I/A

 

A konkrét és az inkonkrét ábrázolásról

A sűrítésnek lehet olyan határvidéke, ahol már olyan elemek is egymás mellé kerülnek, amelyeket szívesebben látunk egymástól elkülönítve – másrészt, lehetnek olyan korrekt behelyettesítések, amelyek úgy mintázzák a valóságot, hogy nem azonosak vele, s az eredmény mégis kínosan találóbb a megszokott „fényképnél”. Minthogy egyik változat sem megnyugtató, köznapian úgy döntünk, hogy nem is hitelesek, nem lehetnek azok. De vajon cél volt-e a megnyugtatás? Inkább a lehető legcélravezetőbb tettenérés volt a gond. S minthogy az elvonás általában fékezni látszik a szép hazugságok kísértését: ezért gondolhatjuk, hogy ami sűrűbb (ami, persze, nem terjedelem kérdése!), az igazabb, s így a tettenéréshez is közelebb férkőzhet, még ha az első pillanatban abszurdnak látszik is. Ugyanígy a korrekt behelyettesítéseket sem utasíthatjuk el, ha a valóság lényegi modelljeként beválnak.

 

A sűrítés szűkítés is: cella; s hogy a cella minden formájában ugyanaz? A végtelennek az ezredrésze is végtelen: ez viszont mindig vigasz maradhat.

 

Titokban irigylem azokat, akiknek a számára egy új dimenziójú tágasság jóleső nyújtózása – talán éppen a most taposott utak jóvoltából – ismét lehetővé válik. S vele az az aggálytalanul biztos (ámbár megint csak átmeneti) közérzet, hogy kimerítően objektív a pillantás, amit magunkra s a világra vetünk. Mindenesetre akkor nevezhetik majd újra – és megbocsátható eréllyel – a modellt valóságnak.

 

A korrekt behelyettesítések rendjével, arányaival stb. még igen; de ami kibomlik belőle, a szimbólum – azzal okosabb nem törődni. Úgyse mi találjuk ki, hanem lesz. S főképp kéretlenül. A mi dolgunk a fogható-látható: a föld. Az ég önként borul – ha borul – föléje.

 

A (negatívvá torzult) hatalommal kapcsolatos konfliktusok talán soha nem jelentkezhettek annyira álcázott és konkrétan kevéssé megnevezhető formában is, mint ma. Helyesebben: soha nem voltak még olyan technikai, tömegpszichológiai lehetőségek rá, hogy ilyen formában jelentkezzenek. Igazában Kafka óta vált közhelyfogássá, klasszikus tradícióvá, hogy ennek a realitásnak az ábrázolásban is jobban megfelel a rokon kifejezés. Az tudniillik, ha a határozatlanságnak abban a tér-idejében szembesítem az olvasót vagy nézőt önmagával, amibe a mindennapok során is oly könnyen belesodródik-sodortatik: a masszívnak és sérthetetlennek hitt realitások hirtelen, indokokat összekuszáló szövevényébe. Vagyis abba a lelkiállapotba, amikor tudjuk is meg nem is, hogy ez meg az, a részletek, minek a közvetlen következményei – mégis, a közérzet átlagemberi reflexével úgy érezzük, hogy az erőknek és hatásoknak amorf és csak valami inkonkrétban megragadható játékszerei vagy éppen vezetettjei vagyunk. Valamikor sorsnak is nevezték ezt, és nagy s-sel írták. Ma másképp mondanánk, talán így: a végső soron tudattal is átvilágítható erők és hatások statisztikai összimpulzusának. Noha a kettő mögött homlokegyenest ellenkező felfogás áll, adott esetben az érzelmek mégsem tudnak közöttük különbséget tenni. Csupán azt tapasztaljuk váratlanul, hogy a külön-külön konkrétan megnevezhető szálak – ha akarnak – olyan csomóvá tudnak összebogozódni az átélések sorozatát sűrítő közérzetben, hogy már nem is az X. vág bennünket pofon, hanem a Pofon; s nem is az Y. iránti szerelembe halunk bele, hanem a Szerelembe… Mindennek az ellensúlyozására a mi éber, huszadik századi tudatunk igyekszik is mindent megtenni: mikor fáradhatatlanul okokra mutat rá, ötre, tízre, százra – s teszi ezt még a „statisztikai összimpulzus” egyszerűsítése árán is –, csakhogy megpróbáljon kibújni valahogy a határozatlanság Nessus-ingéből. Aminél nincs is semmi, ami szükségszerűbb lehetne; végül is a határozottság a dolgunk, és nem a határozatlanság, a tudatosság a rangunk, és nem az önkéntes ráhagyatkozás. Csak míg a közérzet amorf és inkonkrét világába a tudat helyesbítése be nem hatol (a magyarázó és okokra rámutató tudat), addig adódik bizonyos átmenet, amikor a lélek a legmeztelenebbül mutatja magát, egyszerre minden végletét. S a művészetnek mégiscsak ezek az egymást váltó átmenetek a nagy pillanatai: az útközbeniség. A megérkezettség lelki tájairól inkább csak „hallgatva” beszél.

