Érintések

I/A

A konkrét és az inkonkrét ábrázolásról

A sűrítésnek lehet olyan határvidéke, ahol már olyan elemek is egymás mellé kerülnek, amelyeket szívesebben látunk egymástól elkülönítve – másrészt, lehetnek olyan korrekt behelyettesítések, amelyek úgy mintázzák a valóságot, hogy nem azonosak vele, s az eredmény mégis kínosan találóbb a megszokott „fényképnél”. Minthogy egyik változat sem megnyugtató, köznapian úgy döntünk, hogy nem is hitelesek, nem lehetnek azok. De vajon cél volt-e a megnyugtatás? Inkább a lehető legcélravezetőbb tettenérés volt a gond. S minthogy az elvonás általában fékezni látszik a szép hazugságok kísértését: ezért gondolhatjuk, hogy ami sűrűbb (ami, persze, nem terjedelem kérdése!), az igazabb, s így a tettenéréshez is közelebb férkőzhet, még ha az első pillanatban abszurdnak látszik is. Ugyanígy a korrekt behelyettesítéseket sem utasíthatjuk el, ha a valóság lényegi modelljeként beválnak.

A sűrítés szűkítés is: cella; s hogy a cella minden formájában ugyanaz? A végtelennek az ezredrésze is végtelen: ez viszont mindig vigasz maradhat.

Titokban irigylem azokat, akiknek a számára egy új dimenziójú tágasság jóleső nyújtózása – talán éppen a most taposott utak jóvoltából – ismét lehetővé válik. S vele az az aggálytalanul biztos (ámbár megint csak átmeneti) közérzet, hogy kimerítően objektív a pillantás, amit magunkra s a világra vetünk. Mindenesetre akkor nevezhetik majd újra – és megbocsátható eréllyel – a modellt valóságnak.

A korrekt behelyettesítések rendjével, arányaival stb. még igen; de ami kibomlik belőle, a szimbólum – azzal okosabb nem törődni. Úgyse mi találjuk ki, hanem lesz. S főképp kéretlenül. A mi dolgunk a fogható-látható: a föld. Az ég önként borul – ha borul – föléje.

A (negatívvá torzult) hatalommal kapcsolatos konfliktusok talán soha nem jelentkezhettek annyira álcázott és konkrétan kevéssé megnevezhető formában is, mint ma. Helyesebben: soha nem voltak még olyan technikai, tömegpszichológiai lehetőségek rá, hogy ilyen formában jelentkezzenek. Igazában Kafka óta vált közhelyfogássá, klasszikus tradícióvá, hogy ennek a realitásnak az ábrázolásban is jobban megfelel a rokon kifejezés. Az tudniillik, ha a határozatlanságnak abban a tér-idejében szembesítem az olvasót vagy nézőt önmagával, amibe a mindennapok során is oly könnyen belesodródik-sodortatik: a masszívnak és sérthetetlennek hitt realitások hirtelen, indokokat összekuszáló szövevényébe. Vagyis abba a lelkiállapotba, amikor tudjuk is meg nem is, hogy ez meg az, a részletek, minek a közvetlen következményei – mégis, a közérzet átlagemberi reflexével úgy érezzük, hogy az erőknek és hatásoknak amorf és csak valami inkonkrétban megragadható játékszerei vagy éppen vezetettjei vagyunk. Valamikor sorsnak is nevezték ezt, és nagy s-sel írták. Ma másképp mondanánk, talán így: a végső soron tudattal is átvilágítható erők és hatások statisztikai összimpulzusának. Noha a kettő mögött homlokegyenest ellenkező felfogás áll, adott esetben az érzelmek mégsem tudnak közöttük különbséget tenni. Csupán azt tapasztaljuk váratlanul, hogy a külön-külön konkrétan megnevezhető szálak – ha akarnak – olyan csomóvá tudnak összebogozódni az átélések sorozatát sűrítő közérzetben, hogy már nem is az X. vág bennünket pofon, hanem a Pofon; s nem is az Y. iránti szerelembe halunk bele, hanem a Szerelembe… Mindennek az ellensúlyozására a mi éber, huszadik századi tudatunk igyekszik is mindent megtenni: mikor fáradhatatlanul okokra mutat rá, ötre, tízre, százra – s teszi ezt még a „statisztikai összimpulzus” egyszerűsítése árán is –, csakhogy megpróbáljon kibújni valahogy a határozatlanság Nessus-ingéből. Aminél nincs is semmi, ami szükségszerűbb lehetne; végül is a határozottság a dolgunk, és nem a határozatlanság, a tudatosság a rangunk, és nem az önkéntes ráhagyatkozás. Csak míg a közérzet amorf és inkonkrét világába a tudat helyesbítése be nem hatol (a magyarázó és okokra rámutató tudat), addig adódik bizonyos átmenet, amikor a lélek a legmeztelenebbül mutatja magát, egyszerre minden végletét. S a művészetnek mégiscsak ezek az egymást váltó átmenetek a nagy pillanatai: az útközbeniség. A megérkezettség lelki tájairól inkább csak „hallgatva” beszél.

A líra versenyen kívüli: ahová emelkedni tud, ott már nincs historikus tér, idő és konkrétság – még ha van is. De vajon a próza igazán nagy, nem avuló lapjai is nem éppen azok, ahol elfeledkezünk a historikumról, még ha történetesen abból építkezik is? A múlt „kiiktatása” és jelenbe-semlegesítése, jelenbe-forrósítása: mintha ez volna az elsöprő művészi hatás feltétele.

A tudat válaszai, megoldásai, helyesbítései szüntelen változásra vannak ítélve. A vízió művészi igazsága mindig tartósabb lesz, mint a logikáé. A vízió: jelenbe-forrósítás; aminek nem logikája van, hanem evidenciája. A tudat, a logika kénytelen a múlt, jelen és jövő különböző skatulyáiba osztályozni mindent: az éppen soros „valamiket” – noha szétszakíthatatlan egyről van szó mindig, aminek csak különböző aspektusai vannak.

A konkrét ábrázolás sosem feledkezhetik meg a jelenségek anyaöl-homályáról, amelytől egyedül képes újra és újra megfrissülni; de az inkonkrét ábrázolás sem feledkezhetik meg róla, hogy csak addig tud hatni és elragadni, amíg a köldökzsinór: a valóság elkötelezettje.

Történelmi hosszútávon csak a művészetnek van jövője, minden közelebbi meghatározás nélkül (valamit majd csak értenek rajta)… A különböző műfajstruktúrák csupán felkínálkozhatnak, anélkül hogy sejteni lehetne, milyen elv és igény választ majd közülük.

Az ezek és az ők szemantikája

Grünnek fáj a foga, alig tud beszélni. Kohn megkérdezi: „De hát mért nem húzatod ki?” Grün legyint: „Ezeknek?”

Az ezek az ők, akik nem mi vagyunk. Vannak pillanatok, korok, amikor mindenféle azonosulás lehetetlenné válik, mert mi magunk válunk kétségessé a közösségben, ami az életünk szövete. A mi – ebben az esetben – az a kiterjesztett, megsokszorozott én, amelyik ezúttal többes szám első személyben képviseli az egyes szám első személyt, úgy értvén ezt, hogy hatályon kívül helyez egy objektív mi-t, egyúttal maga alá rendeli az ők-et, holott valójában az ők a föléje rendelt. Így érzi már az egy is jogosnak a mi-t, akár milliókkal szemben is.

A hatalom és alattvalói csak rituálisan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, használhatják ugyanazt a nyelvtant, miután kapcsolatuk formája szükségszerűen az előírt, vállalt vagy tűrt – és nem valami rögtönzött-ösztönös rítus. Utóbbi pedig már nem is rítus lenne, személyragos rend (amit az én, te, ő, mi, ti, ők jelölnek, s egyúttal hierarchizálnak is), hanem személyrag nélküli felismerése és megjelölhetősége a másiknak. Ami a rítus belesimulása lenne a rítus értelmébe. Ez pedig csak kivételes szédületpillanatokra valósulhat meg (a szerelemben például, amikor a személyrag elveszti hierarchizáló jelentőségét).

Az ők olyan mondatrészt takar, illetve vezet be, ami az én-t vagy semlegesíteni akarja, vagy csak a saját (az ők) szempontjai szerint elfogadni. Mind a kettő szemantikai terror. Amit persze az én is elkövet, mégis azzal a különbséggel, hogy egyedül az én hordoz(hat) szubjektív-közvetlen tartalmat. Minden más – a te, az ő, a ti, az ők – vagy feltételezés és ráfogás az én részéről. Vagy ellenkezőleg, az én fegyverletétele. Egy olyan rítus elfogadása, amiben az én úgy adja át magát, hogy a ti és az ők őhelyette is kimondhassák, hogy én.

Elmesélem Daphnisz és Chloé történetét: egyrészt én takarom el őket, mert szükségszerűen eléjük állok; másrészt, ők takarnak el engem, mert szükségszerűen elém állnak. Nolens volens, mégiscsak kölcsönös fegyverletételről van (vagy lehet csak?) szó minden olyan esetben, amikor nem az én meséli el kizárólag saját magát. A „hatalom” pozíciójából mesélem el „alattvalóimat” (Daphniszt és Chloét), és soha nem juthatok el addig a rítusnélküliségig, hogy egyszerre, együtt mesélődjünk el. (Grün ebben az esetben húzatná ki a fogát; és megszűnne a fájdalom, ami megkülönbözteti az ők-től.)

Tetézi a fájdalmat, hogy az ők az én számára sosem önmagukban (in sich) vannak, hanem általa. Addig nincs farkas, amíg fel nem falja a bárányt. Addig csak farkas vagy bárány van – aszerint, hogy Grün minek érzi-nevezi magát. De ez megint olyan ideális állapot, amely gyakorlatilag nincs, illetve csak pillanatokra valósulhat meg. Ami követelően van: hogy az én nem lehet addig én, nem érezheti magát annak, amíg saját maga által nem teszi lehetővé az ők-et.

Mégis, nincs homályosabb valami, mint az ők. És nincs valóságosabb. Nincs mondat, mondatrész, amely száműzhetné a jelenlétüket; se rendelet, hatalom, titkosrendőrség, bomba. Vagy ha mégis: az árnyékukat bizonyosan nem. Az én akkor sincs egyedül, ha egyedül van; és akkor is egyedül van, ha nincs egyedül.

De kicsoda Kohn? Valamiképpen átmenet az én és ők között: sem itt, sem ott, vagyis a totális evidencia pozíciójában. Az egyetlen, aki úgy mesélhetné el Daphnisz és Chloé történetét, hogy bár odaáll az én és ők közé, egyiket sem takarja el, sem önmagukat önmaguk elől, sem egymást egymás elől. Ő a grammatika megszüntetése; az elbeszélés fokozhatatlan beteljesítője; hatalom és alattvaló szembenállásának kiküszöbölője; a legtisztább elméleti anarchizmus megvalósítója.

Kohn csak azért lehet az, ami, mert érdek nélküli, azaz minden érdek részrehajlás nélküli összegezője. Pusztán azért képzelhető el, mert homlokegyenest másképp létezik. Fantom, akiből (amiből) az én-nek és az ők-nek szótagtól szótagig, ragtól ragig ki kell szakítani magukat, hogy egyáltalán lehessenek. Sosem a mondatot mondja, hanem a mondatokat meghaladó elvre utal.

A helyzet gyökeresen más, ha netán Kohnnak – ennek a mégiscsak valós fantomnak – fájna a foga. Ez lenne a legforradalmibb szemantikai légy a tejben. Teorémánk pillanatnyilag még nincs rá.

Tárgy és atmoszféra

A tárgyi elemek egyik sajátossága, hogy hozzásegítenek az önmagán túlmutatóhoz. A kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé olyan értelemben, hogy egy számszerű felismerés számszerű követhetetlenségével állítanak szembe. Vagyis hogy elvileg minden együtt van (vagy lesz), ha másképp nem, a bármikor megvalósítható alternatívák és variációk formájában – noha számszerűen mégsem jelölhetően; viszont mégiscsak numerikusan valószínűsítve.

Az időt ugyanakkor – a jelen idejű jelen időt – a legrealisztikusabban közvetítik számunkra mint átélésben meghaladhatatlan dimenziót. Ami szükséges trambulin az atmoszféra számára; de csak trambulin.

Másrészt: alapnosztalgiánk, hogy kilépjünk minden numerikusból (a numerikus valószínűsítés bűvköréből is). Ha azonban úgy reked meg az ábrázolás a tárgyiasnál, hogy ez a szféra öncélúan abszolutizálódik, a numerikusból való autentikus kilépésre sem kerülhet sor. Csak akkor, ha a tárgyias szféra múltként „lemarad” abban a jelen időben, amelyet ugyanakkor maga konkretizál; és éppen a visszahúzódásával teremt közeget az atmoszférának, amelyben a jövő úgy előlegezi magát, mint ami végleg szakíthat minden numerikussal.

Ezt a jelen idejű jövőt éljük át katharzisként; reményként.

(A tárgyi elemek – paradox módon – nemcsak a kimeríthetetlenséget teszik átélhetőbbé, hanem – pusztán azzal, hogy „realisztikusan” vannak – a határ képzetét is, amelyen túl nincsenek. Pontosabban: inkább érezzük őket kimeríthetőnek, mint a nem tárgyi elemeket. A tárgyszerű ad finitum oszthatóságába belebukik ugyan a képzelet, de végezetül is könnyebben tételezi az aprózás végén a jelenléttelen „valamit”. A nem tárgyi aprózásának igazában sosem a megszűnt „valami” a végpanorámája, hanem a „semmi” jelenlétének sajátos lebegése.)

Sorok Martin du Gard-ról

Az életmű nagyszabású, de szeretni – mégis – inkább az embert, a magatartást, a jellemet, vallomásainak a hangfogóját szeretem. S a művek mögött is őt, bármennyire rejtőzik is. Két műve ragadott el: az Afrikai vallomás és a Vén Európa. A Thibault viszont úgy irodalom kissé (a jellemzés kedvéért túlzok), hogy már nem is az; van valami tudósi alaposság, megbízhatóság benne – ami nem mindig, sőt többnyire nem erény a literatúrában. Nehéz ezt a művet megnyugtatóan meghatározni; mint általában a nagyszabású banalitásokat. Szerb Antal szellemesen elrugaszkodott megjegyzése, hogy „nagy készülődés, várjuk a csodát, de nem jön” – rész, bár fontos igazságot torzít. S Szerbnek a csodaigénye különben is a szószerintibb csoda felé húz. A mi újabb, szolidabb felfedezésünk, hogy a leglélegzetelállítóbb csoda arcátlanul nem csoda. – Hanem. Ami a nagy példaképben, Tolsztojban megvan: a reális, objektív freskó mögötti megfoghatatlan, irracionális vibrálás – az du Gard-ban valóban nincs meg. Helyesebben, a Thibault-ból hiányként hiányzik – s csupán az Epilógus végső számvetést összegző lapjain üt át: ezeknek a gyönyörű oldalaknak dermesztő realizmusát remegteti meg. (Az Afrikai vallomás-ban is hogy megcsap a szele!) Egyszóval, ez a vibrálás mintha még a legrealistább műben is szükségszerűen jelenne meg – ha… Ha igazi? A Thibault nem igazán igazi? Azért vigyázni is kell az irracionalitás-követelménnyel. Kinek mennyire testére szabott – egyrészt. Nagy skálát mutatnak a remekművek. Valami azonban mégis szükségeltetik belőle. Az európai irodalomban Tolsztoj az őspéldája a higgadtságnak, természetességnek, pontosságnak, érzékletességnek stb. S mégis, mindez egy hatalmas vízió burkában rendeződik el nála, valamennyi reális és objektív elem. Du Gard-nál a vízió hiányzik; és kora társadalmából is (elsősorban abból, amit megrajzolt; Jacques világmegváltó lobogása – bocsánat a szóért – maszturbált lobogás du Gard világában). A vízióhiány viszont kiszűr egy elemet, ami szerkezeti tisztasággal, érzékletességgel, történelmi pontossággal (se mással) nem pótolható. Du Gard végtelen becsületessége – s persze alkata, amit még fegyelmezett is – elkerülhetetlenné tette, hogy olyan típusú műben fejezze ki korát, amely az „ihlet” elrugaszkodásai nélkül, tudósi alapossággal viseli magán a kor sajátosságait. Gide írja a Jean Barois-ról: „Lehet, hogy nem művész, aki írta, de legény a talpán.” A századvég, a századelő társadalma – józan-pragmatista célvilágával – a maga módján tényleg legény volt a talpán; csak a záróvizsga sikeredett apokaliptikusra. A miénk mögöttünk-előttünk van.

Makett és mitológia

Sok rangos realista mű szemfényvesztő: alakjai úgy hitelesek, hogy a csak belőlük összerakott mozaik éppenséggel olyan, amilyennel a valóság kevéssé szolgál. Ez feltűnően helytelen észrevételnek látszik, de ha meggondoljuk, hogy az élet „infravörös” szelete milyen bőségében van a túlzóan kivételesnek és túlzóan képtelennek… Persze: mi egyesek – gyakorlati és hiteles voltunkhoz illően – valóban kerüljük is a képtelent, kimagyarázzuk, vagy úgy teszünk, mintha nem volna az; s a képtelenség érzését, az abszurd erős jelenvalóságát megtartjuk legbelső titkunknak. De talán éppen ezért lehet bennünket a reális abszurddal a legkóvályogtatóbban szíven ütni. S talán mintha ebben volnánk – mégis – a legáltalánosíthatóbban közösek.

Euripidészből fel tudok építeni egy makett pontosságú világot; Szophoklészből nem. Előbbinél a logikámra, visszafelé tapogató következtetéseimre, beleérzéseimre vagyok utalva, hogy felidézzem, ami a „makettba” közvetlenül nem beleépíthető; a kor valós szellemi közérzete kevésbé tettenérhetően vetül rá a „makett” valós térképére. Úgy fedik csak egymást, illetve csak akkor, ha a mai logikám, érzékenységem a kalauz hozzá. Szophoklésznél nincs (úgyszólván nincs) „makett”; a kor szellemi közérzetének fókuszba gyűjtött kivételessége van csupán, a túlzás és a képtelen, a rejtett és a ki nem élt. Mai logikám mankójára itt (legalábbis) kevésbé van szükség: tudniillik egy olyan közérzet közvetlen valóságába vagyok bedobva, amely nem feltétlenül igényli a visszafelé következtető értelmezést (a néző-olvasóét), mivel annyira önmagyarázóan autonóm, hogy nem összehasonlítható, egyszerűen önmagára ismertető. A „makett” mindig összehasonlítható, és igényli is az összehasonlítást, mert különbségekre hívja fel a figyelmet – s ebből közvetve értem meg. A mitológiai sűrítés és általánosítás viszont eleve valami ősi-közösre hivatkozik, s a mai érzékenységemet, logikámat is azzal szembesíti: az azonossággal. A makettvilág szükségszerűbben múlt értékű; illetve gyorsabban azzá lesz. Ami a kor „mitológiájában” mondatik el, akkor is jelen idejű megrendülés (lesz), ha egyes elemei – a gyakorlati hitelesség szempontjából – homályban maradnak. (Valahol itt a titka a klasszikus-veretes; emelkedett unalomnak is.)

Az anekdota halála

Az anekdota meghalt. Csak a szépprózánk tesz ritkábban (túl gyakran?) kísérletet arra, hogy nógatva életben tartsa. A köznapi élet és előadásmód alig ismeri. Inkább a kódok kora a miénk, mint az anekdotikus szóbeliségé. Nemcsak a fiatalok, fiatalabbak (akik mindig érzékenyebben, gyorsabban sarkítják-túlozzák az újat, illetve az újnak ígérkezőt), hanem az idősebbek is egyre jobban „kódolnak”, vakkantva dialogizálnak. Sűrítünk, jelzést adunk, rést az áthallásnak. A kiteregetve-kifejtést unjuk, átugrunk, ki-ki a saját huszárugrásaival értelmez és magyaráz. Beszédünkben minden van, csak spontán-naiv ponttól pontig nincs – mint az anekdotában, mondjuk, s minden másban, ami rokon törvényű vele. Mozdulataink, hangsúlyaink inkább kódütések (hangvillaütések), mint egymásba fejtett átsimulások. Egyes szavaink így – szükségszerűen – hallatlanul gazdag és árnyalatos jelentéstöbblethez jutottak; egyidejűleg a teljes szókincs elszegényedésével. Tesszük azt, amire minden rákapat a szűkebb és tágabb környezetünkben: a jelzésszerű, képszerű fogalmazást részesítjük előnyben, a „jelzésszerű” mozgást; mintha a kiiktathatatlan átmeneteket akarnánk kiküszöbölni. Kár, hogy nincs legalább egy néma filmünk a tizenhetedik századból vagy még korábbról. Mindennapos vitustáncmozgásunk mellett lassított felvételnek hatna az akkori utcakép, otthonkép mozgásvilága. Szavaink, részmozdulataink ugyanarról árulkodnak: nem annyira homogén „jelölők”, inkább valami amorfat, nehezen vagy sehogy sem körülírhatót összegeznek, s ezeknek az összegezéseknek van határozott helyzeti értéke és jelentéstöbblete, attól függően, hogy hol, mikor, milyen hangsúllyal, milyen összefüggésben jelölnek. Jelbeszéd, titkos beszéd, jelmozgás, titkos mozgás. Olyan cinkosság, hogy a kizárás igénye mégsincs benne. A kódok értelmi-érzelmi felbontása már szavak, mozdulatok nélkül történik (vagy legalábbis nagyon takarékos alkalmazásukkal) – helyette a „belső film” futtatja és végzi el a felbontást. De aki cinkos, az ezt a belső filmet is látja – tudniillik a másikét. Új kommunikációs forma. Új? Hasonló mindig is volt. Hasonló? Hiszen a nyelv, a gesztus maga sem egyéb, mint eleve kód. Másrészt a szavak és mozdulatok egy bizonyos határterületen szükségszerűen cserbenhagynak. Ilyenkor kell beszélnie a némaságnak, mozdulatlanságnak – de hát mikor nem beszélt? A nóvum az, hogy most nem valamilyen hiány vesz rá a kódolásra, hanem az átmenet unalma, a megérkezés görcse (a szinte „egybeeső” megérkezés képessége). A röppálya csak a tervezőt érdekli (a kód cinkos értői között csupán letudott ismerettartományként jön szóba) – a becsapódás azonban valamennyiünket érdekel. És az is elég. Becsapódástól becsapódásig kvantálunk. A „folytonosabb” hullám vonalán haladni, ehhez lettünk hűtlenek. Igaz, az áradó-elaprózó, a feneket kerítő stb. beszéd és előadásmód (írásmód) ma is mindennapos (sőt); és az ennek megfelelő mozgás-gesztus struktúra szintén. Viszont az is világosabb és közérzetünkbe rovottabb, hogy mi már eleve sűrítő-összegező részeket és elemeket teszünk egymás mellé, mintegy mozaikot rakunk – egyrészt kénytelenségből, mert valójában nincs homogén jelölő; másrészt az ismereteink adta betekintésünk és érzékenységünk valóban képessé is tesz az egyre nagyobb „átkötések” egyezményes megértésére. Amiben egyébként a primitív világszemlélet és érzékelés, a primitív gondolkodásmód – még a mindennapos kommunikációban is – szintén otthonos, sőt jobban is, mint a miénk. Az ő kvantálásuk azonban gyökeresen más: kevésbé tudatos folyamat eredménye. Ők még a „folytonosabb” hullám burkán belül, az organikus egymásba simulás burkában kvantálnak. A mi ugrásaink, összegezéseink, kihagyásaink stb. ehhez képest már műviek; illetve a természet mintájától elhatároltabban emberibbek. Az „anekdota” képes úgy csobogni, mint a víz; a mi kódjaink ritmusa a dugattyúké.

