A játszótárs nélkül maradt értelem

Még véletlennek is kivételes, ha egy írói mű, alkat és személyiség jobb megértéséhez olyan kalauzt kapunk magától az írótól, mint az orvos Csáth Gézának Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusá-ról írott könyve. Ez a mű nemcsak az irodalomtörténet számára volt eddig ismeretlen kútfő, de igazában a szakirodalom is elfeledkezett róla, – noha a szerző éppen a széles körű tájékozottsága alapján írhatta túlzás nélkül: „A kísérlet, amelyet az olvasó maga előtt lát, tudtommal az első részletes és teljesen keresztülvitt paranoia-analisis.” Úgy kell tehát olvasnunk mint értékes felfedezést, váratlan ajándékot, mely ha megkésve is, bizonyára megtermékenyíti a Csáth-életmű egészének analízisét.

Itt csak néhány szempontot kínálunk a mű olvasásához. Célunkat akkor érnénk el, ha az olvasó maga is feltenné a kérdést: lehetséges, hogy Csáthnak ez a szakmunkája legalább annyira intimen az övé, mint a novellái és egyéb írásai? Vajon az, amiről és ahogyan értekezik itt, nem metszően éles leleplezése, racionális-logikus értelmezése is annak a lét- és életélménynek, ami a legjobb írásai dermesztő varázsát adja? Illetve: jogosan hihetjük, hogy ő, aki más betegesetekről is írt, és nyilván még sokkal többet is írhatott volna gazdag tapasztalatai alapján, nem pusztán véletlenül foglalkozott G. kisasszony kórtörténetével a legalaposabban?

Ha egy író egyidejűleg és a szó legrangosabb értelmében szakíró is tud lenni, minden esetben jó alkalom, hogy rendhagyóbb nyomozást folytassunk. Csáth eredendően több képességű alkat. Az ilyesmi többnyire megmarad véletlen gazdagságnak; nála azonban eszközzé, belső kötelezéssé lesz, hogy az életigenlés és -megismerés határait törési pontig tágítsa. Olvassunk bele az Önéletrajzá-ba: „(…) apám (…) hegedűművészt akart belőlem nevelni (…) gyorsan és jól fejlődtem, de az alkotás vágya megölte bennem a gyakorlatozáshoz szükséges türelmet. Festő akartam lenni. Bizarr színkeverésemet és elnagyoló, vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette (…) egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolását láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam. Ugyanígy jártam a dalaimmal. Kezdettől fogva szabad atonális harmonizálást, aszimmetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök. Apám kijelentette, hogy amit írok, az nem zene (…) amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt részem, mint Szegeden… Az írással simán ment a dolog (…) tizennégy éves koromban mutatkoztam be először (…) Jött az érettségi, aztán az orvosegyetem (…) Egy napon azonban ráhatároztam magam, hogy bekopogtatok a Budapesti Napló-nál (…) Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért (…) És befogadtak a csodás atléták.” Felületesen már ez is sejteti, hogy ez a fiatalember nem keveset vár az élettől, sem magától. S gyaníthatóan mindenben ugyanazt. S ami egy egyéniségben összefügg, az valami módon a külső teljesítményben is nyomot hagy mint meghatározó áthallás.

G. kisasszony Napló-jában van egy csodálatos látomás az Univerzum és ember kapcsolatáról: „A Napnak alsó kihűlt részéből indulnak ki a Nap láthatatlan karjai (sugarai). Az ő millió és millió karjai végükön fejjel, nem egyebek, mint láthatatlan sugarak összetételei. A mi énünk tehát nem egyéb, mint láthatatlan sugarak összege!” Nem tagadhatjuk meg csodálatunkat a kisasszony intuíciójától, amely számunkra is használható hasonlatot vizionált a mindent egységesítő szerves összefüggésről. – Röviden: egy kórtörténet részletes és teljesen keresztülvitt analízise mért lenne más – lényegét tekintve –, mint amit az író végez el a saját nyersanyagával, amikor értelmezhetővé rendezi? (Hozzátéve, hogy a pszichiátria és pszichológia az irodalommal legrokonibb éghajlatú két tudomány.)