 

A líra versenyen kívüli: ahová emelkedni tud, ott már nincs historikus tér, idő és konkrétság – még ha van is. De vajon a próza igazán nagy, nem avuló lapjai is nem éppen azok, ahol elfeledkezünk a historikumról, még ha történetesen abból építkezik is? A múlt „kiiktatása” és jelenbe-semlegesítése, jelenbe-forrósítása: mintha ez volna az elsöprő művészi hatás feltétele.

 

A tudat válaszai, megoldásai, helyesbítései szüntelen változásra vannak ítélve. A vízió művészi igazsága mindig tartósabb lesz, mint a logikáé. A vízió: jelenbe-forrósítás; aminek nem logikája van, hanem evidenciája. A tudat, a logika kénytelen a múlt, jelen és jövő különböző skatulyáiba osztályozni mindent: az éppen soros „valamiket” – noha szétszakíthatatlan egyről van szó mindig, aminek csak különböző aspektusai vannak.

 

A konkrét ábrázolás sosem feledkezhetik meg a jelenségek anyaöl-homályáról, amelytől egyedül képes újra és újra megfrissülni; de az inkonkrét ábrázolás sem feledkezhetik meg róla, hogy csak addig tud hatni és elragadni, amíg a köldökzsinór: a valóság elkötelezettje.

 

Történelmi hosszútávon csak a művészetnek van jövője, minden közelebbi meghatározás nélkül (valamit majd csak értenek rajta)… A különböző műfajstruktúrák csupán felkínálkozhatnak, anélkül hogy sejteni lehetne, milyen elv és igény választ majd közülük.

Az ezek és az ők szemantikája

Grünnek fáj a foga, alig tud beszélni. Kohn megkérdezi: „De hát mért nem húzatod ki?” Grün legyint: „Ezeknek?”

 

Az ezek az ők, akik nem mi vagyunk. Vannak pillanatok, korok, amikor mindenféle azonosulás lehetetlenné válik, mert mi magunk válunk kétségessé a közösségben, ami az életünk szövete. A mi – ebben az esetben – az a kiterjesztett, megsokszorozott én, amelyik ezúttal többes szám első személyben képviseli az egyes szám első személyt, úgy értvén ezt, hogy hatályon kívül helyez egy objektív mi-t, egyúttal maga alá rendeli az ők-et, holott valójában az ők a föléje rendelt. Így érzi már az egy is jogosnak a mi-t, akár milliókkal szemben is.

 

A hatalom és alattvalói csak rituálisan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, használhatják ugyanazt a nyelvtant, miután kapcsolatuk formája szükségszerűen az előírt, vállalt vagy tűrt – és nem valami rögtönzött-ösztönös rítus. Utóbbi pedig már nem is rítus lenne, személyragos rend (amit az én, te, ő, mi, ti, ők jelölnek, s egyúttal hierarchizálnak is), hanem személyrag nélküli felismerése és megjelölhetősége a másiknak. Ami a rítus belesimulása lenne a rítus értelmébe. Ez pedig csak kivételes szédületpillanatokra valósulhat meg (a szerelemben például, amikor a személyrag elveszti hierarchizáló jelentőségét).

 

Az ők olyan mondatrészt takar, illetve vezet be, ami az én-t vagy semlegesíteni akarja, vagy csak a saját (az ők) szempontjai szerint elfogadni. Mind a kettő szemantikai terror. Amit persze az én is elkövet, mégis azzal a különbséggel, hogy egyedül az én hordoz(hat) szubjektív-közvetlen tartalmat. Minden más – a te, az ő, a ti, az ők – vagy feltételezés és ráfogás az én részéről. Vagy ellenkezőleg, az én fegyverletétele. Egy olyan rítus elfogadása, amiben az én úgy adja át magát, hogy a ti és az ők őhelyette is kimondhassák, hogy én.