Honi meditálás

Prózánk fiatal, és eddig főképp európai mintákból táplálkozott; miért kellene ma erővel függetlennek lennie tőle vagy mástól? A jó irodalom (ma különösen) csak nemesen „korcs” lehet; tudniillik ha minél több kereszteződés frissíti a vérét. Fajtiszta kutyákat nemigen látunk brillírozni a világ cirkuszaiban. A romantizált „magyar hangvételről” is csak úgy eszmélődhetem, mint általában a magyarságomról vagy magáról a magyarságról: mint különböző elemek keveredésének bizonyos százalékos megállapodottságáról. – Unalomig csépelt kérdés ez, de akad mindig megnyilatkozás, igény, képzelgés, önámítás, ami újra papírra íratja az emberrel az effélét. A habosra kavart népies-urbánus viták, például.

Másik problémafüstölgés: nagyon is igaz, hogy a történelmi szerep és súlypont egyfajta közérthetőséget, közérthető sablont biztosít. Az ugyanaz nem mindig és nem mindenütt ugyanaz. A „kis” irodalmak úgynevezett társadalmi regényirodalma valószínűleg eleve handicap. Egy magyar Balzac? Ahhoz a társadalomnak is Balzac súlyúnak és jelentőségűnek kellett volna lenni. Biztos lehetett volna kivétel; csak kevéssé változtatott volna a lényegen.

A dráma talán inkább teremthet kivételt. Mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen lenni? A Nórá-t mindenesetre könnyebb általános érvényűnek érezni, mint mondjuk, ugyanazt, egy norvég társadalmi regényben. A „kis kultúrák” és irodalmak társadalmi viszonyainak pontos-részletező epikája egy kissé mindig egzotikum és unikum marad. Inkább csak híradás, és nem maga a Híradás. Kitörésüket a sűrítés és a különös irányában kereshetik; ami fókuszba hozza az egyetemest és az egzotikum „sablonját”. Csak így teszi és teheti közkinccsé. (Agyonidézett példám: az Erdély világirodalmi szempontból hősies csőd; a Barbárok telitalálat.)

Hosszú ideig a „kis” irodalmak rurikus-rusztikus tematikái, regényei tudtak még leginkább világirodalommá lenni. Lehetséges ok, hogy a rurikus-rusztikus körülmények, reflexek és reflexiók – vagy általánosabban: a természeti természetesség – közvetlenebb áthallást tudnak teremteni; illetve ismerősebben hagynak meg mindent a maga idegenségében. S így az esztétikai, intellektuális mindenütt-érthetőséget és érdekességet is jobban biztosítják.

A technizált társadalmak látszólagos egyöntetűségének sablonja – internacionalizmusa – ennél sokkal kevésbé egyértelmű. S feltehetően azért, mert a természetben és természetesben inkább maradhatunk élményszerű egymást értéssel testvérek. Ami viszont erre épül rá, és technizáltan-civilizatorikusan kibontódik belőle, abban egyre inkább távolodva és elidegenedve jelenik meg a rokonságunk – ha mégannyira meggyőző is az egyöntetűségek sablonja. A differenciáltabb kultúra és civilizáció valójában sokkal mélyrehatóbb sokféleséget teremt (részletező bemutatásuk révén különösen) – s az ilyen típusú alkotásokat a „világirodalom” (érthető módon) inkább a meghatározó és irányító jellegű irodalmakból szippantja be a számon tartott értékek közé – mint amelyeken az egyetemes érvényesebben tanulmányozható és kimutatható.

A misztérium pótlékairól

A katolikus Etudes-ben Joseph Thomas közöl tanulmányt az ipari világ és a hit kérdéséről. Az eszmefuttatás jó példája az egyház – bár kissé megkésett – éberségének: tudniillik hogy mit kell megemészteni, ami nem elemészthető többé. Az ésszerűség elve, a teljesítmény kultusza, bizonyosság a folytonos haladásban – Thomas szerint ezek határozzák meg döntően az új ipari világ emberének értelmi beállítottságát. Hol marad itt hely a „misztérium” számára? A tudomány, a technika nem vallhat kudarcot a maga területén, az anyagi valóság nem kerülheti el sorsát: igazolnia kell az ember számításait. Egy ilyen szemlélet merőben új hajlékonyságot jelez. Thomas fenntartása: kudarc ott várható, ahol a matematikai értelemnek próbálunk alávetni olyan területeket, ahol csak a belátás és belső felismerés nyújthat eligazodást. (Erről a művészet sem vélekedik, és vélekedhet másképp – fűzhetjük hozzá.) Állítja, hogy a teljesítmény kultusza a tisztaság, tisztesség becsületét is emeli, morált teremt, igazi értéket. (Teremthet vagy teremthetne – tegyük ismét hozzá, egy e téren talán „gyakorlóbb” társadalom megfigyelőjeként, ahol a „kultikus” keretbe állított teljesítmény görcsének és pátoszának valóban gyakorlata is lett; ami azonban korántsem annyira meggyőző és pozitív – éppen morális vonatkozásban –, hogy ne kelljen feltételes módban beszélni róla.) Thomas erre azzal a megjegyzéssel utal, hogy egy olyan „vallás”, amely a szenvedést csak a teljesítmény árának minősítve fogadja el, haszon nélküli: abszurd. A század, írja, újabb vívmányok ingereivel feledteti a szenvedést (a haszon nélkülit), ami mégsem küszöbölhető ki. A nagy teljesítmények megnyugtató képet vetítenek elénk a világról. Figyelemre méltó észrevétele: a remény az, amit az ipari világ a leghatározottabban elutasít. Tudniillik a várakozások mögött nem a remény áll, hanem a bizonyosság, hogy az ember ura a jövőnek. Azt kell birtokba venni. Ezt szolgálja a terv mint adottságok visszautasítása és túllépése. A folytonos önfelülmúláson van a hangsúly, s az ember azonosítja magát (saját személyét) a kor hatalmas expanziós mozgásával. És nem elégszik meg azzal, aminek örvend. Feltett kérdése: vajon a folyton távolabbra kihelyezett cél vonzása nem lesz-e idővel erősebb, semhogy az ember megőrizhetné irányában azt a távolságot, ami szükséges, hogy a cél értelme és értéke felől tárgyilagosan ítélhessen. Thomas válasza: a cél nem a „távolabbi” cél, nem a jövőben fekszik, hanem egy „odaát”-ban. Ha viszont csak egy ilyen jövőbe való mozgást tudunk elképzelni, a mai mozgás is csak végső kifejlődésében lelheti igazolását. A további érvelése ez: minthogy a végső kifejlés ismeretlen, az új típusú ember kénytelen felmenteni magát az alól, hogy végső igazolást keressen. A szakadatlan törekvés célok megvalósítására elmossa ugyan a transzcendenciát, de mivel a törekvés vég nélküli jövőbe irányul, bizonyos mértékben mégis vallási igényt elégít ki. A terv teljesítése igazolja a mindennapos áldozatot, mozgósítja a legszemélyesebb erőket. A terv – minden elégtelensége mellett is – áraszt valamit az abszolútum varázsából. Válasza: az egyetlen terv Istené, mely az emberek cselekedetein át növekszik, s éri el teljes nagyságát.

Ésszerű volna egyszer – ha csak utólag is, tanulságképpen – az úgynevezett szocialista realizmust mint irodalmi-történelmi jelenséget, „követelt” vagy ajánlott igényt, mint ideológiai-elméleti fogalomjelenséget: a Thomaséhoz hasonló szempontok felől megközelíteni és taglalni. A zűrzavar fő oka, hogy a típus őszinte analízise maradt el mindig; az olvasóé, aki e feltételezés szerint igényli, s akinek a számára épp ezért időszerű a realizmusnak ez a soha pontosan meg nem határozott formája. Noha bizonyos elemei – ennek kimutatása alapos és elfogultságtól mentes elemzést kívánna – még a művészietlen és propagandisztikus torzítások ellenére is érintették a kor bizonyos tömegemberét. Másfelől – erős tény – a kor tömegemberét mégis más fogja meg döntően. Azt jelentené ez az ellentmondás, hogy az új típus még nem rendelkezik azzal a belső érettséggel, hogy a maga irodalmát irányítás nélkül kihívja-megteremtse? Még nem olyan elemi erejű a hit a teljesítmény új morált teremtő voltában, az ésszerűségben; vagy a terv és a folytonos haladás szenzuál-spirituális romantikájában, hogy összetéveszthetetlenül saját irodalmat teremtsen? Az ok mélyebben volt, illetve van; s egyúttal a baj is. Pontosan ott, ahol és amiben az új típus is sokszor csalni próbálja (és engedi) magát: a gyakorlatilag és filozófiailag szemellenzős optimizmus akár irányított, akár önkéntes vállalásában. Az ilyen típusú, a legbenső személyes szférát is „bebiztosítani” hivatott optimizmus törékenységét, a „megválaszolhatatlan” szféra sötét gondját (atra cura) átmenetileg elfeledtetik ugyan a külső tárgyi, társadalmi stb. „vívmányok” – egy ilyen „könnyelmű” optimizmussal azonban a művészet motorja áll le. A szocialista realista műelmélet didaktikus és kizárólagossá tett normái ebben a vonatkozásban vétettek; és a fenti értelemben vett egzisztenciális atra curá-t száműzték, semlegesítették, sorvasztották el, az egyidejűleg érvényes eszmények és mozgatók nagyobb hangsúlya érdekében. Mint amilyenek az életben kívánatos ésszerűség elve, a teljesítmény megbecsülése, bizonyosság a folytonos haladásban stb. Egy emberileg lehetséges Paradicsomba persze hogy bele van kalkulálva a szenvedés, a szomorúság; a kedélyünk mindig ingadozó lesz: nincs utópista, aki ezt kétségbe vonhatná. Csakhogy egy ilyen érv nem érdemi válasz a művészettel, művel kapcsolatos „örök” kérdésre. Még a legszemellenzősebb optimizmus is – legyen bármi a motivációja – végső soron jól megférhet a rossz vagy még rosszabb kedéllyel. Ha például szorongunk és félünk egymástól, attól még meg lehetünk győződve mindent lebíró és megismerő képességünkről. Retteghetünk, de ugyanakkor – ésszerűen – a világ urának is érezhetjük magunkat. Rettegés és egzisztenciális optimizmus, Isten nélkül: nagyon sommázva, a kor új típusának talán ez a legmélyebb paradoxona – és neurózisa. Ami sajátossá és kivétellé teszi a szocialista realizmust: hogy tételesen úgy tesz, mintha nem volna racionalizálhatatlan űr és hiány a megélhető létben. S amivel kitölti, az lesz a kritikus anyag. Ha nincs a pszichében „hitelesíthető” Isten, legalább a helyét kellene üresen hagyni, hogy a mű megkapja a bizonytalanságnak és megválaszolhatatlanságnak azt a „veretességét”, amitől egy valóban nagy mű azonnal megismerszik. S mindig újabb pozíciójú „üres helyet” kellene provokálni magunknak…

(Az Egyház új szenttípus születését és szükségességét jelzi: a mindennapos tennivalókat, az „állapotbeli kötelességeket” kivételesen végző, a civil-világi életben is felolvadni tudó szent típusát. Kisszent mozgalom; átlag számára is elérhető szentfokozatok. Nem különc, nem extrém lelki alkatú szentek születését várja és jósolja – s ez valóban nagyszabású fordulattal teheti korszerűen hívő partnerré a híveket minden rendszerben; nyújtván a maga „sztahanovista” szentjeit, az állapotbeli kötelességek kiemelt és megbecsült dolgozóit. Nézzük bármelyik oldalról – ez a profán misztika útja.)

I/B

Notesz

Tegyük fel: nem árnyalni, jellemezni, pszichologizálni, nem kifejteni, dialogizálni, belsőmonologizálni – hanem szakadásig (amennyire csak lehet): közölni. Mint a lepkegyűjteményben, gombostűre szúrni, egymás mellé tenni. Egy ilyen gyűjtemény egyes lepkéire alig-alig lehet figyelni, visszaemlékezni – az egész sokkjában kell keresni (adni) az egyeseket is. Hogy ez abszurd? Igen. De gyökeresen más bepillantás a valóságba. Decentrált realizmus. Tétova, soha végig nem vihető lépés a tény misztériuma felé. Megütközni vele; s utána frissebb érzékenységgel térni vissza az elfogultságok hálójába. Ez a vissza azonban fontos. Csak előbb a szemponttalanságig próbáljunk felnyújtózni, hogy minden szempont a maga végső élességét kapja meg, közvetett ajándékként.

*

Összeesküvés: a valóság új fikcióját megteremteni.

*

Sartre kitűnő észrevétele a Situations első kötetében (Faulkner és az időbeliség): „Úgy tűnik, mintha Faulkner valami megkövesedett sebességet találna a dolgok mélyén: merev kitörések foglalkoztatják, amelyek fakulnak, hátrálnak és csökkennek – anélkül, hogy megmozdulnának.” – Ez a „megkövesedett sebesség” a dolgok indulata: ha robban és kiéli magát, a magmája akkor se tud mozdulni, se szétesni. Ami az indulat legalján van, az a lélek (s amúgy a dolgok) magánvalója. S attól és ahhoz képest mindig mereven pattan el minden.

*

A hitelességnek nincsenek gátlásai; akárcsak a valóságnak.

*

Nem technikai problémáim vannak írás közben, egyáltalán nem; csak kéretlenül kapcsolódnak is hozzá. A teljes önkéntelenséggel megvilágosodó technikai lebonyolítás az, ami azonnal rányit a kifejezni érdemesre. A pusztán logikai felismerés még nem ösztökél mű-alkotásra; csak érvként jöhet szóba. Az éppen adott forma nem indokolható és megjósolható evidenciája az egyetlen ablak, amelyen egy mű képes „kinézni” önmagából. Ha a forma elveszíti bensőséges kapcsolatát az intuícióval, ez legbiztosabb jele az epigonizmusnak; s az izmusok legközönségesebb buktatója. A forma evidenciája a tartalommal egyenértékű önleleplezés és vallomás (amúgy is csak művi módon lehet szétválasztani a kettőt) – ami egyedül képes rá, hogy a végül is mindenkor kitalálható gondolatot az egyszeriség varázsával, általános érvénnyel tartósítsa.

*

Minthogy még mindig mondható: „…könnyebb hősöket találni a nézőtéren, mint a színpadon” (Charles Dullin) – ideje, hogy megszálljuk a színpadot. Az új színház lényege: hogy nincs közönsége; s még akkor se lehet neki, ha van.

*

Egyre gyakoribb alkotói közérzet (nálunk és másutt is), hogy a művészet önmagában elégtelen tett – ahhoz képest, amit a világ vár, elvár. Amire szüksége van. Netán a művészetnek is?

*

A dramatikusság iránti „gyengeségünk” –

A kereskedelmileg irányított, befolyásolt művészetszolgáltatás éppúgy alapoz rá, mint az underground. Az utóbbi: kollektív-dramatikus történésként pótolja az ünnep, a rituális kikapcsolódás, a létezési magány feloldásának önkéntes alkalmait. Ami elsorvadt.

*

T. Hardy: „Ki mondhatja el valamelyik óceánról, hogy régi?” – Másutt: „Azok a sajátságok, melyek egy börtön homlokzatát gyakran sokkal méltóságosabbá teszik egy kétszer akkora palota homlokzatánál, olyan fenséget adtak a pusztának (Egdon), melynek teljesen híjával vannak a bájos voltukról híres helyek. Derült képek csak derült időkkel illenek össze, de haj!, ha az idők nem derültek! Sokkal többet szenvedtek az emberek olyan tájak láttán – melyek nagyon is mosolygók voltak az ő lelkiállapotukhoz –, mint a túlságosan komor színű környezet nyomásától.” Vagy: „Valóban kérdés, hogy az orthodox szépség egyeduralma nem közeledik-e a vég felé. Lehet, hogy az új Tempe völgye Thule valamelyik kopár fenyére lesz. Lehet, hogy az emberi lélek mind bensőbb összhangba jön azokkal a búskomor látványokkal, melyeket fajunk ifjúkorunkban visszataszítónak talált. Úgy látszik, közel az idő, ha még nem is érkezett el, mikor az ingovány, a tenger, a hegy, a havasok magasztossága illik majd teljesen a gondolkodóbb emberek lelkivilágához.” – Miért, nem tudom (persze, tudom), de mindig megragad ennek az írónak a nehézkesen kibontakozó mondatvilága, nyomasztó és mégsem leverő lírája; a dikciója, mely löki a gondolatot (és nem is akármilyeneket), mint a mozdulni nem akaró követ (más körbejárná, körbetapogatná, ami nagyon nem ugyanaz); a tájait, melyek a determinizmus legérzékletesebb tárgyi szemléltetései a világirodalomban; s ahogy ugyanezt képes megtenni a pszichológiai ténytömbök, tájak világában is! Jobb oldalain, jobb fejezeteiben a mi Keményünk rokonítható vele.

*

A végesség, az egyszeriség, a lét megkérdezetlensége a művészet nyersanyagaként válik igazán megfellebbezhetetlen élménnyé: harmonikus keresztrefeszítéssé. Különben mindennapos borongás, kétségbeesés, tompaság, agresszió a válaszunk – avagy többnyire: így-úgy harmonizált stratégiája a szembehunyásnak.

*

Kemény melankólia (Tacitusnál, Kavafisznál).

*

Kevéssé ismert francia író novellás kötete akad a kezembe, Henri Thomasé. Mérimée stílusaszkézissel fegyelmezi romantikáját, Thomas a mikroészrevevések pszichológiájával palástolja. Valamiképpen rokon alkatok. Elképesztő, hogy miket tud az öregekről, az öregségről! Gyanítom, hogy középkorú író… Aki megöregszik (gyanúm ez is), inkább az emlékeiből tudja jobban, hogy milyen a saját öregség. Mással van elfoglalva. Hogy mivel is? Talán inkább a lét öregedésével? Ami persze nem jelenti azt, hogy ne folyton a saját nyüglődéseivel foglalkozzon, ne azokat panaszolja – csak éppen nem veszi észre, hogy már-már személytelenül is mondja az örök sémát, amit egy életen át megfigyelt, hallott. Ami azonban valóban új, és legbelül szorongatja: hogy még a lemenő napban is a maga bukását éli meg; együtt hal meg a világgal, s a világ vele együtt, még ha gondosan hagyatkozik is.

*

E. Roblès írja: Camus a Közöny főszereplőjének nevét – Meursault – a „mer-soleil” (tenger-nap) szavakból ötvözte, s az u betűt csak később tette hozzá a jó hangzás kedvéért. (Camus a Napló-jában egy helyen Mersault ír.) – Az ő világában nem is félelem vagy erőszakos indulat van, hanem a túlcsordulás megítélhetetlen következményű szomorúsága: tenger és nap, együtt – mégis reménytelenül külön.

Camus életében, jelen idejében eleve benne van (volt) a fatörzs, amely végül tragikusan zúzta szét. Nem vírus, baktérium vagy hasonló – fatörzs, földbe gyökerező Nemezisz.

Élte és írta: az ifjúság az abszurd kora; hálátlan kor, amely nem abba vezet be, amibe mégis bevezet.

*

Beckett Utolsó tekercs-e; negyedszer olvasom. Csak talán még Dosztojevszkijnél ilyen körbekerített a meztelenség, ilyen végleges a realizmus. És költészet! Már-már elviselhetetlenül nem irodalom; mint annyiszor Dosztojevszkijé is. Ha valami, ez az antiirodalom, antidráma. Nem látvány, nem olvasmány. Művesség? Eszembe se jut. Itt minden belül van.

*

Váratlan gyöngyszem az egyik amerikai antológiában, az alig ismert Wallace Stegner Kéktollú récé-je. Micsoda atmoszféra! S micsoda gondos adagolása a rejtelmes kis realitásoknak! Egyre közelebb áll hozzám a mai irodalmuk. A nagy európai kísérletek eredményeit hasznosítják, ötvözik bámulatos közvetlenséggel és autonómiával. S a technikai érettség mellett izgalmasan sokrétű az életanyag. Mint a harmincas évek szovjet irodalmában; a párizsi Bifur-ban megjelentek, például: ennek a nemzetközi folyóiratnak az anyagából kiharsog az írásaik belső gazdagsága. Túlontúl telítve vagyok a mi európai helyzet-, cselekmény- és problémasémáinkkal. Hetvenhétszer megrágottak. Bár mi még, itt a „limesen”… Tehetnénk. Lehetnénk. A vérbőbb anyag még sokáig rendelkezésre áll. Csak bele, megkezdeni. Új lappal kezdeni.

