A rom

A rom helyén – vegyük az egyszerű, a legközvetlenebb gondolattársítást – valamikor vár állt; vagy legalábbis légvár. Élet és szerelem, kiharcolt béke és dicsőség, remények, nyugalom, boldogság, kiérdemelt ábrándok a napsütötte jövőről. A rom nem öncélú képződmény – tenni, próbálni, küzdeni, tervezni, szenvedni és kockáztatni kell azért, hogy egyáltalán létrejöhessen.

A rom: megejtő létszünet; figyelmeztetően tartós pillanat, amely elképzelteti a semmit, a hiábavalóságot, a megváltó cselekvés hiányát. Valami olyasmit ismertet fel, hogy minden vár csak légvár – végül is.

Vörösmarty egyik korai elbeszélő költeményének a címe: A Rom. Olvassuk újra, s a mondanivaló hangsúlyos sorait próbáljuk kiemelni a „szavak árjából”.

 

„… Siva végtelen fövenyében… puszta lak ormán két isten harcolt elszántan régi haragból. Első a dúlás komor istene, Rom… Véd, a ház őre, kiálla ellene… azonban győze Romisten… Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját… Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában: »Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti, teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.«…Ifjú kalandor jött egy távol honni vidékről. Sors és szerelem nem hagyták béke ölében lennie boldoggá… lelke-szakadva lép vala lassan elé s lerogyott a barna köveknél. Tüstént fekte helyét meglágyította Romisten… (az ifjú) Szelleme tükrében feltűntek az álmok… s láta kies tájat dombbal változva s virágok völgyeivel; pásztortanya volt, kis hajlak az ormon… A nyáj pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában… Így élt jó ideig… S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert!… de soká nem tarthata békelakása. Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerű tájnak… Visszakívánkoztak tova pártolt vágyai: embert s ember-lakta vidéket kért a puszta magányért… Elment a romhoz, leborult a barna köveknél… S lát vala álmában bércekkel büszke vidéknek sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel… S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal s a falu népeivel… s lelkén, vágya betölte után, az öröm szilaj árja csapongott… népes palotában örömmel szálla meg és fényes pályát igére magának… Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan udvara vendégért látszott mosolyogva kinézni… Így mulatának… Végig mindezen a szabad úrnak kénye csapongott s kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak s játszi barátságot és látnia szolga szerelmet: szíve rokont keresett… kisded halom oldala mellett… láta ülő lánykát szomorú gondokba merülve… S már közelíte… de ijedt őzként fölrebbene a szűz… Elvesze a lemenő völgynek végében. Utána hasztalanúl sietett… Vizsga cselédi kedvtelenül láták megtérni… merőn és szótlanúl távolba kinézni… a ház csendes vala és bús… elhagyta kevély laka táját… szomorú düledéken lelte Romistent. Fáradtan leborúlt kövein, s jött harmadik álma… Gyászdombnál látá a völgyi leánykát búja siralmában… a szűz, mint aki örömmel futna s marad… így szól vala hozzá: »… mi kegyetlen kéz zavar engem gyászom napjaiban?… nem hagysz egyedül lennem gyászomban az édes testvérért…« …az ifjú kalandor… mentő szavait mondotta rebegve: »… Jöttem, mert kelle, s az észnek a szív láz zaja közt nem hallott semmi parancsa… ha bánatod enyhül… elmondom… mint nem lehet élnem ezentúl nélküled…« …A gyász órái lefolytak, s enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos szókat az édes lány s ellent nem mondhata szíve… Győzve lőn és oda adta magát szeretője szívének, s a szomorú palotát, az urával búba merűltet, újra robaj tölté… Évek után fia is serdült… Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát! Várost és falukat ment látni… tapasztala mindent. Egy népet lele, mely… termékeny ugarban ekéjét hasztalanúl vezeté… Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz s másnak gyűjte kepét… idegennek adózott… S újra sötét gondok dulakodtak lelke nyugalmán… a megijedt háznép alig ösmert szótlan urára… Honn vala hontalanúl… Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédül s a nép harcának titkon forralta veszélyeit, de legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért… kére negyedszer is álmot. Új kérelme szavát a Rom hallotta haraggal s engede… Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség… Két roppant hadnak távol hallotta csatáját… Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl… Álma való képét látá és látta sötéten fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának. Így kéle fel s mint jött, tova ment a messze világba… S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját. Rom pedig ült egyedűl és a sivatagba kinézett.”

