NaplójegyzetekNem győzelem; hódító kiegyezés.
*
Szeretem a töredékeket, viszolygok tőlük. Majdnem megütve nem ütötték meg a hallgatás mértékét.
*
Bergson: „Az élet hajlam, s minden hajlam lényege kéveformán bontakozni, növekedésének puszta tényével széttartó irányokat teremteni, melyek közt megoszlik a lendülete. Ha visszanézünk saját történetünkre, mindegyikünk láthatja, hogy gyermekkori egyéniségünk, bár oszthatatlanul, mégis különféle személyeket egyesített magában, melyek – mert születőben voltak – együtt maradhattak. Ez az ígéretekkel teli határozatlanság a gyermekkor legbűvösebb varázsa.” Még diákként H. B. tanáromat kérdeztem, hogy az ember mikor kezd öregedni. „Abban a pillanatban, mikor célt kezd találni”, mondta; mintegy folytatva Bergsont. Vagyis képzeljem úgy, hogy a belém írt, belém épített skizofréniától igyekszem szabadulni a céljaimmal. Tagadással, elválasztással, redukcióval kezdődöm. Mint „én”: öregséggel, halállal. Csak halálom kedvéért élhetek.
*
„Elvesztettem életem tanúját, ezentúl hanyagabbul fogok élni.” (Plinius) – Vagy: magamat elveszítve, koncentráltabban fogok élni.
*
(Rögeszme) Csak egyszer álmodni, a valóság támogatása nélkül!
*
Bármennyire gondos is az Isten, mégis teremtett olyan bogarakat, melyek ha a hátukra esnek, nem tudnak visszafordulni.
*
A döntő pillanatok mindig hasonlítanak valami eredendően távolira?
*
Elfelejteni a múltat, benne élni: egy csőd két pólusa.
*
Z.-ben nincs humor; nem lehet igazságos.
*
Nélkülözhetetlen felismerés: csak arról érdemes, ami hallgat.
*
Mozdulatlan fák, csak a koronájukon rezzen egy-két levél. Egy négyéves kislány: „Imádkoznak!”
*
Ártatlanul szidolozzuk a kilincseket, lornyonnal nézzük a fekélyt, csipkezsebkendő mögül szagoljuk a dögöt, elegáns mozdulattal méricskéljük az eldöntött aljasságot. S az ajtó előtt az alligátor.
*
Barátom emberbarát – jobban gyűlöli magát, mint az embertársait.
*
Többek között, a pásztorórán se gerinccel győzünk –
*
Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást – még nem elég felnőtt ehhez a mi kis erkölcsünk.
*
Gyűlöletem tárgyára is féltékeny vagyok. Mulatságos, mikor ezt a jellemességembe is belekalkulálják.
*
Félkezű. Ravasznak kell lennie?
*
Nem az a meglepő, hogy a terror iszonyú; az a megalázó, hogy túl sok élvezetet nyújt.
*
Praktikus kérdés: egy beíratlan papírlap veszélyesebb vagy egy teleírt papírlap?
*
Egy idegen előttem csodálkozik el történelmünk visszatérő tragédiáin. Egyszerű: vívóállásban alszunk el.
*
„Lobogsz a hazafiságtól, de ha benzint öntenek rád, kialszol.” (D. L. valakire, 1939. május 14-én a Hamistanú sörözőben, hajnali ötkor. Mindketten az elsők között voltak, akik hősi halált haltak az osztályunkból.)
*
Nos, igen. A hősök mindig elbuknak. És mégis. S persze, hiába.
*
Az öngyilkosok a másvilág stréberei? (Kivéve, ha nem azok.)
*
Egy ember mindig maradni fog a földön, aki azonos lesz a jajgatással.
*
(Vízügyi Közlemény) Ha véletlenül nem tűnt volna fel: Magyarországon, ha lefelé fúrunk, 18 méterenként egy fokkal emelkedik a hőmérséklet; Európa más részein általában 35 méterenként.
*
Nincs közömbös mozzanat, csak helytelen szempont. A figyelemre nem méltatott pillanatokból is kitelne az örökkévalóság. A szempontjainkból soha.
*
Couéval szólva – kitűnően érzem magamat. Az akadályfutás több izmot mozgat, mint az egyszerű síkfutás.
*
V. megállít az egyik kiadói szobában: „Nem nagyon látom írói működésed nyomát a folyóiratokban. Mit csinálsz?” – „Vízjeleket írok” – mondom zavaromban.