*

Remek gondolat Kazimierz Brandysnál: „Az embereknek kutatniok kell a pszichológiát, hogy erkölcsösek lehessenek. Ezt nevezem én az etika kikémlelésének. A lényeg arra redukálódik, vajon képes-e az ember egyenrangú partnere lenni önmagának. Az introspekció, ez a megismerési-etikai tevékenység – ez lesz a mai ember világi gyónása.”

*

Az objektív, látványos túlzásoktól mentes tragédia új hangszerelésű formája: hangot adni egy olyan optimizmusnak, amelynek nincs (mert nem is lehet) se megnyugtató, se garantálható alapja. Korunkhoz ez lenne a legméltóbb tragédiamegfogalmazás. (Sajnos, a „proletkult” aláásta ennek a nagyszerű lehetőségnek a hitelét.)

*

Ingerlő terv: néhány hosszabb elemzés nemlétező művekről; filológiai pontossággal, idézetekkel stb. Közvetettséggel megteremteni a közvetlenség olyan hőfokát és izgalmát, melyet „közvetlen” közvetlenséggel egyszerűen nem is lehet elérni. Egy regényt elmondani, elemezni így. Új távlat. Új regény. Új beavatás. Új műfaj, esetleg? (Meggondolandó.)

*

Colonel Lawrence és Fernando Pessoa – a kor két nagy rejtőzője: a legközvetlenebbül cselekvő – és a többénű költő. Harmadikként Kavafisz, a személyes-intim, a személyes történelmiség állóképbe keretezett epikájának költő Tacitusa. Valamennyire még a személyük körüli kétértelműség is rokonítja őket: a skizofrén maszk – de ugyanakkor a tartás, a végleges pontosság élessége is. Mindhárman úgy bíznak a jövőben, hogy e bizalom áraként a saját pusztulásukat is belekalkulálják a korukéval együtt. – Művük és alakjuk kimerítő eligazítás korunk tudat- és személyiségproblémáiról.

*

A nap fölkel (sosem kel föl); a nap lenyugszik (sosem nyugszik le); jól aludtam (alvás közben nincs ítélőképességem); bezárom az ajtót (nem zárom be sehová); fölgyújtom a villanyt (nem gyújtom föl) stb. – Minthogy pontosabb igazságra szeretnék törekedni, már kora hajnalban el kell kezdenem a másfajta hazudozást: „A nap nem kelt föl” – stb. Illetve: „nap van”, „nap nincs” stb.

*

Kilépve a rituálisból-mitologikusból, a történés racionális szervezettsége és társadalmi hangsúlya teszi véglegessé az individualizációt: a különség cselekvésproblémáját. A próza fejlődése ezzel párhuzamos. A költészet varázsa a cselekvés kikapcsolása. Különségünk közérzete itt úgy tud mellérendelt lenni a történelmi-kollektív meghatározottságban, hogy kivételessé teszi magát az időben.

*

Magát a mítoszt önmagában nem jellemzi az idő; de amit szüntelenül mozgó összefüggéseivel létrehoz, részleteiben is megelevenít, az már az idő elvarázsoltja. Ha az időtől akarunk szabadulni, tulajdonképpen a tiszta, részletezetlen mítoszba szeretnénk visszamerülni (értve mítoszon: a valóság értelmezésére eddig tett gondolati erőfeszítésünk egész körét; illetve – legtágabban – az örökké megújuló helyesbítéseket is). Vagyis visszamerülni egy olyan dimenzióba, ahol nincs hagyomány és forradalom; ahol szünetel a megértés aktusa; ahol mindent betölt a megvolt és meglett, magába foglalva azt is, ami meglesz.

*

A meztelenség történetéről. Görög: hogyan festene Pheidiasz szobrán egy kibicsakló nagyujj? Majd a földi viszonylagosságok görcse: a középkor még a ruha, az álca alatt is rámutat a rothadóra. A reneszánsz kendőz, felgazdagít: harmóniaábrázolásra törekszik a tapasztalt igazság ellenére is, de a görög összegezés stilizációja nélkül. Modern atléta szobra: neurózisapoteózis. Görög és latin: bacchanáliákba, szaturnáliákba száműzte nem asszimilálható démonait; tőlük számítva kezdődik – lappangva vagy nyíltan – a folyamatos-mindennapos viviszekció története.

*

Az Olimpia győztesének valamikor: pálmagally, koszorú, agyagedény járt; később szobrot is kapott. Kezdetben alig ember formájú jelek voltak ezek, fából; nevet és hazát írtak rá. De idő múltával is csak akkor hasonlíthatott híven a szobor a győzteshez, ha háromszor győzött; az eredetinél nagyobb méretű szobrot pedig visszautasították (!!). Végül is ennek a szigornak lett a következménye, hogy a szobrász kénytelen volt a győztes testét, testfelületének minden részletét pontosan megmérni. (Kezdetei a realizmusnak; mikor a valóság határozta meg a realizmust, és nem a „realizmus” a valóságot…)

*

Képzeljünk el egy irodalmat, amely valamilyen okból – például az írók szemérmessége miatt – legrejtettebb, legsajátabb, legkikívánkozóbb problémáiról csak képletesen beszélhet, mint mondjuk egy távollevő nőről egy társaságban, ahol a férfiak mindegyikének volt már kapcsolata az illetővel, de ezt egymásról nem tudják. Micsoda elméleti erőfeszítést kell tenni egy ilyen irodalomban, hogy a megkívánt és kívánatos realizmus szabályait a rendelkezésre álló művek alapján megfogalmazzák!

*

Az irodalom nem találmánybejelentő hivatal. Valamennyien nyíltan és büszkén hasonlítunk egymásra, egymásba fogódzunk. Aki az első szót kitalálta, kitalálta a többit is. A rokonság eredendő, azt értelmezzük újra. Kritikánk egy része sajátosan viselkedik ebben az ügyben. A neki nem tetsző művet szívesen köti hozzá – sandán – valamilyen nyugati irányzathoz, szerzőhöz, akár jogos ez, akár nem. A neki tetsző művek eredetiségét viszont (akár van, akár nincs) többnyire úgy kozmetikázza, hogy a személytelenített realizmus jelentős alkotásaként ünnepli; ugyanis név szinte soha nem merül fel. Solohovra stb. formázni ezek szerint nem érdem? Vagy akkor már epigonság gyanújába keveredhet a szerző? Nem jó gyakorlat ez. Mért megvárni, míg az idő cáfol, mikor többségében kiszámítható az idő válasza? A kritikus mit gondol ilyenkor, mikor este a falnak fordul? Hogy nem éri meg azt az időt?

*

Barrès: minden felsőbbrendű kultúra kegyetlenségből születik.

*

A művészet azért képes csak nevetni, mert már rajta kívül is megpróbálkoztunk vele: megízlelni és megtanulni a nevetést. A művészet a maga leleplező kíméletlensége miatt nem teheti meg, hogy megfeledkezzék a nevetés sötét és sosem egyértelmű „mögötteséről”; szüksége van rá, hogy a kevésbé aggályos élettől kapjon hozzá menlevelet.

I/C

Az elveszett mirákulum

Közel harminc éve, hogy egy szerkesztőségi szobában először találkoztam Dallos Sándorral. Tudott rólam, legjobb fiatalkori barátja volt a magyartanárom. Sok szál akadt, amin elinduljon a beszélgetés, de első tapogatózásként ez érdekelt kevésbé. Figyelt, s a személyesség váratlan szavaival azonnal félretolta a viselkedés sablonjait. Azonnal világossá tette, hogy a meztelenség egyszerűségében érzi otthon magát. Mindehhez kihívó pillantásának élessége járult. Nem kedvelte az árnyékot. Hitt benne, hogy a mindennapostól a legbonyolultabb érintkezésig – az írás aszkéziséig – a csodák napfényben következnek be.

Ismerkedésünk első húsz percében hirtelen kérdéssel szakított félbe: „Mért feszíted úgy a kezedet? Lazítsd meg.” Kénytelen voltam említeni neki, hogy nemrég még folyékony hullákat talicskáztam egy fogolytábor napi munkapenzumaként. Valószínűleg ez a faggató-észrevevő érzékenység hitette el vele, hogy az újságírás, a riport – a szó tiszta értelmében – legalább annyira emberi-írói feladata, mint az irodalom, ha nem is éppen az, amiről Flaubert szögezte le olyan pontos rövidséggel, hogy erkölcstelen.

Ő ezt nem vállalhatta. Az érzelmek vállalt védtelensége miatt nem.

Érzékenysége ugyanazzal a nyitottsággal közeledett egy kőhöz, fához, koldusarchoz, bármihez. Tudott rányitni – a távlat, a szigorú újra behatolás ellenőrzése nélkül – a dolgok és emberek kibontatlan rekeszeire. Hitte, hogy ennek a rányitásnak a pillanata az igazi mirákulum. S hogy a létezés elragadtatása itt otthonos. Idegen volt tőle minden további értelmezés. Meghatódott attól, hogy a dolgok, az emberek vannak. Annyi bizalom volt benne, hogy el kellett hárítsa a megválthatatlan tragikum szigorúságát. Az érzelem mirákulumba oldott érzelmességét tartotta igazabbnak, s tudatosan hagyott kisebb játékteret a többértelműségnek és keménységnek. Így katarzisa is: a majdnem egyformán ártatlanok képtelensége a jóvátehetetlenre. Korántsem volt realista; a szív és a létezés utópistája volt.

Életében, műveiben a természet külön helyet foglal el. Pátoszt és lírát, a megmagyarázhatatlannak olyan világosságát és elemi értelmét tudta felfedezni benne, ami – úgy érezte – legbelső önmagunknak is hiteles tükre. Az érdemes élet mintáját többnyire a természettel cinkos vándor, csavargó, a derűs magányos alakjában fogalmazta meg, akik mindig készek a kitárulkozásra és befogadásra. Legjobb művei Hamsun, Gorkij, Giono rokonság-háromszögéhez állnak közel – azzal a szűkítéssel, amely az eredetisége is: a mesei-népmesei, harmónia igényű lekerekítés. Vagy éppen felíveltetés a mirákulum kész válaszaiba. S ebben bizonyára gazdagabb volt sok kortársánál. Vérében volt a tisztaság és hiszékenység természetessége, a „lazítás”, ami úgy nyitja ki a tenyeret, hogy mindent eleve igazoltként érint meg, s nem úgy, mint amit a reménytelen kerülőkkel mégiscsak igazolni kell. A Dunántúli legendáskönyv, a Mezei mirákulum, novellái java, Az ember nyomában számos részlete így és ezért tartoznak a két háború közti magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei közé. Időszerűségük abban a biztonságban van, ami egy erdei padé, vadon nőtt fáé. Mindig ugyanott találjuk őket, s ugyanoda hívnak vissza.

Akik csupán utolsó regényét, Az aranyecset-et olvasták, nem azt az írót ismerik, akit villantásszerűen megrajzolni próbáltam. Itt maga távolodott el igazi világától. Úgy tette próbára tehetségét, hogy csak a siker érhette utol, s nem ő azt a „holdhomlokú legényt”, akit az egyik legendájában álmodott meg; s aki – az öntévesztő kitérők ellenére is – haláláig ő volt.

Sokkal tartozom neki. Nemcsak barátom; apai barátom volt. S főképp anélkül, hogy bármiféle hasonlítást-hasonulást várt volna tőlem. Tapasztalhattam később, milyen ritka szerénység ez a mi hiúság szabdalta irodalmi életünk fűrészporos porondján. Akivel annyi mindenben nem értettem egyet, éppen ő tudott példát adni indulásomkor a munka aszkézisére, a mesterség komolyságára – hogy a magam másfajta szigorúságával és rögeszméivel megbirkózzam.

Szeretném helyesbíteni az emlékezés címszavát: talán mégsem elveszett mirákulum az övé. Csupán olyan, ami bizonyosan nincs, noha megérdemelné, hogy akkor is legyen, ha nem tud bizonyosan lenni.

Két megnyitó

Ligeti Erika többnyire árulkodó címeket ad: Lányszeppentő – Vérszippantó – Pávává válván – Tükröm a világ. A cím nem mindig jó kalauz, de itt a művész alkotására is érzékletesen utal: novellisztikus hajlamára, a meseivel átszövött groteszk kedvelésére, s hogy a sutasággal semlegesített komolyságban találja meg – ha kell – a mindennapos tragikum hitelét. Rafinériája a hátsó gondolat hiánya. Alkotásaiban mindig ott kísért a gyermeki, az extrovertáltság érzékenysége; amitől nem idegen, hogy a dolgokban rejlő iróniát előhívja. Az érmészethez vonzódik leginkább. Egy olyan műfajhoz, amely a maga dermedten szűk terében a jelzések egyetlen lehetséges, kiteljesedő holtpontját keresi. Legalábbis a klasszikus normák ezt sugallják. Ligeti Erika kritikus viszonyban van ezekkel a normákkal. Azok a legeredetibb éremalkotásai, melyeknél – az adott redukált térben – nem egy, hanem több kiteljesedő holtpontra utal, ahol a jelzések véglegesnek képzelhetők el. Aki az övéhez hasonló közvetlenséggel tud válaszolni a hirtelen élmények (vagy éppen megbízások) hívására, az feltehetően a véglegeset is inkább alkalmi-véglegesként éli meg. S ez bizonyára nyomot akar hagyni a megformáláson is. Mintha igazában akkor lenne otthon, mikor a forma és mozgás elemei levegős összefüggésben állhatnak egymással. Amikor olyan kohézió tartja össze őket, amit nem a puszta vonalstruktúra szuggerál, hanem a bujkáló harmadik dimenzió. Az érem nélkülözni kénytelen a szín és tónus árnyaló adottságait, így szükségszerűen hajlik a determinisztikusabb megragadás: a tárgy in flagrantija helyett a tárgy in abstracto nyugalma felé. Elképzelhető azonban, hogy a művész bizonyos játékossággal, esetlegességgel kezeli ezt a determinizmust; ha motívumai és tárgyai csupán vállalják, hogy olyanok, amilyenek, noha lehetnének másmilyenek is. Azaz szüntelenül átkacsintanak a dolgok elrendezhetőségének indeterminizmusára. És éppen ez a gesztus az, amit itt, az éremművészetben a dolgokban rejlő iróniát sikerrel fakaszthatja föl: a valós, térbeli elmozdulás lehetőségének a fricskáját a sík mozdulatlanságban; s ugyanakkor minden elmozdulás relatív értékét egy mélyebb fekvésben igaz mozdulatlansággal szemben. Különös, hogy ez az alkotói ösztön portréban, kisplasztikában, nagyobb szobor megalkotásánál inkább tartózkodással, mint felszabadultan él azzal a háromdimenziós nosztalgiával, amellyel az érem kereteit feszíti. Portrészobraiban – ez a másik otthonos területe – rajzos érzékenység ellenpontozza a háromdimenziós adottságokat. Egyéb szobraiban is föllelhető a törekvés, hogy a formák vertikális elnyújtásával vissza-visszahúzódjon a lehetőségtől, hogy a tér minden irányba nyitott lehetőségeit kihasználja. Még az olyan körplasztikával komponált figurája is, mint a Guggoló, Degas táncosnőinek rajzos könnyedségét, suta báját idézi. Mindez ellentmondásnak látszik: ahol nincs tér, ott megpróbál utalni rá; ahol van, ott mintha szívesen kihúzódna belőle. S ez kétségkívül eszünkbe juttatja, hogy semmi sincs pontosan ott és úgy, ahol és ahogy megmutatja magát. A mesék és gyermekek irónia nélkül tudják ezt. Ligeti Erika az irónia felnőttségével – sőt néha kegyetlenségével, mint az önportréjában – mintha velük tartaná leginkább a rokonságot.

Nagy B. István introvertált kereső. Képei egy filozofikusan érzékeny közérzet problémafölvetéseiről tudósítanak. Játék, mese, pillanat mákonya idegen tőle. Nem a látvány éppen itt és éppen most jelentkező összefüggései érdeklik; inkább a látvány gyökvonása. Maga vall arról, hogy a tárgy és háttér viszonya festői alapkérdés nála; de ez nélkülöz minden ironikus hangsúlyt. A tárgy elhelyezkedésének létezési magányára érzékeny – s ezzel már adva is van a tárgy és háttér viszonyának inkább tragikus, mint gyors megváltottságot ígérő szemlélete. Már egy korai képén – Város – jelentkezik ez. Iromba házak, oszloppá idegenült fák s egy gnóm temető sírkövei keresik a térbeli – mondjuk így: emberszabású és igényű – kapcsolatot egymással; noha meglehetősen didaktikusan. A térprobléma szinte valamennyi alkotásából kielemezhető. Triptichon a méhekről című kompozíciója kifosztott űrbe telepíti a rajzó bogárfelhőt, a leszállás minden reménye nélkül. Létük áradása az egyetlen masszív pont, s a bizonytalan kékek derengése csak halvány jelzés az érkezés és távozás illúzióiról. Sorsepika térszituációban: a tárgy a háttér magára hagyottja és kiszolgáltatottja. Akárcsak Eltévedt Ikarusz-a a kristályos kék térben: itt sem eltévedésről van csupán szó, hanem sorsszerű be nem fogadottságról. A Mocsárban című kép lehulló madarát titokzatosan buja természet szívja magába: a kiemelt tárgy és háttér szinte egy lesz, az összesimulás és elkülönülés festői térproblémája úgy oldódik meg, hogy az egyik áldozattá névtelenedik. Helyette a vicsorító fogakra emlékeztető nap utal kétértelműen egy dimenzión kívüli tartományra. A Kormos szárnyak tovább variálnak: az anyagszerűtlen síkok anyaggá-szárnnyá sűrülése úgy jelentkezik itt, mint a valamiből kihasított semmi, amely itt van ugyan, fogható is talán – csak éppen mihez viszonyítva? A Fejek-sorozat közül néhány a probléma meztelen sémáját adja: az arc az árnyalatlan vagy alig árnyalt semmiből lép elő, s rajzolja rá magát a semmire. Mint mikor a puszta önlét önmaga kísértetkontúrja lesz – s még a leírás grammatikájában is kétessé van téve, hogy a háttér-ben vagy a háttér-ből, fölötte vagy alatta – egyáltalán hol? Eddigi kísérletezései a Zsámbék-sorozatot készítik elő, ahol a történelem is helyet kap már, nem mondva le a filozofikus általánosításról. A Zsámbéki ablak – nyitányként – történelmi-tájbeli elveszettségében veszi számba azt a terepet, amelyen a festői gyökvonást el akarja végezni. Maga az ablakkeret, kókadt virágával, az illúziótlan kitekintés alaphelyzetét rögzíti. A tájat a templom monstrumtömbje uralja, mögötte breugheles, cizellált amorfitással vész a szürkületbe a falu, dülöngélő házsoraival. Mintha hangtalan szél szorítaná őket a földre. A templom kataton magányának egyetlen világító központja van, a túlméretezett, kerek ablakszem. Öncélú, független fényforrás; valami hideg, kihűlt megváltás emblémája. A sorozat ezután magát a templomot veszi elemzés alá: a történelem, a mítosz rommá meztelenedő, de pusztulni mégsem akaró centrumát. A közösségi lét egy-egy szimbolikus emlékműve néz itt szembe a tekintélyt nem ismerő idővel. Ami van, a taszítás és vonzás, az el- és visszamenekülés dialektikájában kapják meg a humánus tartalmat; s ez lehet, hogy nem vidám, viszont őszinte, és elutasítja az öntévesztést.

Bevezető, egy irodalmi esthez

Öt fiatal írót szeretnék bemutatni Önöknek – a legfiatalabb még nincs harminc, a legidősebb még innét van a negyvenen. Hogy munkásságuk helyét és irányát jobban megértessem, utalni szeretnék először irodalmunk néhány karaktervonására. Azt hiszem, így összevetve a múlttal, világosabbá tehető a problematikájuk.

Irodalmunk – persze, nagyon egyszerűsítő jellemzéssel – olyan sajátos novella- és regényprózát hozott létre, mely a kimagasló kivételektől eltekintve hajlott arra, hogy esztétikai normaként fogadjon el egy történelmi sorshelyzetünkre érvényes létezési és szemléleti józanságot – azaz a hazárdabb rizikó ellentétét. Csupán az a skizofrén ellentmondás, hogy éppen a politikai történelmünk nem volt következetes e téren. Másrészt költészetünk is mindig túltette magát az ilyen korlátokon; s éppen innét van potenciális világirodalmisága. Prózánk ugyanakkor sokáig feladatának érezte, hogy a politika helyett is gondolkodjon – amire a maga helyén és módján kétségkívül szükség volt és van; és lesz is, amíg fontosnak tartjuk, hogy ne csak az emberi, hanem a nemzeti önismeret is megfogalmazódjék. De ha ez a feladatvállalás eluralkodik, és a fontosság elfogult mércéjévé lesz, könnyen megsínyli az egyetemesebb mondanivaló és a nemzeti önismeret is, éppen azért, mert gyengül az egyetemes szempontok ellenőrzése. A valóság katartikusabb látomásai eshetnek így áldozatul.