 

Csáth rendhagyó jelenség; a századforduló irodalmának egyik legmeztelenebb rejtélye. Rövid harminckét évébe beszorított életműve a teljes nyitottság pillanatában szakad meg tragikus hirtelenséggel. Pontosabban úgy, hogy miközben a nagyszabású folytatás ígéretét nyújtja, műveiben számtalan jelzést ad – élete tényeiben pedig már nem is csak jelzést –, hogy a valóságélmények ostromlása terén nem hajlandó és nem is képes megalkuvásra. Mindenütt a határzónák vonzzák elemi erővel, akár az önpusztításig – egy fontos is szócska közbeiktatásával. Csáthban ugyanis semmi sem egyértelmű, s ha lehet, még sokkal démonibban nem az, mint néhány rokon kortársában – akiket ködlovagoknak szoktunk nevezni. Csupán kérdés, hogy mit értünk ezen.

Néhány novellája a világirodalom legbámulatosabb mértéktartással megírt, „lidérces” műve közé tartozik: ösztön és tudat olyan archaikus frisseségű konfliktusait tárja föl, ahol a bűnben és a megengedhetetlenben ugyanolyan érvénnyel van jelen a megfellebbezhetetlen ártatlanság is. Idézzük fel röviden az Anyagyilkosság témáját és világát: ahogy a két Witman fiú a szeretőt tartó özvegy anyjuk mellett él – ahogy „Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az életet, s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt”, „Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak”, „Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nemegyszer megkínozták egymást is” –, vagy ahogy egy bagolynak egyenként kiszedték a pihéit a melléből, és „figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Aztán drótokkal csavarták körül a szárnyának tövét, a lábait, a csőrét, és így kipeckelve, sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött, és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik (…) Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna” – vagy ahogy az első szexuális játék után „Witman fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind?” – ahogyan „lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték (…) Mind a ketten ütni kezdték (…) csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták (…) vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyempongyolájához (…)” – ahogy otthon a szobájukba zárkóztak utána, és „megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is” – ahogyan leszögezik: „Csak ezért érdemes élni”, „Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk” – majd végül, hogy ékszerajándékot vigyenek a lánynak, leszúrják az anyjukat, s utána „Levetkőztek, ágyba bújtak, és az izgalomtól holtra fáradva, pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak” – hogy aztán másnap kora reggel fölkeressék a lányt, aki „kipirult arccal, mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebekből a drágaságokat. Rárakták a hasára, a melleire, a combjaira” – s ígéretet téve, hogy még aznap vagy másnap visszatérnek hozzá, siettek az iskolába.

Ha azt vesszük, hogy a két fiú végsőkig vitt cselekedeteinek óraműpontossága, hibátlan logikája, célszerűsége két olyan lélekben természetes, akik semmivel sem akarnak többet, mint önmaguknak jót vagy jobbat: ez önmagában a legemberibb. Csupán kötelezőnek szoktuk érezni, hogy ennek a törekvésnek határai vannak – kell legyenek. De ha mondjuk, a történelmet nézzük – miféle határt ismer az emberi történés összfolyamata? Az a Csáth, aki ilyen és ehhez hasonló novellák világába merül le, vajon ködlovag? Nem mi tűnhetünk inkább annak őmellette?

