Tárgy és atmoszféra

A tárgyi elemek egyik sajátossága, hogy hozzásegítenek az önmagán túlmutatóhoz. A kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé olyan értelemben, hogy egy számszerű felismerés számszerű követhetetlenségével állítanak szembe. Vagyis hogy elvileg minden együtt van (vagy lesz), ha másképp nem, a bármikor megvalósítható alternatívák és variációk formájában – noha számszerűen mégsem jelölhetően; viszont mégiscsak numerikusan valószínűsítve.

 

Az időt ugyanakkor – a jelen idejű jelen időt – a legrealisztikusabban közvetítik számunkra mint átélésben meghaladhatatlan dimenziót. Ami szükséges trambulin az atmoszféra számára; de csak trambulin.

Másrészt: alapnosztalgiánk, hogy kilépjünk minden numerikusból (a numerikus valószínűsítés bűvköréből is). Ha azonban úgy reked meg az ábrázolás a tárgyiasnál, hogy ez a szféra öncélúan abszolutizálódik, a numerikusból való autentikus kilépésre sem kerülhet sor. Csak akkor, ha a tárgyias szféra múltként „lemarad” abban a jelen időben, amelyet ugyanakkor maga konkretizál; és éppen a visszahúzódásával teremt közeget az atmoszférának, amelyben a jövő úgy előlegezi magát, mint ami végleg szakíthat minden numerikussal.

 

Ezt a jelen idejű jövőt éljük át katharzisként; reményként.

 

(A tárgyi elemek – paradox módon – nemcsak a kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé, hanem – pusztán azzal, hogy „realisztikusan” vannak – a határ képzetét is, amelyen túl nincsenek. Pontosabban: inkább érezzük őket kimeríthetőnek, mint a nem tárgyi elemeket. A tárgyszerű ad finitum oszthatóságába belebukik ugyan a képzelet, de végezetül is könnyebben tételezi az aprózás végén a jelenléttelen „valamit”. A nem tárgyi aprózásának igazában sosem a megszűnt „valami” a végpanorámája, hanem a „semmi” jelenlétének sajátos lebegése.)