Bár irodalmunkban ez a helyzetkép sem volt ennyire egyértelmű. Sokszor hallottuk ugyan, hogy prózánk anekdotikus. Lehet ezt lekicsinylően mondani, s lehet ténymegállapításként. Mi tudjuk, hogy az anekdotikus jelleg nálunk mit takar: a domesztikált, a sorshelyzethez idomított rizikót. Irodalmunk kezdettől fogva a faji rokontalanság, a puszta megmaradás gondjának stresszigézetével küzdött. Íróink gondolkodási és logikai sémáiba vízjelként ivódott be a célok és feladatok predesztinált kérészélete, vagy legnagyobbjainknál a nemzethalál látomása. S egy olyan mazochista, komor derűt tett mindennapossá, miszerint a legjobb esetben is csak a saját temetőnket lakályosítjuk. Egy ilyen vízjellel azonban nem lehet örökké nyíltan farkasszemet nézni. Ami kitalálódott helyette: az anekdotikusság zsongító, titkos nyelve, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút” is, anélkül hogy ki kellett volna mondani. Ha viszont csak mi tudjuk valamiről, hogy mit takar, az könnyen provinciálisnak és banálisnak tűnhet a világ szemében. Prózánknak – úgy hiszem – igazában ez a tragikusan intim titka és handicapje.

Pontosabban, ez van változóban. A folyamat a századelővel indult meg, s a két háború felgyorsította. A két háborúval a magyarság százados illúziókat és megalkuvásból kovácsolt, önállóságot hazudó nemzeti státust veszített el. S végül is olyan függetlenségre tett szert, amely jól példázza a deklarált szabadságfogalom újkori hanyatlását. Egy ilyen helyzetben érthető, ha az irodalom atmoszférája is megváltozik, új hangsúlyok és felismerések kérnek szót. Az illúziókkal való leszámolás nagy ajándéka a kifoszthatatlanság, a védtelenségben fölismert értékesebb szabadság. Másképp közelítve: mikor a horizontális helyett a vertikális kínál több lehetőséget. Ilyenkor fordíttatik több gond és figyelem a máséra, az egyetemesre. Olyan magatartásmodell ez, melyre többnyire a pusztulás közvetlen élménye vezet rá, megcsömörölve a szubjektív remények hamisjátékától. Ezt a modellt számunkra Bartók fémjelzi, aki fontosnak tartotta, hogy a szlovákok, románok, szerbek népdalkincsét segítsen összegyűjteni, hogy a maga életművét megalkothassa. Példaadása szellemi életünk régóta esedékes forradalmát hozta meg. S nyilván nem független ettől, hogy új prózaíró nemzedékünk az eddiginél természetesebbnek és elkerülhetetlenebbnek érzi, hogy Közép-Kelet-Európa sorsközösségében fogalmazza meg magát – ami a rokontalanság, a görcsös önvédelem történelmi traumájának a terápiája is lehet.

Az itt bemutatásra kerülő egyik író – Hajnóczy Péter – majdnem tételszerű világossággal beszél Véradó című novellájában az új nemzedéki életélmény létezési és szemléleti normájáról. A novella főhőse, egy mészáros, fölfedezi magában, hogy szervezete kifogyhatatlan bőséggel termeli az életmentő vért, melyet olyannak érez magában, mint a szeretet túláradását – s csak akkor könnyebbül meg, ha ezt valamiképp elfogadják tőle. S önként és díjazás nélkül felajánlja testét a hivatalos szerveknek, a világnak, hogy használják, mint egy vérkutat. A világ és társadalom veszélyes támadásnak könyveli el a mészáros önzetlenségét – ugyanis mi lesz így a feleslegessé vált véradókkal s magával az apparátussal és tisztségviselőivel? Munkájuk és áldozatvállalásuk fulladjon nevetségbe, társadalmi és erkölcsi hasznosságuk alól csússzon ki a talaj? A világ felkészületlen a szeretet ilyen túláradására; s minthogy tárolni se tudják a kifogyhatatlanul ömlő vért, az önkéntes ajándék a lefolyóba ömlik. A novella kicsengése morbidan keserű, de a nosztalgia és felismerés egyértelmű: csak az őszinteség, a manipulálatlan önátadás és szókimondás teremthet méltó értékeket, s utalhat a bürokráciával és ideológiával kivégzett igazságra. Fordított példázattal, Kafka Éhezőművész-e ugyanerről beszél. Az „adni” és a „nem elvenni” egybehangzó moráljáról van szó, a létezési imperializmus kritikájáról. S ez nem látszik rossz útnak, hogy az irodalmak ne csak abba avassanak be, ami megkülönböztet, hanem a dolgok „eucharisticá-jába” is.

Esterházy, Hajnóczy és Nádas, Bereményi és Lengyel munkásságát egyként jellemzi az a törekvés, hogy a múlttal szembesülve, ne támaszkodni igyekezzenek erre a múltra, mint egy botra, hanem létrának használják. A historikum valamennyiüknél döntő tényező, de inkább olyan vonatkozásban, hogy az ismétlődés veszélyeit és abszurditását sugalmazzák. Ez egyeseknél – így elsősorban Esterházynál és Bereményinél – az irónia és a groteszk szemléleti és ábrázolási eszköztárát teszi hangsúlyossá, odáig fokozva azt, hogy a historikum szinte karneváli, nemegyszer lidérces bábjátékként ellenpontozza a jelen álkonszolidációba fegyelmezett tablóját. Ami Esterházy teljesítményére külön felhívja a figyelmet, hogy sikerült megteremtenie a mai magyar valóság s egy sajátos közép-kelet-európai köznapiság nyelvi mitológiáját. Nádas közvetlenebbül filozofikus a társainál; a súly nála érezhetően súly marad, és a szelídség párosulni tud a keménységgel. A provokáló iróniát és groteszket a létre és a sorsra való nyílt rákérdezéssel helyettesíti: utolsó regényében így keres és talál meggyőző választ a nemzeti kultúrákba beépült zsidóság történelmileg kiélezett dilemmájára. Lengyel ugyanerre tesz nosztalgikus kísérletet, egy város – Budapest – és a gyermekkor szimbiózisát ábrázolva; majd más területen, a science fiction műfajában teremt egyéni hangot nosztalgikus humanizmusával. Hajnóczy tudatosan szűkre fogott világa – eddigi egyetlen regényében – a drog, az alkohol vetkőztető, látomásos éleslátásával ütközteti meg a kisszerűségbe és konformizmusba menekülő valóságot. S még egy; ami más-más módon, de nagyjában mindegyiküket jellemzi: a „kegyetlen művészettel” már-már száműzött lírizmus újra helyet kér műveikben, annyi fanyarsággal, ami a hitelességet biztosítja.

Megítélésem szerint nemzedéküknek ahhoz a vonulatához tartoznak, amelyik mintegy középütt áll. Nem sorolhatók azok közé, akik a próza hagyományosabb útját járják, sem azok közé, akik számára kizárólag az avantgarde végletei jelentik a kihívást. Nem „szövegeket” írnak, melyek inkább kódolják a kort, mint megjelenítve bemutatják; helyette a változatlanul életképesnek bizonyuló cselekmény- és alakábrázolás foglalkoztatja őket, nem hárítva el a hagyomány és avantgarde eredményeit. Ez a jellemzés természetesen nem értékítélet; hiszen az idő nem irányzatokat díjaz, hanem az alkotó személyiség eredetiségét és autonómiáját.

Két előszó a Saulus-hoz

Vannak események, amelyeknek már születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg pontosan a tényeknek. E könyv témája is ilyen. Sose jártam Palesztinában, s igyekeztem a forrásmunkáktól is távoltartani magamat. A Biblia mellett a ravennai Mausoleo di Galla Placidiában látható mozaikportréból merítettem a legtöbbet. A levelezőlap nagyságú színes képen – egy barátom küldte Ravennából – közel két és félezer mozaikkövecset számoltam meg egyszer éjszaka, mikor végképp úgy éreztem, hogy reménytelen feladatra vállalkoztam ezzel a könyvemmel. Szeretném, ha az olvasó is így érezné.

*

Időszámításunk első évében született egy gyermek, aki később Isten küldöttének vallotta magát. Voltak, akik kétségbe vonták ezt, mások nem. Valamiféle Küldöttet mindenki várt akkoriban, különösen a zsidó nép. Az igazság emberemlékezet óta nem uralkodott a földön, így méltányosnak látszott a gondolat, hogy legyen valaki, aki a világ létezéséért felelős, s az igazságtalanság céljával is tisztában van. Különben abba kellett volna belenyugodni, hogy az ember felelős olyan következményekért is, melyeknek eredendő okáról nem tehet. Így főképp az látszott ellentmondásnak előttük, hogy erkölcs és törvény az ember műve legyen, mikor a létezés maga nem az ő műve. Olyan kor volt ez, mikor egy ilyen gondolatot még ésszerűnek tudtak találni, noha csakugyan ésszerűnek látszott. Úgy vélték, hogy a világ képtelenségébe való belenyugvás meddő megalkuvás; a világ értelmességét viszont nem tudták pusztán önmagukból kiolvasni, mert meghaladta az értelmességüket. Még úgy tudtak logikusan gondolkodni, hogy nem kerültek ellentmondásba a hittel.

Jézus azt vallotta, hogy ő az Igazság, aki a magyarázatot, a megváltást hozza. Kortársa, a tarzuszi Saul egyike volt a Jézus-hívők legféktelenebb üldözőinek. Nem válogatott az eszközeiben. S igaz hittel tehette, mivel a Törvény sem tagadta, hogy a Küldött egyszer megérkezik. Csupán az időpontot és a személyt nem tudta elfogadni; csalást és megtévesztést szimatolt. Jézus nem hirdetett idegen igazságot; csak módosítást. Nem a várakozás, hanem a megérkezés erejében és időszerűségében bízott. Saul bizalmatlan volt minden módosítással szemben. És a várakozás egyre gazdagodó feszültségéért nem tudta kárpótolni a váratlan megérkezés boldog ernyedtsége és izgalma, amelyre ugyanakkor vágyott. A Törvény nevében volt kegyetlen és hajlíthatatlan; és őszintén hitte, hogy egy igazi Küldött nem engedné meg, hogy éppen az üldözze, aki a legjobban hisz benne. Ilyen meggondolásokkal indult el egy nap Damaszkuszba is, hogy Jézus-hívőket vessen börtönbe. Nem messze Damaszkusztól azonban, kint a pusztában, más belátásra jutott. Ő maga így nyilatkozott erről: „Tudok egy embert a Krisztusban, ki ez előtt tizennégy esztendővel (hogy testben-e, nem tudom, avagy testen kívül, nem tudom; Isten tudja) elragadtatott volt a harmadik égig.”

A könyv erről a történetről szól; Saul útjáról, az elragadtatás pillanatáig. A szerző igyekezett annyit mellőzni a valóságos eseményekből, hogy a történelmi hitelességet ne lehessen számonkérni rajta; s annyit megtartani belőlük, hogy a mából visszatekintve a múlt is átélhetőbb és világosabb legyen.

Isten és én

Nehéz – végül is lehetetlen Beckettnek nem igazat adni, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Azért hivatkozom rá, mert nagyszabásúan jelentős kortárs; a kérdés ugyanakkor diluviális. Másrészt mai homlokzatvitáink sem éppen maiak, mikor a kérdést és szembenézést megkerülik. A hivatalossá jegecesedett biztos válasz pedig – akár hivőé, akár nem – egyaránt halványabb a bizonytalanság nyitottságánál.

Avilai és a többiek akkor késztetnek jobban „igenre” – természetesen magamról beszélek –, mikor a „nem” préselődik ki a szájukon. A pragmatikus „igenek” és „nemek” számomra majdnem semmisek. Még a logika is akkor a legmeggyőzőbb, ha az elgondolhatatlanra talál (megközelítő) formulát. A hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf célok és kis számítgatások. Talán – úgy gondolom – teológia is csak eddig a határig lehetséges. E határon túl minden átlobban a lehetőség misztériumába. Ami ha valamennyire is lefordítható emberire, a legjobb esetben is konzumálás – nélkülözhetetlen és eleve kevesebb.

Szeretnék nem játszani a szavakkal: az űr, a hiány mindent átjáró élménye teheti csak mindennapos közérzetté, hogy valamiképpen minden betöltött és kitöltött. A homály a fény; és ha valamitől – semmiképpen sem ettől tudok boldogtalan lenni.

Szeretők és házastársak

Vannak híres és kevésbé híres szerelmes levelek – s olyanok, amelyek elégetetlenül is örökre ismeretlenek maradnak. De vajon akad-e egy is, amely ne érdemelné meg, hogy híres legyen vagy kőtáblára véssék?

A meztelenség mégiscsak misztérium.

S mi lehet meztelenebb egy szerelmes levélnél? S persze: felöltözöttebb?

A szerelem és szakítás – különösen ha írásba foglalódik – igazság és hazugság olyan keveréke, amelynél nincs őszintébb megnyilatkozás. Csak az ima hasonlítható hozzá, kicsit módosítva: „Legyen meg a mi akaratunk.”

A szerelem ugyanis meglehetősen önzés, és mégis megszentelődik. S netán diktatúra is, önzetlen kizárólagosság, de éppen ettől az ellentmondástól képes megszentelődni.

A szerelem halottai – ennek ellenére – ugyanoda kerülnek, ahová az olcsó vagy nemes győztesek: az Örök Harcmezőre, a Hold túlsó oldalán, ahol bukottnak, győztesnek lenni egyformán kitüntetés. A szerelem, így vagy úgy, mindenkit maga fölé emel.

A szerelem kollektív tehát, de megoszthatatlan is. Arisztokratikus, de a lehető legközönségesebb is.

Erósz az az isten, aki az egyetlen olyan félreértésből született, amelyhez képest bármilyen igazság csak ügyetlen körülírás.

De nézzünk ki más ablakon is.

A költő – Mentem volna szódáskocsisnak / ki a nagy szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag – elhiteti (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan létállapot, mely látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus megértéséhez, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendelést irányítjuk.

Az igazi szerelmesek is nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag.

Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai!

Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk egy gyűszűben elfér.

Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel.

A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi: a kinyilatkoztatás csak nekik szól. Ugyanis szóba sem kerül.

A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze.

Hogy miért?

A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet; és ilyen értelemben a szerelmesek egymás közti értő-süketségét is napóleoninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság.

Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Ahogy a vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében van a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amelyet nyalogatni lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt kiemelt alkalom ez, hogy még elhivatottabban próbálja mosni a nagy, szőke lovat.

Amit ebben a kötetben kap az Olvasó: nem igényel semmilyen képzettséget, hogy megértse. Vagy még pontosabban: le tudja mérni majd, hogy ő maga az érzelmeknek milyen iskoláját járta ki. Mire volt képes? S netán még tanul is; bátorságot az őszinteséghez, a szerelemhez.

Mondják, hogy korunkban a szerelmet is utolérte az elidegenedés. Olvassuk akkor tankönyvként ezt a gyűjteményt – hogy „lehet így is”.

S figyeljünk a levelek dátumára: hogyan következnek egymásra az egymáshoz írottak. Akár az éjszakai ég epikája: neves és névtelen csillagok ragyognak, megremegnek, vibrálnak. S végül kiszámíthatatlan, hogy melyik zuhan le.

A szeretőké? A házastársaké?

Mintha mindegy is volna. Amire visszaemlékezni érdemes: ha „Ébren maga van csak az egy szerelem”.

Mit jelent nekem Pécs?

Nehezen lettem íróvá; és Pécs nélkül talán még nehezebben sikerült volna. Hogyan és miért? Néhány rapszodikus emlék nem meggyőző válasz; de nem is válaszolni akarok, csupán tapogatózni magamban. Egy kis curriculum vitae azonban elkerülhetetlen.

Szekszárdon születtem, s ez akkoriban főképp borkultúrára predesztinálta az ártatlanokat, nem szellemire. S a magunk kezdő módján mi is szívesebben ittunk, mint művelődtünk. Tizennégy éves koromban jártam először Pécsett. Székesegyház, színház, koncert, képkiállítások – az első urbs volt, amely megérintett; s utána a sürgető honvágy, hogy magamba forduljak. Hónapokig éltem a város emlékéből. S akkor váratlanul otthon is megváltozott a helyzet: két fiatal tanárt kapott az osztályunk. Az egyik pár hónappal azelőtt tért haza Párizsból, Genfből; és Gide-ről, Ramuz-ről hozta a személyes élményeit. A másik viszont még a matematika- és fizikaórákba is bele tudott lopni egy kis irodalmat s zenét. Mindez új hang volt, új ötvözete a szenvedélyeknek. S egyúttal alkalom is a nemes összeesküvésre: kiderült, hogy a szellemibe is lehet menekülni a kispolgári szűkösség elől. Így lett néhányunk cinkossága olyan lelki iskola, ami után már Pécs atmoszféráját is kevésbé barbárul szippantottam. Persze, azért megmaradt a másik vonzás is; a kaland, a fizikai próbatétel, a veszélyezettség csábítása. Hiszen az is egyfajta lázadás a porosság ellen. Hajszálon elcsúszott tervekre emlékszem még ma is nosztalgiával – matróztanonckodás az egyik holland tengerjárón; s még néhány hasonló terv nyugtalanított. A Don Quijoté-ból egyetlen mondatot írtam ki magamnak: „Az út mindig jobb, mint a fogadók.” Aztán váratlanul a Sorsunk szólt közbe: közölték az egyik novellámat. És ez megzavart. Különösen az első kefelevonat: egyszerre volt büszkeség és rettenet. Átélni, hogy a nyomtatás vetkőztetőbb, mint az első összefekvés; napfényre dobja a bujkáló hibát is – és még paraván sincs, ami mögé bújni lehetne. Ha csak a szerkesztő biztatása és meleg embersége mögé nem. Azt viszont maradéktalanul megkaptuk Várkonyi Nándor személyében. Hosszabb ideig csak levélen keresztül ismertem, de így is személyes baráttá tudott lenni. Baráttá, aki a szó pliniusi értelmében „életünk tanújává” szegődött, és folyton feladatokkal furdalta a lelkiismeretünket. S szinte „taktikus” bizalommal kényszerített rá, hogy a képességet és hivatást igyekezzünk kibogozni magunkból. Egy nap még azzal is megfélemlített, hogy meghívott a Janus Pannonius Társaság tagjai közé, s megbízott a folyóirat szekszárdi szerkesztésével. Az ilyen lökésektől mindenesetre megpróbál az ember fölfelé esni – már csak betyárbecsületből is. Mert mi lesz, ha csalódnak benne?

Azóta jó pár év elmúlt, de ezek az emlékek – s még sorolhatnám őket – még mindig tegnapiak bennem. És nemcsak akkoriban, de még ma is Pécsett publikálok a legtöbbet. Mint ahogy ott korrigáltam az első „végleges” szerelmet is a következővel; sőt még a háború vége is oda sodort a bolgárok foglyaként… Erről azonban még idekívánkozik egy szó. A pécsi fogolytáborból egy szovjet tiszt szöktetett ki, aki Dosztojevszkijre büszkébb volt, mint a háborús kitüntetéseire; és Pécsett szerzett feleségével boldogabb, mint a másikkal, akit otthon hagyott. Vajon a város vonzásában elkövetett bigámiáért büntették meg – vagy a gesztusért, melyet irányomba tett? S vajon – ha él még – hogyan emlékszik vissza Pécsre, amely elől nem tudott kitérni, ahol le is akart telepedni? És végül: mért emlegetem én is annyiszor, hogy talán mégis Pécsett kellene élni? Mi vonz? A barátok? Az arcok és reflexek panorámája? Egyfajta érzékenység a kultúra minőségében? S mind mögött a táj észrevétlen sugárzása?

Csak ellentmondásosan tudnék válaszolni rá: igazában nem vagyok otthon sehol. De úgy is mondhatnám, hogy Varsóban legalább annyira otthon éreztem magamat, mint Nápolyban, Párizsban vagy Les Pieux tengerparti fennsíkján. Hűtlenség? Az is. De e nélkül a hűtlenség nélkül az öbölnek sincs értelme, távlata; az öbölnek, amely arra való, hogy kedvet csináljon a hűtlenséghez és ízét adja a visszatérésnek. A „dunántúliság” mint lokálpatriotizmus? Inkább így fogalmaznék: felelősségteljes adottság az elfogultságot nem ismerő „hűtlenség” igazolására. Más szóval: sorsnak venni a hűtlenséget – és a „hűtlenséget” tápláló feladatnak. S Pécsben éppen ezt szerettem mindig: a nyitott ablakait. Azt, hogy öböl tud lenni; küld és visszahív. Nyugtalan otthontalanságomban ezért vonzódom ma is hozzá. Ez a város még az aszályos esztendők után is mindig az elsők között volt – ha nem éppen az első – az újrakezdésben, a támogatásban és megértésben, az elfogultságokat feloldó tiszta arányérzék gyakorlásában. S ennek a szuggesztiója nemcsak a szűkebben vett baranyai tájban van meg, hanem az egész Dunántúlban s mintegy fókuszban, Pécs kulturális hagyományaiban. Dunántúl csakugyan urbs-ot kapott és talált itt, aminek a szellemi sugárzása nélkül egész nemzeti kultúránk kevésbé válhatott volna európaivá; mert Pécs mindig arra ösztönzött, hogy egyetemes nyelvre fordítsa le a „kuriózumot”. Janus Pannoniusnak, aki kora műveltségének legmagasabb szintjén latinul írta magyar ihletésű verseit, valójában azok is adósai, akik úgy érzik, hogy sohasem érintette meg őket művészetünknek ez a világa. De az irodalom hatástörvényei legalább olyan bonyolultak, mint egy tájé; sokszor úgy vagyunk a szülöttei, hogy a rejtettebb kapcsolat nem is tudatosodik bennünk.