Ugyanez a Csáth azonban a földhöztapadt valóság olyan panoptikumában is otthonos, amilyen a századforduló Bácskája volt. Sőt az a vérbő-verista kép, amit a novelláiban, számos cikkében, tárcájában, néhány színdarabjában rajzol róluk, már sokban előlegezi azt a nagyepikai tablót, melyet a „kivilágos-kivirradtig”-ba hanyatló Magyarországról majd Móricz alkot meg. Ha igazságosak akarunk lenni, Csáthot a legjobb esetben is csak egy hasadt és szabdalt lelkű ködlovagnak nevezhetnénk – akin több évi szellemi, erkölcsi és testi küzdelem után végül is a morfium arat győzelmet; és végez vele. Élete és műve olyan végleteket csomóz össze, ami nem is lehet más, csak konfliktusteremtő – az elrendezhetetlen teljesség szomszédságában. Együtt birtokolni és élni mindent! Nem két vagy több – lehetőleg minden „képességet” latba vetni és kipróbálni. A duhajélveteg, a herdáló-önpusztító „bácskaiság” mákonyának „kóresetei” – melyeket annyira jól ismert és megfigyelt – szomorú kisszerűségek az ő kalandjához képest. Noha (s ezt fontos hozzátenni) ugyanannyira vonzotta a kor másik nagy trendje is: a gyors kapitalizálódás légkörében kiharcolt „józan karrier”. Az ő több irányú alkata számára azonban ez bonyolultan kevés lehetett; illetve a feladat annál kényszerítőbb: úgy és annyit hódítani ebből a tartományból, hogy annak a révén is – elsősorban – a szellemi tartományokat egészíthesse ki a totalitás felé. Másik fontos mozzanat: ez a sikerre, nőkre és hírnévre vágyó fiatalember mindig „partizán” maradt, az irodalomban éppúgy, mint a magánemberi, társadalmi és politikai ügyek terén. Sehová nem tartozott; csupán mindenről véleményt alkotott, s makacsul igyekezett is nyilvánosságot szerezni magának. (Lásd irodalmi, politikai, kritikai publicisztikáját.) Éppen csak a magatartása volt olyan, hogy a gyakorlati integrálódást eleve lehetetlenné tette. Újabb konfliktusmagma ez, ami a totalitásigény következménye – az ugyanis ellenez bármiféle valódi integrálódást, mert önkorlátozásnak, önfeladásnak éli meg. Olyan alapvízió légkörében otthonos, melyben a jelenségek és tények, a belső és külső normák egyetlen valóság és élmény járulékai. És integrálódni csak ehhez, ebbe a gyakorlatilag virtuális egyetlenbe szabad. Még nem volt gyakorló morfinista, mikor az Ópium című írásában már előlegezte magának a maradéktalan megismerés feltételét: egy nap alatt élni ötezer évet, ami egy év alatt körülbelül kétmillió évet jelent. Jogos hát azt gondolnunk, hogy a morfiumban – természetesen egyéb ösztönző motívumok mellett – döntően mégis ehhez az egyetlenhez keresett (és nem talált) segítőeszközt, utat.

 

Csáth fontosnak tartja kiemelni, hogy szakmunkájában a psziché ép és kóros életműködéseinek tanulmányozásából szerzett tapasztalatait foglalja össze. Író-orvos énje a szokottnál is világosabban érezhette, hogy minden mű valamiképpen kórrajz, kórismertetés; komplexek és reflexek bonyolult játéka és struktúrája – mintegy „farkasszem-nézés” a különböző pszichózisok csábító analógiáival; melyeknek előfeltétele minden lényegnyomozó irodalmi mű fikciójában benne van, legalábbis lappangva, vízjelszerűen. Miként mindannyiunkban; vagy az emberi történés egészében – a történelem kórtörténetében. S a megértés csak ilyen elemzés eredménye lehet. Hogy mennyire így van ez, a pszichológia (elsősorban analitikus szemléletű) irodalmának eset- és példatára igazolja; Csáthnál viszont – nem véletlenül – az irodalmi és történelmi példák bősége a feltűnő.

Lehetséges volna, hogy G. kisasszony kórtörténetének átfogó feldolgozása Csáth soha meg nem írt regényeit helyettesítő olvasmányul is kínálkozik – mint regény formátumú sorselemzés szaknyelven?

Valami ilyesmire gondolunk.

 

Próbáljuk meg felvillantani G. kisasszony pszichózisának (számunkra is érdekes) csomópontjait.

