Céline ürügyén

Talán igazságtalan és kiábrándító, hogy egy mű értéke s az alkotó erkölcsi minősége nem esik egybe (néha még nem is párhuzamosítható a kettő) – de legalább annyira megnyugtató is. Egy jó mű minden szálat felhasznál, hogy a világba és az alkotóba horgonyozza magát, és még sincs semmire tekintettel; s ez már önmagában olyan nagyszabású ön- és mindent felülmúlás, ami reményre jogosít. Igazolja az örvendetes tényt, hogy nem (unalmas) üvegház vagyunk, hanem izgalmas trágya. Maurice Sachs Le Sabbat-járól írta a háború után a Figaro kritikusa: Sachsot megvethetjük mint embert, de ahhoz nincs jogunk, hogy a Sabbat-ot leemeljük a remekművek polcáról. (Sachs zsidóként a németek szolgálatába állt, SS-tiszt lett, működésének legsötétebb részletei nem is igen nyomozhatók ki; az inkább, hogy végül maga az SS végzett vele.) Egy ilyen szemléletnek, mint a francia kritikusé, nálunk nincs hagyománya. Kétségkívül az is szükségeltetik hozzá, hogy egy kultúra természeti képződményként kezelje, s annak is tekintse magát; és nem kicsikart eredménynek, amelyről folyton le kell fújni (noha változó indulatokkal) egy bizonyos port. A természetnek nem jut eszébe ilyen porolgatás. Céline hasonló eset, csak sokkal nagyobb szabású. A két háború közti irodalom egyik legmagánosabb, legmaradandóbb prózaírója. Főműve (Utazás az éjszaka mélyére) érthetetlenül nagy késéssel most került nálunk újra piacra. (Háború előtti kiadása már rég hozzáférhetetlen volt.) A késés, persze, mégis érthető; a fent említett hagyomány hiánya az ok. Ha jobban időben érkezik – és a fordítás valamennyire is közel tudna férkőzni Céline nyelvrétegeihez; talán (?) Tersánszky áradó, csiszolt-pongyola, argót klasszicizáló, hökkentő-pimasz nyelvi ízeiből lehetett volna kiindulni, persze csak trambulinként, mert világuk végül is összevethetetlen, a két égbolt és kedély csillagközi különbözősége okán – mégis, ha előbb kerül bele a háború utáni prózánk vérkeringésébe mint ütköztető anyag: talán mentesülünk néhány erősen átmeneti-divatos áramlat és stílus vidékies túlburjánzásától. Céline-é a hiányzó nagyepikánk hangvételét bátoríthatta volna. Olyanét, amely egyidejűleg van tisztában a nagyepika modern „lehetetlenségével” (rámába illeszthető tabló a minden irányba szökésre kész mikromozzanatok, az élet és a lét elemi részecskéinek nyugtalan-anarchikus együtteséről?) – másrészt mégis képes rá, hogy belevesse magát az elemek szétrajzásába, a folytonos szétrajzás állapotába, s folyton menetközben és nem mindentudóan előlegezve: megteremtse az éppen lehetséges epikus kohéziót, a törékeny alkalmi tablót, az egymásra következő széthullás-fázisok együttesét – mint a valóban nagy mesék, mítoszok. S ami végül mégis kiad valami végletesen nem-alkalmit, végletesen végletest. A Száz év magány ennek egyik csúcsa. S bár első pillanatra hökkentő, a két regény rokon. Mindazzal a különbséggel együtt, ami Dél-Amerika és Európa közt eltüntethetetlen különbség – a gondolatkapcsolások logikája, a képzelet, az érzelmek, indulatok, a hit és hiszékenység, a célok és nosztalgiák stb. vonatkozásában. Mai prózánknak nem erre volna életmentően szüksége? (Ezt érzi jól, és nyújt sokkal többet, mint ígéretet Nádas Péter Egy családregény vége című, most megjelent regényében.) A részanalízisek és a részszókimondás után – ami sajátos viszonyok között történelmi-politikai kényszerítettség is lehet – nem a „megválaszolhatatlan” több és egész lehet már csak a tét? Nemzeti (és újra emberré) ébredésünk kora teremtett ugyan mitológiát, nekünk nem múlóan szépet; mégis elszomorítóan elkésettet – még ha szükséges lépcsőfok volt is. Erőfeszítése: kivételes zseniké, akik téglahordásra rendelik ki magukat, holott tudják is közben, hogy már nem a tégla az igazán időszerű. Érlelődik ma is az igény valamiféle „mitológiára” (bár már nem gondolhatunk olyanra, mint a Rózsa Sándor; és – noha fájó, de vitrinbe hátráló örökérték – olyanra sem, mint az Erdély…). A mi lehetséges mitológiateremtésünk ma csak az egyetemesbe szőtt irónia és kíméletlen megértés magunkra alkalmazott ellenpróbájának a körképe lehet. Céline mai európaiul nagy ebben. A maga módján. Tablója swifti könyörtelenségű és kérlelhetelen – a negatív észrevételekben. Az abszurddal szembeszegülő érzelmi töltésből mit sem ad. Nem megvált, meg sem kísérli. Víz alá nyom, hogy netán – a levegő fogytán – magunk lökjük fel magunkat.

