Anti-Machiavelli

Szerző zavarban van, hogy kinek ajánlja művét. Azoknak-e, akiknek gyűlöletére annyi hiábavaló erőt pazaroltak, vagy azoknak, akiknek elhallgattatására annyi eredménytelen kísérlet történt.

Tapasztaljuk, hogy a történelem nem kíván állást foglalni olyan ügyben, amelyben kedvét leli. Tőlünk is távol áll, hogy fejedelmek és alattvalók játszmájának megítélésére vállalkozzunk. Ugyanis ki ítélhetné meg helyesen, hogy ötszáz vagy ötezer alattvaló meggyilkolása gyorsítja-e meg az egyetemes előrehaladást – vagy egyetlen, esetleg több fejedelem elpusztítása?

Szándékosan említünk ilyen kis mennyiségeket, hogy közvetlenebb és megfoghatóbb képet alkothassunk. Úgy véljük, ötszáz vagy ötezer alattvaló egyenkénti meggyilkolása még innen van azon, amit képzeletünk fáradság nélkül követni tud. A még tömegesebb emberirtás esetét nem szükséges külön említeni, mert egy bizonyos határon túl úgyis egyszerűsítünk. Az egyenkénti, egyhangú számbavétel helyett inkább csoportokat, nagyobb egységeket igyekszünk elképzelni. S nem is védekezésül, csupán a metrikus ésszerűsítés szenvedélyétől hajtva. Ami pedig metrikusan helyénvaló, az tankönyveink tanúsága szerint kellőképpen igazolva van. Ugyanígy – vagy éppen ehhez képest – a fejedelem és hívei elpusztításának elképzelése sem okozhat nehézséget. Főképp ha megfelelő bátorságra teszünk szert, és sikerül megértenünk, hogy meggyilkolásukkal valójában a további gyilkosságok jogossága ellen tiltakozunk. Persze lehetnek, sőt voltak fejedelmek, akik maguk is hasonló reménykedéssel követték el, amit elkövettek, azaz a tömeges gyilkosságokat; s mintegy a jövőnek engedték át az ártatlan boldogságot, beleértve a megbocsátást, amire még mindig nem vagyunk méltóak. Amiből az is kitetszik, hogy a remény nem válogatós, és bárkivel hajlandó megosztani magát.

Sok fejedelem azonban eleve lemond erről a reményről, és a jövőt sem tudja másképp elképzelni, mint a jelennek – bár fejlettebb, de – hasonló változatát…

(Szerző egy másik, pár mondatos töredékben világossá teszi a mű célját.)

…ez a gondolat (tudniillik gyilkossággal elejét venni a további gyilkosságoknak) – mint a valamennyiünket jellemző gondolkodás gyümölcse – fejedelmeknek és alattvalóknak mindenkor közös elképzelése tudott lenni. S ez kétségkívül megindító bizonyítéka egy olyan gyengeségnek, ami hóhért és áldozatot, fejedelmet és alattvalót testvéri módon összeköt. Mégis, újólag hangsúlyozni szeretnénk: ezúttal valóban nem kívánjuk sem kutatni, sem megítélni a pusztulás és pusztítás értelmét. Csupán szerény kézikönyvet szeretnénk adni arról az alattvalói magatartásról, ami eszményi tökéletességében önmagát múlja felül…

(Az alábbi részlet szintén a mű elejéről való, s a következő címet viseli: Tévedés-e vagy igazság, hogy alattvalók vagyunk? Ez a szöveg némiképp más hangvételű, amiből arra következtethetünk, hogy a pamflet nem vérbeli pamfletíró tollából való. Bizonyára váltakozott benne az irónia és a durva nevetségessé tenni akarás a szerző filozofikusabb, szabadabb gondolkodású hívőt sejtető okoskodásaival. Könyvét ostornak szánhatta, de csattogtatni nem kellőképpen tudta. Számunkra abból a szempontból is érdekes, hogy az érvelés kissé skolasztikus finomkodásain miként üt át itt-ott a már-már modern értelemben vett elegancia, szellemesség. Erre különben az említett disszertáció is utal.)

