Háborús divatképek

Képzeljenek el egy likvidált várost vöröslő égaljjal a háttérben, fölötte kusza pedantériával elrendezett néhány felhő, csorba ollóval kivágva, amelyik szakítja a papírt. De ezek felhők és a város sem papírmasé, még ha annak látszik is. Az előtér gigantikusra méretezett síkság, beszórva mindenféle ronccsal, alkatrésszel és törmelékkel – gulliveri mozdulattal szétgereblyézett szemétdomb, verniszázs utáni végkiárusítás. A napok óta olvadó hólé lucskosra áztatta a földet, itt-ott fehérlő foltok, a kerék- és hernyótalpnyomok irányvesztett vonalakként keresztezik egymást. Akár egy elrontott szántóföld. S mégis nyugalom. Kis szél fúj, és olyan hangot hallat, mint a selyempapírba tekert fésűn a levegő. Mielőtt egy ilyen templomba belép az ember, előbb akaratlanul is megáll, s a géppisztolyt úgy engedi le a combja mellé, hogy a cső önsúlyától lefelé billenjen, ez biztos jele a belső és külső tűzszünetnek. Az enyhe terpeszállás is majdnem előírásos ilyenkor. A szembeszél bizonytalanul megkönnyeztet, de ami nedvességet kiprésel, azt mindjárt fel is szárítja, és kezdődhet újra az egész. A száradás helyén csípősen húzódik a bőr, de ez nagyon jól van így. Nem nyúlunk oda az ujjunkkal, hogy egy dörzsöléssel beavatkozzunk, hanem hagyjuk, és kitesszük magunkat még egy ilyen jelentéktelen érzet inzultálásának is. De hát most éppen ez a sikk, ez is hozzátartozik a tűrés és elviselés kis gyakorlataihoz. S már össze is mosódik, hogy hogyan kerültünk ide; a napok, az állomások, az észrevétlen átalakulás. A beöltözés. Ismétlem, beöltöztünk, kiléptünk valamiből, és beléptünk egy másik szerepbe, a zakóból a zubbonyba; s mért is áltatnánk magunkat, hogy a kincstári konfekció nem hagy nyomot rajtunk, egybevágólag. A laktanyába utaztunkkor egy pakli erősebb cigarettát vásároltunk, mint amilyet szívni szoktunk, s ez ugyan akkor még kényszer volt, a restiben nem volt más, de pár hét múlva már kívántuk is a kaparósabb, erősebb dohányt. Megszoktuk, hogy még egy ártatlan gombostűt is nagykalapáccsal verjünk a falba. A fertőzés, persze, felülről is jön, a hivatásosoktól és továbbszolgálóktól, akiknek már egy és más a vérébe ivódott (ugyan mibe is másba?) – viszont valamennyiünk számára világos, hogy a gyilkolás, amit elvárnak tőlünk, szükségszerűen teremti meg a maga kultikus hóbortjait. A cél és feladat nem akármilyen: a halált kell visszadobni az ellenfélnek, mint a teniszben a labdát. Egy ilyen játszmában minden átértékelődik; hiszen még a kevésbé kockázatosban is. Amíg nem tértünk át a gépesítésre, fagyasztásra és steril hullákra, minden valamirevaló háziasszony tudta, hogy nem ugyanarról van szó, ha a leölt tyúk vérét a földre hagyjuk fröcsögni vagy kopott bádogedénybe csurgatjuk – fehér porcelán edény helyett. A ceremónia nemcsak fertőtlenít, de arányosan el is osztja a felelősséget. A háborúkkal még nem tartunk ott, ahol a tyúkokkal, csupán kísérletezünk, de könnyen meglehet, hogy a holnapi hulláink nem is fognak emlékeztetni a mai szétroncsoltakra. Ki tudja, talán mosolyogni fognak egy rafinált sugárzás hatására, mint Szent Teréz az utolsó látomásában. Egyedül az nem képzelhető el, hogy mi – végrehajtók és beavatottak – valaha is lemondjunk az ilyen vagy olyan cinkos reflexeinkről, kollektivizált mániáinkról. Amire azért is van szükség, mert ha utánozzuk egymást, jobban elhisszük, hogy