Az ezek és az ők szemantikája

Grünnek fáj a foga, alig tud beszélni. Kohn megkérdezi: „De hát mért nem húzatod ki?” Grün legyint: „Ezeknek?”

 

Az ezek az ők, akik nem mi vagyunk. Vannak pillanatok, korok, amikor mindenféle azonosulás lehetetlenné válik, mert mi magunk válunk kétségessé a közösségben, ami az életünk szövete. A mi – ebben az esetben – az a kiterjesztett, megsokszorozott én, amelyik ezúttal többes szám első személyben képviseli az egyes szám első személyt, úgy értvén ezt, hogy hatályon kívül helyez egy objektív mi-t, egyúttal maga alá rendeli az ők-et, holott valójában az ők a föléje rendelt. Így érzi már az egy is jogosnak a mi-t, akár milliókkal szemben is.

 

A hatalom és alattvalói csak rituálisan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, használhatják ugyanazt a nyelvtant, miután kapcsolatuk formája szükségszerűen az előírt, vállalt vagy tűrt – és nem valami rögtönzött-ösztönös rítus. Utóbbi pedig már nem is rítus lenne, személyragos rend (amit az én, te, ő, mi, ti, ők jelölnek, s egyúttal hierarchizálnak is), hanem személyrag nélküli felismerése és megjelölhetősége a másiknak. Ami a rítus belesimulása lenne a rítus értelmébe. Ez pedig csak kivételes szédületpillanatokra valósulhat meg (a szerelemben például, amikor a személyrag elveszti hierarchizáló jelentőségét).

 

Az ők olyan mondatrészt takar, illetve vezet be, ami az én-t vagy semlegesíteni akarja, vagy csak a saját (az ők) szempontjai szerint elfogadni. Mind a kettő szemantikai terror. Amit persze az én is elkövet, mégis azzal a különbséggel, hogy egyedül az én hordoz(hat) szubjektív-közvetlen tartalmat. Minden más – a te, az ő, a ti, az ők – vagy feltételezés és ráfogás az én részéről. Vagy ellenkezőleg, az én fegyverletétele. Egy olyan rítus elfogadása, amiben az én úgy adja át magát, hogy a ti és az ők őhelyette is kimondhassák, hogy én.

 

Elmesélem Daphnisz és Chloé történetét: egyrészt én takarom el őket, mert szükségszerűen eléjük állok; másrészt, ők takarnak el engem, mert szükségszerűen elém állnak. Nolens volens, mégiscsak kölcsönös fegyverletételről van (vagy lehet csak?) szó minden olyan esetben, amikor nem az én meséli el kizárólag saját magát. A „hatalom” pozíciójából mesélem el „alattvalóimat” (Daphniszt és Chloét), és soha nem juthatok el addig a rítusnélküliségig, hogy egyszerre, együtt mesélődjünk el. (Grün ebben az esetben húzatná ki a fogát; és megszűnne a fájdalom, ami megkülönbözteti az ők-től.)

 

Tetézi a fájdalmat, hogy az ők az én számára sosem önmagukban (in sich) vannak, hanem általa. Addig nincs farkas, amíg fel nem falja a bárányt. Addig csak farkas vagy bárány van – aszerint, hogy Grün minek érzi-nevezi magát. De ez megint olyan ideális állapot, amely gyakorlatilag nincs, illetve csak pillanatokra valósulhat meg. Ami követelően van: hogy az én nem lehet addig én, nem érezheti magát annak, amíg saját maga által nem teszi lehetővé az ők-et.

 

Mégis, nincs homályosabb valami, mint az ők. És nincs valóságosabb. Nincs mondat, mondatrész, amely száműzhetné a jelenlétüket; se rendelet, hatalom, titkosrendőrség, bomba. Vagy ha mégis: az árnyékukat bizonyosan nem. Az én akkor sincs egyedül, ha egyedül van; és akkor is egyedül van, ha nincs egyedül.

 

De kicsoda Kohn? Valamiképpen átmenet az én és ők között: sem itt, sem ott, vagyis a totális evidencia pozíciójában. Az egyetlen, aki úgy mesélhetné el Daphnisz és Chloé történetét, hogy bár odaáll az én és ők közé, egyiket sem takarja el, sem önmagukat önmaguk elől, sem egymást egymás elől. Ő a grammatika megszüntetése; az elbeszélés fokozhatatlan beteljesítője; hatalom és alattvaló szembenállásának kiküszöbölője; a legtisztább elméleti anarchizmus megvalósítója.

 

Kohn csak azért lehet az, ami, mert érdek nélküli, azaz minden érdek részrehajlás nélküli összegezője. Pusztán azért képzelhető el, mert homlokegyenest másképp létezik. Fantom, akiből (amiből) az én-nek és az ők-nek szótagtól szótagig, ragtól ragig ki kell szakítani magukat, hogy egyáltalán lehessenek. Sosem a mondatot mondja, hanem a mondatokat meghaladó elvre utal.

 

A helyzet gyökeresen más, ha netán Kohnnak – ennek a mégiscsak valós fantomnak – fájna a foga. Ez lenne a legforradalmibb szemantikai légy a tejben. Teorémánk pillanatnyilag még nincs rá.