A konkrét és az inkonkrét ábrázolásról

A sűrítésnek lehet olyan határvidéke, ahol már olyan elemek is egymás mellé kerülnek, amelyeket szívesebben látunk egymástól elkülönítve – másrészt, lehetnek olyan korrekt behelyettesítések, amelyek úgy mintázzák a valóságot, hogy nem azonosak vele, s az eredmény mégis kínosan találóbb a megszokott „fényképnél”. Minthogy egyik változat sem megnyugtató, köznapian úgy döntünk, hogy nem is hitelesek, nem lehetnek azok. De vajon cél volt-e a megnyugtatás? Inkább a lehető legcélravezetőbb tettenérés volt a gond. S minthogy az elvonás általában fékezni látszik a szép hazugságok kísértését: ezért gondolhatjuk, hogy ami sűrűbb (ami, persze, nem terjedelem kérdése!), az igazabb, s így a tettenéréshez is közelebb férkőzhet, még ha az első pillanatban abszurdnak látszik is. Ugyanígy a korrekt behelyettesítéseket sem utasíthatjuk el, ha a valóság lényegi modelljeként beválnak.

 

A sűrítés szűkítés is: cella; s hogy a cella minden formájában ugyanaz? A végtelennek az ezredrésze is végtelen: ez viszont mindig vigasz maradhat.

 

Titokban irigylem azokat, akiknek a számára egy új dimenziójú tágasság jóleső nyújtózása – talán éppen a most taposott utak jóvoltából – ismét lehetővé válik. S vele az az aggálytalanul biztos (ámbár megint csak átmeneti) közérzet, hogy kimerítően objektív a pillantás, amit magunkra s a világra vetünk. Mindenesetre akkor nevezhetik majd újra – és megbocsátható eréllyel – a modellt valóságnak.

 

A korrekt behelyettesítések rendjével, arányaival stb. még igen; de ami kibomlik belőle, a szimbólum – azzal okosabb nem törődni. Úgyse mi találjuk ki, hanem lesz. S főképp kéretlenül. A mi dolgunk a fogható-látható: a föld. Az ég önként borul – ha borul – föléje.

 

A (negatívvá torzult) hatalommal kapcsolatos konfliktusok talán soha nem jelentkezhettek annyira álcázott és konkrétan kevéssé megnevezhető formában is, mint ma. Helyesebben: soha nem voltak még olyan technikai, tömegpszichológiai lehetőségek rá, hogy ilyen formában jelentkezzenek. Igazában Kafka óta vált közhelyfogássá, klasszikus tradícióvá, hogy ennek a realitásnak az ábrázolásban is jobban megfelel a rokon kifejezés. Az tudniillik, ha a határozatlanságnak abban a tér-idejében szembesítem az olvasót vagy nézőt önmagával, amibe a mindennapok során is oly könnyen belesodródik-sodortatik: a masszívnak és sérthetetlennek hitt realitások hirtelen, indokokat összekuszáló szövevényébe. Vagyis abba a lelkiállapotba, amikor tudjuk is meg nem is, hogy ez meg az, a részletek, minek a közvetlen következményei – mégis, a közérzet átlagemberi reflexével úgy érezzük, hogy az erőknek és hatásoknak amorf és csak valami inkonkrétban megragadható játékszerei vagy éppen vezetettjei vagyunk. Valamikor sorsnak is nevezték ezt, és nagy s-sel írták. Ma másképp mondanánk, talán így: a végső soron tudattal is átvilágítható erők és hatások statisztikai összimpulzusának. Noha a kettő mögött homlokegyenest ellenkező felfogás áll, adott esetben az érzelmek mégsem tudnak közöttük különbséget tenni. Csupán azt tapasztaljuk váratlanul, hogy a külön-külön konkrétan megnevezhető szálak – ha akarnak – olyan csomóvá tudnak összebogozódni az átélések sorozatát sűrítő közérzetben, hogy már nem is az X. vág bennünket pofon, hanem a Pofon; s nem is az Y. iránti szerelembe halunk bele, hanem a Szerelembe… Mindennek az ellensúlyozására a mi éber, huszadik századi tudatunk igyekszik is mindent megtenni: mikor fáradhatatlanul okokra mutat rá, ötre, tízre, százra – s teszi ezt még a „statisztikai összimpulzus” egyszerűsítése árán is –, csakhogy megpróbáljon kibújni valahogy a határozatlanság Nessus-ingéből. Aminél nincs is semmi, ami szükségszerűbb lehetne; végül is a határozottság a dolgunk, és nem a határozatlanság, a tudatosság a rangunk, és nem az önkéntes ráhagyatkozás. Csak míg a közérzet amorf és inkonkrét világába a tudat helyesbítése be nem hatol (a magyarázó és okokra rámutató tudat), addig adódik bizonyos átmenet, amikor a lélek a legmeztelenebbül mutatja magát, egyszerre minden végletét. S a művészetnek mégiscsak ezek az egymást váltó átmenetek a nagy pillanatai: az útközbeniség. A megérkezettség lelki tájairól inkább csak „hallgatva” beszél.

 

A líra versenyen kívüli: ahová emelkedni tud, ott már nincs historikus tér, idő és konkrétság – még ha van is. De vajon a próza igazán nagy, nem avuló lapjai is nem éppen azok, ahol elfeledkezünk a historikumról, még ha történetesen abból építkezik is? A múlt „kiiktatása” és jelenbe-semlegesítése, jelenbe-forrósítása: mintha ez volna az elsöprő művészi hatás feltétele.

 

A tudat válaszai, megoldásai, helyesbítései szüntelen változásra vannak ítélve. A vízió művészi igazsága mindig tartósabb lesz, mint a logikáé. A vízió: jelenbe-forrósítás; aminek nem logikája van, hanem evidenciája. A tudat, a logika kénytelen a múlt, jelen és jövő különböző skatulyáiba osztályozni mindent: az éppen soros „valamiket” – noha szétszakíthatatlan egyről van szó mindig, aminek csak különböző aspektusai vannak.

 

A konkrét ábrázolás sosem feledkezhetik meg a jelenségek anyaöl-homályáról, amelytől egyedül képes újra és újra megfrissülni; de az inkonkrét ábrázolás sem feledkezhetik meg róla, hogy csak addig tud hatni és elragadni, amíg a köldökzsinór: a valóság elkötelezettje.

 

Történelmi hosszútávon csak a művészetnek van jövője, minden közelebbi meghatározás nélkül (valamit majd csak értenek rajta)… A különböző műfajstruktúrák csupán felkínálkozhatnak, anélkül hogy sejteni lehetne, milyen elv és igény választ majd közülük.