A kisasszony Én-komplex rajza – Csáth felfogása szerint – tizennégy-tizenöt éves korában így fest: „Sexuális komplex, igen érzékeny, és állandó izgalomban van (praecordialis érzések). Egészség komplex igen érzékeny. Állandó kellemetlen izgalom: az elevenen való eltemettetés kényszergondolata. Pénzkomplex. Kellemetlen izgalom: a szegénység gondolata, elégedetlenség. Aktivitás iránya: jobb anyagi körülmények. (Csak házasság árán volna elérhető.) Erkölcsi komplex igen érzékeny. Aktivitás iránya: kitüntetés. (Tényleg nagy szorgalommal tanul, és bizonyítványa mindenkor csupa kitűnő.) Faji komplex érzékeny, de csak sérelmek iránt. Ha szemére vetik zsidó voltát, nagyon fáj neki. Hogy ezt elkerülje: foglalkozik a kikeresztelkedés gondolatával. Vallási komplex anaesthesias, antrophizált. Már nem hisz istenben. Nagy érdeklődéssel olvassa az újságokban a természettudományos dolgokat. Meg van győződve, hogy a halál után nincs más élet.” Az analízis a szexuális komplex túlérzékenységét találja a legfeltűnőbbnek; s a kisasszony életének külső eseményei úgy is alakulnak, hogy a többi komplex szükségszerűen annak a függvénye lesz. „Soha ily dologról nem fogok beszélni. Nem tudom, nem tudom, nem akarom tudni” – hárítja el a szexuális kérdések megbeszélését; miután már kislány korában is bújt a férfiak elől. Kezdetben csak aggodalmi neurózisról lehetett szó, s azt – Csáth feltételezése szerint – olyan korai trauma hozta létre, ami analízissel ugyan nem mutatható ki, de minden valószínűség szerint végbement. Ezzel egyidejűleg erősödik meg benne az élve eltemettetéstől való félelem. Közben anyja súlyos beteg lesz, akit önfeláldozóan ápol, noha szüntelenül szorong, hogy el fogja kapni tőle a „tüdőbetegséget”. Félelmét szeretné maga előtt is titkolni, miközben azzal is tisztában van, hogy a szoros együttlét a beteggel komoly veszélyt jelenthet. Ebben az időben olvas először a hipnózis, a befolyásolás praxisáról. Aztán meghal az apa, a szeretett anya. Hamarosan idősebb kérő tűnik fel a láthatáron, aki az anyagi biztonságot jelentené; de van egy másik férfi is, akihez a szexuális komplex érdekei vonzzák. Minthogy a férjét nem tudná megcsalni, csak olyanhoz mehet hozzá, akit szeret. Mit tegyen? „Ez a lány egészében szeretné ismerni és végigélni az életét”, jegyzi meg Csáth; vagyis a kisasszony szeretné visszautasítani a kérőt. Viszont mit csinál akkor, ha a másik férfinak ő nem kell? Újra a magány, a szegénység vár rá. A konfliktus nem kínál egérutat. Ekkor történik, hogy a körúton szellő legyinti meg az arcát – egy erő, mely arra akarja kényszeríteni, hogy menjen hozzá az idős kérőhöz. Döntően új helyzet. Most már úgy utasítja el a kérőt, hogy ezzel az idegen erő, az idegen befolyásolás ellen küzd: a felelősséget elhárítva magától. Azaz maga előtt is hitelesebben titkolhatja, hogy a szerelem mellett döntött, és nem kell nyíltan bevallania, hogy valójában „buja” és „erkölcstelen”. A fiatalember azonban, akit szeretni tudna, eltűnik az életéből. A trauma kiteljesedik: egyetlen vágya sem fog teljesülni, valamennyi komplexe sérül. S megoldásképpen a befolyásolás ekkor vált át üldöztetési téves eszmévé. Az idegen erő átalakul Lénnyé, ördöggé (aki szintén férfi, s ha üldözőként is, de törődik vele!) – és ő ennek az ördögi lénynek mond nemet; miután minden éjszaka várja, hogy az kivégezze őt – ahogy a szűzlány várja-halogatja az átengedést, a deflorációt. A kisasszony számára tehát a pszichózisban kezdődik meg a nemi élet; szabadon fantáziálhat, senki nem vádolhatja érte, hiszen minden erejével küzd a rossz, a buja ellen. Amire az élet nem kínált lehetőséget, a pszichózis annak teremti meg – így vagy úgy – a maga pótszer változatát. Sőt ennek révén az egyéb komplexek számára is kielégülést biztosít: a Lényt egyetemes hatalommá növeszti (az isten tulajdonképpen ördög), világismereti rendszert épít köréje; s a kisasszony, aki tele van ambícióval, tudásvággyal, és vonzza a hírnév: „világraszóló” felismerésével ezeknek a vágyainak is eleget tud tenni (elméletét írásban rögzíti, kéziratát az orvosokra bízza, hogy hozzák nyilvánosságra; az „ügy” érdekében szervezkedésre, akcióra biztatja őket; nagy izgalommal és sikerélménnyel adja elő gondolatait a zártintézeti hallgatóság előtt stb.). S mindezt úgy, hogy karakterének kivételes szemérmességét egy pillanatra sem kell megtagadnia: hiszen vágykielégüléseihez úgy jut hozzá, hogy közben szüntelenül tiltakozik és küzd ellenük. Minden vonatkozásra kiterjedő, logikus gondolatrendszere a leplezés mesterműve. S e leplezés manőverei során olyan totalitásra tesz szert, világát úgy tágítja, olyan jelentőséggel ruházza fel, amire s amilyen totalitásra – valljuk be – sem a kérő elfogadásával, sem egy szerelmi házassággal nem lett volna módja; sokkal kisszerűbb boldogság várt volna rá… Ez pedig csak látszólag frivol megfogalmazás. Ha szenvedések árán is – ami az ép és kóros életműködéshez egyformán hozzátartozik – a kisasszony kiválasztottnak érezhette magát a totalitás szomszédságában. Vagyis pszichózisa optimális célszerűséggel oldotta meg a megoldhatatlan konfliktust. (Csáth megjegyzi, hogy mikor magára hagyták, vagy úgy vélte, hogy nem figyelik, általában nyugodt, elégedett benyomást keltett – ti. a leplezés motívumai meg is követelték, hogy áldozatnak lássák, és észrevegyék rajta a szenvedést.)