*
Ma a Lóvizeletgyűjtő Vállalat titkárnőjével vacsoráztam. Csinos.
*
Egy szentet elképzelni majdnem annyi, mint jobbá lenni egy pillanatra. Egy bűnöst, minden összetevőjével, és elfogultság nélkül – több.
*
A következetes emberek gyanúsabbak vagy a következetlenek? Biztatóbb, ha valaki váltogatja a bűneit, s nem köt ki egynél? A tévelygések, elvakultságok elsősorban az időben mérődnek, s csak másodsorban a pillanatnyi indulat mélységén? A rabszolgaságban mi iszonyúbb: a bánásmód, vagy hogy annyi ideig fentmaradt? Helytelen kérdésfeltevések; csupán hasznosak, ha meditációs anyagként kezeljük.
*
Következetes tagadó nem lehet forradalmár.
*
Hálátlan voltam, nem hoztam helyre a hibát, tartozáslerovásként virágokat öntözök. A tárgyak, a természet tele elvetélt vallomással.
*
Fél a szemébe nézni; beköti a halálraítélt szemét.
*
Tisztázzuk: nem célba helyezett találat. Gellert kapott golyó. Erőfeszítés a szabadesés helyesbítésére.
*
A vadásznaplóból: Előzd meg a golyót, ha kilőtted. És tartsd az irányt. A vad megcélozza a puska csövét, sokallja, hogy annyit tétovázz, és előjátékként ártatlansággal lakjál jól. Leterít. Győztesként észre se veszed. Utolért a szárnytoll, amit a madárból kilőttem. Már reszket – a diadal utolérte magát. Csak a vadászhoz van szavam. Gyűlölöm a vadhúsárusokat. Az áldozatból kell kivésni a legendát.
*
(Mila) Illettek hozzá az apró nyílások, kanalak, edények. Még a levesestálban is úgy kavart egyet-kettőt, mintha gyűszűnyi nyílása lett volna. Ezekben a mozdulataiban több erotika volt, mint más szerelmeskedésében.
*
Sokszor hallom: „Hozzászoktak, mert be kellett látniuk, hogy ésszerű. S ami ésszerű, már megköveteli a belátást.” Itt kezdődik a Nagy Megcsalatás. Ami logikus, már igazolva van?
*
Terminus technicus: kritikátlan létfenntartási ösztön.
*
Mármint, a kitűzött cél természete nem ellenkezhet a hozzá vezető út természetével? Amiről szó lehet (inkább) – a karambol etikája; a karambol stratégiája.
*
Nem jelkép – tény, a konzervált középkorból: bajvívás négy páncélba öltözött vak között, egy malacért.
*
(Modell) Gyufaskatulya aljával leütni a bogarat, hamutartóba kotorni, rágyújtani, szórakozottan gyufacsikkel pörzsölgetni a potrohot, lábakat, a szárnyat. Hallgatni a halk, sercegő hangot. Nézni: a forróságtól az ízelt testszerkezet pontos összjátékkal milyen finom mozgásokat végez. Újraéled, meghal. Végül is így kezdődik. Ilyen kicsiben.
*
Gericault: „Emberbe kezdek, oroszlánná lesz.”
*
Jámbor kép? Őrangyal vezet át két kisgyereket egy patak fölött; őrangyal középütt, jobbján és balján a két gyerek az egyszemélyes palló szélére szorul, hajszálra.
*
1945-ben az „Optimista Ön vagy pesszimista?” c. rovatot vezeti a Tolnaiban; 1950-ben harcos filmforgatókat ír, klasszikus librettókat „vonalasít”. Döntött.
*
Csillag-morajlás? Hangya-sírás? Két egynemű csend között, mi, a zaj pionírjai, előre, tovább –
*
Szobák, melyekben mintha éppen meghalt volna valaki; és mégis várjuk, hogy belép –
*
Minél világosabb az erdő, annál hidegebb.
*
(Helyzetjelentés) Már-már kézzelfogható láncaim sincsenek. Bonyolultan aggasztó.
*
Apránként arról is leszokom, amivel sosem ismerkedtem meg. Így merítem ki totálisan a lehetőségeimet.
*
Minden istennek jobb, ha mellette maradok.
*
„Mély tanulságokkal berendezett világban éltem” – mondta valaki a halála előtt, a jégkorszakban, mikor már kezdett fölengedni, kásásodni a jég.