A naiv zenehallgatásról

Sokféleképpen lehet zenét hallgatni; ahogy képet, szobrot nézni is – vagy könyvet olvasni, hiszen nem egyforma az érzékenységünk. Csak egyet nem lehet: ártatlanul hallgatni zenét. A zene inzultálja legbonyolultabban a közérzetünket, gondolatainkat. Az átlag hallgatóban – és ez a többség – mindig van valami szemérmes zavar, ha arról faggatják, hogy egy zenemű hogyan hatott rá. Egy képről, szoborról vagy könyvről többnyire azonnal tudunk valami jellemzőt és határozottat mondani: a képzőművészet látvány, a könyv szó. A zene anyaga csak bizonytalanul adható vissza, nagyon szegényesen jellemezhető szóval és látvánnyal. Még a laikus is szívesen kísérletezik valamilyen szakszerűnek hangzó válasszal – fő- és melléktémáról, hangszerelésről. Nem állítom, hogy ez minden esetben sznob mellébeszélés, kitérés. Lehet őszinte igyekezet is, hogy a zenemű technikai szerkezetébe behatoljon. Van azonban a zene hallgatásának egy titkosabb, érzelmibb oldala is. És erről nem szoktunk beszélni. Arra a spontán „belső filmre” gondolok, amit egy-egy mű elindít bennünk. Képek, emlékek, érzések és gondolatok állandóan mozgó szövevénye ez – és teljesen szubjektív. S valahányszor újrahallgatunk egy művet, mindig más lesz. A képzeletet, az érzelmi és gondolati belemagyarázást a zene köti meg legkevésbé. Egy kép vagy szobor – a maga mozdulatlanságával – mágnesként vissza is húzza mindig a szeszélyes kalandozásra indult belső filmet. Egy regény vagy novella meghatározott folyamatok átélésére kényszerít. A zenéről ezt nem mondhatjuk el; legalábbis nem ilyen értelemben. A zene nyelvére elsősorban a szuggesztív többértelműség jellemző (s ebben még leginkább a költészettel rokon) – ami azonban korántsem jelent pontatlanságot, homályt vagy zűrzavart. Ugyanis nagyon pontosan megadja azt az irányt, keretet, ami bizonyos típusú gondolatokat és érzéseket mozgósít. Viszont hagyja, hogy ezek a gondolatok és érzések szabadon rendeződjenek bennünk. A zene hallgatásának ez a legnaivabb, de egyben a legösztönösebb formája. Persze ha valaki megfelelő zenei szaktudással rendelkezik, a belső film sokkal gazdagabb lesz. Valahogy úgy, ahogy egy mérnök számára egy szép épület – a közvetlen esztétikai hatáson túl – a statika vagy a térkihasználás értelmi élvezését is jelenti.

Muszorgszkij Egy kiállítás képei című műve programzene. Nyíltan, majdnem irodalmian tematikus mű. Nemcsak a címében, de még a részletekben is a szokásosnál pontosabban adja meg a mondanivaló irányát. Csak néhányat említve a tételek közül: Gnóm, Régi kastély, Bydló, az ökrösszekér, Kiscsirkék tánca a tojáshéjban, A katakombában… Vajon ezek a címek masszívan meg is kötik, korlátozzák a belső film kialakulását? Igen is meg nem is.

(A gnóm) A cím azt szuggerálja, hogy egy így vagy úgy elképzelt gnómnak, esetlen törpének a bukdácsolását éljük át. Ha engedünk a cím hívásának, valóban valami ilyesmit látunk, érzékelünk. A belső film azonban, amit ez a zene fölszabadít, többre is képes. Első ugrásként – főképp a mély hangszerek, a kontrafagott, nagybőgő szerepeltetése révén – zenei víziónkban majdnem szükségszerűen kel életre a gnómok óriási mása: a gólem. A törpe groteszk bukdácsolása egyszerre megnő, fenyegetővé válik: úgy érzem, minden pillanatban eltaposhat. Vagyis megkezdődött a varázslat, melyet a zene szuggesztív többértelműségének neveztem. De belső filmünk még messzebb is vihet. Felajzott képzeletünkből egyszerűen el is tűnhet a gólem, a gnóm figurája – s ebben az esetben olyasmit élhetünk át, ami már érzelmileg is sokkal elvontabb: a személytelen fenyegetés és fenyegetettség titkos erőivel találjuk magunkat szemben. Indulatzuhatagok törnek fel és húzódnak vissza hirtelen. Megnevezhetetlen szorongó közérzet lesz úrrá rajtunk, s ezt már nem egy gnómmal vagy gólemmel hozzuk kapcsolatba, hanem magával az élettel, a természettel, vagy legszubjektívebben: saját énünk kevésbé tudatos mélységeivel. Persze, mindez csak egy a lehetséges magyarázatok közül. Mindenesetre, zenei látomásunk egyik esetben sem távolodott el a Muszorgszkij által megadott kerettől.

(Kiscsirkék tánca a tojáshéjban) Itt ugyanúgy: ha engedek a tételcím egyszerűsítő utalásának, csakugyan az éppen életre kelt kiscsibék önfeledt csipogását hallom, a suta, kapkodó fejmozdulatok topogását látom különböző változatokban. Ha azonban érzékenyebben figyelek, észre kell vennem, hogy Muszorgszkij egy hallatlanul finom pantomimmozgást érzékeltet, az életrekelés egy sokkal bizarrabb lehetőségének hangulatát; egy bábu megelevenedésének misztériumát. Távoli hasonlatként a Fából faragott királyfi alakjára és zenéjére is gondolok. Az élettelen anyag életre kelése kétségkívül más minőségű varázslat, mint a kiscsibéké; de ezzel a gondolattársítással belső filmünk ismét túlfutott azon, amire a cím utal, noha mégsem távolodtunk el a tétel igazi mondanivalójától. Csak még általánosabban és árnyaltabban éltük át azt a friss csodálkozást, azt a bájos, néha szorongó ügyetlenséget és tájékozatlanságot, amivel a születés jár: mikor egy világba csöppenünk, amelyhez még nincsenek reflexeink, szempontjaink, mikor csak öröm és bizonytalanság, hiszékenység és ártatlan riadtság van bennünk. Ilyen értelemben, valamennyien kiscsibék voltunk egyszer…

(Az Öreg kastély) Zárt és zsúfolt világba hív ez a zene; az emlékek világába, amelyet szándékosan és tudatosan körülkerítettünk. Dallamfoszlányok bukkannak elő, lágyan egymásba simulnak, folytatják és kiegészítik egymást. Ha rajzolni lehetne őket, olyan vonalakat kívánnánk, amelyek mind befelé, egy központ felé kanyarognak. Egyetlen vonal se tör ki az emlékek kastélyának kertjéből; s ezek a vonalak mintegy körüllejtik a tartózkodóan érzéki szaxofon mélabús motívumát. Olyan ez a szaxofonszóló, mint egy testszerűen kígyózó, széthulló, és újra felívelő vízsugár egy öreg szökőkútban. A központi dallam egyúttal az emlékek központja is. A szomorúság, a múlt, a mulandóság, a visszahozhatatlan örömök itt fogalmazódnak meg véglegesen. Minden visszatér önmagába: az emlékezés abban áll, hogy ismétli önmagát. Ahogy a szökőkút vize is folyton visszahullik.

(Bydló, a lengyel ökrösszekér) Éppen az Öreg kastély látomásának ellenkezőjét érzem ebben a zenében. Az ökrösszekér nagy pusztaságon döcög a feneketlen sárban. A táj, a horizont végtelen. A zene először nem is szólaltatja meg ezt az üres pusztát – illetőleg éppen azzal érzékelteti a végtelenségét, hogy hallgat róla; és a táj csendjébe rajzolja bele az ökrösszekér lassú vonulását. Persze, ez sem „egyszerű” ábrázolás. A tuba, ez a legmélyebb rézfúvó, olyan dallamvonulattal jeleníti meg az ökrösszekér mozgását, hogy az egyúttal a szekér utasának lelki rajza is. Erőteljes, férfias mélabú és magány, szemlélődő szomorúság árad ebből a dallamból. Aztán váratlanul a táj is megszólal, hullámként feltarajosodik, elnyomja az ökrösszekér motívumát; ez a pillanat az, mikor a természet végtelensége hirtelen ránk tör, magához ránt a maga személytelenségébe, és mi feloldódunk, elnyugszunk benne. De az ilyesmi mindig csak kivételes pillanat: akarva-akaratlan visszakényszerülünk a személyesebb világba.

(Katakomba) Vizuális hasonlattal élve: kétszintű zene. Fönt súlyos és ünnepélyes akkordok – a gyász, a pompa, a szertartás komorságát hallom: a még élők világát. De lent, a mi világunk alatt, ott vannak a halottak, a maguk visszafojtott, lidérces panaszaival. Lentnek és föntnek szinte tapintható térbeliségét valósítja itt meg Muszorgszkij – ahogy a kísérteties akkordika alá, valóban katakombába szorítja a foszlányszerűen fel-feljajduló futamokat; a halottak beszédét.

A mese korszerű

Botcsinálta meseírónak érzem magamat. Első meséimet inkább rábeszélésre írtam, mint belső ösztönzésre. Ez még az ötvenes évek elején történt. Valahányszor visszautasították egy novellámat, önvigasztalásul írtam egy mesét. Elég sok mesét írtam akkoriban; s még később is, sokáig. (Hogy milyen köz- és magánlégkörben, a baráti évődések milyen felhangjaival: megvilágítja egy kis epizód, melyet ma már csak szomorú szordínóval lehet föleleveníteni. Egy délelőtt véletlenül összeakadtam a New York kávéházban Sarkadi Imrével; odaültem az asztalához. Később Nagy László is odacsapódott. Imre nézte a paksamétát a kezemben, s a maga felejthetetlenül kedves, mórikáló-ironikus hangján megkérdezte: „Hát csak meséket írunk, meséket írunk?”, s mindjárt egy konyakot akart rendelni nekem – ő már a negyediket magának –, de udvariasan elhárítottam. Imrének pár nappal azelőtt jelent meg egy novellája a Szabad Nép-ben, egy kulákról, aki engedély nélkül disznót vágott; s az írás summája az volt, hogy a kulákot megérdemelten hurcolják és büntetik meg keményen. Az írással, Imre minden emberi kedvessége ellenére sem tudtam egyetérteni. Sőt. De erről nem esett szó. Inkább a konyakról, amelyet rám akart tukmálni. Végül László csitította: „Hagyd már, mit bántod. Van, aki mesét ír helyette…” Imre fönnakadt ezen: „Mi helyett?” Elnevettem magamat: „Mondjuk, a konyak helyett.” Tény-való, hogy nagyon kellett akkoriban valami gyógyszerpótlék.)

Mondják, hogy a gyermek valamennyiünkben ott van, s a jó meseíró ezt a gyermeket faggatja magában. Ettől a tanácstól azonban még nem leszünk feltétlenül jó meseírók. A fordítottjára is szükség van: hogy a rejtőző gyermek is faggatni kezdje bennünk a felnőttet. A nagy mesék – de az egyszerűen jó mesék is – mindig két tükröt villantanak össze: a gyermek ártatlanságát és a mi megcsupált ártatlanságunkat. Andersen s a legnagyobbak, bölcsen tudták ezt. Helyesebben nem tudták, hanem az ösztönükben volt. Ők a született meseírók. A legritkább emberfajta. Egymaguk képesek kihordani azt a mesei mindentudást, melyet a népmesék személytelen írói, egymást támogatva, századokon keresztül csiszoltak tökéletessé. De hát az örök mintát is ők adták a meséléshez.

Aztán vannak, akik próbálgatnak mesét írni. Így vagyok én is. S a szükséglet olyan nagy, hogy csakugyan könnyű meseírónak hinni magunkat. S ez nagy veszély. Talán ezzel a műfajjal lehet a legártatlanabbul és a legjobb szándékkal visszaélni. Talán semmi nem íródik annyi, mint tisztességesen rossz mese. A gyermek meseigénye azonban olyan erős, hogy még a silányhoz is igyekszik hozzáadni a maga tiszta költészetét. S ez akár meg is nyugtathatna bennünket – ha a gyanútlanság nem kötelezne még nagyobb felelősségre.

A gyermeknek még nincs megbízható kritikai érzéke, csak ösztönös kiegészítő képessége. S nem mindegy, hogy a kiegészítéseit – amit úgyse tudunk megakadályozni – mihez illeszti hozzá. S ez már pedagógia. Nem az, amit didaktikus szinten erőszakolni szoktak, abban nem hiszek. A minőség pedagógiájára gondolok. De hát a mese is – mint minden művészet – végső soron a szépséggel akar meggyőzni. Az pedig, Claudel szavával élve: szeret görbe vonallal egyenest húzni. A pedagógia különben hasznos „egyenese” a művészetben a legügyetlenebb görbe, amelyet húzni lehet.

Általában fontosnak tartjuk, hogy a gyermeknek hiteles fogalmai alakuljanak ki az élet reális adottságairól. Senkinek se jut eszébe, hogy az óvodai környezetismeret-foglalkozáson félrevezessen vagy hamis képzeteket ültessen a gyerek fejébe – ugyanígy: a csodák és valószínűtlenségek, a nyelvi szépség, a borzongás és megkönnyebbülés mesei élményébe is hitelesen kell bevezetni a gyermeket. A képzelet birodalmának is megvannak a maga newtoni törvényei, s azok legalább olyan fontosak a maguk helyén. De még tanulságul se valami „reálisat” kellene várnunk a mesétől. (Vagy olyan elégedettek vagyunk „reális tanulságainkkal”?) A mese költői ösztönzés, hogy átmentsünk egy keveset a valóságba abból a biztonságból, amellyel a jót, rosszat, igazat és hamisat megkülönbözteti. S ehhez örök szempontjai vannak. Nem lehet megvesztegetni.

Persze, a mesék egy típusának éppen az a célja, hogy a valóság „reális” adottságainak az ismeretébe játékosan bevezessenek. Hasznosak, fontosak; s ennyit elég is mondani róluk.

Nem hiszem, hogy a mese halódó műfaj. A gyermek mindig igényelni fogja, már csak azért is, mert a képzelet képessége és ösztöne nincs korhoz kötve. S még más szerep is várhat rá. Különösen az Európán kívüli mesekincs s a primitívek mesevilága az, amely hitem szerint csak ezután áramlik be termékenyítően az irodalomba – ahogy ez a képzőművészet és zene területén már sokkal előbb bekövetkezett. (Gondoljunk a mai dél-amerikai irodalomra!) S ez talán szükségszerű is. A tudás és ismeret számára mintha ugyanaz az ámulat lenne újra hiteles – magasabb szinten –, mint ami a primitívek meséit és kozmonológiáit is éltette. A mese korszerű, csak jól kell odafigyelni rá.

II/A

Két tanmagyarázat

(Mitológiai szeminárium) – Tehát: Prométheusz először a titánok oldalán harcol az Olümposziak ellen. A titánok nem fogadják meg a tanácsát, hogy előrelátással, józanul dolgozzák ki a stratégiát; helyette a megfontolás nélküli erőszak mellett döntenek. Prométheusz ekkor áll át az Olümposziak oldalára. Tanácsára Zeusz kiengedi Tartarosz foglyait (Küklopszokat, Százkarú óriásokat) – s ez biztosítja a győzelmet. A Titánok lesznek a Tartarosz foglyai. De mi legyen Prométheusz jutalma? Zeusz jobbján ülni? Prométheusz nem fogadja el. Új világot teremt, amely majd – túl a meglevőn – átalakítja Zeusz birodalmát is. Elindul, és embert teremt a néptelen földnek; akinek a védtelenségét és gyengeségét az eszköz ellensúlyozza. Csak egyet titkol el Prométheusz: hogy mikor éri utol az embert a halál. Zeusz látja, hogy az istenek világa az ember világa lesz. Irigység fogja el, s megparancsolja, hogy legalább mutassanak be áldozatot az emberek. Prométheusz beleegyezik, és lakomát rendez: szarvasmarha a terítéken. Prométheusz osztja szét a darabokat. Zeusz választ. Egyik halom csupa jó falat, beborítva belekkel; a másik csupa csont, letakarva fehérlő zsírral. Zeusz az utóbbit választja. Megtörténik az első becsapás és csalás; az ember életrevaló. Stb.

(Népmesei szeminárium) – Mottó: „A termő fát aki ide hordta, / Ugyanazon ember a termését elhordja.”

Tehát: Árgirus királyfi, a nagy célok, a salaktalan és távoli boldogság megszállottja, vándorútja során három szegény ördöggel találkozik. Kezükben van a boldogság kulcsa: a bocskor, az ostor, a palást; s szét is osztanák egymás között numerikus igazságossággal, de azt tapasztalják, hogy a három varázseszköz külön-külön inkább káros, mint előnyös. A megoldás az lenne, hogy egy akarattal összefogjanak. De ezt már képtelenek felismerni és végrehajtani. Árgirus – ahelyett, hogy felvilágosítaná őket, mi az ő saját közvetlen boldogságuk feltétele – versenyt futtat velük a dombra: aki elsőnek odaér, azé mind a három varázseszköz. A három ördög rááll; ki ne akarna saját maga boldog lenni? Amíg a dombig futnak, Árgirus magához veszi a bocskort, az ostort, a palástot, hogy segítségükkel megtalálja a királylányt; ami neki is csak úgy sikerülhet, ha előbb kifosztja a három ördögöt. Mégis jó lelkiismerettel teszi meg, mert hisz benne, hogy ha a királylányt megtalálja, maga a Boldogság valósul meg. S ebben a hitében még az sem ingatja meg, hogy a három szegény ördög megátkozza.

Közérzettünetek

Film a filmen belül (például a Dillinger halott című filmben) – vagy a nem hallható belső monológ a magnóra vett belső monológ mellett (az Utolsó tekercs-ben): mindkettőt úgy vehetjük, mint a „kétdimenziós” átélés mindennapos gyakorlatának művészi kisarkítását.

Amiről szó van ilyenkor: a magány dramatizálása, lakályosítása, berendezése, az elidegenedés kétségbeesett humanizálása.

De hasonló indítékú kényszerek és technikák a szexuális önkielégítést elősegítő imitációs tárgyak- és szerkezetekkel kapcsolatban is: jelzik a konfliktust a nemi tudattal, a „nemmel” mint determinánssal. Androgin-vágyak és képzelgések „technizálása”. Azaz: alapvetően a másik, a más kiküszöbölése – és megteremtése az én-ben.

Általában: ellenösztönök a sokkal, a tömegessel, a birtokolhatatlannal, a számba nem vehetővel szemben.

A skizoidság mint a lehetséges személyes harmónia feltétele?

Eddig nem ismert problémája a nem másra kiáradó, hanem öntároló jellegű szeretetnek és érzelemnek?

A metafizikai magárahagyottság közérzete, ilyen értelemben: 1. csalódás a „kiáradó” isteni szeretetben, mivel nem tapasztalható; 2. amennyiben azonban mégis van isteni szeretet, az csak öntároló lehet; 3. akkor pedig, ami ehhez hasonló az emberi pszichében, az végül is a legmagasabbrendű mintához alkalmazkodik.

Következésképp: lehetséges mások (és megnyilatkozó isten) nélkül is teljesnek és egésznek lenni?

Sőt – így volna egyedül lehetséges védekezni az élet és lét „botrányai” ellen?

(Csupán rögtönzött szempontok korunk nyíltabb vagy rejtettebb közérzettüneteihez, neurózisaihoz. Teorémaként nyilván nem új, de társadalomtudományra, szociopszichológiára, művészetre stb. lebontva még mindig eléggé kiaknázatlan.)

A történések megszavaztatása

Meggondolkoztató gondolat: vajon nem kellene a világi teológia lehetőségében hinnünk, ha a történelem megváltoztatásának a lehetőségében akarunk hinni?

Helyes minden körülmények között, jobb híján is megoldást erőszakolni, mikor úgy is tudjuk, hogy megoldásaink valójában nem megoldások?

Olyan bizonyos, hogy a véletlennek (életnek?) nincs stratégiája?

Veszedelmesnek látszik, mégis szükséges, hogy a talonban ennek a gondolatnak is helye legyen. A „spontán alakulás ésszerűsége” netán világosabbá tehet olyan „statisztikai összimpulzus-értéket”, melyet semmilyen intuíció, logika nem múl felül. Ezt nevezhetnénk a történés, az események, a történelem nyílt és szabad „megszavaztatásának”. Nem kevés áldozat árán, természetesen. Csupán nyitott kérdés: a „célra törő” történelemformálás gyakorlata követel-e adott esetben (s főképp hosszú távon) több áldozatot – vagy a „spontán alakulás ésszerűségéhez” jobban alkalmazkodó gyakorlat?

Az előbbi kevesebb alternatívával rendelkezik, mert eleve dönt a lehetőségek köréről; az utóbbi – a „folytonos lehetőségbe” helyezve bizalmát – természetesen többel.

A „humanista anarchizmus” (mely az utóbbira szavaz) lehet, hogy létrehozná hosszú távon az optimális boldogságot, még ha nagyon kis valószínűséggel is. Az viszont újabb nyitott kérdés, hogy a „folytonos haladás” távlatában-e; s ennyiben feloldhatatlan ellentmondást is sejtet boldogság és haladás között.

Metafizikai sértettség – metafizikai optimizmus

A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.

A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.

Az elemekről, szabadon

A tenger, a nagy víz látványa kimossa belőlünk a gondolatokat? Vegyük szó szerint: mit tegyen mást a víz? Mos, kilúgoz, szétbont, föllazít, ellensége a közönségesen látható szerkezeteknek, struktúráknak, viszonylag tartós formáknak. Ilyesmit művel a gondolatainkkal is; igyekszik föllazítani, szétoldani a szerkezeteit; igyekszik magához hasonítani, ösztökél, hogy tartsunk vele lépést. A víz az elemek középarányosa; a közönségesen láthatónak-foghatónak határproduktuma, amelyen túl a még látható tűz és a se nem látható, se nem fogható levegő áll. Híd és választóvonal. Az anyag androgin fázisa: csak a szilárd segítheti tartós-szemléletes formához. De még így is: fékezett, mégis állandó mozgásával figyelmeztet, hogy a meder Prokrusztész-ágy a számára.

