Makett és mitológia

Sok rangos realista mű szemfényvesztő: alakjai úgy hitelesek, hogy a csak belőlük összerakott mozaik éppenséggel olyan, amilyennel a valóság kevéssé szolgál. Ez feltűnően helytelen észrevételnek látszik, de ha meggondoljuk, hogy az élet „infravörös” szelete milyen bőségében van a túlzóan kivételesnek és túlzóan képtelennek… Persze: mi egyesek – gyakorlati és hiteles voltunkhoz illően – valóban kerüljük is a képtelent, kimagyarázzuk, vagy úgy teszünk, mintha nem volna az; s a képtelenség érzését, az abszurd erős jelenvalóságát megtartjuk legbelső titkunknak. De talán éppen ezért lehet bennünket a reális abszurddal a legkóvályogtatóbban szíven ütni. S talán mintha ebben volnánk – mégis – a legáltalánosíthatóbban közösek.

Euripidészből fel tudok építeni egy makett pontosságú világot; Szophoklészből nem. Előbbinél a logikámra, visszafelé tapogató következtetéseimre, beleérzéseimre vagyok utalva, hogy felidézzem, ami a „makettba” közvetlenül nem beleépíthető; a kor valós szellemi közérzete kevésbé tettenérhetően vetül rá a „makett” valós térképére. Úgy fedik csak egymást, illetve csak akkor, ha a mai logikám, érzékenységem a kalauz hozzá. Szophoklésznél nincs (úgyszólván nincs) „makett”; a kor szellemi közérzetének fókuszba gyűjtött kivételessége van csupán, a túlzás és a képtelen, a rejtett és a ki nem élt. Mai logikám mankójára itt (legalábbis) kevésbé van szükség: tudniillik egy olyan közérzet közvetlen valóságába vagyok bedobva, amely nem feltétlenül igényli a visszafelé következtető értelmezést (a néző-olvasóét), mivel annyira önmagyarázóan autonóm, hogy nem összehasonlítható, egyszerűen önmagára ismertető. A „makett” mindig összehasonlítható, és igényli is az összehasonlítást, mert különbségekre hívja fel a figyelmet – s ebből közvetve értem meg. A mitológiai sűrítés és általánosítás viszont eleve valami ősi-közösre hivatkozik, s a mai érzékenységemet, logikámat is azzal szembesíti: az azonossággal. A makettvilág szükségszerűbben múlt értékű; illetve gyorsabban azzá lesz. Ami a kor „mitológiájában” mondatik el, akkor is jelen idejű megrendülés (lesz), ha egyes elemei – a gyakorlati hitelesség szempontjából – homályban maradnak. (Valahol itt a titka a klasszikus-veretes; emelkedett unalomnak is.)