 

Ha jól olvassuk (a mi szempontunkból) ezt a kórtörténetet, nehéz ellenállni egy olyan feltevésnek, hogy mindaz, ami Csáth személyiségéből és műveiből kiolvasható: itt kóros ellenanalogonként jelentkezik, legalábbis a fontos vonatkozásokban. Pontosabban: egy sajátos negatív analógiára gondolunk, ami éppen azért érinthette mélyebben Csáthot (függetlenül attól, hogy G. kisasszony Napló-ja írói szempontból is figyelemre méltó teljesítmény!), mert a kisasszony, és a saját lét- és életélménye között túlságosan is pontos volt a motivációk ellentéte. (Mai hasonlattal: ahogy a tizenkét teli- és nulltalálat analogonja egymásnak – ti. az ellentétük pontossága révén.)

Csáth Én-komplexének átfogó térképét megrajzolni természetesen sokkal bonyolultabb feladat volna, mint G. kisasszonyét – pusztán azért, mert a pszichózisban működő célszerűség és gépiesség (automatizmus) leplezetlenebbül működik, a leplezés érdekében. S ha van logikus paradoxon, akkor ez példaszerűen az. Csáth viszont az „egészség” reflexeit feszíti az elviselhetetlenség határáig: úgy utasít vissza minden leplezést, mint a legkönyörtelenebb távcső vagy mikroszkóp: nem ismer határt. A kisasszonnyal ellentétben, még legenyhébb formájában sem ismeri a szemérmességet – legyen bármiről, bármilyen szféráról is szó. Éppenséggel a szembenézés, a lemeztelenítés, a pótszermagyarázatok és gondolatkonstrukciók szenvedélyes elutasítója. Nem ködösít. Nem menekül. Szüntelenül és a legvégsőkig „kiteszi” magát – miközben az ép-egészséges értelmét ütközteti meg mindazzal, amire a ráció sehogy vagy csak kényszeredetten kínál megoldást. Úgy is mondhatnánk: a köznapi értelemben vett egészség kóros túlzása lesz a veszte. Arról a leplezésről mond le, ami szükséges ahhoz, hogy ne legyünk áldozatai a nietzschei élménynek: aki túl sokáig néz a szakadékba, beleszédül. Az egészségnek szüksége van paravánra. Valamiféle szemérmesség szükségeltetik, hogy a valóságot olyan szemüvegen keresztül tudjuk (és akarjuk) nézni, amely megóv attól a felismeréstől, amire a kizárólagosan logikus-racionális tisztázás vezet. Aminek a távlata (illetve távlathiánya) – és éppen ez a legdrámaibb Csáth „egészség-kórtörténetében” – már-már csak a morfiumeufóriát követő közérzettel rokonítható: „1. Minden emberi cselekedet, iparkodás, szorgalom, munka kinevetni és gyűlölni valónak tűnik fel. 2. Minden beszéd fárasztó és buta. 3. Minden terv kivihetetlen és rettenetes. 4. Minden nagyszerű, szép és nemes elérhetetlen és céltalan.” Ugyanis ha pusztán csak rációval tágítjuk a tér és idő végtelenjébe az emberi létezés végiggondolását, objektíve is szükségszerű, hogy egy ilyen közérzet kísértsen meg bennünket, s legalábbis kérdésessé váljon az ember méretű és aurájú célok és hitek végső értelmessége. Azaz: minden volt és leendő szubjektív lét értelmessége is – hacsak nem tartjuk kielégítőnek az olyan döntést, hogy a lét „talányos öncélúság” –, amit a ráció természetesen csak a leplezés