Ha az elemeknek hierarchiájuk van – nekünk érzékenységünk, hogy rokon válasszal visszhangozzunk rájuk, szellemi-lelki közérzetünkkel. A víz és tűz szemlélése merőben más kényszer, ösztönzés és vonzás: de még a természetes határán belül. A levegő viszont már túl van a természetesség határán: se nem fogható, se nem látható. Nem szemléletes, nem is fordítható le semmilyen szemléletes képre – ennyiben adekvát a gondolatok legelvontabb formációival. Kívül esik a varázskörön, amelyen belül tudunk csak érzékelni, közönségesen tapasztalni, s jelet adni magunkról. A levegő a misztikusok utolsó állomásán, a fénylátomásokon is túl van. Zsúfolt és telített semmi, a legparadoxabb sűrűség, a Nirvána közege. Az elemek hierarchiájában a csúcs: az anyagnak – magát mégis megőrző – önfeláldozása. A fényben (tűz): a misztikusnak a még felismerhető énje és személyisége ég el, s mintegy önmaga jelenlétének végsőkig sűrített fókusza adja fel magát – pontosabban, adja át magát. Ami felé a víz vonz – mint látvány, mint elemi ránk hatás –, olyan állapot, mely csupán a gondolataink szerkezetté formálódásától igyekszik megszabadítani, de nem igényli énünk és személyiségünk feladását és „átadását”. A víz az amorf emocionalitás eleme; illetve magasabb szinten a kontemplációé, mely még mindig csak elvegyít a „mással”, és nem azonosít vele az önmegfeledkezés teljességig. A beavatás: látni és gondolni tudni a levegőt.

Változatok az igen-re és nem-re

Azt, hogy anyagi felépítettségünk törvényszerűségei egybeesnek az egész mindenség anyagi törvényszerűségeivel, természetesnek vesszük. De mindaz, ami érzelmi, gondolati evidenciának bizonyul, azokra vonatkozólag már heves harcokat folytatunk, hogy vajon lényegszerűen beletartoznak-e a mindenségbe. Kérdés: ha anyagi felépítettségünk nem tud a mindenség törvényszerűségeitől függetlenedni, és jellemzőivel nem annak a jellemzője is lenni – hogyan képes erre az érzelem, a gondolat? Külön látszatvalóságok a valós valóságok mellett? S mi legyen a különbség a kettő között? Melyik valóságra támaszkodik a történelem, a szenvedés, a boldogság, az osztályharc, a csók? Naiv kérdések – de ami kérdés (kérdéssé) lehet, milyen szempontból és igazolhatósággal nem az?

Játsszuk tovább az alapjátékot. Ha azt gondolom, hogy van isten, azért gondolhatom, mert a dolgok létében van ilyen lehetőség. Ha azt gondolom, nincs isten, azért gondolhatom, mert a dolgok létében ilyen lehetőség is van. Ez legalábbis arra enged következtetni, hogy az igen és a nem csupán a mi pszichikumunkban kettéváló megközelítési forma; a valóság lényegét illetően nincs jelentősége. A valóságban immanensen nincs benne. Illetve: ugyanannak a Jelentőségnek két aspektusa. A valóság felismerésének folyamata mégsem állhat másból, mint kísérleti nemből és igenből; s a kettő keveredő árnyalataiból. A folyamat természete azonban – végső soron – nem ellenkezhetik a valóság természetével. Ilyen értelemben istenhit és ellenkezője is csak a folyamat távlatában tűnhetnek ellentétnek: mindkettő csak a folyamat során pszichikailag garantált döntés és választás. Jóllehet a döntés – ha csupán kísérleti módon is – a maga helyén és pillanatában abszolút érvényességet követel; különben nem döntés, hanem találgatás.

A találgatás – hipotézis – hasznos módszer, de döntésbe kell torkolljon, ahol abszolútnak vélheti magát. Tehát mindenképpen abszolút feltételezéshez jutunk; akár úgy, hogy az igen-nem szétválasztásban a pszichikumunk sajátosságát ismerjük fel, akár úgy, hogy döntésünket-választásunkat elhatároljuk a puszta találgatástól.

Meglehet, hogy az igen és nem egy magasabb rendű autonóm eldöntetlenben csendül össze, ami jellegének meghatározását illetően – a megismerés folyamatában – teret enged az igen és nem játékának. Amivel mintegy önmagának enged teret.

Ha a részen túlmutat az egész, feltehető, hogy a részértelmességen túlmutat az egész értelmessége. Másrészt: a terv túlmutat a tervnélküliségen. S ha maga a folyamat, maga a terv az értelmesség, másabbat akkor se mondtam, csak másutt és másképp jelöltem ki az értelmesség székhelyét.

Feltehető, hogy ami bennünk valóság, a mindenségben is az.

Csak az nem tehető fel, hogy ami a mindenségben valóság, teljes összetettségében bennünk is az.

Játék és nehézségek

(Ad libitum – ad infinitum) – A rendező elv mint rögeszme

a fenotípus (átvitt és általános értelemben is) mint rögeszme

az élet mint képlékeny rögeszme

a rögeszme mint kiválasztódás

az élet mint rögeszmék kiválasztódása

a kiválasztódás mint rögeszmék célszerűsödése

a célszerűsödés mint képlékeny rögeszme

a célszerűség mint már rögzült rögeszme

a rögzült rögeszme mint célszerűsödött képlékenység

a képlékenység mint célszerű célnélküliség

a célnélküliség mint célszerű rögeszme

a rendezőelv mint cél nélküli célszerűsödés

a cél mint célszerűen rögzült, magát kimerevítő, magát meghaladni nem tudó célnélküliség

a rendező elv mint magát meghaladni nem tudó, kiválasztódás nélkül is magát meghatározó, önmaga rendező elve

stb.

(Zsákutca) – A. elhatározta, hogy fényt derít X.-re. S hogy ezt éppen ő tegye meg, annál is ésszerűbbnek látszott, mert valahányszor X. megmutatkozott, A. mindannyiszor úgy érezte, hogy X. kimondatlanul is kérdést szegez neki –, ami:

többek között B.-re is vonatkozott, akiről A. csak annyit tudott, hogy az C.-nek tett olyan kijelentést, mely szerint A. X.-nek adandó válasza attól függ, hogy C. milyen kérdést tesz fel A.-nak őróla, tudniillik B.-ről. És hogy C. soha semmi biztosat nem tudhat meg D.-ről, csak abban az esetben, ha úgy tud válaszolni A.-nak, hogy annak alapján A. X.-nek adandó válasza ne csak magára A.-ra vonatkozzék, hanem B.-re, C.-re és D.-re is.

Miután mindez zsákutcának bizonyult – holott még a többiek szóba sem kerültek –, elhatározták, hogy összehangolják a szerepkörüket.

Mindenekelőtt C. tett fel olyan kérdést A.-nak B.-ről, ami csakugyan lehetővé tette A. számára egy olyan válasz alapjainak a lefektetését, ami után már C. is úgy tudott válaszolni A.-nak, hogy A. X.-nek adandó válaszát biztatóan vonatkozásba lehetett hozni B.-vel, C.-vel és D.-vel; s egyúttal C. előtt is kezdett megvilágosodni D.

Ez alapjaiban új helyzet volt, s első pillanatban ki is elégítette őket – de mindjárt újabb nehézségek is adódtak. Ugyanis D.-nek az a közlése, melynek az alapján hozzákezdtek A. X.-nek adandó válasza lefektetéséhez, végül is annak az E.-nek a közlésére támaszkodott, akinek Z. kérdésére kell majd válaszolnia, szoros összefüggésben A. X.-nek adandó válaszával; továbbá, amikor E. megtette a válaszát D.-nek, D. még semmi biztosat nem tudott C.-ről, és C. sem D.-ről – ami nélkül viszont B. sem tehetett akkor még biztos kijelentést A. X.-nek adandó (és B.-re, C.-re, D.-re is vonatkozó) válaszára, minthogy akkor még C. sem tette fel A.-nak a perdöntő kérdést…

Végül úgy döntöttek, hogy ismét új módszert dolgoznak ki; s ezúttal B. volt a kezdeményező, ő határozta el, hogy fényt derít X.-re. S hogy ezt éppen ő tegye meg, annál is inkább ésszerűnek látszott, mert valahányszor X. megmutatkozott, B. mindannyiszor úgy érezte, hogy X. kimondatlanul is kérdést szegez neki, amely többek között A.-ra is vonatkozott… stb.

Philosophia interrogatoria

Ha az Állag ontológiai egész, viszonyíthatatlan minőség, potenciális neutralitás – akkor meghaladhatja önmagát vagy csupán részletezheti?

Az Állag semmilyen folyamat hatására nem lehet több, mint amennyi, mert különben nem lehetne abszolút Állag?

Az abszolútban az abszolút jövő is benne van?

A jövő elhívatlan, látens jelen – vagy jelent meghaladó kiterjedés?

A jelent meghaladó kiterjedés cáfolata az abszolút fogalmának – vagy éppen szükségszerű átvilágítódása?

Az abszolút csak dinamikus módon lehet igazoltan abszolút, mert a dinamikus folyamatok teszik nyilvánvalóvá a minden lehetségessel való azonosságát?

Ami mozdulatlan: még igazolatlan vagy már abszolút igazolt?

Az abszolút igazoltság szintje felfogható olyan szükségszerűségként, ami a mozgásenergia abszolút kimerítettségével, tehetetlenségével – abszolút holtpontjával azonos?

Az abszolút holtpont egybeesik ugyanakkor az Állag abszolút jelen idejével?

A mozgást úgy is fel lehet fogni, mint olyan átmenetek sorozatát, melyek alkalmi-jelen idejű összességükben mindenkor az ontológiai Állag abszolút-jelen idejű mozdulatlanságát teszik ki?

A mozgás az ontológiai mozdulatlanság „élő” igazolása?

Minden létesülés olyan előhívott jövő, ami mégis egybeesik az abszolút jelennel?

S ha egybeesik a kettő: mi az a különbség, ami a létesülés aspektusából mégis megfogalmazható?

A létesülések megkülönböztethető minőségei az ontológiai minősíthetetlenség dimenzionált tükörképei?

A lét dimenzionált – és az Állag „a” dimenzió?

A mozgás „a” dimenziónak dinamikus lebontása és újra felépítése?

Ha igen: mit hódíthat meg a mozgás, ha a Világ nem tágulhat, mivel ő maga az Állag, ami csak önmagán belül mozoghat (szó szerint: „keserű levében”)?

Ha a Világ se nem nagy, se nem kicsi, nem végtelen és nem véges; ha mindez a jellemzés csupán a részek szempontjából jelent valamit, mivel lehetőséget nyújt a „pont” meghatározására: felfogható a „pont” olyan koncentrált formaként, amiben a legelsődlegesebben ragadható meg az önmagát minden minőség bekebelezésével semlegesítő ontológiai minősíthetetlenség?

A mozgás a Formával meríti ki az Állag variációs lehetőségeit s teszi nyilvánvalóvá az Állagot?

A Forma önkorlátozás, aminek révén az Állag szüntelenül élővé kivonatolódik?

A Forma tudatos önkorlátozás, aminek a révén az Állag leírhatóvá, átélhetővé is lesz?

A Forma az Állag lüktetése, ritmusa?

A Forma mozgásszövet?

A Forma mint érzékelhetőség és kiterjedtség, minden esetben fázis, csak állványzat, ami folytonosan lebontódik és felépül?

A Forma a Mozgás delelője, az Állagon belüli „fata morgana”, ami a változatok kifogyhatatlan jellemzésével a viszonyíthatatlan egyöntetűségről beszél (mint a tavon játszó fény, ami ahogy variálódik szaporodva-gyorsulva, úgy lesz egyre színezüstebb, mozdulatlan sík)?

A kimerült variációk végpontja az önmagába visszafordultság végpontja is?

Minél több a változat, annál jobban ismerhető fel az egyöntetűség?

A megtörténtség tényei az egyöntetűség részbizonyításai?

A fejlődés-haladás magába visszakanyarodó bizonyítódási folyamat?

A fejlődés-haladás távlata a végső egyöntetűség kikerülhetetlenségének igazolása?

A fejlődés-haladás értelmessége az Állag dinamikus kipróbáltsága?

S ha igen: az aktuális fázisok összessége és folyamata újra az abszolút egyöntetűséget adják ki – vagy a végső egyöntetűségnek is lehetnek egyre magasabb rendű fokozatai?

A létesülések sorozata újabb egyetemes minőséget is létrehoz – vagy csak a mindenkor meglevőt rendezi differenciáltabbra? A kettő között mi a különbség?

„A végső egyöntetűség egyre magasabb rendű fokozatai”: az abszolút teremtő öncáfolata is egyben?

Minden új létesülés lázadás, hogy az abszolút utolérje magát, az önmaga nyilvánvaló lekerekítettségét?

Az ontológiai Állag eleve hordozhatja, magában foglalhatja azt a többletet, amit a látens és dinamikus különbsége jelent?

Ez a többlet ellentétben áll a kikerülhetetlen egyöntetűséggel, megbontja azt? – Vagy valami módon azzal is szükségszerűen azonos lesz?

1. A lét a determináltság miatt abszurd: mert végigpergetése az eleve kimértnek?

2. A lét az indetermináltság miatt abszurd: mert kiszolgáltatottja a „bármivé-bármilyenné-lehet”-nek – a magát relativizáló véletlennek és választásnak?

3. A lét a determináltság-indetermináltság hierarchikus összefüggése miatt abszurd: mert a „megkérdezetlen létezés és létező” szempontjából minden hierarchia abszurd és igazságtalan?

4. A lét azért értelmes, mert az ontológiai Állag létezésténye bekebelező, tényszerű Értelem?

II/B

Notesz

A tapasztalat (a tapasztalhatóság) – nem szélsőségesen fogalmazva, csak másképp – a felületet hitelesíti és szentesíti: a felület produktumainak létrehozója és mankója. S a felület a mélységével téveszt meg. Röviden: olyasmire dolgozunk ki gyakorlatot, ami eredetében téves. És az egymásra rétegeződő, egymást átjáró, tapasztalattal fémjelzett megvalósulások térképén módosítgatunk és tervezünk. S csodálkozunk, ha a történelem nem változik, csak variálódik. Ebben a vonatkozásban – talán korszerűtlen eréllyel, de szoktatnunk kellene magunkat egy újfajta kételkedéshez: a tapasztalat önmagán túlmutató megéléséhez.

*

Meditációs téma: kritikátlan létfenntartási ösztön.

*

Statisztikai szemlélet – fantomizált összefüggések.

*

„… szavaik eleget tettek az ésszerűség elvének, ami pedig elegendő ahhoz, hogy megcsalják és félrevezessék az ostoba sokaságot: ilyen volt T’o Hiaho és Wei Mon” – olvassuk a régi kínai filozófiai szövegben.

*

Alternatíva: öncélú bűnösség – szándékhoz, tervhez, célhoz szabott bűnösség.

Csak végzetet, predesztinációt, géneket, hormonokat büntethetek meg? Úgyszintén: csak a végzet, predesztináció, hormonok és gének ösztönzésére? Mit gondoljak az akaratom és szándékom tőlem független összetevőiről? Egyáltalán – mit gondoljak? S mért gondoljam, hogy én gondolom? És miért ne gondoljam?

A jogfilozófia, a jogszolgáltatás: a létfilozófia praxisa – kellene legyen.

*

Ész-vallás elképzelhetetlen; csak papjai lehetnek.

*

Beckett írja: valójában egy lényeges kérdés van – Isten léte vagy nemléte. Csak író merte (merhette) kimondani századunkban ilyen egyszerűen, iskolásan, közönségesen a tényállást. Amit a homlokzatviták elfednek. Ilyen hangsúllyal egy pap már rég nem mondhatja ki.

*

A determinizmust is hozzá kell segíteni „önmagához”?

*

Az okozatiság: a szenvedés. A váratlan, a kiszámíthatatlan: mindenképpen csak sorsszerű.

*

Munch: mindennek misztikája egyetlen képbe sűrített fejlődés.

*

Vajon beszélhetünk az emlékezet funkciójának gyengüléséről; sőt az emlékezet lassú „kiszereléséről” vagy legalábbis a kísérletéről? Ami helyettesítené: a pillanat igényére művi módon előhívott és tárolt adatok; s azok alapján a kalkuláció, a totális áttekintés – az idődimenzió múlást sugalló megélése nélkül. A kívánt múlt „gombnyomásra” berántódik a pillanatba, ott összegeződik: a t egybeesik az s-sel. Fordított Orpheuszként tehát; nem személyesen visszafordulni, hanem „betáplálni” az élő világba Eurüdikét, hogy kéznél legyen – Plutón segítsége nélkül…

*

Eliade-nál a les autres (mások) és a les inconnus (ismeretlenek) – valamint Sartre-nál a les autres: gyökeresen más jelentésű és hangsúlyú. Eliade a mitológiaiból, mitikusból indul ki, a létérzékelést alapvetően és nem megváltoztatható módon oda gyökerezteti; Sartre logikai metszéssel választ le és választ el a mástól. Eliade szemlélete szerint valójában nincs más, csak föl nem ismert saját van (valami, ami saját is) – Sartre-nál végérvényes és megváltoztathatatlan a más-ság; akár Leibniz monászainál, csak itt a prestabilált harmónia helyét (ami a monászok korrespondeálását biztosítja) a döntés tölti ki mint pszichofilozófiai alternatíva (tudniillik, hogy így vagy úgy döntök). Amivel csak a korrespondeálás lebonyolódása magyarázódik, nem az ontológiája.

*

Lukács totalitáskoncepciójában mintha egy apostata őrizné meg és értelmezné újra, amit ontikus és metafizikai motivációiban megtagadott. Nem kevesebbet kíván a művészettől, hogy „reális” lehessen, mint azt, amit a teológia és katekizmus tételez a végső, a „totális realitásról”. Ami az ő szóhasználatában dekadencia, az a teológia szóhasználatában eretnekség. Az úgynevezett nagyrealizmusban a kinyilatkoztatásszerű (ilyen igényű) totalitás gyümölcsét, eredményét becsüli. Valamiféle monopolizált objektivitásra alapozott monopolizált realizmust. Az erre épülő esztétika szigora sem lehet más, mint „religiózus”.

*

Állítólag Illyésnek mondta egyszer Lukács: „Onnét az energiám, hogy kioltottam minden személyes, belső életet.” Monumentális törpeség. Ez is szempont lehetne az életmű elemzésénél; korai és késő művek szembeállításánál. Tudniillik ami felé indult; s ahogy egyre gazdagabban árnyalt és elemzett lett az alacsonyabb égbolt. Valahogy mindig Spencer jut eszembe: a pontos, mindenre kiterjedő, nagy (történelmi) távlatokba belerendszerezett áttekinthetőség és tudhatóság – pozitív termékeként egy „bizonyos” bizonytalanságban, szüntelen lehetőségben revelálódó nyitottság hiányának; vállalt megkerülése az ontológiának, ontológia címén; a megoldhatatlannal való, logikailag hazárdabb birkózás (és személyes birkózás) csődjének elhárítása – más természetű többleteredménnyel. Kérdés: a csak azért is vállalt ilyen csőd csakugyan „lemarad”-e az igazság megközelítésében? Nem hiszem.

*

Tehát: kaland. Vagy: Kaland.

Vegyünk egy példát. Minthogy sánta vagyok, botot vágok magamnak, hogy hozzásegítsem magamat a járáshoz. Végül is mindegy, melyik végére támaszkodom. Mindenesetre: az egyikre. S megszokom, hogy az egyik vége van a kezemben, a másik a földön. Kinevezem az egyiket a bot tetejének, a másikat a végének. Persze, nagy dolog a szokás, a folytonos használat. A praxis. A boton is nyomot hagy: a feje lassan kifényesedik, s még alkalmazkodik is kissé a kezemhez; lekopik valamennyi az érdes felületéből, a kezembe kopik bele. Mint ahogy a „vége” a földdel való érintkezésbe. Mindez a napnál világosabban igazolja, bizonyítja, hogy melyik a bot feje; s már hajlandó se lennék fordítva használni – pedig hiába, a bot mégis csak bot maradt, és fönt is, lent is botvég. Metodika, praxis. Semmi több.

*

A konkrét feltétlenül a valóságról beszél? Ugyan! – A nem konkrét feltétlenül meghamisítja a valóságot? Ugyan! Sem egyikben, sem másikban nincs egyértelmű biztosíték: egyedül az én szeszélyemben; noha én magam sem tudom eldönteni, hogy a szeszélyem csakugyan az enyém-e. Amiben megfontoltan hihetek: hogy a szeszélyem többé-kevésbé célravezetően tud tájékoztatni egy bizonyos, lehetséges milyenlétről; a mibenlét pedig nyugodtan kihúzható a szótárból.