erősek vagyunk, s kevésbé foglalkozunk vele, hogy igazunk van-e vagy nincs. Egy nap például valamennyien fölfedezzük, hogy az indokolatlanul széles és durva derékszíj már-már öntudattal vállalt szabványmozdulatokra késztet bennünket: mintha segítene összetartani valamit, ami bármelyik pillanatban széteshet. Akár egy derekunkra csatolt mentőöv. Tetszés szerint csúsztathatjuk mögéje a négy ujjunkat vagy csak a nagyujjunkat, s egyszeribe az egész testtartásunk és személyiségünk statikája megváltozik. Olyan biztonságérzetre és fölényre tehetünk így szert, ami kizárólag a derékszíjon csüng, azon lóg. Igaz, hogy annak sincs más támasztéka, csak mi, vagyis primitív visszakapcsolásról van szó, ezt azonban mégsem így érezzük, mert a derékszíjnak a szemünkben már rég szimbólumértéke van, különb fedezete, mint a mi esendő személyünk. S a mentőöv meg is teszi a magáét, nem engedi, hogy azzá essünk szét, akik valójában vagyunk. Különös, hogy ennek a derékszíjjal összefogott statikának még a bordélyházakban is megvan a hatása; pedig ezek a lányok megérdemelnék, hogy az oltárt őrizzék: nekik a nívósabb hazugság is csak annyi, mint az olcsó. De mit tehetnek? Mi diktáljuk a tradíciót. A kis Répássynak a 4. szakaszból az a rögeszméje, hogy a szexmozdulatainkért és nemi fantáziánkért már nem lehet személyesen felelőssé tenni bennünket. Ez (ha csakugyan így igaz), valamivel későbbi fejlemény, már kint a hadtápterületen kerül szóba, még a nagy bevetés előtt, de már jó néhány hónappal a laktanyai bemelegítés után. Répássy megjegyzése közel jár a lázadáshoz, mert olyasmiben turkál, amit igyekszünk megóvni a kételytől. Azért a jó meleg két combért akkor is hálásnak kell lenni, ha az egész város ég, és mi éppen kimaradunk a támadásból. A lányok is csak nevetnek, amikor ilyesmiről érdeklődünk náluk. Az egyik műveltebb okosnak azért van egy észrevétele, ami ha lepereg is, napokra mégis szórakozottá tesz: „Tudod, úgy vagytok egyformák, ahogy azt a kézigránátot is dobáljátok. Abban nem nagyon lehet variálni.” Egy szexológus-etnográfus könyvében olvassuk később, hogy némely trópusi primitívek – ahol bozótos síkság az uralkodó táj – vadászó-gyűjtögető csatangolásaik közben úgy szeretkeznek, hogy a nő négykézlábra ereszkedik, a férfi fél térden a lándzsájára támaszkodik mögötte: így a sosem biztonságos tájat is szemmel tarthatja, akár vad közeledik, akár idegen törzsbeli. Mi persze azért rafináltabbak vagyunk ennél; meg pszichologizáltabban primitívek. Mondják a lányok, hogy amihez hozzányúlunk, azt mindjárt meg is szorítjuk, mintha másképp nem tudnánk felfogni, mi az. És ebben csakugyan van valami; itt lehet a nyitja a kaparósabb cigarettának is, a nagykalapácsnak meg a tűnek. Egyszerűen állandó a gyanakvás bennünk a dolgok tartóssága iránt. Márpedig ha a tartósságon és teherbíráson múlik a betervezett mulandóságunk késleltetése, nyilván célszerű a folyamatos ellenőrzés, a szüntelen kísérleti provokáció. Erre pedig kifogyhatatlan bőséggel állnak rendelkezésünkre az egyezményes mozdulatok, szavak, jópofaságba csomagolt trükkök. A jelzős kifejezéseket erősítő előtoldalék, például (hulla-jó, hulla-sovány stb.), kezdetben csupán egyike a szűkített szótár kulcsszavainak, még nincs mögöttes aurája, azt csak az első támadás után kapja meg, és magyarázkodás nélkül is élőbbé teszi az összefüggéseket. Mikor Bíró András