Alattvalónak lenni sem nem ajándék, sem nem büntetés. Alattvalónak lenni: állapot. A dolog természetéből következik, hogy azok is alattvalók, akik magukat nem annak hiszik, hanem másnak. Például fejedelemnek vagy köztársaság fejének. A különbség csak annyi, hogy akik őtőlük függnek – még ha ez kényelmetlen is –, hozzájuk hasonló lények; Akitől viszont ők is függnek, Az nem hasonlítható hozzájuk. Minthogy azonban ez az állítás sem nem igazolható, sem nem cáfolható azon közönséges és véges módon, ahogy minden egyebet igazolni és cáfolni szoktunk – így tárgya sem lesz jelen kis munkánknak.

Mégis, döntő jelentőségű a tévedés, hogy mások is lehetünk, mint alattvalók. Másképp hogyan találtuk volna fel a hatalmat és a hatalom jogosságát? Ha elfogadjuk, hogy mindenki alattvaló, vagyis egymáshoz hasonló, önként kiszolgáltatjuk magunkat Valakinek, aki nem hasonlítható hozzánk. Könnyű belátni, hogy ez olyan gyengeség, aminél sokkal erősebbek is vagyunk. Ugyanis ha ki tudjuk találni a hatalmat, bizonyára el is tudjuk viselni. Hogy mindez jó-e vagy rossz, eltörpül annak fontossága mellett, hogy ne mutatkozzunk kevésbé erősnek – mind a tűrésben, mind a parancsolásban –, mint amilyenek vagyunk. Mivel ha a tűrésben mutatkozunk gyengének, megfosztjuk magunkat attól, hogy a lehető legeszményibb erőfeszítéssel még sokkal inkább alattvalók legyünk, mint amilyenre éppen kényszerítve vagyunk. Megfosztjuk magunkat az önmagunk felülmúlásától. Következésképp a fejedelem számára sem tesszük lehetővé, hogy a parancsolásban olyan erőt és keménységet tanúsítson, ami mind jobban késztet bennünket önmagunk felülmúlására az alattvalóságban. Továbbá nekünk is kötelességünk és érdekünk, hogy a fejedelem azzá lehessen – legalábbis közöttünk –, aki valójában ő, mert ha engedjük, hogy mind hasonlóbb legyen hozzánk, e világi alattvalóságunk méltósága olyan értelemben is gyengülhet, mintha magát az alattvalóságot akarnánk kétségbe vonni, ama emelkedett vonatkozásban, miszerint az mindenképpen állapot, és nem más…

(A kompilációs kézirat, mintegy visszautalva – s meglehetősen indokolatlanul – itt idézi a szerző következő mondatát:)

…Balgaság volna hinni, hogy fejedelem és alattvaló között nincs testvéri érzület. Szüntelen vágy él bennük, hogy azt kívánják egymásnak, amit a másik kíván nekik…

(Majd más szövegek közé ékelve, a következőket olvassuk:)

…igaz viszont, hogy mindez nálunk nagyobb elméknek sem sikerült. De ha csak arra gondolunk, hogy a vérengzések vagy a némileg tartózkodóbb zsarnokságok története nélkül milyen szegényes volna művészetünk, mennyire üres a jövőről való ábrándozásunk, amibe minden jóravaló alattvaló a jelen ellentétét vetíti bele, mégsem mondva le róla, hogy eszményi módon szolgálja a szolgaságát; és hogy – igen! – milyen öncélúak lennének az eszményeink, milyen megengedhetetlenül petyhüdtek a szándékaink…

(Nem ismerve a pamflet felépítését, kellő biztonsággal nem tudjuk megítélni, hogy az alábbi töredék milyen gondolatsort folytat. Mindenesetre, a címet – Röviden a köztársaságok alattvalóiról – alcímnek vehetjük.)