 

Elmesélem Daphnisz és Chloé történetét: egyrészt én takarom el őket, mert szükségszerűen eléjük állok; másrészt, ők takarnak el engem, mert szükségszerűen elém állnak. Nolens volens, mégiscsak kölcsönös fegyverletételről van (vagy lehet csak?) szó minden olyan esetben, amikor nem az én meséli el kizárólag saját magát. A „hatalom” pozíciójából mesélem el „alattvalóimat” (Daphniszt és Chloét), és soha nem juthatok el addig a rítusnélküliségig, hogy egyszerre, együtt mesélődjünk el. (Grün ebben az esetben húzatná ki a fogát; és megszűnne a fájdalom, ami megkülönbözteti az ők-től.)

 

Tetézi a fájdalmat, hogy az ők az én számára sosem önmagukban (in sich) vannak, hanem általa. Addig nincs farkas, amíg fel nem falja a bárányt. Addig csak farkas vagy bárány van – aszerint, hogy Grün minek érzi-nevezi magát. De ez megint olyan ideális állapot, amely gyakorlatilag nincs, illetve csak pillanatokra valósulhat meg. Ami követelően van: hogy az én nem lehet addig én, nem érezheti magát annak, amíg saját maga által nem teszi lehetővé az ők-et.

 

Mégis, nincs homályosabb valami, mint az ők. És nincs valóságosabb. Nincs mondat, mondatrész, amely száműzhetné a jelenlétüket; se rendelet, hatalom, titkosrendőrség, bomba. Vagy ha mégis: az árnyékukat bizonyosan nem. Az én akkor sincs egyedül, ha egyedül van; és akkor is egyedül van, ha nincs egyedül.

 

De kicsoda Kohn? Valamiképpen átmenet az én és ők között: sem itt, sem ott, vagyis a totális evidencia pozíciójában. Az egyetlen, aki úgy mesélhetné el Daphnisz és Chloé történetét, hogy bár odaáll az én és ők közé, egyiket sem takarja el, sem önmagukat önmaguk elől, sem egymást egymás elől. Ő a grammatika megszüntetése; az elbeszélés fokozhatatlan beteljesítője; hatalom és alattvaló szembenállásának kiküszöbölője; a legtisztább elméleti anarchizmus megvalósítója.

 

Kohn csak azért lehet az, ami, mert érdek nélküli, azaz minden érdek részrehajlás nélküli összegezője. Pusztán azért képzelhető el, mert homlokegyenest másképp létezik. Fantom, akiből (amiből) az én-nek és az ők-nek szótagtól szótagig, ragtól ragig ki kell szakítani magukat, hogy egyáltalán lehessenek. Sosem a mondatot mondja, hanem a mondatokat meghaladó elvre utal.

 

A helyzet gyökeresen más, ha netán Kohnnak – ennek a mégiscsak valós fantomnak – fájna a foga. Ez lenne a legforradalmibb szemantikai légy a tejben. Teorémánk pillanatnyilag még nincs rá.

Tárgy és atmoszféra

A tárgyi elemek egyik sajátossága, hogy hozzásegítenek az önmagán túlmutatóhoz. A kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé olyan értelemben, hogy egy számszerű felismerés számszerű követhetetlenségével állítanak szembe. Vagyis hogy elvileg minden együtt van (vagy lesz), ha másképp nem, a bármikor megvalósítható alternatívák és variációk formájában – noha számszerűen mégsem jelölhetően; viszont mégiscsak numerikusan valószínűsítve.

 

Az időt ugyanakkor – a jelen idejű jelen időt – a legrealisztikusabban közvetítik számunkra mint átélésben meghaladhatatlan dimenziót. Ami szükséges trambulin az atmoszféra számára; de csak trambulin.

Másrészt: alapnosztalgiánk, hogy kilépjünk minden numerikusból (a numerikus valószínűsítés bűvköréből is). Ha azonban úgy reked meg az ábrázolás a tárgyiasnál, hogy ez a szféra öncélúan abszolutizálódik, a numerikusból való autentikus kilépésre sem kerülhet sor. Csak akkor, ha a tárgyias szféra múltként „lemarad” abban a jelen időben, amelyet ugyanakkor maga konkretizál; és éppen a visszahúzódásával teremt közeget az atmoszférának, amelyben a jövő úgy előlegezi magát, mint ami végleg szakíthat minden numerikussal.

 

Ezt a jelen idejű jövőt éljük át katharzisként; reményként.

 

(A tárgyi elemek – paradox módon – nemcsak a kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé, hanem – pusztán azzal, hogy „realisztikusan” vannak – a határ képzetét is, amelyen túl nincsenek. Pontosabban: inkább érezzük őket kimeríthetőnek, mint a nem tárgyi elemeket. A tárgyszerű ad finitum oszthatóságába belebukik ugyan a képzelet, de végezetül is könnyebben tételezi az aprózás végén a jelenléttelen „valamit”. A nem tárgyi aprózásának igazában sosem a megszűnt „valami” a végpanorámája, hanem a „semmi” jelenlétének sajátos lebegése.)