mechanizmusának olyan alkalmazásával tehet meg, amilyenre G. kisasszony pszichózisa is kénytelenedett, hogy optimális célszerűséggel oldja meg a megoldhatatlan konfliktust. A kisasszony pszichózisa – noha rációja nem engedi, hogy vallásos értelemben higgyen – mégis sajátos vallást komponál magának, túlvilággal, halhatatlan lélekkel; hogy azt az életet, amelyet él, még ha leplezés, paravánok árán is, de elviselhetővé és értelmessé tegye. Csáth, aki maga is szenvedélyesen meditál a természettudomány végkövetkeztetéseiről (számos cikkében, tanulmányában foglalkozik ilyen témákkal) – a megválaszolhatatlan szférák ellensúlyozására sem a vallásos hitben, sem a társadalmi-politikai cselekvésben nem találja meg azt, amit totalitásigényével keres. Mint ahogy a pszichózis leplező mechanizmusa is idegen számára. Bármennyire bizarrul hangzik is: végső soron az értelme veszi rá, hogy a morfiumhoz nyúljon. Mégpedig – az itt fejtegetett értelemben – azzal az ábránddal, hogy a földi, illetve a kozmikus tér és idő megélhetetlen élményét – ha viszonylagosan is – az emberélet rövid pillanatába varázsolja bele. Vagyis nem közvetlenül az irreálisba helyezi ki a reálisat (célszerűen és gépiesen, mint a pszichózis), hanem a reális életet próbálja az irrealitásig totálissá tenni. Csak éppen ez a reménye bizonyul tévesnek. De még ennek a következményeit is úgy vonja le, hogy legelesettebb állapotában sem nyúl a leplezés manővereihez: az utolsó pillanatig értelemmel néz szembe saját bukásával; viviszekciós könyörtelenséggel figyeli, hősiesen biztatja, majd ugyanúgy el- és meg is ítéli magát. „Most már szenvedj, kutya, ronda szemét ember, szenvedj, és rágd a falat.” – „Meg kell tennem (ti. elhagyni a mérget), mert különben az elmebetegség vár rám.” – „Komám, szedd össze magad – szóltam –, mert meg fogsz dögleni – komám – meg fogsz dögleni.” – Kiadatlan Napló-jából idézzük ezeket a megrendítő sorokat – és ugyanott olvashatjuk az ópiumapológia megtagadását is: „Istenem, még harmincnégy év (…) élet, amelynek minden napja többet ér, mint ez az álgyönyörrel és valódi keserves szenvedésekkel telített élet, amely csak öt évre van tervezve, de amelyből száz év se ér fel ennek a harmincnégynek reális, igazi élvezeteivel.” Majd másutt, szintén a Napló-ban: „Be kell látni, hogy az élvezetekben nem lehet a végtelenségig menni…” – „Való igaz, hogy az öröm és fájdalom egyformán elviselhetetlen egy igazi M-istának.” – „Minden józan kritika elvész, és ami elképzelhető, az már mint igazság jelenik meg ugyanazzal a Lustgefühllel kísérve, amit egy igazság belátása okoz, akkor is, ha az igazság reánk nézve kellemetlen.” – „Azután mindenért a P-t (Paptopon) okoltam, amely eszemet megrontotta, és vonatkoztatóvá, illuzionistává tett.” De van ereje leszögezni ezt is: „Ma is vallom, hogy a két rossz közül az M kisebb rossz.”

Aminek tanúi vagyunk itt: az értelem önmegőrző öngyilkossága. G. kisasszonytól mi sem állt messzebb, mint ez.