A különböző típusú köztársaságok alattvalóival ezúttal nem foglalkozunk, mégpedig négy okból:

1. Nem ismerünk köztársaságot, amelyet belső vagy külső erőszakkal ne lehetne úgy fejedelemséggé tenni, hogy a köztársaság hibáit – ugyanazok az alattvalók – egy idő múlva önként be ne látnák;

2. a köztársaságok alattvalói hajlamosak hinni, hogy valójában nem alattvalók, illetve amennyiben mégis, akkor is önszántukból. Ez – mint láttuk – minden vonatkozásban öntévesztés, méghozzá gyermekes módon az. Sőt mondhatjuk, hogy a köztársaságok bűnös ámítása. Az ilyen alattvalók úgy tesznek, mintha olyasmit vállalnának önként, aminek úgyis eleve birtokában vannak – tudniillik eredendő alattvalói minőségüknek. És még meg is toldják azzal, hogy látványosan maguk osztják ki magukra, meg se várva, nem is igényelve, hogy más ossza ki rájuk. Amivel pedig épp arra lenne módjuk folyamatosan emlékezni és emlékeztetni – tudniillik a szükséges tűrés és alázat gyakorlása által –, ami a legvalóbb igazság. Mi más ez, ha nem öntévesztés és erőt fitogtató gyávaság? Az álszabadság talmi aprópénzére váltják fel az egyáltalán lehetséges szabadságot;

3. a köztársaság alattvalójának álszabadsága érthető módon csak álértéket teremthet, bármennyire vonzóak is azok, s a függőségük, szolgaságuk tetszetősebb. Ezzel szemben a fejedelem alattvalói nem is teremthetnek mást, csak igazi értéket, mivel függőségük és szolgaságuk is igazi, még ha mulandó szempontból nézve nem is nevezhető vonzónak vagy tetszetősnek. Hamisból hamis, igazból igaz születik, ez könnyen belátható. Ugyanis nyilvánvaló, hogy amit általános érvényűnek kell minősíteni, az nem lehet hamis, csakis igaz;

4. ha mindez még mindig nem indokolná eléggé, hogy miért nem a köztársaság alattvalóival foglalkozunk az általános érvényesség igényével, van még egy indokunk tartalékban, mégpedig ez: a köztársaság alattvalói – éppen az álszabadság hamissága miatt és biztatására – túlságosan is különböznek egymástól, jobban mondva, igyekeznek különbözőnek látszani; így kevésbé alkalmasak rá, hogy bármiféle általános érvényesség példái legyenek. Ők a mindenkori veszedelmes kivétel, akikkel szemben… (E helyen megszakad az idézet a kéziratban; a disszertáció írójának feltételezése szerint egy köztársaság-érzelmű hajdani olvasó csonkította meg a szöveget.)

(Egy másik szövegtöredék a Mi az alattvaló kötelessége a hadsereggel szemben? című fejezetből való.)

…Az alattvalónak nem szabad másra gondolnia, másra törekednie, csak arra, hogy a lehető leglelkiismeretesebben hajtson végre minden parancsot, utasítást, mégpedig olyan pontossággal, hogy az túlszárnyalja a fejedelem legvérmesebb reményeit. Ily módon előállhat az a kívánatos helyzet, hogy míg egyfelől a legkomolyabb parancs és utasítás – a végrehajtás már-már magát bénító tökélye révén – a komolyságot a komolytalannal, a hasznosat a haszontalannal képes összekovácsolni; másfelől – épp e tökély következtében – megközelíthető ama ideális végállapot, amikor az alattvaló már nem képes még alattvalóbb s a fejedelem még fejedelmebb lenni. S már nem tud semmi sem úgy történni, hogy valóban történjen is, mert történés nélkül is ugyanaz a helyzet, mintha ez vagy az megtörténne. A fejedelem fokozhatatlanul fejedelem, az alattvaló ugyanígy – és ennyi elég is. Nincs se több, se jobb vagy más.