III

Naplójegyzetek

Gyermekkoromban – talán tizenkét éves lehettem – egy nyári délután egyedül maradtam a lakásban, a képeket nézegettem a falon. Nem volt centinyi részlet rajtuk, melyet az unalomig ne ismertem volna; mégis akkor döbbentem rá, szinte ütésszerűen, hogy ami kép, az szóban is elmondható – sőt leírható. S egyszerre minden tárgy, a legegyszerűbb látvány, minden jelenség hátmögötti értelemmel telítődött meg. Még ott a szobában is. Aztán az ablakhoz siettem, ki az udvarra, az utcára. Nem tudtam betelni a magát kínáló, leplezetlen rejtéllyel: akkor hát hogyan is van ez? Minden az, ami – és mégsem az? Például egy ló, egy fa, egy utcasarki ház csorba szegletköve, egy arcrángás a szembejövő arcán; egy pillantás, amely rátéved valamire, s az a valami többé nem ugyanaz, mint ami volt. Mintha folyamatosan kapuk nyíltak volna előttem – aztán megint egy kapu. Nem akart vége szakadni. Az izgalomtól elgyötörve mentem haza, és sírva ledobtam magamat a szőnyegre. Mint aki a szüzességét veszti el, vacogó szomorúság keveredett bennem vacogó diadalmámorral. Még olyan ötlet is foglalkoztatott, hogy meg kell tanulnom nyitott szemmel aludni: hogy semmit el ne mulasszak. Mégis – szégyenkezve és magamnak is alig-alig bevallva – akkor gondoltam először arra, hogy író leszek. Dehogyis jutott eszembe, hogy egyszer még csömöröm lesz a látástól, a szem élességétől; és hogy épp azt kellene (újra) megtanulnom: lehunyt szemmel (is) látni. S ki tudja, nem jobban-e…

*

Jörgensen-Hirschler Szent Ferenc-életrajzában olvasható a Magyarországra küldött testvérekről: „… a parasztok a kutyáikat uszították, és a pásztorok hosszú, hegyes botjaikkal támadtak rájuk. – Vajon mért kínoznak ezek bennünket? – kérdezték egymástól a testvérek. Egyik közülük annak a gondolatnak adott kifejezést, hátha ezek a magyarok a palástjaikat akarják. Odaadták tehát a palástjaikat, de ez nem változtatott semmit a helyzeten. Erre, az Evangélium szavaira gondolva, csuhájukat is odaadták. Úgy látszik, a magyarok még ezzel sem voltak megelégedve. – Hát, adjuk oda Isten nevében a nadrágot is – mondták a türelmes testvérek. Meztelenül most már tovább mehettek. Giano Jordanus mondja, hogy az egyik testvérnek így hatszor egymás után kellett odaadnia a nadrágját.” A történet mindenesetre szelídebb, mint amelyikről a baseli Münster egyik szögletében, egy sír felirata emlékezik meg lakonikus rövidséggel: „Itt nyugszik (már nem tudom, melyik) püspök, akinek a szívét a vadállati kegyetlenségű magyarok kitépték, és (ha jól emlékszem) megették.” Bizonyára szentségtörés, de az őszinte megrendülés és iszonyat, a mély-mély historikus szomorúság mellett valamiféle derűtől (a rácsodálkozás, a kibic biztonságérzetének utólagos derűjétől) sem mentes érzés környékez meg, valahányszor ilyesmit olvasok. Mivelhogy a be- és áttekintés emelkedett fölényével szublimálom az egykor történteket. S még meg is toldom: hát még amiről nem tudunk! Mi minden eshetett meg, mindkét oldalon! Vagy komolytalanabbul – miként Wittgenstein adja tudtunkra olyan rendíthetetlenül: „A világ mindaz, aminek az esete fennáll” – vagy: „A világ tények, és nem dolgok összessége.” S fűzöm hozzá tovább: csakhogy az „esetek” bizonyos része, bizonyos értelemben folyamatosan elvész, ha nem is mindenképpen, mégis feltűnő szükségszerűséggel. S mi marad? Egy-egy népmesei sűrítéssel reflektorfénybe rántott ocsmányság, melyre a tisztaság hamvas kupolája épül; a nadrágra és a püspök szívére a kereszténység és így tovább – s máig ható érvényességgel tudom, hogy a mi leendő kibicünk se lesz rest… Minél többet gondolkozom ezen, valamiféle derű máris utolér. Nem tudom, hogyan, de kupolát hagyunk örökül mi is.

*

Két, megfeszített figyelemmel tovább vezetett gondolatsor között kis rés, senki földje, pauza – a pontos tények rajza a tábla túlsó oldalán: a játék a színpad díszletei mögé vonult vissza. Az ügyeletes – hogy mégis csináljon valamit – csendben kimegy az üres előcsarnokba, át az egyik trafikba, cigarettáért. S azt hiszi, nem jól lát. A játék sokkal nyersebb, meggyőzőbb sokkolással kint az utcán folytatódik. Nem érti, hogy mért nem erre váltott jegyet ő is…

*

Vakkantás, álomban: „Csak ahhoz nincs merszetek, hogy a mindentől független megfelelőt keressétek…!”

*

Régi emlék; ma már beszélhetek róla, mert az idő múltával maradéktalanul hálás vagyok érte. Éppen kicsöppenve a háborúból, fogságból, néhány zavaros novellával – egy neves író közvetítése révén – beállítottam a neves íróhoz. A szobát félig kettészelte egy mindkét oldalán megrakott könyvespolc. Ez erős benyomást tett rám, ilyen „rendhagyó” elrendezést soha azelőtt nem láttam. Már akkor is – legalábbis sorrendben – előbb nyűgözött le a tárgyak nyílt rejtélyessége, mint az embereké. Nem ültünk le, állva maradtunk. Sokáig méregette a külsőmet, de nem szemből, hanem oldalról. Megkérdezte, hová való vagyok, honnét származom. Református pap nagyapám büszke helyet foglalt el a pár mondatos életrajzban. Kis csend lett; pillantása nem engedte el az enyémet. „Messze estek a parókiáktól a cselédlakások”, mondta dózsai komorsággal. A novellákról nem esett szó, nyilván nem volt bennük látványosabb nyomjel, amire oda kellett volna figyelni; meg különben én is gyorsan búcsúztam. Most kezd beérni ennek a régi látogatásnak a tanulsága; most, hogy én is gyakran nyitogatom az ajtót, tágasra.

*

Camus idézi Flaubert barátjának, Poittevinnek utolsó szavait: „Csukjátok be az ablakot. Túl szép.” – Folyton kísért a gondolat, hogy egyik franciaországi utam alkalmával megpróbálom kinyomozni, felkeresni a helyet, a tájat, ahol ezek a szavak elhangzottak, ahová kinéztek. Mit várok tőle? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy fontos: ahová kinézünk. Akár csak egy szögletnyi szöglet és azon belül a táj, még ha egy darabnyi fal is. Látni, az utolsó pillanatig.

*

Címben adott téma: A hátmögötti város.

*

„Ahogy bírsz, elinalsz, mert ahol nagy az illem, ott ugyancsak megjelenik a zsernyák is.” – Csak dilettáns kéziratokban talál az ember ilyen nagy lendületű – mit is? De lendület, az van benne; s bár több mint tíz éve olvastam lektorálás közben, nem megy ki a fejemből.

*

Vágóhídon hallottam: „Állatkínzás az élet.”

*

Elmosódó bejegyzést találok az egyik noteszemben: „Európára szóló útlevéllel a kezemben nem kaptam határsáv-belépőt Kőszegre.” Egyszerűen nem lehetett igaz. Az igazi érthetetlenségek mindig múltidejűek. Ami van, az a tény; s noha az sem érthető, mégsem érthetetlen. A megkülönböztetés talán szőrszálhasogatásnak látszik – de micsoda szőrszál!

*

Egy a sok alapvicc közül: hegedűművész eltéved a Szaharában, jön egy oroszlán, ijedtében hegedülni kezd, oroszlán leül, hallgatja, másik oroszlán jön, egyre több, mind elmerülten hallgatják, végül odaront egy nagy hím, neki a hegedűművésznek, felfalja. Mire a többi: „Mit csináltál? Volt szíved megölni, mikor olyan gyönyörűen hegedült?” A hím füléhez emeli a mancsát: „Ha?”

*

Búcsúztatjuk K.-t. Meglep, ahogy védelmébe veszi a mai Kínát. „Csak Kínától vagy Indiától lehet valami újat, döntőt várni Keleten, nem tőlünk, japánoktól.” Rendkívül kritikus a fajtájával szemben, és illúziótlan. A kínai totalitárius jelenségeket – végső soron – nem tartja aggasztónak. „A Kelet individualistái. Századokig lógatták a kezüket. Most belelendültek, hogy hirtelen pótolják a mulasztottakat. Kampány. Nincs vérükben a kollektív fegyelem. Mi, japánok vagyunk Kelet poroszai.” Mint érdekességet említi, hogy a marxizmus műszavait Kína tőlük vette át; Japánban Marxot még életében kezdték fordítani, s az ő tudósaik teremtették meg az új fogalmakhoz a szavakat s jeleket. Szerinte a japánok mindent felszippantanak, de nem tudják egészségesen feldolgozni s egyensúlyosan ötvözni a saját adottságaikkal. „Túlságosan ügyesek vagyunk, az a baj.” A mai fiataljaikról: nappal – konvencióból – részt vesznek a különböző Zen-kultuszokban, de ugyanazok este motorkerékpáros bandákba állnak össze, s a kihalt főutakon száguldoznak, akit találnak, elütnek. (1961)

*

Téma: egy park fejlődéstörténete. Tárgyias és tárgyilagos hangvétel. Egykorú, régies leírás a „helyről”. A kipróbált rendezési elvek öröklődő hatása. Indokolatlanságok öröklődése. A béke, a nyugalom, a jólét bélyegei. A nem változtatás. Váratlan ötletek, tervek csődje. A tervek burjánzása. A fejlesztésgondolat torzulásai: mielőtt a kialakított formák kipróbálódnának, máris továbblépés. Háborúk és háborúk utáni helyzet nyomjelei. A fejlesztés állomásai: színpad; katonai autóparkoló, szuronyos őr, közlekedés csak a másik oldalon; kopár tér a május elsejei szórakozásoknak; sakkozók padjai; légógödör homokkal; gyermekjátszótér; mindenütt eluralkodik a beton. A szervezett rend és használat összefüggései. Majd – az államilag szervezett szabadidő-kihasználás lanyhulásával – a csín megjelenése. Egyszerű summa: amit a természet (az emberi és a külső) elfogad, az bele is simul a mindenkor adottba, a tájba; amit nem fogad el, az nem. De az se szabály, hogy belesimuljunk; ugyanúgy lehet szabály az is, hogy kitarajosodjunk, kiszálkásodjunk. Saját felelősségünkre megy a játék, közéletünk javára, kárára. Naiv lírizálás, hogy boldogságra vagy boldogtalanságra – nem. Létre; amit cibálunk, fésülünk, hogy megszólaljon vagy visszhangfal legyen. Bármi áron.

*

Szellemi, érzelmi életünk inflálódásáról – ha legalább annyit foglalkoznánk vele, mint a valutákéval…!

*

Középkori metszet: ló jelenik meg a szobában, földre löki a lányt, hátsó lábával az ölébe rúg. – Canis panem somniat, piscator pisces.

*

Menstruációs álom B.-től: belép egy iszapos tóba. Piros ruhában van, a piroson átüt az iszap sötétje. A fehér alsóján is átüt, mint a fekete vér. A tó fölött, egy láthatatlan szivárvány ívét követve, fehér gyerekkocsi (!) gördül át az égen.

*

Sikertelen telefonhívások, sorozatban. Miért kell a kábelekre, a központra fogni? (Noha, józanul nézvést, nyilván azok a hibásak.) De dobjuk egyszer már hazárdabbul a rációt: sorsszerű magánykihívás.

*

A. este megjön K.-ról. Az intézetben – ahol csak könnyebb debilekkel foglalkoznak – 400%-os a betegforgalom növekedése. Az igazgató negyvenes, „szép” férfi. Nem orvos, nem gyógypedagógus, csak olvasott és tájékozott. Senkinek nem köszön vissza a folyosón. Mindenki helyett nyilatkozik. Megfellebbezhetetlen elvei vannak. A fülészorvost kitanítja a fülészet legújabb eredményeiről. A.-t a terápiás bábozás lényegéről s általában a bábjátékról. Mikor A. a szovjet Obrazcovra hivatkozva ellentmond, rögtön enged. Még karrierista is. Az intézet nagy pénzügyi kerettel dolgozik; csillogó kirakatintézet. 600 nullásra nyírt debil a kultúrteremben; az igazgató csak kopasz betegeket tűr meg. Senkinek sincs fiókja, külön kis rakodóhelye. Játék sincs az egész intézetben. A. kérdéseire ilyen válaszokat ad: „… ennyi és ennyi din-kalória… minden pontosan kiszámítható… ennyi és ennyi játék jár a gyereknek…” Csak rémülök. Szükségszerű, hogy „nagy ember” legyen belőle. S majd, ha velünk, normálisokkal foglalkozik… (1961)

*

Egy meccs analízise. A napozás lélektana. Egy nap története, egy új piros ing közérzetvetületében. Ha volna angol típusú esszénk (siralmasan nincs) – micsoda olvasmányos-olvasható esszékötetek íródhatnának a mi kis korunkról! Sörtéből, zsigerből kiolvasni a malacot. Kicsit nagyon is tógásan viseljük az augurságunkat.

*

IV.

Félbemaradt interjú, kérdések nélkül

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

A gyermekkor, a kamaszkor helye, azt hiszem, egy kicsit mindig kétértelmű hely marad. Még ha olyannak tudna is megmaradni, amilyen volt, akkor is megszűnik. A mi távozásunkkal szűnik meg. Szóval, ahogy minden történelem is kezdődik – azzal csináljuk, hogy kilépünk valamiből. Aztán, vagy mint paradicsomra, vagy mint álparadicsomra emlékezünk vissza rá, ahonnét szerettünk volna kiűzetni. Kinek mi jut. Már én is csak egy nemlétező városról tudok beszélni. Akkor jöttem el, amikor a nagy történelem is átcsörtetett rajta, így hát kétszeresen távoli dolgok ezek. A szekszárdi Hármas-híd, mondjuk, ahogy az ember ott ücsörgött alatta, s egy pillanatra csakugyan meglátta a negyedik dimenziót. Meg effélék. Egy gálicos hordó a holdfényben. Egy szurdik lejtője. Távoli dolgok, de ettől csak még érvényesebbek.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Amennyire meg tudom ítélni, eléggé megosztott figyelemmel éltem akkoriban, tulajdonképpen nem is egy énnel, hanem többel. Bár lehet, hogy ez azóta sem változott meg. Azt tartom a legnagyobb csapásnak, hogy mindennap ugyanazzal az arccal kell felébredni, ugyanazon a néven bemutatkozni. Nekem ez inkább terhes, mint öröm. Igazában az volna jó, ha valamilyen pantheista személyiséggel rendelkezhetnék. Kirándulni egy fába, egy bölénybe, egy tárgyba, s csak úgy mindenestül lenni benne. Egy kilincsben, küszöbben, mondjuk, amelyen átlépnek, hogy belépjenek valahová. Éluard-nak van egy szép sora – pontosan nem tudom idézni, de értelmileg körülbelül ez: egy név, amelyik megfelel a világ minden nevének. Valahogy ezt kiásni! De ez csak úgy sikerülhetne, akármilyen erőtlenül is, ha minden erőmmel igyekeznék mindennel azonos lenni. S ez már valami program is lehetne. Valamilyen eldöntött érzékelési mód. Más tárgyilagosság, mint amiről a realizmusról okoskodva szoktak beszélni. Mondjuk, alázat. A realizmus alázat. Emlékszem, tizenhárom éves lehettem; apámtól elég korán kaptam fegyvert, persze, akkor még csak flóbertot, s egy tikkadt nyáron a keselyűsi erdőben cserkésztem egyedül. Az ember a saját verejtékét nyalja ilyenkor hűsítőnek, s valahogy ilyenkor hasad meg a világ. Ott állsz vagy egy fának támaszkodsz, és mintha te volnál a fa, fönt a lombokkal, lent a gyökerekkel. Valami virágon akadt meg a szemem, az avar félig eltakarta; s ez, azt hiszem, döntő élmény volt. Erről a virágról senki nem tudott, csak én, ott volt, és pár nap múlva nem lesz. Az egyetemes létezés és enyészet in flagrantija egy ilyen pillanat. Akkori eszemhez egyszerűsítve annyi történt, hogy egyszerre az erdő súlypontja lett ez a virág. Utólag: egy név, amelyik minden névnek megfelelt. Hiszen azzal, hogy csak én tudtam róla, én fedeztem fel, kicsit azonos is lehettem vele. Tény mindenesetre, hogy elsősorban a természet, a táj szuggesztiója volt az, ami rávett az írásra, és nem az a társadalmi közeg, amelyben éltem. S biztos, hogy ez valamelyest meg is határozta írói világom alakulásának menetrendjét.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Úgy értem ezt, hogy a táj továbbra is nagy csábítóm maradt. Mintha a génjeimmel (vagy legalábbis az egyik énemmel) rímelt volna, ahogy a táj, a természet „dolgozik”. Nagyon tudom becsülni a beszédes, de néma válaszokat. Egy táj mindig némán közli, amit akar, egyszerűen és közvetlenül a dolgok ontológiájára hivatkozik. És inkább csak eltűri a történést, a történelmet, amelynek színpadot ad. És mindenekelőtt az atmoszféra az anyanyelve. Inkább költő, nem prózaíró. Vagy valamilyen Hérakleitosz-típusú filozófus: jelzéseket ad, kulcsszavakat, a filozófiáját meg azokban a résekben hagyja, ahol már nem érvényes a szó. Mindig vonzott, hogy az írásaim mögöttes mondanivalójához a természetnek ebből a némaságából is megpróbáljak kikódolni valamennyit. Ahogy kiszakíthatatlanul mindenben benne van; s ahogy mégis el tud nézni a kis játékok fölött. Azt viszont állíthatom, hogy nem közönséges kölönc ilyen alkattal prózaírónak lenni. Ugyanis az a veszély fenyeget, hogy olyan szempontok szerint közeledünk az emberi történéshez, amelyek nem a mi viszonyainkra találódtak ki közvetlenül. Akkor pedig hiába az egyidejű törekvés a mindennel-azonosulásra; könnyen megeshet, hogy egy pusztán csak érdeklődő, de nem érintett „isten” pozíciójába csúszunk bele – vagy legalábbis ilyen hatást kelthetünk. Amitől pedig úgy kihűlhet egy írás, hogy semmi nem képes fölmelegíteni. Mégis azt gondolom, hogy nem haszontalan egy ilyen veszélynek is kitenni magunkat, legalábbis az egyik énünket. A túlzott fontoskodást mindenesetre megfelelő távlatba helyezi.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Hogy mindez hová vezet? – Igazában nem tudok mit kezdeni a pesszimizmus szóval. Mondjuk, a szervezetemben valahol elkezd dolgozni a rák (vagy már dolgozik is), másutt meg úgy csinálnak a sejtjeim, mintha szó sem volna ilyesmiről. Ha nagyon muszáj, hát jó – dinamikus pesszimizmus. Szeretem akkor is kinyitni az ablakot, ha állítólag nemrég szellőztettek; nehogy igazolatlanul legyek elégedett. Mondhatom, hogy ez bocsánatos norma?

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Amit nem mernék mondani: hogy ezt a normát éppen Szekszárd mint társadalmi közeg nevelte belém – hacsak nem indirekt módon.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Van az elégedettségnek egy olyan formája, ami a stronciumnál veszélyesebb; s ez a város meglehetősen „sugárfertőzött” volt ilyen értelemben. Társadalmi-emberi közeg – persze hogy nyakig voltam benne. Csupán az látszott sokáig megoldhatatlannak, hogy hogyan számoljak be róla. A mi nemzedékünk írói eszmélődése éppen egy döntő hangváltás korszakára esett (ami ma folytatódik, bontakozik tovább). Az a nyersanyag például, amelyet Szekszárd nyújtott nekem, viszonylag könnyen megragadható lett volna a bevált sémákkal; csak ez nem tudott vonzani. S most utólag látom világosabban, hogy ami igazán érdekelt benne, éppen az kényszerített rá, hogy előbb más, látszólag nagyon is más vizekre evezzek. (Amit különben elégszer a szememre is hánytak, a jó isten tudja, milyen „rögön” állva; tudniillik, hogy hol a „magyar valóság!!!” – az írásaimban? Erről csak annyit, hogy a magyar valóság mindig ott van, ahová magyar íróként, s ezt szívesen meg is ismétlem: ahová magyar íróként helyezem, és nem – szóval, nem egy előre kijelölt helyen. Petőfi máshová helyezte, mint Madách. A magyar valóság pedig Az ember tragédiája jeleneteiben is benne van, csak fül kell hozzá; s még az eszkimójelenetben is, méghozzá úgy, hogy az egész emberiség tükörként nézheti magát benne.) De szálljunk alacsonyabbra, vissza Szekszárdra. Meg hogy mért eveztem látszólag távolabbra az úgynevezett társadalmi közegtől. Gyanítom, hogy azért, mert túlságosan is nyakig ültem benne. Ahhoz pedig elég jó vészjelző berendezésem volt, hogy észrevegyem: jót fog tenni egy kis eltávolodás. Meg egy kis stúdium a kevésbé „testközeles” történelmi léthelyzet leckéjéből, hogy megpróbáljak mélyebbre nyúlni. Egy más írói alkat nyilván úgy oldotta volna meg ezt a skizofrén helyzetet, hogy addig gyapálja papíron a látványosan kínálkozó nyersanyagot, amíg kedvére való nem lesz belőle. A fáma szerint Móricz első felesége bőszülten tépte szét a férje nem egy korai kéziratát, mert volt ugyan bennük magyar valóság, de alig jobban megrágva, mint egy népszínműben. Szerényen mondhatok én is egy példát: egyik régi írásom (Állatok, emberek) első változata, családunkban hasonló sorsra jutott. Ha jól emlékszem, valami bricska vagy homokfutó lógott ki belőle anyagidegenül, meg egy álkonfliktus a homokfutó utasaival kapcsolatban. Az én utam, úgy látszik, az volt, hogy hosszabb ideig ne tudjak ebből a tálból olyan levest merni, amely nekem is ízlik. Vagy hogy vadászként fejezzem ki magamat: elkezdtem körbe cserkészni a koncomat; s az ilyen cserkészés közben az ember hol a kiszemelt áldozat mögé merészkedik, hol alája, hol föléje…