 

De nyomozhatunk egyéb nyomjelek után is, hogy még világosabbá tegyük a negatív analógiát. A szorongásos neurózis adottsága például; sőt valamiféle korai traumaelőzmény feltehetően Csáthnál sem hiányzott – ezt azonban csak a legnagyobb óvatossággal vethetjük föl. Csáth úgy véli, hogy a kisasszony félelme az elevenen való eltemettetéstől szexuális traumára vezethető vissza (ki is fejti, hogy miért). Bennünket itt most nem az érdekel, hogy pszichoanalitikai szempontból egy ilyen vélelem vagy állítás – ma – mennyire és milyen formában fogadható el. Csáth így vélte – számunkra ez a döntő. És az a mód, ahogy ő „válaszolt” egy feltételezett, hasonló traumára. A trauma, amelyre gondolhatunk, kétszeresen is áttett, és képzeletben tovább fejlesztett szituáció. Csáth nyolcéves volt, amikor az édesanyját elveszítette. Sok szövegrész, motívum sejteti, hogy idő múltával a szokottnál erősebb érzelmi emlékkapcsolat fűzte az édesanyjához. Egyik korai novellájának (Találkoztam az anyámmal) alaphelyzete: „Anyám meghalt, amikor én születtem.” A szülésbe belehalt anya személye a gyermek számára éppen a határán van annak, hogy a saját élve eltemettetésének a képzetét is hozzágondolja (meghalni az anyában) – mint reális lehetőséget, eshetőséget, ami bekövetkezhetett volna. Ha így olvassuk a novellát, egyszerre olyan távlatot kap, ami az itt követett gondolatsort erősíti meg. A novella hőse – lányok és asszonyok kedvence – elfeledkezik az anyjáról, de egy éjszaka rájön, hogy találkoznia kellett vele. Ezzel a lebegtetett múlt idővel álom és valóság senki földjére helyeződik a novella színhelye. Éjszaka, májusi rét – itt találkozik anya és fia, már-már szerelmes sétát tesznek az erdőig, ahol el kell válniok. A fiú meg akarja ölelni anyját, de az kis megbántottsággal néz rá; és megbocsát. A fiú „csendes, imádó bánattal” néz utána. – Traumát emlegettünk az előbb – de inkább csak azért, hogy jobban felfigyeljünk rá: a korán elveszített anya halálának az emléke Csáthot milyen típusú és atmoszférájú írásra ösztönzi. Úgy érezzük, a novella tudatosan naiv, lírai elaborálása a konkrét-személyes élménynek. Csáth itt sem tagadja meg magát: írása tipikusan racionális álmodozás és kompenzálás; az értelemmel nem követhető szituációt az értelem játékosságával közelíti meg. Vagyis nem „hivő” romantikával, irracionalizmussal és leplezéssel. S még ha kimutatható volna is nála egy szexuális komponenssel átszövött korai trauma az anyja elvesztésével kapcsolatban; vagy éppen egy erre ráépülő, lappangó szorongásos neurózis – a döntő mégis az, hogy a maga által feltételezett és tovább fantáziált hasonló helyzetet milyen szellemben és módszerrel ragadja meg – íróként. Ti. az elaborálás módját éppen ez árulja el igen érzékenyen és többrétűen; mint G. kisasszonyét is a Napló-ja és a pszichózisa. (Csupán példának adtuk ezt a rövid elemzést. Az ilyen és ehhez hasonló összefüggések feltárása lehetne feladata a további kutatásnak, az egész életmű motívumvilágára kiterjedően, beleértve az esztétikai, zenei stb. teorémákat és gondolatkonstrukciókat is – e szakmunka és a Napló tükrében.)