 

Tekintsünk el a költemény tragikus-pátoszos romantikájától, s inkább azt nézzük, hogy mi a vízjele; mi benne a költő mögöttes és mégis meztelen vallomása. Az ifjú kalandor – akivel később majd Csongorként találkozunk újra egy sokkal árnyaltabb költőiséggel filozofikus meselátomás hőseként – a világban-lét, az itt-lét lehetséges változatainak a „kalandora”: ő az a nyughatatlan szomjas, aki minden patak vizébe belekóstol, hogy a leghűsítőbbre rátaláljon. És szükségszerűen fokozatokat él meg közben: nem is annyira a jó – jobb – még jobb, a rossz – rosszabb – még rosszabb fokozatait, hanem inkább azt, hogy ami ez, az nem tud egyidejűleg az is lenni.

Az első álom a magány idillje; bukolikus magány; öncélú és a maga zavartalanságába belefáradó – hiszen még egy isten is elunná magát emberek nélkül.

A második: emberek szervezett és egymásra utalt sokasága, akik között éppen ő érezheti magát dúsnak és szabad úrnak: kaputlan udvarára bárki betérhet. De ahová bárki betérhet, ott előbb-utóbb az fog hiányozni, aki mégsem tér be. Akit keresni kell. Aki nélkül hiába a sokaság, mely csak „lazítani” tud, nem kielégíteni: a magány rémét csupán az az egyvalaki űzhetné el. A sors azonban nem készséges: a leány, akit szeretni tudna, villanó látomásként jelenik meg előtte, s mindjárt el is tűnik. És nincs barátság, szolgaszerelem, jókedv, javak, gazdagság, ami a hiányát pótolhatná. A „kevély lak”, ahol a boldogságot megtalálni vélte, immár üres a számára. Lakhatatlan – a világban-létnek ez a változata sem folytatható.

A harmadik álom megadja a beteljesedést, a szerelmet – sőt minden édes jónak és szépnek a túlzást; egészen addig az ultraparadox boldogságig, amikor (fordított Jóbként) már a lelkiismerete is kényelmetlenül kezdi érezni magát. Lehet, hogy nekem ennyi jó jár, s másnak szinte semmi? A személyes szféra szükségszerűen szembesíti magát az emberek sokaságával, a társadalommal, az országgal – s kiderül, hogy „átok volt az egész földön”. A kollektív boldogság hiányának az élménye kikezdi a személyes boldogságot. Fölébred a felelősségérzés, a tennivágyás: megszületik az áldozat igénye, akár az önfeláldozásig; a hadgyűjtés, a harc, a háború értelmességébe vetett hit. A család, otthon és béke örömei már csak egy jövőbe vetített jelenben tudnak lelkesíteni.

Tudjuk, a három bűvös szám: három kívánságba mindennek a teljessége beleszorítható – ha hiszünk a népmesék géniuszának. Vörösmarty ifjú kalandora azonban nem kíméli magát: kikényszeríti Rom istentől a negyedik kérés teljesítését, a negyedik álmot. S ebben a kvaternitásban a költemény úgy haladja meg a mitikus trinitást, hogy kihívó következetességgel tovább gondolja, amit nem szoktunk tovább gondolni – ti. hogy miből születik a harmónia, a győzelem, a boldogság. Vajon nem diszharmóniából, pusztulásból, boldogtalanságból – a másik oldalon? Nem a másik pusztulása árán? Csakugyan nincs méltó egyensúlya a szükségszerű ellentéteknek, ellenérdekeknek? Olyan ördögi kör ez, amely úgy ismétli magát, hogy az utolsó szót mégiscsak Rom isten mondja ki: ül egyedül és a sivatagba kinéz?

Kíméletlen és rés nélküli pesszimizmus ez, különösen egy ifjú költőtől – gondoljunk azonban az idős, megrokkant, mindenbe belefáradt, mindenből kiábrándult Vörösmartyra, aki A vén cigány-ban az abszurd remény jóslatát mégis képes volt örök érvényűen megfogalmazni. Ami A Rom utolsó szava, a Csongor és Tünde Éj-monológjában végsőkig érlelt, lírai filozófiaként újrafogalmazódik ugyan („És ahol kezdve volt, ott vége lesz; sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj”) – de csupán betétként. Messziről ugyanis – végakkordként – „imez ének hallatik”: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, Gyászosra hanyatlik az égi ború; Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem.”