*
A szerelemről szólva: „Szia, én! Hogy vagyok, te?”
*
Társaságban K. csókolja a lány kezét. Rájön, hogy túl érzelmes így. Továbbcsúsztatja a száját, csókolja a saját kezét. Nyert. Megoldotta.
*
Semmi sem annyira nevetséges. Többek között csak olyan.
*
A gyermek nevet; mi nevetünk valamin.
*
Jules Renard idézi Sarah Bernhardt-ot: „Legyenek a keresztények jobbak, mint mi.” (Kiindulásul egy takaréklángon tartott dialógushoz.)
*
(Régi kép) A lány homlokán kiszakadt a papír. Ezzel az ütött sebével is véglegesebben mosolyog, mint mi valamennyien. Elpusztíthatatlan jelen időből néz vissza a mi mai meg holnapi múlt időnkbe.
*
D. mondja: „Idegenben, külföldön szívesen laknék temető mellett. Nem zavarna. Itthon valahogy más.”
*
Tegnap azt mondtam – ma ezt csinálom. Nem olyan egyszerű dolog ez, mint az értéktöbblet-elmélet.
*
Bölcs – már nincs módja eredetit mondani.
*
„Az én erőm az, hogy Ön azt csinálhat velem, amit akar…” – Milyen képtelenül hangzott volna egy ilyen kijelentés, mondjuk, a reneszánszban!
*
(Nagyjában) mindenre tudtam válaszolni életemben, csak Jézusra nem. Végül is az fogadtatná el velem, hogy maradéknak marad?
*
Mondjuk így: kimondható szavak keresztjére feszített mondanivaló. Sokat mondunk vele.
*
(Ellentmondó hírek) Beszélik, hogy újra felfedezték a romokat. Mások szerint romokat építünk.
*
Nem hitegetem magamat az őszinteség képességével (már ahogy érteni szeretném). Mindennapos küzdelem, ha egy újabb rétegszilánkot le akarok fejteni magamról. Természetes és ártatlan hazugságra vagyok berendezkedve. S az sem igaz, hogy a konvenciók késztetnek jobban a hazugságra. A szeretet.
*
Irigység, mint a szeretet dekadenciája; szeretet, mint finomult irigység.
*
Az érzés van legalul – ki ismeri? A gondolatok fölötte – ki lakik jól vele? Nem az illesztgető közelítésük, az abszolút távolodásuk ígér tiszta szintézist. Nem európaiul: a Taó-t.
*
Missale szerint úrfelmutatáskor a hívek föltekintenek, A gyakorlat, inkább: még arra az egy pillanatra is lesütik a szemüket. De ez nem bűn. Biztosítva a félelem, a borzongás szabadsága is.
*
Csak aki előre megy, az meri megengedni magának, hogy hálás is legyen annak, aki megelőzi.
*
Csomagolok. A csomagolás mint tapintatos végrendelkezés. Fogkefére stb. a koporsóban is szükség lehet. A többi maradhat.
*
Szociabilizált magány – ezt megoldani!
*
(Lépcsők) Vérmérsékletünk szerint – vérmérsékletünktől függetlenül a tények – tényektől függetlenül a céljaink – céljainktól függetlenül a szenvedések – szenvedésektől függetlenül a beígért jövő – stb.
*
Magvas hülyeség: Timon keserűsége vászonra vetítve méz.
*
Nem találok emberszabásúbb fogalmat az ellentmondásnál – holtversenyben a következetességgel.
*
Emberszeretete alján az elégedettség, hogy – „meghalnak ők is”.
*
Nárcizmussal gondol a saját halálára –
*
Áldozatosan gonosz, mint némely szent –
*
Tegnap temettük, szegényt; belegebedt a konklúzió szabadságába. Kárörömmel sírunk. Örülünk, hogy még van mit morzsolgatnunk, a zablát.
*
Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat – nincs rá paragrafus.
*
Tegnap meg fogunk születni, holnap meghaltunk – nem kevésbé igaz ez sem, mintha pl. tízes helyett négyes számrendszerben számolunk.
*
Szemfényvesztő függetlenek, akik az ürességben eveznek szabadon; az ingyeneshez úgy nyúlnak hozzá, mintha ők szereznék meg; akik az árnyékukba takaróznak, s még ideájuk sincs a napról, aminek az árnyékukat köszönhetik.