Nos, ez a Céline a német megszállás idején elítélendően viselkedett; perbe fogták; s a franciáknál csakugyan szokatlan késéssel került újra az érdeklődés és az újraértékelés középpontjába. A Les Nouvelles Littéraires nemrég interjút közölt François Gibault ügyvéddel (a Ben Barka-ügy védőügyvédje volt különben), aki az írói hagyaték jogi védelmét látja el; s beleásván magát a „Céline-ügybe”, bizalmas leveleket, iratokat is áttanulmányozva, életrajzot írt Céline-ről. A könyv még nem került a kezembe; az interjú pedig nem az életmű, csak az „ügy” szempontjából lehet érdekes számunkra; olyan vonatkozásban tudniillik, hogy a mi hasonló „ügyeink” sulykot elvető elintézésével vagy éppen elhallgatott motívumaival szembesíthet. Gibault nem védeni akarja Céline-t, hanem nyomozni benne és utána; az igazság után. Talál olyan új adatokat, amelyek sötétítik a Céline-képet, mások pozitív értelemben helyesbítik. Az élő ember pszichológiai portréja izgatja. Ki az az ember (beleszámítva a műveiben adott eligazítást), akit a napi siker és karrier nem érdekelt, magával alig törődött, az egyik párizsi külváros szegényeinek ingyenorvosa volt (kitűnő könyvet írt Semmelweisről); akit a bizalmas iratok nyomán, a saját belső ellentéteitől még szétszaggatottabbnak, kétértelműnek, magányosnak, társulásra alkalmatlannak, vonzónak, furcsán vidámnak, képzeletgazdagnak, ösztönösnek lát Gibault; aki az özvegy felvilágosítása szerint irtózott a nyilvánosságtól, s attól, hogy az intimitásaival foglalkozzanak; aki folytonosan szorongásban élt, s állandóan katasztrófát érzett Európa és a világ levegőjében; aki mély szánalommal volt az egyes emberek iránt, ugyanakkor izgága kíváncsisággal mindenütt szimatolt, ahol történt valami; aki végletes hangú leveleket írt a megszállás idején a szerkesztőségeknek, de cikket soha, a rádió számára sem, és nem fejtett ki semmilyen közvetlen politikai tevékenységet – megnyilatkozásai viszont kétségkívül antiszemiták (gyermekkorból hozott imago-antiszemitizmus; az apja szenvedélyes antidreyfusista volt), s bár kétértelműen, de csodálta a német „dinamizmust”. Így az ügyvéd és az özvegy. A fenti tények igazságának a mértéke – végül is – a franciákra tartozik; a tisztázás. Így az is, hogy mért nem a Büntetőtörvénykönyv 75. cikkelye („egyetértés az ellenséggel”) alapján ítélték el, hanem a 83. alapján („az állam védelme szempontjából káros természetű cselekedetek”); s hogy az ügy jogi megalapozottsága valóban gyenge volt-e, mint az ügyvéd állítja.