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Persze, hogy éppen Szekszárdot kell-e mondani… Mint tünetgóc, mindenesetre iskolásan komplett. Adva volt egy város, tipikus lateiner megyeszékhely, gyermekes, dzsentroid allűrök, viszonylag jómódú polgárság, iparosság, parasztság, ahol igazi indulattal egyik réteg sem acsarkodott a másikra. Mindegyik elvolt a maga kialakított, kialakult rendjében. Volt Úri Kaszinó, de volt Legény Egylet is, Gazdakör, Iparos Székház. És mindegyik büszke a szagára. Sőt annyira össze is csiszolódtak a különböző rétegek, hogy reflexeikben, az igényeik stílusában már-már hasonlítottak is egymásra. Amire mindjárt azt mondhatnám: hát nem így ideális? Igen – ha behunyom a fél szememet. Valahogy az egész volt pudvás. Valamiféle öntudatlansággal pudvás. Lateiner városról lévén szó, pontosabb, ha az értelmiségre szűkítem, amit mondok – bár közös penész is volt bőven. Amíg én Szekszárdon éltem – 1938-ig –, Babits Halálfiai-nak a látlelete szinte módosítás nélkül érvényes volt. A Halálfiai nem jó regény, de a maga nemében leverő-izgalmas tudósítás. Legalábbis a lényeget illetően. Amiről folyamatosan szó volt: egy rangosan érzékeny és jó képességű értelmiség – és leendő értelmiségiek – méltatlan elfuserálódása. Holdkóros tehetetlenség. Valami ilyesmi. Vagy a bekötött szemű tisztesség például, ahogy a maguk meg a köz dolgait intézték. Élményből és tapasztalatból tudom, hogy ez a tisztesség igazi és élő volt. Persze, nem számítom ide a hatalom pragmatikus cinikusait; akikkel ma is Dunát lehet rekeszteni. Akik felkészültség és éthosz nélkül a legkülönbözőbb szakmák és hivatások hitelét jóváhagyással (vagy rosszul értelmezett politikai stratégia jóvoltából) rontják. Az ártatlan vakokra gondolok, a mentő körülménnyel rendelkező többségre. Csak éppen az tette az egészet lidérces karikatúrává, hogy amire mindez alapozódott, az volt hazugság. És ezzel nem néztek szembe. Illetve, ez sem ilyen egyszerű. Sokáig divat volt az egész értelmiséget bűnösnek, árulónak nevezni; a ennek a divatnak még ma is vannak hívei. Az ideológiai ügybuzgók egy időben odáig elmentek, hogy az egész nemzetre kiterjesszék a sommás ítéletet. S az ilyesmi, az ilyesminek kitartó sugalmazása a leggonoszabb agymosás, egy nép pszichés halálraítélése; ami ha szükségszerűen revízió alá kerül is, nem a legszerencsésebb indulatiszapot hagyja maga után. S mindez még kritikusabb, ha egyúttal történelmi csődtömegről is szó van – amellyel mi bőven dicsekedhetünk. S ezt az én Szekszárdom különösen jól illusztrálta. Tudott ez a társadalom a csődtömegről, ebben nem volt hiba. És ha nem is korszerű formában, de korrekt nemzeti érzéssel rendelkezett. Mifelénk nem volt irredentizmus meg fajgyűlölet. A csődtömeggel meg valahogy úgy voltak, ahogy a levél a széllel – tudniillik, hogy nincs alternatíva, ha egyszer fújni kezd. És akkor be kell rendezkedni a szélfújta levél pozíciójába. Ismerős ez a történelmünkből, ma sem időszerűtlen. Ilyenkor következik el, hogy mentőövnek látszik a holdkóros álharmónia, álkonszolidáció. S elhiteti magát a radikalizmust elaltató vigasz, hogy ha más nem is, de talán a nagy bajból kisebb baj lesz, ha legalább részleteiben (amihez hozzáférünk), igyekszünk tisztességgel működtetni a gépezetet. Ami, persze, nem kis dolog, ha a történelem hétköznapjait nézzük. Csak ha egyszer magában a gépezetben van a „foltozhatatlan” nagy baj – s ráadásul az alligátor is ott áll már az ajtó előtt? Amolyan farsangi utolsó nap az ilyen. Amikor a zenétől nem halljuk a csikorgó csöndet. Vagy hogy politikailag jobban betájoljam az akkori holdkórosságot: még szaga sem volt itt a „viharsaroknak”; s így megfelelő talaja sem lehetett semmilyen robbantó eszmének. Volt viszont caritas, ünnepi humánum, kedély, családiasság; csakhogy amit a legjobb szándékkal csináltak, azon is átütött az alapvető társadalmi hazugság. Jelképies apróság: a törvényszék mögött, a Séd patak partján volt a Hamistanú söröző – itt tárgyalás előtt egy asztalnál sörözhetett az ügyész, a bíró, az alperes és felperes ügyvédje, a peres felek, a tanúk; és tették is. S miért is ne? Csupán az adott körülmények között, egy ilyen domesztikált és valóban korrekt-kedélyes légkörben még a hazugságnak is zamata lesz, és ami természetes, az is megbicsaklik. Szóval, volt ennek a városnak andaxinja a sorsa és a történelme ellen. Aki nem szedte, fulladt bele a kesergésbe, tépődésbe, borba. Volt bőven potenciális öngyilkosjelölt, csak meg kellett kaparni. Hogy mindezen túl vagyunk-e ma? Rémületes, hogy mennyire nem tudjuk felejteni a történelmi reflexeinket, és hogyan tudjuk még egy világégésből is kimenteni a nagy nemzeti lyukas mogyorót.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Gondolom, azért túlzás meg igazságtalan volna mindent Szekszárd nyakába varrni, jót, rosszat. A legtöbbet mégis azoknak az éveknek köszönhetek. Aztán jött más; a háború, a háború után. Valamilyen szemlélet pedig belerágódik az emberbe. Kérdezetlenül költözik belénk, és halálig vitatkozhatunk vele. Sommázva mégis mondhatnék valami olyasmit – nem újdonság –, hogy rettenetesen nehéz dolog ítélni, ítéletet alkotni. Minden mögött mindig csődtömeg is van, olyan előzménysor, amit már nem lehet számonkérni, ami a maga aktuális valóságában szinte megítélhetetlen. S szinte törvényszerű, hogy a legigazságosabb ítélettel is a legpokolibb igazságtalanságok sorát indítjuk el. De ilyen az emberi helyzet (mondaná Céline). A Nagy Inkvizítor története kézikönyv.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

És hogyan is lehetne az irodalom valami más? Az író kénytelen szemellenzőt tenni – még ha nem tud is róla, ezt teszi, pontosabban: tétetik vele –, ha ír, különben megáll az első sornál. Muszáj, hogy „valamilyen” igazságra törekedjen; amivel, ugye, újabb igazságtalan vagy téves következtetéseknek és megítéléseknek teremt alkalmat. Már Szekszárdon sejtettem, hogy az irodalom nem sokban különbözik Bolyai párhuzamosaitól. Hogy csak ígérgetni tudja a nagy találkozást, amikor a szó egybeesik a ténnyel. Reménytelen ügy.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Hogy mindez béníthat is? Nem szükségszerűen. Bennem olyasmit erősített meg, amire amúgy is hajlamos vagyok – tudniillik hogy olyasmire törekedjem az írásaimban, amit magamban így fogalmaztam meg: kívül maradni, de szenvedélyesen a körön belül. Ami éppenséggel nem passzivitás. És még kevésbé elidegenedés. Olyasmit biztosít, amit más nem tudna, vagy éppenséggel lebeszélne róla. A megváltó meggyőződések szét akarják tépni az embert. Olyan terápiára van (volna) szükségünk, hogy először azt próbáljuk belülről megérteni, amiben spontánul nem tudunk hinni. És csak akkor lesz világos, hogy valójában mi az, amiben mi magunk autentikusan hiszünk; s hogy amit igazságnak gondolunk, a legjobb esetben is csak provokáló megközelítés. Nem ítélni fogunk, hanem valami mellett dönteni. Ami nagy különbség. A döntésben egy álláspontnak nem az imperializmusa fogalmazódik meg, hanem az elkerülhetetlensége. Annyira fontos különbség ez, hogy az emberi történés erkölcse múlik ezen. Talán világos: el kell ásnunk a bármilyen jellegű dogmatizmust. Nem a hitet, hanem az oktrojt, a célzatosan kozmetikázott tradíciót s hasonlókat. Nem a forradalmat – mert az végső soron szintén döntés, csupán egy viharos formája. Vagyis nem imperializmus, hanem passió. Passió azért és azokért is, akiknek és aminek az ellenében történik. Egy igazi forradalomban mindig kellene legyen valami magabiztos nyugtalanság is. Jézusban talán nem volt? Valami bujkáló szkepszis, szomorúság… Szerintem ez is nélkülözhetetlen alkatrész. Sőt: még azokat a nem felejthető bűntevéseket is, amilyenek a második világháború során adódtak, ilyen felismeréssel kellene (kellett volna) megtagadni, s büntetve megbélyegezni. S ugyanígy mindazt a bűntevést, melyekhez egyidejűleg és később felszabadító lökést adtak. Mindenesetre: inkább ilyen felismeréssel, mint a szokásos, imperialisztikus erkölcsi ítélettel. Abban ugyanis – s az egész történelem a példa rá – magában sincs meg a garancia, hogy adott esetben ne azt szentesítse, amit elítélt. A passió-attitűdben – és ezt egyáltalán nem muszáj religiózusan érteni – legalább halvány remény ígéri magát, hogy a bűvös körből ki lehet lépni.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Mindez úgy hangzik, mintha nem is irodalomról beszélnénk. De hát mi nem függ össze?

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Ugorjunk egyet, hogy mégse távolodjunk el. Már az egyik diákkori jegyzetemben kokettáltam azzal a gondolattal, hogy valami olyasmi lenne időszerű – mondjuk –, mint Dosztojevszkij és Flaubert ötvözete. Persze, mai módon. A legvégletesebben föltárni az egyéni hiteket, az elfogultságot és kizárólagosságot – és ezt ötvözni össze valamilyen higgadt, pozitív szkepszissel. Ahogy a természet intézi el a nyarat – ahogy egyszerűen trágyává teszi. Imperializmusból? Nem. Passió ez is. Könyörtelen passió, de részrehajlás nélkül az. Igaz: élményszerű szeretettel nem tud megajándékozni egy ilyen igazságosság, de nem is zárja ki, hogy rejtetten nem áll összefüggésben vele. A szkepszis tehát jogos, mint olyasmi, ami a determinált „beavatatlanságunknak” ad független méltóságot.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Flaubert elég sokat tudott erről a szkepszisről és szomorúságról. Néha tényleg olyan, mint egy hegy. Ott van. Nem lehet beleártani magunkat, legfeljebb visszapattanni róla. Úgy kapunk gellert tőle, hogy beleszikrázunk, és attól világosodunk meg.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Dosztojevszkij annyira más, hogy nincs is két közelebbi rokon náluk. Ahogy a plusz és a mínusz. Dosztojevszkijjel szinte minden oldalon együtt mosom a legpatyolatosabb lelki szennyesemet. Igazában úgy volna jó ismerni meg ábrázolni az embert, ahogy ők ketten együtt tudják. Az embert meg azt az egész emberi helyzetet. Hogy mért volna ez időszerű? Képzeljünk el egy ütközetet. Két eset lehetséges itt: vagy engem lőnek le, vagy én valakit. A tragédia minőségében – itt vagy ott – nincs különbség. Nem rangsorolhatok. A célokban azonban már bőven van és lehet különbség; s azok meg is csinálják a maguk különbejáratú rangsorolását. És máris kész a skizofrénia. Vagy: Saul és Istefanos jelenete a kútnál (a Saulus című regényemben). Az üldöző és üldözött. A földkerekség két legegymásrautaltabb (-ítéltebb) embere; egyiknek a pusztulása szükséges ahhoz, hogy a másik azzá lehessen, ami lesz. Vagyis az értékszületés megítélhetetlen „élettanáról” van szó. Persze, az ő példájuk eszményien tiszta, miután két egymással szemben kijátszhatatlan éthosz mérkőzik velük és bennük. Viszont rengeteg változat lehetséges, hiszen ezeknek a kisebb meg nagyobb drámái között élünk. A mechanizmus azonban ugyanaz.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Igen; mintha valami entrópiatörvény működne az írói nyersanyag világában is. Hogy élhessek – én, én! vagy mi, mi! –, ahhoz az kell, hogy valakinek vagy valaminek a rovására történjék. Ha nem ez történik, lesz béke meg csend, de olyan élet utáni, amilyenről Vörösmarty beszél. Papíron (műben) pedig: árad az unalom. Az élő anyag elkerüli az egyensúly felé való hanyatlást – mondja Schrödinger, a fizikus. Nagy néni – a virágárus, aki kilencven kiló, és mindig csípőn tartja a kezét – vita nélkül egyetért ezzel. De tegyem hozzá gyorsan: szörnyen banális dolgok lennének ezek, ha valóban tudnánk már valamit a könyörtelenség, a részvétlenség, a közöny, a semlegesség humánumáról, humánfilozófiájáról. Ha egyáltalán és valaha tudható lesz erről olyasmi, ami megoldás az eszünk, az erkölcsi érzékünk, az igazságérzetünk számára. Ugyanis csak teológiája van. Jób-teológiája. Mármost: mindezt mint emberi helyzetet, megközelíthetem az ítélet és elítélés imperializmusával; vagy pedig olyan döntéssel, amit előbb próbáltam megfogalmazni. S amikor megközelítést mondok, akkor ezen írói megközelítést is értek – tehát módszert, ábrázolást, alkalmazott technikát, mindent. A módszer és ábrázolás nemcsak a gondolati szemlélet tükre, hanem annak a módnak is, ahogyan az életet átéljük, megéljük. S ha az írói átélésre gondolok, akkor felteszem, hogy az író a korát is reprezentálja, vagy éppen a jövőt előlegezi. De nemcsak az döntő, hogy az életet hogyan éljük meg, hanem az is, hogy hogyan a halált; ami bizonyos határokon túl minden cselekedetünket zárójelbe teszi. Döntő tehát, hogy mindez hogyan épül bele a műbe, milyen illúziókkal állítódik párba a kettő.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Itt van, például, az idő, a mi emberi időnk. Az élet is úgy tesz, mintha a gazdája volna, a halál is úgy tesz. A halálfogalmat azonban most tágítsuk ki egy kicsit: értsük rajta mindazt, ami a dolgokat igazában megfoghatatlanná teszi, mert folyton egy nyomban megszűnő pillanatot engedélyez csak nekik. Egyszóval, nekem íróként is gondolnom kell valamit az időről – hogy hogyan kezeljem, mit bízzak rá, hogyan dolgozzam vele. Ha nem is feltétlenül az eszemmel, de állást kell foglalnom időügyben. S az idő csak egy példa – persze, a legfontosabbak közül –, és máris a legközvetlenebb ábrázolói-technikai kérdéseknél tartunk. Ha akarom. De szerintem nemcsak ott, hanem sokkal mélyebben.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Flaubert. Nem tűnt fel, hogy milyen hitetlenül, mégis görcsösen kapaszkodik bizonyos kronológiákba? Mintha olyasmit akarna élőbbé tenni vele, amire egyidejűleg a partecédulát is ráragasztja gondosan: hogy az, amit ábrázol, megidéz, megjelenít, már akkor trágyának volt (van) szánva, amikor létrejött. Eleve sírköveket állít. Sírkő-mondatokat esztergályoz az élet minden szavából, tényéből – amelyek természetesen szeretnék nem tudomásul venni a halált. Tulajdonképpen azzal teszi halhatatlanná a kozmoszát, hogy ilyen sírkő-érvényességet ad a legmellékesebb jelzőnek is. Valószínű, hogy híres műgondjának is ez a legrejtettebb rugója – hogy ebben a törekvésében ne legyen bicsaklás. Hogy el ne csábuljon. Így öli meg magában a romantikát, ami nagyon is erős volt benne. És itt is nagyon tágasan érteném ezt: valamiféle létezési, ontológiai romantikára gondolok. Így meggyilkolva aztán élő halálra kelti, amihez hozzányúl. Nála csak azért van idő, hogy az érvényét, értékét mindjárt meg is szégyenítse. Operál ugyan vele, de mumifikálja.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Dosztojevszkij ebben is tanulságos ellenpélda. Nemcsak hanyagabb stiliszta, hanyagabb szerkesztő, hanem – ha kell – szent hisztériával rúg fel kronológiát, következetességet, mindent. De hát érthető is: mért lett volna neki fontos az idővel való flaubert-i küzdelem? Flaubert nem kerüli, s nem is kerülheti meg a folyton fölmeredő kérdést: tudniillik hogy az emberi történésbe gondolhatunk-e bele értelmet; hogy az enyészetben van-e értelmes vírus. Dosztojevszkijnél az „idők teljessége” is számításba jön, még a kétség legalján is. Belőle úgy ömlik minden, mint az utasból, aki kérés nélkül valamennyi poggyászát felnyitja, mielőtt a Nagy Kapun belép. S mindegy is, hogy milyen kapun – egy Nagy Kapun. Flaubert számára nincs kapu, se kicsi, se nagy. Nála valahogy a létezés visszadermed önmagába, az emberi történés halva születik, és születve hal. Az ő epikája nem folyó, nem roman fleuve. A folyó, az tart valahová. Az övének a medre olyan, mint a kör. Innét a sajátos monotóniája is. Mint a természeté. A természet álláspontja az övé. Dosztojevszkijnél, ha csupán kilátásba helyezetten is, de mindennek megváltó érkezése van: ami a lehetőségek táguló világegyeteme; amiben nem fenyeget az ismétlődés mint kudarc, mint megalkuvás. Kozmoszát a Szeretet köré építi (akár nyilvánítja az magát, akár nem) – a Szeretet köré, amelynek épp az örök ismétlődés a maga győzelme. A legkevésbé sem szkeptikus, csupán már-már „természetellenesen” tragikus.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Egyszóval, organikus dolgok ezek: téma, ábrázolás, szemlélet… Még egy vesszőt sem ártatlanul rakunk oda, ahová rakunk.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Persze, a háború is. Úgy mindenestől. A mi nemzedékünk, azt hiszem, semmiből nem hagyhatja ki, nem teheti meg, s még ha akarná, se tudná. Már ha nem rendelkezik kulcsra járó emlékezettel. Nekem életre szóló rontás volt. Meg pokoli ajándék. Nyilván azért is, mert én sem akarok szabadulni tőle. Lehet, hogy mazochizmus ez, nem tudom. De még ha az is, s ha egyszer már így történt, akkor se cserélném másra. Ez nem hangzik jól, s még cinikusan is hathat. Mit csináljak? Nem cinizmus. Legfeljebb olyan realizmus, amit igyekszik titkolni az ember, hogy ne botránkoztasson. Tapasztalt barátom mondja, hogy aki legkevesebb három évet nem töltött börtönben, az csak félig élte meg ezt a kort – legalábbis a speciálisan miénket. Valami hasonlót kényszerül az ember mondani a háborúról Bizonyos illúziókat mindörökre el kell veszíteni, hogy másfajtákkal pótoljuk őket. S a folytonos pótlások nélkül semmi sincs, azzal pulzálunk. Nekem a háború morális megsemmisülést jelentett, a legkülönbözőbb vonatkozásban; s keserves belső-külső horizonttágulás. S nem is csak azért, mert nekünk magyaroknak már rég nem „adatott” olyan háború, amelynek elfogadható morális töltése lehetne – ami persze, ködös fogalom, de valamelyest pontosítható. S viszonylag könnyű felismerni, hogy mikor hagyjuk magunkat belekényszeríteni bűnrészességbe – hogy netán nekünk is csurran majd valami előny, amit jogosnak érzünk. A bűnrészességnek szaga van, s nem jó trágya a nemzeti karakternek. És még az se tud megnyugtatni, hogy a történelem folyton ezt produkálja. Nem értek egyet vele – ami nyilván mulatságos bejelentés, de nekem fontos. Csak ilyen tagadásból lehet erőt venni, hogy az ember megpróbáljon – bármilyen szerényen is – ellensúly lenni.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Magánadalék; engem, például, még ma is foglalkoztat, hogy hány embert öltem meg. Nyilván nem keveset. De ezt a kérdést szinte csak úgy lehet fölvetni – különösen a velem közös sorsúak között –, hogy egy kicsit idiótának nézik az embert. Pedig csak a maga tényszerűségében próbálok valamit a boncasztalon hagyni, s nem gyorsan becsomagolni selyempapírba. Tisztelem a tényeket. A tények arra valók, hogy az ember leüljön velük szembe, és nézze őket. Addig nézze, amig maguktól nem nyújtják a „kezüket” – hogy jó, most már tisztában vagyunk egymással. Csak ilyenkor kezdődhet valami új.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Azt is mondhatnám: alapvető konfliktusba kerültünk a történelemmel. Illetve azzal – de ezt inkább első személyben teszem hozzá –, hogy elsősorban kollektív vállalkozásoktól meg hajráktól várjuk, hogy az egyéni szféra, az egyén tényleg nagykorú legyen; s következésképp mindaz, amit mint összesség tesz majd. Lehetne arra is gondolni, hogy más sorrend lesz elkerülhetetlen: ti. az, hogy csak az egyén nagykorú „magánvállalkozásai” összegeződhetnek az összesség nagykorúságává. Ez pedig sok mindent meghatároz, megváltoztat. Többek közt azt is, hogy az egyént a maga környezetében és viszonylataiban sokkal végletesebben próbáljuk földeríteni, mint eddig; illetlenebbül, ha kell, vagy abszurdabbul, elvontabban, végül is mindegy, hogyan, csak kisebb legyen az illúziók árnyéka.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Ami különben a modern irodalomnak is egyik központi problémája, iránya.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Ehhez kellene hozzájárulnunk a magunk közép-kelet-európai módján, a saját tapasztalatainkkal. Ebben pedig nem lehet semmilyen korlát – minden ide tartozik, minden szó, tény és történelem kimondása.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Még akkor is, ha nincs rá mód; az idő az elkésett, lemaradt postát is felbontja.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

S még akkor is ezt kell tenni, ha nincs semmi látható gyakorlati haszna. Mindig a lehetetlenre kell rákérdezni – és az elért csúcson mindig újra –, mert csak így derülhet ki a lehetséges és a tudható határa. Itt hibáznak azok az elgondolások, amelyek eleve határt, valami eleve állíthatót szabnak ki maguknak premisszaként. Csak a feltérképezhető életre rendezkednek be.

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .

Egy jó mű mérhetetlenül többet és többről tud. Képes ilyen logika sugalmazására és elfogadtatására is: „Igen; de abból a szempontból mégiscsak leírható a halál, hogy az élet »engedménye« nélkül ő maga sincs…”

.    .    .    .    .    .    .    .    .    .