Sorok Martin du Gard-ról

Az életmű nagyszabású, de szeretni – mégis – inkább az embert, a magatartást, a jellemet, vallomásainak a hangfogóját szeretem. S a művek mögött is őt, bármennyire rejtőzik is. Két műve ragadott el: az Afrikai vallomás és a Vén Európa. A Thibault viszont úgy irodalom kissé (a jellemzés kedvéért túlzok), hogy már nem is az; van valami tudósi alaposság, megbízhatóság benne – ami nem mindig, sőt többnyire nem erény a literatúrában. Nehéz ezt a művet megnyugtatóan meghatározni; mint általában a nagyszabású banalitásokat. Szerb Antal szellemesen elrugaszkodott megjegyzése, hogy „nagy készülődés, várjuk a csodát, de nem jön” – rész, bár fontos igazságot torzít. S Szerbnek a csodaigénye különben is a szószerintibb csoda felé húz. A mi újabb, szolidabb felfedezésünk, hogy a leglélegzetelállítóbb csoda arcátlanul nem csoda. – Hanem. Ami a nagy példaképben, Tolsztojban megvan: a reális, objektív freskó mögötti megfoghatatlan, irracionális vibrálás – az du Gard-ban valóban nincs meg. Helyesebben, a Thibault-ból hiányként hiányzik – s csupán az Epilógus végső számvetést összegző lapjain üt át: ezeknek a gyönyörű oldalaknak dermesztő realizmusát remegteti meg. (Az Afrikai vallomás-ban is hogy megcsap a szele!) Egyszóval, ez a vibrálás mintha még a legrealistább műben is szükségszerűen jelenne meg – ha… Ha igazi? A Thibault nem igazán igazi? Azért vigyázni is kell az irracionalitás-követelménnyel. Kinek mennyire testére szabott – egyrészt. Nagy skálát mutatnak a remekművek. Valami azonban mégis szükségeltetik belőle. Az európai irodalomban Tolsztoj az őspéldája a higgadtságnak, természetességnek, pontosságnak, érzékletességnek stb. S mégis, mindez egy hatalmas vízió burkában rendeződik el nála, valamennyi reális és objektív elem. Du Gard-nál a vízió hiányzik; és kora társadalmából is (elsősorban abból, amit megrajzolt; Jacques világmegváltó lobogása – bocsánat a szóért – maszturbált lobogás du Gard világában). A vízióhiány viszont kiszűr egy elemet, ami szerkezeti tisztasággal, érzékletességgel, történelmi pontossággal (se mással) nem pótolható. Du Gard végtelen becsületessége – s persze alkata, amit még fegyelmezett is – elkerülhetetlenné tette, hogy olyan típusú műben fejezze ki korát, amely az „ihlet” elrugaszkodásai nélkül, tudósi alapossággal viseli magán a kor sajátosságait. Gide írja a Jean Barois-ról: „Lehet, hogy nem művész, aki írta, de legény a talpán.” A századvég, a századelő társadalma – józan-pragmatista célvilágával – a maga módján tényleg legény volt a talpán; csak a záróvizsga sikeredett apokaliptikusra. A miénk mögöttünk-előttünk van.