Az interjúszövegből – hogy hazai tájra térjek – az elemi szorongást, a jogos katasztrófa-előérzetet emelném ki; s próbálom elképzelni Céline-t, a franciát, aki ezúttal nem az emberiségre, az emberi állapotokra kivetítve, hanem speciális érzelmi-értelmi elfogultsággal – lázmérője korának. S mint számos más irodalom, a miénk sem volt mentes ettől a képlettől. Az ország, a haza, a saját társadalom túlságosan is sokkoló ismerete és féltése – majd az okkeresés bűnbakkereséssé torzulása – némiképp hasonló ítélet- és előrejelzés-bicsaklást okozott sokaknál; vagy legalábbis bele- és feléje szédülést. Legfeltűnőbben Erdélyinél, Sinkánál (hogy csak méltó értékekre hivatkozzunk); publicisztikában többeknél.

Mindennek majdnem negyven éve, tehát bőven történelem már; csupán a tanulság nem öregszik. Még akkor sem, ha a Giono-féle drámai tézisre gondolunk: „jobb térdre esve életben maradni, mint állva meghalni” – aminek legalább annyira van realizmusa, mint nincs; tudniillik nemzeti méretekben ezt a realizmust a történelem korántsem egyértelműen garantálja. Ha meg az író tesz kísérletet rá – legyen bármilyen erkölcsi érintettségről is szó –, alig kerülheti el a tragikus kétértelműséget. Ugyanis ha a feloldhatatlannak látszó (és jórészt valóban feloldhatatlan) kérdéseket nem feltétlenül a történelmi pillanat igényelte, kockázatos egyértelműség taktikájával érezzük helyesnek felvetni, hanem inkább a csak magunkra koncentrálás realizmusa, illetve a hipertrófiás magunkféltése nézőszögéből – ennek gyakorlatilag mindig az a következménye, hogy másodrendűvé halványítja a kirekesztéstől mentes etikai normákat. A hipertrófiás magunkféltésnek feddhetetlen dokumentuma Németh Debreceni Káté-ja (a személyes katasztrófa-előérzet nemzetre való kivetítése). Egy egész nemzedéket szuggerált, beleértve főképp az enyémet; bár visszatekintve – és ez az eszméltetően szomorú –, legnemesebb szándéka ellenére sem a bekövetkező történelmi korszakhoz adott valóban reális, belső kalauzt – ami célja volt. Talán ez is – vagyis mindez – az egyik oka, hogy még a legjobbak szépirodalmából is inkább hiányzik, mint benne van a világháborús problémakört minden összetevőjével tisztázó, a „kényes” vonatkozásokat nem megkerülő, önkritikus-tárgyilagos feldolgozás és megemésztés. (Ami Bibó idevágó, történelmi előzményeket is megvilágosító tanulmányaiban megszületett, az maradt ki a prózánkból – hasonló maradandósággal, eszmei-erkölcsi végiggondoltsággal.) Másrészt: hogy egy adott történelmi pillanatban a csak magunkra koncentrálás mennyire visszahúzó, igazságtalan, abszurd és torzító lehet – jó példa rá egy ellenkező előjelű, durva bicsaklás. Némethet 45 után – Parlamentben elhangzott követelés volt – mint nemzeti bűnöst a legvégsőnek is ki akarta volna tenni egy képviselő, nyilván azoknak a nevében, akik a koncentrációs táborbeli élményeikről csak maguk írhattak volna közvetlenül. Bár a legalizált pokol e vetületéről – mert volna bőven más is, és az áldozatok egyetemes testvériségénél nincs erősebb –, már akkor, az adott történelmi pillanatban, emlékezetesebb és egyértelműbb jelzéseket adhattunk volna. Még ha számításba vesszük is a politikai tehetetlenség „ránk kiosztott” konkrétumait, melyeket a történészek csak most kezdenek és tudnak nyilvánosságra hozni – (lásd, például, az Új Írás 1977/5. és 6. számában megjelent, Juhász Gyula Az üszkös pillanat című tanulmányának témánként érintő adatait).