Mindez annyira fontos, hogy annak is törődni kell vele, aki feltehetőleg a győztes oldalán fog állni; s netán majd úgy érzi, hogy bár ő is alattvaló, a legyőzöttek közé tartozók még inkább azok. Csakhogy a győzelem megtartása érdekében gyakran azoknak is keményebb sors jut, akik a győzelmet kivívták. Sőt megeshetik, hogy a legyőzött fejedelem alattvalói járnak viszonylag jobban. Ennek oka az, hogy a legyőzött fél alattvalóinak biztosított új alattvalói helyzet a győztes fejedelemben a küldetés érzését képes kelteni. Ezt pedig úgy tudja a leglátványosabban igazolni, ha saját alattvalóit még példamutatóbb tűrésre, ha kell, nélkülözésre és szenvedésre kényszeríti rá, s így küldetése súlyát és felelősségét az őket megillető módon érezteti és osztja meg velük…

(A folytatás még mindig ugyanabból a fejezetből való.)

Sok példa van rá, hogy bizonyos népek, vagyis alattvalók többet gondolnak az élvezetekre, mint arra, hogy a fegyverek komolyságát kössék össze a komolytalannal, hasznukat a haszontalannal. Az ilyen alattvalók előbb-utóbb kivétel nélkül elvesztik tetszetősebb függőségüket, szolgaságukat – ha korábban abban volt részük. Legyőzetnek egy igazabb fejedelem által, és lelkük széthasadozottságával fognak tépődni régi és új szolgaságuk között: nem felejtve az egyiket, mely becsapta őket, s nem érezvén jól magukat a másikban, mely nem emlékeztet a korábbira. Viszont nincs mit elveszítsen, aki közönséges, nem tetszetős alattvalóságban él. Módja sincs rá, hogy élvezetekre gondoljon, és olyasmit kockáztasson, aminek úgysincs birtokában. Csupán életét veszítheti, mi kétségkívül veszteségérzéssel jár, noha nem olyan hosszan tartóan, mint a tetszetős szolgaság elvesztése. És mi elviselhetőbb vajon… (Az idézet itt újólag megszakad, de a kéziraton nincs külső nyom, hogy csonkításról lenne szó; valószínűleg a kompiláció szerzője ejtette el a gondolatot, s nem folytatta az idézetet.)

(Utolsó töredékünk sajátos bepillantást enged a pamflet irónia és kétségbeesett didaktika közt ingadozó szemléletvilágába.)

…amit a viselkedés e művészetének elhanyagolása okozhat. E művészet ismeretében viszont úgy és olyan alattvalóvá lehet lenni, hogy a fejedelem legalábbis kényelmetlenül érezze magát; és az alattvaló se érezze úgy, hogy nincs semmi lehetősége a helyzet befolyásolására. A józan alattvaló számára ugyanis sosem az a cél, hogy olyan hősiességbe ártsa magát, ami a fejedelem végső fölényét fölösen igazolja. Ellenkezőleg. Olyan kiszolgáltatottságot kell következetesen kidomborítania, ami a fejedelemben – már-már fokozhatatlan hatalma birtokában – bizonyos vágyat ébreszthet a szolgaság-alattvalóság érzülete után. Olyan állapot után, ami újabb teret biztosíthat még ki nem próbált cselekvései számára. A józan alattvaló így kényszeríti ki a maga tetszetősebb szolgaságát. Csakhogy ez merőben más tetszetősség, mint amilyenről a köztársasági alattvalók esetében megemlékezhetünk: amaz a tűrés, engedelmesség és szenvedés ünnepi gyümölcse – emez a mindennapos önbecsapás semmit érő vackorja, mely úton-útfélen hever. És hovatovább elmondhatjuk azt is, hogy ebben az esetben a fejedelem oly módon kénytelen a maga titkos szenvedélyének hódolni, miszerint legrettenetesebb parancsaival olyan alattvalói státust aranyoz be, amit netán már a maga számára sem tekint elviselhetetlennek…

1978