Sorok Martin du Gard-ról

Az életmű nagyszabású, de szeretni – mégis – inkább az embert, a magatartást, a jellemet, vallomásainak a hangfogóját szeretem. S a művek mögött is őt, bármennyire rejtőzik is. Két műve ragadott el: az Afrikai vallomás és a Vén Európa. A Thibault viszont úgy irodalom kissé (a jellemzés kedvéért túlzok), hogy már nem is az; van valami tudósi alaposság, megbízhatóság benne – ami nem mindig, sőt többnyire nem erény a literatúrában. Nehéz ezt a művet megnyugtatóan meghatározni; mint általában a nagyszabású banalitásokat. Szerb Antal szellemesen elrugaszkodott megjegyzése, hogy „nagy készülődés, várjuk a csodát, de nem jön” – rész, bár fontos igazságot torzít. S Szerbnek a csodaigénye különben is a szószerintibb csoda felé húz. A mi újabb, szolidabb felfedezésünk, hogy a leglélegzetelállítóbb csoda arcátlanul nem csoda. – Hanem. Ami a nagy példaképben, Tolsztojban megvan: a reális, objektív freskó mögötti megfoghatatlan, irracionális vibrálás – az du Gard-ban valóban nincs meg. Helyesebben, a Thibault-ból hiányként hiányzik – s csupán az Epilógus végső számvetést összegző lapjain üt át: ezeknek a gyönyörű oldalaknak dermesztő realizmusát remegteti meg. (Az Afrikai vallomás-ban is hogy megcsap a szele!) Egyszóval, ez a vibrálás mintha még a legrealistább műben is szükségszerűen jelenne meg – ha… Ha igazi? A Thibault nem igazán igazi? Azért vigyázni is kell az irracionalitás-követelménnyel. Kinek mennyire testére szabott – egyrészt. Nagy skálát mutatnak a remekművek. Valami azonban mégis szükségeltetik belőle. Az európai irodalomban Tolsztoj az őspéldája a higgadtságnak, természetességnek, pontosságnak, érzékletességnek stb. S mégis, mindez egy hatalmas vízió burkában rendeződik el nála, valamennyi reális és objektív elem. Du Gard-nál a vízió hiányzik; és kora társadalmából is (elsősorban abból, amit megrajzolt; Jacques világmegváltó lobogása – bocsánat a szóért – maszturbált lobogás du Gard világában). A vízióhiány viszont kiszűr egy elemet, ami szerkezeti tisztasággal, érzékletességgel, történelmi pontossággal (se mással) nem pótolható. Du Gard végtelen becsületessége – s persze alkata, amit még fegyelmezett is – elkerülhetetlenné tette, hogy olyan típusú műben fejezze ki korát, amely az „ihlet” elrugaszkodásai nélkül, tudósi alapossággal viseli magán a kor sajátosságait. Gide írja a Jean Barois-ról: „Lehet, hogy nem művész, aki írta, de legény a talpán.” A századvég, a századelő társadalma – józan-pragmatista célvilágával – a maga módján tényleg legény volt a talpán; csak a záróvizsga sikeredett apokaliptikusra. A miénk mögöttünk-előttünk van.

Makett és mitológia

Sok rangos realista mű szemfényvesztő: alakjai úgy hitelesek, hogy a csak belőlük összerakott mozaik éppenséggel olyan, amilyennel a valóság kevéssé szolgál. Ez feltűnően helytelen észrevételnek látszik, de ha meggondoljuk, hogy az élet „infravörös” szelete milyen bőségében van a túlzóan kivételesnek és túlzóan képtelennek… Persze: mi egyesek – gyakorlati és hiteles voltunkhoz illően – valóban kerüljük is a képtelent, kimagyarázzuk, vagy úgy teszünk, mintha nem volna az; s a képtelenség érzését, az abszurd erős jelenvalóságát megtartjuk legbelső titkunknak. De talán éppen ezért lehet bennünket a reális abszurddal a legkóvályogtatóbban szíven ütni. S talán mintha ebben volnánk – mégis – a legáltalánosíthatóbban közösek.