csíkszeredai bajtársunk az egyik visszavonulás pergőtüzében ledől az árokszélre, és megnyitott derékszíja fölött kis párát felhőzve, menthetetlenül előtüremkednek a belei, annyiszor szól oda hozzánk, ahányan elkúszunk mellette: „Ne hagyjatok itt!” – majd páratlan lélekjelenléttel valaki cigarettát kapar elő, s meggyújtva a szájába dugja, a pokrócát a nyaka alá: „Szídd, öregfiú, amíg visszajövünk!” Mindez úgy jön elő később, már nyugodtabb körülmények között, mint az elcsépelt „hullára szívta magát” kifejezés cinkosan új ziccertöbblete. Mint ahogy egy érzelmesebb szó vagy kitárulkozás sem képzelhető el a hát- és mellbevágással rokon ellensúlyok nélkül; ugyanis még mindig jobb, ha mi siklatjuk ki a hangnemet, és nem más. Éber elővágásokkal igyekszünk megóvni néhány törékeny relikviát. S közben irigyeljük a csizmásokat, mi, a bakancsosok. Az új „statikát”, ami a derékszíjon csak „lóg”, igazában a csizma alapozza meg: mozgásunkat egy élő tank, élő erőd tempós rendíthetetlenségével ruházza fel. A csizmában elordított vezényszó érvényesebb, mintha ugyanazt bakancsban ordítjuk. Csizmában még az arcél is nemesebb, elszántabb; a végzet partnerévé tesz, a bakancs inkább csak szívós-szótlan játékszerré. S amit a két magatartás sugall, nem is vegyíthető sikerrel. Durva fölcserélésük pedig egyszerűen rossz vicc, stíluszagyválás, és még olyan gyanút is kelthet, hogy egyszerre akarja mind a két kaszt normáit nevetségessé tenni. Az ilyen kis árulásokkal persze nem foglalkozik a haditörvényszék, bár az se veszélytelen, ha a latrinák kaszinózói, a lövészárkok zsugázói hoznak hallgatólagos ítéletet. Nincs ezekben az ítéletekben semmi látványos, többnyire csak annyi az egész, mint egy kattanás, és az áldozat körül jól záró csendövezet alakul ki; s a halála is úgy könyvelődik el, mint nem meglepő fordulat. Mi, bakancsosok egyébként a csajkánkat is másképp rakjuk magunk elé. Szeretjük – vagy netán illendőnek is érezzük? – fél karral körbe keríteni, körbe bástyázni, akár a térdünkön vagy valamilyen alkalmatosságon – mintegy a hallgatólagosan szentesített „rangunk” mozdulatjelvényeként. Nem mintha tartanánk tőle, hogy elveszik; ez értelmetlen büntetés lenne, s mi nem ilyesmire vagyunk kiszemelve, hanem arra, hogy személyes méltóságunk és magabiztosságunk lehetőleg félárbocon lengedezzen. Mozdulatunk a nélkülözhetetlen töltelék páriák maradék erőfeszítése: legalább a félkar félszeg „bástyájával” jelezni – s legalább a csajkakanalazás idejére –, hogy bár tisztában vagyunk a kollektív árfolyamunkkal, van még emlékünk róla, hogy mi jár ki és mikor, még egy állatnak is a személyes háborítatlanságból. A kenyér komótos és művészi farigcsálása lemezvékony szeletekre szintén idetartozna; de hadd ne említsük. Ez az előírásos-szertartásos művelet túlságosan is gyakorlatias, és nélkülöz minden hóbortot. Az az egyszerű tapasztalat magyarázza, hogy így tovább tart a kenyér, s a lassúbb és többszöri rágó-pempősítő szájmozgás több nyálat termel – a több lenyelt nyál pedig nagyobb jóllakottságérzés. De ez különben is inkább fogolytáborbeli tapasztalat, ami nem mindig és nem mindenütt korlátozódik a háború idejére, a béke kivételes színfoltja is lehet. S az végül is elkövetkezik, mondják – a béke –, ami majd nevetségessé teszi az idejétmúlt divatképeket, átfesti őket, s csak az ismer rájuk a smink alatt, aki a régieket is ismerte.