milyen összefüggésben jelölnek. Jelbeszéd, titkos beszéd, jelmozgás, titkos mozgás. Olyan cinkosság, hogy a kizárás igénye mégsincs benne. A kódok értelmi-érzelmi felbontása már szavak, mozdulatok nélkül történik (vagy legalábbis nagyon takarékos alkalmazásukkal) – helyette a „belső film” futtatja és végzi el a felbontást. De aki cinkos, az ezt a belső filmet is látja – tudniillik a másikét. Új kommunikációs forma. Új? Hasonló mindig is volt. Hasonló? Hiszen a nyelv, a gesztus maga sem egyéb, mint eleve kód. Másrészt a szavak és mozdulatok egy bizonyos határterületen szükségszerűen cserbenhagynak. Ilyenkor kell beszélnie a némaságnak, mozdulatlanságnak – de hát mikor nem beszélt? A nóvum az, hogy most nem valamilyen hiány vesz rá a kódolásra, hanem az átmenet unalma, a megérkezés görcse (a szinte „egybeeső” megérkezés képessége). A röppálya csak a tervezőt érdekli (a kód cinkos értői között csupán letudott ismerettartományként jön szóba) – a becsapódás azonban valamennyiünket érdekel. És az is elég. Becsapódástól becsapódásig kvantálunk. A „folytonosabb” hullám vonalán haladni, ehhez lettünk hűtlenek. Igaz, az áradó-elaprózó, a feneket kerítő stb. beszéd és előadásmód (írásmód) ma is mindennapos (sőt); és az ennek megfelelő mozgás-gesztus struktúra szintén. Viszont az is világosabb és közérzetünkbe rovottabb, hogy mi már eleve sűrítő-összegező részeket és elemeket teszünk egymás mellé, mintegy mozaikot rakunk – egyrészt kénytelenségből, mert valójában nincs homogén jelölő; másrészt az ismereteink adta betekintésünk és érzékenységünk valóban képessé is tesz az egyre nagyobb „átkötések” egyezményes megértésére. Amiben egyébként a primitív világszemlélet és érzékelés, a primitív gondolkodásmód – még a mindennapos kommunikációban is – szintén otthonos, sőt jobban is, mint a miénk. Az ő kvantálásuk azonban gyökeresen más: kevésbé tudatos folyamat eredménye. Ők még a „folytonosabb” hullám burkán belül, az organikus egymásba simulás burkában kvantálnak. A mi ugrásaink, összegezéseink, kihagyásaink stb. ehhez képest már műviek; illetve a természet mintájától elhatároltabban emberibbek. Az „anekdota” képes úgy csobogni, mint a víz; a mi kódjaink ritmusa a dugattyúké.