Reflexeink – úgy látszik – mindannyiunknál rokon természetű bicsaklásokra hajlamosak. Helyesbítés? Legyünk kérlelhetetlenek a tisztázás, szókimondás igényében; ha nem több érdemeltetik.

Ennyit Céline ürügyén.

 

1959-ben, három évvel Céline halála előtt, S. Brissaud beszélgetést folytatott az íróval. Nem tudok róla, hogy nálunk közölték volna – megérdemli, hogy rögtönözve ide fordítsam egy részét. Kíméletlen szondázás mindkét fél részéről; a kérdések éppúgy, mint a viviszekciós válaszok.

 

„»Hogyan fedezte fel a természetet?«

– A temetőben, hogy megnézzem nagyanyám sírját, amikor meghalt. A temetőben, aztán Louvain parkjaiban, mert ez volt az én iskolám. Szóval… látja… ez volt az iskolám.

»Az emberi szenvedés érdekli Önt, vagy a betegség?«

– Eh, nem az emberi szenvedés. Azt mondom: ha szenved az ember, még gonoszabb lesz, mint különben. Megbosszulja magát, és ez a bosszú nem büntetés. Aztán jól érzi magát. Kész! Nagyon helyes! És ha jobban megy neki? Eh!

»Kik azok az írók, akiket közel érez magához, és akiket egyáltalán nem?«

– Az írók? Csak azok érdekelnek, akiknek stílusuk van; akinek nincs, az nem érdekel. S az ritka dolog, uram, a stílus, az nagyon ritka. Történetek, azzal tele van az utca: mindenütt abba botlok, tele velük a rendőrség, a büntetőtörvényszék, az egész életünk. Mindenkinek van története, millió történet… Egy író? Eh, uram. Nemzedékenként egy, kettő vagy három, ha akad. Millió író van, a hangjuk meg, mint a silány zűrzavar… Dorombolják a mondatokat, ismételgetik, amit más mondott. Választanak egy történetet, egy jó történetet, aztán elmesélik. Ez, ami nem érdekel. Én, ugye, dobtam az íróságot, hogy krónikás legyek. Nekem az asztalon a bőröm, és ne felejtse el, hogy a legnagyobb inspirátor a halál. Ha a bőr nincs az asztalon, nincs semmid. Fizetni kell! Ha meg csak olcsón teszed, még inkább elrontod. Nos, uram, ilyen olcsó íróink vannak. Pillanatnyilag nincs is más. És ami olcsó, az olcsó.

»Mi az Ön legotthonosabb érzése? A gyűlölet? A megvetés? Az undor? A szerelem? Vagy inkább a barátság?«

– A munka. Azért vagyok itt, hogy dolgozzam. Ugye, ahogy Descartes mondta, »nincs nagyobb tehetségem, mint másoknak, csak a módszerem jobb«. Nekem is csak a módszerem van, megragadni a tárgyat, aztán aprólékosan kidolgozni. S akkor már csak a tárgy számít. Mondjuk, ez a készülék itt, ez a fényképezőgép maga előtt. Remélem, nagyszerű. Mindenekelőtt az a derék ember, aki csinálta, akinek talán kellemetlenségei voltak. Lehet, hogy felszarvazták, lehet, hogy pederaszta volt. Vagy szőke volt gyermekkorában. Androgin is lehetett. Esetleg a torka fájt, nem tudom. De a készüléke működik. És ezt kell nézni, nem? A derék ember, aki csinálta, nem érdekel. Untatnak a kis regényírócskák. A görög civilizáció piti utánzásának a hibáját értse meg; hogy csak mindent gyorsan! Egy kuplénál, ott még elmegy: »Még egyet. Na, gyerünk, még egyet, még egyet!« És ez rendben is. Ért engem, ugye? Egy tízperces valami, szóval az újdonságok – hát, ezek ötszáz éves dolgok, ezeréves dolgok.