Ha a rom megejtő létszünet, Vörösmarty mindennek ellenére is a szünetre teszi a hangsúlyt.

Noha volt bőven oka rá, hogy a romot hangsúlyozza. Mint a költemény ifjú kalandorának, neki sem adatott meg, hogy ne szembesítse magát az emberek sokaságával, a társadalommal, az országgal – aminél önmagában nincs is különb feladat és felelősség. Különösen olyan korszakban, amilyenben ő élt. Minden reformkor válaszút elé állítja a „személyes szférát”: csonkulnia kell, ha a kor „ügyének” mindenestől szolgája akar lenni. A mű, az alkotás, a korokon túltekintő (és korokat túlélő) irodalom és művészet számára azonban mégsem lekicsinyelhető dilemma ez. (Még ha figyelembe vesszük is egy adott társadalom és irodalom sajátos történelmi-politikai helyzetét, fejlettségi szintjét.) Ha arra gondolunk, hogy Vörösmarty Baudelaire kortársa volt – legalábbis sajnálnunk kell, amit zsenije vállalva-kénytelen elhallgattatott magában. S ugyanez érvényes a korszak egész irodalmára: alkotói személyes szférájuk igazában kibányászatlan maradt; a levert forradalom után pedig még a kor „ügyéről” is csak motyogva-halkan szólhattak – vagy sehogy.

Csupán szájhagyományként maradt meg, hogy a nyomasztó nyéki házba visszahúzódó Vörösmarty a halála előtti években esténként kancsó bor mellett bezárkózott a szobájába, s írt, amíg a bor tartott, utána a teleírt lapokat a gyertya lángjánál elégette – állítólag az egyik szomszédja leste meg. Nem hiszem, hogy akadna szorongatóbb kép ennél a kultikus, mindennapos öngyilkosságnál. S a személyes szféra milyen kincsei veszhettek el ezeken az estéken! (A vén cigány ezekben az években keletkezett.) Mondhatjuk persze: csupán mendemonda. De van egy adatunk (Boros Mihály emlékirataiban), amely lélektanilag nagyon is igazolni látszik a szájhagyományt: baracskai tartózkodása alatt „Vörösmarty honfiúi elkeseredésében néha-néha írt egy verset, szívetrázót, könnycsavarót, meggyújtotta a gyertyát, felolvasta előttünk, s azután a lángok martalékául adta, hogy a zsandár kezébe ne kerüljön.” A mód, a forma, a reflex túlságosan is árulkodó: aki egyszer képes volt megtenni, képes máskor is.

A rejtett-személyes eltitkolása egyébként alkati adottság is volt nála. A költő öccse, János írja Csajághy Laurának az egyik levelében: „Már második grammatista korában falakra, kis darab papírokra irkált verseket, de azokat azonnal le is törülte, hogy olvashatók ne legyenek. Sokszor, már nagyobb korában, nagyobb papirosokra írt, és azokat labdázásnál szavalgatta. Játszótársai kérték, hogy olvasná el nekik, vagy adná nekik olvasni, visszaadnák, de azt nem tette soha. Történt, hogy lefogták, hogy majd erővel kiveszik zsebéből vagy kezéből. Minden erejét megfeszítette, és addig küzdött, míg tőlük szabadult, és eltépte írását oly kis darabokra, hogy abbul senki sem olvashatott.”

Mindez izgalmas adalék, mégsem szabad túlértékelnünk. Csupán élményszerűbbé, valóságosabbá teheti azt a kevéssé „kibeszélt” tényt, hogy olyan irodalmat élünk és írunk, ahol a „szolgálatnak” tetten érhetően öncsonkító vetülete is van. S ezzel érdemes szembenéznünk, ha túl akarunk lépni a tegnapi és holnapi „kocsmán”. Csokorba gyűjthetnénk az idevágó klasszikus jajszavakat: „… oh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Továbbröppent a költő pillanatja.” (Arany) – „nézzek immár nagyobbakra is.” (Ady) – vagy idézzük magát Vörösmartyt: „Már csak futna Zalán, de magad mázlója, mikor futsz? Vackorral hajigál s kerget a Múzsa-sereg.”

Magyar sóhajok.

S ha van irodalom, amely folyamatosan „személyes” romokból születik, a miénk példásan az. De született; s születik.