Euripidészből fel tudok építeni egy makett pontosságú világot; Szophoklészből nem. Előbbinél a logikámra, visszafelé tapogató következtetéseimre, beleérzéseimre vagyok utalva, hogy felidézzem, ami a „makettba” közvetlenül nem beleépíthető; a kor valós szellemi közérzete kevésbé tettenérhetően vetül rá a „makett” valós térképére. Úgy fedik csak egymást, illetve csak akkor, ha a mai logikám, érzékenységem a kalauz hozzá. Szophoklésznél nincs (úgyszólván nincs) „makett”; a kor szellemi közérzetének fókuszba gyűjtött kivételessége van csupán, a túlzás és a képtelen, a rejtett és a ki nem élt. Mai logikám mankójára itt (legalábbis) kevésbé van szükség: tudniillik egy olyan közérzet közvetlen valóságába vagyok bedobva, amely nem feltétlenül igényli a visszafelé következtető értelmezést (a néző-olvasóét), mivel annyira önmagyarázóan autonóm, hogy nem összehasonlítható, egyszerűen önmagára ismertető. A „makett” mindig összehasonlítható, és igényli is az összehasonlítást, mert különbségekre hívja fel a figyelmet – s ebből közvetve értem meg. A mitológiai sűrítés és általánosítás viszont eleve valami ősi-közösre hivatkozik, s a mai érzékenységemet, logikámat is azzal szembesíti: az azonossággal. A makettvilág szükségszerűbben múlt értékű; illetve gyorsabban azzá lesz. Ami a kor „mitológiájában” mondatik el, akkor is jelen idejű megrendülés (lesz), ha egyes elemei – a gyakorlati hitelesség szempontjából – homályban maradnak. (Valahol itt a titka a klasszikus-veretes; emelkedett unalomnak is.)

Az anekdota halála

Az anekdota meghalt. Csak a szépprózánk tesz ritkábban (túl gyakran?) kísérletet arra, hogy nógatva életben tartsa. A köznapi élet és előadásmód alig ismeri. Inkább a kódok kora a miénk, mint az anekdotikus szóbeliségé. Nemcsak a fiatalok, fiatalabbak (akik mindig érzékenyebben, gyorsabban sarkítják-túlozzák az újat, illetve az újnak ígérkezőt), hanem az idősebbek is egyre jobban „kódolnak”, vakkantva dialogizálnak. Sűrítünk, jelzést adunk, rést az áthallásnak. A kiteregetve-kifejtést unjuk, átugrunk, ki-ki a saját huszárugrásaival értelmez és magyaráz. Beszédünkben minden van, csak spontán-naiv ponttól pontig nincs – mint az anekdotában, mondjuk, s minden másban, ami rokon törvényű vele. Mozdulataink, hangsúlyaink inkább kódütések (hangvillaütések), mint egymásba fejtett átsimulások. Egyes szavaink így – szükségszerűen – hallatlanul gazdag és árnyalatos jelentéstöbblethez jutottak; egyidejűleg a teljes szókincs elszegényedésével. Tesszük azt, amire minden rákapat a szűkebb és tágabb környezetünkben: a jelzésszerű, képszerű fogalmazást részesítjük előnyben, a „jelzésszerű” mozgást; mintha a kiiktathatatlan átmeneteket akarnánk kiküszöbölni. Kár, hogy nincs legalább egy néma filmünk a tizenhetedik századból vagy még korábbról. Mindennapos vitustáncmozgásunk mellett lassított felvételnek hatna az akkori utcakép, otthonkép mozgásvilága. Szavaink, részmozdulataink ugyanarról árulkodnak: nem annyira homogén „jelölők”, inkább valami amorfat, nehezen vagy sehogy sem körülírhatót összegeznek, s ezeknek az összegezéseknek van határozott helyzeti értéke és jelentéstöbblete, attól függően, hogy hol, mikor, milyen hangsúllyal, milyen összefüggésben jelölnek. Jelbeszéd, titkos beszéd, jelmozgás, titkos mozgás. Olyan cinkosság, hogy a kizárás igénye mégsincs benne. A kódok értelmi-érzelmi felbontása már szavak, mozdulatok nélkül történik (vagy legalábbis nagyon takarékos alkalmazásukkal) – helyette a „belső film” futtatja és végzi el a felbontást. De aki cinkos, az ezt a belső filmet is látja – tudniillik a másikét. Új kommunikációs forma. Új? Hasonló mindig is volt. Hasonló? Hiszen a nyelv, a gesztus maga sem egyéb, mint eleve kód. Másrészt a szavak és mozdulatok egy bizonyos határterületen szükségszerűen cserbenhagynak. Ilyenkor kell beszélnie a némaságnak, mozdulatlanságnak – de hát mikor nem beszélt? A nóvum az, hogy most nem valamilyen hiány vesz rá a kódolásra, hanem az átmenet unalma, a megérkezés görcse (a szinte „egybeeső” megérkezés képessége). A röppálya csak a tervezőt érdekli (a kód cinkos értői között csupán letudott ismerettartományként jön szóba) – a becsapódás azonban valamennyiünket érdekel. És az is elég. Becsapódástól becsapódásig kvantálunk. A „folytonosabb” hullám vonalán haladni, ehhez lettünk hűtlenek. Igaz, az áradó-elaprózó, a feneket kerítő stb. beszéd és előadásmód (írásmód) ma is mindennapos (sőt); és az ennek megfelelő mozgás-gesztus struktúra szintén. Viszont az is világosabb és közérzetünkbe rovottabb, hogy mi már eleve sűrítő-összegező részeket és elemeket teszünk egymás mellé, mintegy mozaikot rakunk – egyrészt kénytelenségből, mert valójában nincs homogén jelölő; másrészt az ismereteink adta betekintésünk és érzékenységünk valóban képessé is tesz az egyre nagyobb „átkötések” egyezményes megértésére. Amiben egyébként a primitív világszemlélet és érzékelés, a primitív gondolkodásmód – még a mindennapos kommunikációban is – szintén otthonos, sőt jobban is, mint a miénk. Az ő kvantálásuk azonban gyökeresen más: kevésbé tudatos folyamat eredménye. Ők még a „folytonosabb” hullám burkán belül, az organikus egymásba simulás burkában kvantálnak. A mi ugrásaink, összegezéseink, kihagyásaink stb. ehhez képest már műviek; illetve a természet mintájától elhatároltabban emberibbek. Az „anekdota” képes úgy csobogni, mint a víz; a mi kódjaink ritmusa a dugattyúké.