Látványos egyezés a tüdőbajtól való félelem, amit Csáthnál a morfinizmus konkrét kiváltójaként szoktunk számon tartani (és külsőlegesen az is volt; miután apicitist állapítottak meg a tüdején) – sőt maga is megjegyzi: „Tehát elért, amitől a legjobban rettegtem” – vagy később: „Nem akartam gondolkodni a dolgomon, azok a rémes képzetek, amelyekkel a specif. megbetegedés nálam össze volt kötve, arra kényszerítettek, hogy meneküljek előlük” – tehát a menekülés mint pszichés alaphelyzet nála is exponálva volt. Szexuális komplexéről is elmondhatjuk, hogy „állandó izgalom” és az egészségnek inkább kóros, mint természetes túlzása jellemezte (Napló-jának első és nagyobbik részét a csábítások dokument objektivitású, a coitusok számának leltári pontosságú rögzítése teszi ki); s hogy szexuális komplexe az egyéb komplexeket is rendhagyó módon tudta motiválni, Napló-jának egy másik részlete világítja meg: „A magam számára csak olyan hűséget tartok becsesnek, amely tisztán szexuális okokon nyugszik. Mihelyt azt látnám, hogy O. csak anyagi vagy erkölcsi okokból, vagy csak a kettő révén hű hozzám, mindjárt elhagynám. Erkölcsileg és anyagilag nem, de sexuálisan mindenesetre, rögtön.” A látványos, külső kitűnni vágyás például annyira erős volt benne, hogy ilyen olcsón hiú gondolatok is foglalkoztatták: „Végigmenve a Váczi utcán a temérdek jól öltözött ember rossz kedvre hangolt. Láttam, hogy léteznek nálam jobban öltözött urak Budapesten, holott énnekem az felelne meg, ha magamat tudnám e tekintetben a legjobbnak.” A kitűnni vágyás azonban a kitüntetés értelmében is igen fontos volt számára; tanársegédi kinevezése elmaradását már-már gyermekes indulattal fogadja: „Bosszúm azonban el fogja érni (ti. Moravcsik professzort). Nemes bosszú lesz, de kutyául fog fájni neki. Egy kis regényt fogok szentelni az ő napóleoninak képzelt élete leírására, alakjának megrajzolására és a klinikai piszkok méltó bemutatására. Ennek a regénynek annak idején országos érdeklődést kell majd keltenie.” Pénzkomplexének aktivitásiránya szintén durván leplezetlen „6–8 között karrier-munka. Este színház vagy írás. A következő hét így fog lejátszódni. Ha erre nem leszek képes, elveszett fickó vagyok.” Sőt még fékezni is képes magát, és józan stratégián töri a fejét (anélkül, hogy a teljességről lemondana): „Megmutattad, hogy képes vagy még egy nagyszerű karrier-munkára. Tudsz pénzt keresni. Anyagi ügyeid eléggé rendbe jöttek. Mit akarsz mindent rögtön. Várj a sorodra, dolgozz és örülj a küzdelemnek magának, amely szép, és – nem kompromisszum gondolat ez – magát az élet lényegét képviseli.” Vallási komplexe kiüresedésének mértékét már jeleztük fentebb, mikor a filozófiai háttér pszichogramját próbáltuk értelmezni – s hogy teljesebb legyen a kép, az egészségkomplex túlérzékenységére térhetnénk még vissza egy Napló-idézettel: „villanylámpám alatt nyakig ágyba bújva olvasok, mialatt a falon a pusztulás és gonosz sejtelmek árnyékai tolonganak szakadatlan mozgolódásban…”

Megannyi tény és tünet, melyek ha látszólagosan egyeznek is G. kisasszony kórtörténetének tényeivel és tüneteivel: csak annál feltűnőbben utalnak a lényegi különbségre: a feldolgozásban.

 

Sommázva: Csáth semmit nem emelt át sehova pusztán csak azért, hogy az „elviselhetetlen” célszerű funkciót kapjon. Leplezés nélküli együttélést vállal mindennel; a kihagyás nélküli küzdelmet vállalja. Nem segít magán kompenzáló motivációk keresésével és teremtésével – mint ahogy a két Witman fiú sem az Anyagyilkosság-ban. Ott is csak végsőkig vitt tények és cselekedetek vannak, felmentő motivációk nélkül – vállalva a valóság kendőzetlen, önmagában ártatlan démoniáját, a „magunknak jót vagy jobbat akarni” magatartás önmegsemmisítő következetességét.

Hasonlóan az emberi lét összfolyamatához? A történelem racionális célban megfogalmazhatatlan masszívumához?

Így olvasva, úgy áll előttünk ez a szakmunka, mint megrázó vallomás, énregény, mely végső kicsengésében csakugyan végső kérdéseket dob elénk – ha párhuzamosan olvassuk az író Csáth műveivel, s mindkettőt rámásoljuk az élete tényeire. Együttes értelmezésük és értékelésük kínál csak igazi megfejtést.

Az ad abszurdum vállalt értelem bukik itt el, hogy ne kelljen megalkuvással méltatlanná válni hozzá. És az a „hazugság” pusztítódik el közben, ami az életet úgy képes emberivé domesztikálni, hogy a végső igazság fenevadja is megjelenhessen benne – megszelídítve. Csáth tragédiája, hogy nem talált, nem mert játszótársat találni az értelem mellé.