*
Christoph éjszaka vécére kérezkedik, alig lát az álmosságtól, utána kezet akar mosni, megengedi a csapot, felkiált: „A víz geometriája!” Hatéves.
*
A szomszéd megvette a kis házat, és kivágta a jegenyéket. Negyedik napja nedveznek a rönkök. „Meghagytam volna őket, ha ötven centivel kijjebb dugja le őket P. bácsi”, mondja a szomszéd. „Így muszáj volt, a szél nekinyomta őket az eresznek.” P. rabja, értője volt a fáknak, növényeknek; ha élne, nem bocsátaná meg magának ezt az ötvencentis tévedést. A mértékegységek predesztinációja –
*
Az ablakommal szemben óriás kőrisfa. Nézem; a sok millió éves fejlődés vívódásáról tudok. De ez tudás, nem átélés. A hajszálra-ugyanúgy-ismétlődés levelei zöldellnek előttem. A forma-vívódás hiánya nyugtat meg a természetben; és űz vissza átélhető önmagamba.
*
Tanzing, a nepali serpa, az új-zélandi Hillaryval éri el elsőnek a Mount Everest csúcsát. Így ír a csúcsra érkezésről: „Zsebemből elővettem a cukorkáscsomagot meg azt a kék-piros ceruzavéget, amelyet Nima, a kislányom adott nekem. Gödröt kapartam, s beletemettem ezeket. Amikor Hillary látta, hogy mit csinálok, odaadott nekem egy fehér szemű, fekete kis posztómacskát, amelyet Hunttól kapott szerencsehozó talizmán gyanánt; ezt is odatettem a gödörbe. Könyvében Hillary úgy mondja, hogy Hunt egy feszületet adott neki, s azt hagyta ott a csúcson; hát ha így volt is, én nem láttam. Nekem csak a posztócicát adta oda. Ott feküdt a hóban a macska, a ceruza meg az édesség.” – Ez van a „világ tetején”, mégis. Nem lehet elégszer idézni.
*
Beethoven, egy emlékkönyvbe:
*
(Apolitikus megjegyzések) Ha nagyon erőszakolom a pokoli gondolatot, még Nérónak, Hitlernek stb. is lehetett valami funkciója? Ti. hogy siettesse az emberszabású kibontakozást, lehetővé tegye a továbblépést? A hatás-ellenhatás dialektikájában, a történelem szenvtelen áttekintésében iszonyú renddé, érthető indokoltságok sorozatává tud higgadni minden képtelenség, aljasság? Kivéve, ha nem?
Elképesztő érvelés: ha a pápa „jobban kiáll” a zsidóság mellé, talán még sokkal több hivő nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett gyilkolás veszélyének. Választani kellett, s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta – ugyanis a kereszténység cél-világa magasabb rendű… Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét, minden területen, minden vonatkozásban. – Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik?) ilyen logikával, kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot, szembehunyást valamilyen távoli cél érdekében.
A politikának, legalábbis a klasszikus politikának a durva beavatkozás, hazugság, szembehunyás, elhallgatás, megtévesztés stb. általában sikerre vezető motorja tud lenni. – A művészet mindenesetre mindig belerokkan. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán szigorúan körülhatárolt (vagy éppen ad hoc is változtatható) elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az írói magatartás is nem fog újra és újra változni, egy újabb politikai igény szabványai szerint?
Utópia-törmelék Elképzelhető volna az organizátorok, szakemberek mellett az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, hogy a hivatásukat éltető őszinteségből és morálból a magas (és középszintű) politikát gyakorlatilag is részeltessék – vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust, úgy értelmezve a „természettudományok korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére?
*
A jövő tojásai nem a gonddal ellenőrzött fészkekbe tojatnak. Nem rántotta (gyorsétel) akarnak lenni – igazi szárnyasok.
*
Türelem. Az Andeseknek négyszer kellett lekopniuk, hogy újra Andesek lehessenek.
*
Beszélgetés N.-nel. Ismét az örök vitatémánk – abszolút morál, méltó küzdelem hiánya stb. „Nem kicsik között akarok kivételes lenni, hanem óriások között utolsó.” Rendben, legyünk feddhetetlenül szerény-gőgösek. (Mi az?) De mond ilyet is: „Részvét, az nincs bennem.” Ez fukarság. Sose fogunk megegyezni.
*
Ártatlanul képzeljük el az egyszerűséget. Csak az egyszerűség „értelmetlen”.