Honi meditálás

Prózánk fiatal, és eddig főképp európai mintákból táplálkozott; miért kellene ma erővel függetlennek lennie tőle vagy mástól? A jó irodalom (ma különösen) csak nemesen „korcs” lehet; tudniillik ha minél több kereszteződés frissíti a vérét. Fajtiszta kutyákat nemigen látunk brillírozni a világ cirkuszaiban. A romantizált „magyar hangvételről” is csak úgy eszmélődhetem, mint általában a magyarságomról vagy magáról a magyarságról: mint különböző elemek keveredésének bizonyos százalékos megállapodottságáról. – Unalomig csépelt kérdés ez, de akad mindig megnyilatkozás, igény, képzelgés, önámítás, ami újra papírra íratja az emberrel az effélét. A habosra kavart népies-urbánus viták, például.

Másik problémafüstölgés: nagyon is igaz, hogy a történelmi szerep és súlypont egyfajta közérthetőséget, közérthető sablont biztosít. Az ugyanaz nem mindig és nem mindenütt ugyanaz. A „kis” irodalmak úgynevezett társadalmi regényirodalma valószínűleg eleve handicap. Egy magyar Balzac? Ahhoz a társadalomnak is Balzac súlyúnak és jelentőségűnek kellett volna lenni. Biztos lehetett volna kivétel; csak kevéssé változtatott volna a lényegen.

A dráma talán inkább teremthet kivételt. Mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen lenni? A Nórá-t mindenesetre könnyebb általános érvényűnek érezni, mint mondjuk, ugyanazt, egy norvég társadalmi regényben. A „kis kultúrák” és irodalmak társadalmi viszonyainak pontos-részletező epikája egy kissé mindig egzotikum és unikum marad. Inkább csak híradás, és nem maga a Híradás. Kitörésüket a sűrítés és a különös irányában kereshetik; ami fókuszba hozza az egyetemest és az egzotikum „sablonját”. Csak így teszi és teheti közkinccsé. (Agyonidézett példám: az Erdély világirodalmi szempontból hősies csőd; a Barbárok telitalálat.)

Hosszú ideig a „kis” irodalmak rurikus-rusztikus tematikái, regényei tudtak még leginkább világirodalommá lenni. Lehetséges ok, hogy a rurikus-rusztikus körülmények, reflexek és reflexiók – vagy általánosabban: a természeti természetesség – közvetlenebb áthallást tudnak teremteni; illetve ismerősebben hagynak meg mindent a maga idegenségében. S így az esztétikai, intellektuális mindenütt-érthetőséget és érdekességet is jobban biztosítják.