»Szenved attól, ha arra gondol, hogy bizonyos emberek rosszat mondanak, gondolnak vagy tesznek?«

– Á, nem. Tőlem akármit. Engem nem érdekelnek az emberek, engem a dolgok érdekelnek.

»Gondol ön a szerelemre?«

– Ha úgy vesszük az életet mint szórakozást, persze, mindenekelőtt a szerelemre, és minden közönségességével együtt. De én, például, nem szeretem a közönségeset és a durvát. Vagyis azt akarom ezzel mondani, hogy egy börtön szerintem megkülönböztetett hely, mert ott szenved az ember, de mondjuk egy ünnep Neuillyben már nagyon közönséges dolog, mert ott mulat. Ez már így van, ilyen az emberi helyzet.

»Gondolja, hogy a helyzetünk rosszul alakul?«

– Ha az emberek nem akarnak háborúba menni, az nagyon egyszerű – azt mondják: »Nem megyek.« De vágynak is meghalni, dolgozik bennük a vágy, embergyűlölet van az emberben… S ha még ápolják is magukban ezt az érzést, ha szeretik, akkor ez a pusztulás vágya. Montluc, IV. Henrik marsallja mondta: ön, Felség, és a kapitányok vezetik halálba az embereket. Mert, ugye, a háború más dolog…

»Ha ebben a pillanatban kellene meghalnia, mi lenne az utolsó gondolata?«

– Mi? Viszontlátásra és köszönöm! És ennyi elég is. Nem akarok ugyan semmi rosszat önnek, de istenemre, inkább foglalkozzon magával, én magammal nemigen foglalkozom. Belőlem hiányzik az egoizmus, ami elég ritka. A világ tele van vele…”

 

Céline már biológiai létében is sarokba szorítva van jelen ebben a beszélgetésben. Ettől ellenszenves a kérdező, de ettől szorongatóan izgalmas is a párbeszéd; ahogy nem adja meg magát Céline, s ahogy mégis átadja magát annak, ami úgyis körbekerítette. Nem mondható, hogy a szokott értelemben vonzó a kép, amelyet nyújt magáról, sőt; de kisejlik egy nagyszabásúan ellentmondásos alkat autonómiája. Helyenként úgy tűnik, hogy közöny van benne az emberek iránt; és szemellenzősen olvasva, az Utazás az éjszaka mélyére is ezt erősítheti. A regény helyes olvasata azonban az, ha a kiábrándító és reménytelen tények e páratlan gyűjteménye mögött az életrajz valóságos orvosát sem veszítjük szem elől, az önkéntes szolgálat mániákusát – mintegy ellensúlyaként annak, hogy mindennek a tisztátalan hátterét is képes, tehát kénytelen látni. A német irodalomban némiképp Benn a hasonló alkat, mint a kor ugyanazon kritikus határán egyensúlyozó költő-megfigyelő. Céline valóságos orvosalakját különben tanulsággal vethetjük össze a Pestis Rieux doktorával. Rieux objektív humanista, rejtett romantikus hittel. Céline annyira szélesre nyitott blendével pásztázza az emberi nyomorúságot, hogy mindenki, minden oldalról igazolást kereshet (és találhat is) benne. Hogy ez a veszélyesebb? Nem; ez a legkétségbeesettebb. S jobb, ha milliók helyett egyvalaki esik kétségbe, totálisan.