A technizált társadalmak látszólagos egyöntetűségének sablonja – internacionalizmusa – ennél sokkal kevésbé egyértelmű. S feltehetően azért, mert a természetben és természetesben inkább maradhatunk élményszerű egymást értéssel testvérek. Ami viszont erre épül rá, és technizáltan-civilizatorikusan kibontódik belőle, abban egyre inkább távolodva és elidegenedve jelenik meg a rokonságunk – ha mégannyira meggyőző is az egyöntetűségek sablonja. A differenciáltabb kultúra és civilizáció valójában sokkal mélyrehatóbb sokféleséget teremt (részletező bemutatásuk révén különösen) – s az ilyen típusú alkotásokat a „világirodalom” (érthető módon) inkább a meghatározó és irányító jellegű irodalmakból szippantja be a számon tartott értékek közé – mint amelyeken az egyetemes érvényesebben tanulmányozható és kimutatható.

A misztérium pótlékairól

A katolikus Etudes-ben Joseph Thomas közöl tanulmányt az ipari világ és a hit kérdéséről. Az eszmefuttatás jó példája az egyház – bár kissé megkésett – éberségének: tudniillik hogy mit kell megemészteni, ami nem elemészthető többé. Az ésszerűség elve, a teljesítmény kultusza, bizonyosság a folytonos haladásban – Thomas szerint ezek határozzák meg döntően az új ipari világ emberének értelmi beállítottságát. Hol marad itt hely a „misztérium” számára? A tudomány, a technika nem vallhat kudarcot a maga területén, az anyagi valóság nem kerülheti el sorsát: igazolnia kell az ember számításait. Egy ilyen szemlélet merőben új hajlékonyságot jelez. Thomas fenntartása: kudarc ott várható, ahol a matematikai értelemnek próbálunk alávetni olyan területeket, ahol csak a belátás és belső felismerés nyújthat eligazodást. (Erről a művészet sem vélekedik, és vélekedhet másképp – fűzhetjük hozzá.) Állítja, hogy a teljesítmény kultusza a tisztaság, tisztesség becsületét is emeli, morált teremt, igazi értéket. (Teremthet vagy teremthetne – tegyük ismét hozzá, egy e téren talán „gyakorlóbb” társadalom megfigyelőjeként, ahol a „kultikus” keretbe állított teljesítmény görcsének és pátoszának valóban gyakorlata is lett; ami azonban korántsem annyira meggyőző és pozitív – éppen morális vonatkozásban –, hogy ne kelljen feltételes módban beszélni róla.) Thomas erre azzal a megjegyzéssel utal, hogy egy olyan „vallás”, amely a szenvedést csak a teljesítmény árának minősítve fogadja el, haszon nélküli: abszurd. A század, írja, újabb vívmányok ingereivel feledteti a szenvedést (a haszon nélkülit), ami mégsem küszöbölhető ki. A nagy teljesítmények megnyugtató képet vetítenek elénk a világról. Figyelemre méltó észrevétele: a remény az, amit az ipari világ a leghatározottabban elutasít. Tudniillik a várakozások mögött nem a remény áll, hanem a bizonyosság, hogy az ember ura a jövőnek. Azt kell birtokba venni. Ezt szolgálja a terv mint adottságok visszautasítása és túllépése. A folytonos önfelülmúláson van a hangsúly, s az ember azonosítja magát (saját személyét) a kor hatalmas expanziós mozgásával. És nem elégszik meg azzal, aminek örvend. Feltett kérdése: vajon a folyton távolabbra kihelyezett cél vonzása nem lesz-e idővel erősebb, semhogy az ember megőrizhetné irányában azt a távolságot, ami szükséges, hogy a cél értelme és értéke felől tárgyilagosan ítélhessen. Thomas válasza: a cél nem a „távolabbi” cél, nem a jövőben fekszik, hanem egy „odaát”-ban. Ha viszont csak egy ilyen jövőbe való mozgást tudunk elképzelni, a mai mozgás is csak végső kifejlődésében lelheti igazolását. A további érvelése ez: minthogy a végső kifejlés ismeretlen, az új típusú ember kénytelen felmenteni magát az alól, hogy végső igazolást keressen. A szakadatlan törekvés célok megvalósítására elmossa ugyan a transzcendenciát, de mivel a törekvés vég nélküli jövőbe irányul, bizonyos mértékben mégis vallási igényt elégít ki. A terv teljesítése igazolja a mindennapos áldozatot, mozgósítja a legszemélyesebb erőket. A terv – minden elégtelensége mellett is – áraszt valamit az abszolútum varázsából. Válasza: az egyetlen terv Istené, mely az emberek cselekedetein át növekszik, s éri el teljes nagyságát.

 

Ésszerű volna egyszer – ha csak utólag is, tanulságképpen – az úgynevezett szocialista realizmust mint irodalmi-történelmi jelenséget, „követelt” vagy ajánlott igényt, mint ideológiai-elméleti fogalomjelenséget: a Thomaséhoz hasonló szempontok felől megközelíteni és taglalni. A zűrzavar fő oka, hogy a típus őszinte analízise maradt el mindig; az olvasóé, aki e feltételezés szerint igényli, s akinek a számára épp ezért időszerű a realizmusnak ez a soha pontosan meg nem határozott formája. Noha bizonyos elemei – ennek kimutatása alapos és elfogultságtól mentes elemzést kívánna – még a művészietlen és propagandisztikus torzítások ellenére is érintették a kor bizonyos tömegemberét. Másfelől – erős tény – a kor tömegemberét mégis más fogja meg döntően. Azt jelentené ez az ellentmondás, hogy az új típus még nem rendelkezik azzal a belső érettséggel, hogy a maga irodalmát irányítás nélkül kihívja-megteremtse? Még nem olyan elemi erejű a hit a teljesítmény új morált teremtő voltában, az ésszerűségben; vagy a terv és a folytonos haladás szenzuál-spirituális romantikájában, hogy összetéveszthetetlenül saját irodalmat teremtsen? Az ok mélyebben volt, illetve van; s egyúttal a baj is. Pontosan ott, ahol és amiben az új típus is sokszor csalni próbálja (és engedi) magát: a gyakorlatilag és filozófiailag szemellenzős optimizmus akár irányított, akár önkéntes vállalásában. Az ilyen típusú, a legbenső személyes szférát is „bebiztosítani” hivatott optimizmus törékenységét, a „megválaszolhatatlan” szféra sötét gondját (atra cura) átmenetileg elfeledtetik ugyan a külső tárgyi, társadalmi stb. „vívmányok” – egy ilyen „könnyelmű” optimizmussal azonban a művészet motorja áll le. A szocialista realista műelmélet didaktikus és kizárólagossá tett normái ebben a vonatkozásban vétettek; és a fenti értelemben vett egzisztenciális atra curá-t száműzték, semlegesítették, sorvasztották el, az egyidejűleg érvényes eszmények és mozgatók nagyobb hangsúlya érdekében. Mint amilyenek az életben kívánatos ésszerűség elve, a teljesítmény megbecsülése, bizonyosság a folytonos haladásban stb. Egy emberileg lehetséges Paradicsomba persze hogy bele van kalkulálva a szenvedés, a szomorúság; a kedélyünk mindig ingadozó lesz: nincs utópista, aki ezt kétségbe vonhatná. Csakhogy egy ilyen érv nem érdemi válasz a művészettel, művel kapcsolatos „örök” kérdésre. Még a legszemellenzősebb optimizmus is – legyen bármi a motivációja – végső soron jól megférhet a rossz vagy még rosszabb kedéllyel. Ha például szorongunk és félünk egymástól, attól még meg lehetünk győződve mindent lebíró és megismerő képességünkről. Retteghetünk, de ugyanakkor – ésszerűen – a világ urának is érezhetjük magunkat. Rettegés és egzisztenciális optimizmus, Isten nélkül: nagyon sommázva, a kor új típusának talán ez a legmélyebb paradoxona – és neurózisa. Ami sajátossá és kivétellé teszi a szocialista realizmust: hogy tételesen úgy tesz, mintha nem volna racionalizálhatatlan űr és hiány a megélhető létben. S amivel kitölti, az lesz a kritikus anyag. Ha nincs a pszichében „hitelesíthető” Isten, legalább a helyét kellene üresen hagyni, hogy a mű megkapja a bizonytalanságnak és megválaszolhatatlanságnak azt a „veretességét”, amitől egy valóban nagy mű azonnal megismerszik. S mindig újabb pozíciójú „üres helyet” kellene provokálni magunknak…

 

(Az Egyház új szenttípus születését és szükségességét jelzi: a mindennapos tennivalókat, az „állapotbeli kötelességeket” kivételesen végző, a civil-világi életben is felolvadni tudó szent típusát. Kisszent mozgalom; átlag számára is elérhető szentfokozatok. Nem különc, nem extrém lelki alkatú szentek születését várja és jósolja – s ez valóban nagyszabású fordulattal teheti korszerűen hívő partnerré a híveket minden rendszerben; nyújtván a maga „sztahanovista” szentjeit, az állapotbeli kötelességek kiemelt és megbecsült dolgozóit. Nézzük bármelyik oldalról – ez a profán misztika útja.)