*
A teraszról leolvadt a hó, a sarokba kotort levelek még napokig lucskosak. Kiszáradtak, a színük is visszatért. Mint ősszel. Ezekre az apró metamorfózisokra nem figyelünk eléggé. Most ez a tavasz.
*
Jó dzsessz a rádióban. Érintésközelben az izzadt hónaljak félholdja, cipőkön a hamvas porréteg. Hosszan kitartott, törés nélküli hang a felső regiszterben. (Ansermet: a szaxofon hangja „phallikus”.)
*
Elkezdtem a Saulus-t. Úgy írom, ahogy a gyerek fütyül az erdőn, hogy ne féljen. Nem tudom, írnám-e, ha már kívül volnék az erdőn. Csak Damaszkuszig tudom kísérni. (1962. aug. 8. Porkoláb-völgy.)
*
(Dátumok) Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Tizenöt éves leveleket égetek. (1955) – Esik az eső, süt a hold. Se az alvás, se a munka nem megy. Leveleket írok. (1970)
*
Morálgörcsök – nem kevésbé tragikomikus, mintha egy napraforgó hátat fordítana a napnak.
*
(Életrajz) Még kislány, mikor azt álmodja, hogy egy állat eszi a napot. Már kamasz, mikor háborúsdit játszik a társaival a réten, s egy közeledő kutya láttán felkiált: „Istenemre! Fojtsátok meg! Csöndben!” Ruhát dobnak a kutyára, hogy ne tudjon ugatni közben. Már elindul a pályáján, mikor megkérdik tőle: „Miért sírsz, Jeanne?” – „Mert szeretem a királyt!”, válaszolja. Az első vesztes csata után napról napra civódóbb, kegyetlen, öldöklésre biztatja katonáit, nem csupán harcra. Szerelmeskedő párokat ver szét. „Mint egy halálra ítélt tehén”, írják róla. A bíróságon megkérdik: „Mit mondtak a Hangok?” – „Hogy vidám legyek és merész”, feleli. A bíró, hogy ne kelljen igazságtalan ítéletet hoznia, mérgezett halat küld neki a börtönbe. Nem gyanakszik; egyszerűen nem szereti a halat, visszaküldi. A máglyán felkiált: „A harangok! A harangok!” A rőzse közt észrevesz egy szál virágot. Lehajol, megcsókolja, odanyújtja a máglyagyújtónak: „Mentsd meg!”
*
Okosan élni – mielőtt kipróbálhatnánk, milyen okosan meghalni.
*
N. okos ateista, egyéniek, bizarrak az érvei; szenvedéllyel, egyre ingerültebben érvel. Halkan figyelmeztetem, hogy „De hiszen nincs isten!” Még ingerültebben kiált: „Akkor is!”
*
Elfelejtett évforduló: 1939 tavaszán Knauer párttag levélben jelenti Hitlernek, hogy van egy fia, nyolchónapos, vak, nyomorék, s elpusztítását kéri a fajtisztaság érdekében. Hitler Karl Brandt orvost küldi ki, aki megvizsgálja a gyermeket, s utasítást ad a likvidálásra. Az első „adminisztratív” gyilkosság.
*
Napi ige: bizonyosságaink, mint használható tévedések.
*
Elégedettség – Ki nem nyílt értelem.
*
Nem kitölteni magunkat; rendet teremteni. Ahogy egy fiókban, asztalon. A végén mindig kiderül, mennyi hely marad. Elfelejteni a végleges szavainkat, hogy helyet adjunk a félszavainknak, hogy kiegészülhessenek mások fél szavaival. Így megneveződni. Minden ön-megneveződés hatálytalan.
*
Köd, mégis száraz hideg. Kárminpiros nap a Déli-pályaudvar fölött. A köd és a vöröslő nap mindig megejt. De most valami más is: apró, nyárias bogarak a levegőben. Szúnyogok? Képtelenség. Mégis hiteles. Mint a gyerekkor, az éles, elfelejtett látványok, a fölidézhetetlen, újra belém ivódó mozdulat. Apró koromszemcsék a vörössel átvilágított ködben. Szúnyogok.
*
Idős anyának, nagyanyának meghal a lánya. Nem töri le, sőt, megnövekszik az életereje, csökken a halálfélelme. Az ésszerű esélyesség cáfolódik meg, hogy ő megy el hamarább. Kikerül a reflektorfényből, s most majdnem olyan, mint a többiek; nem kiszemelt, „csupán halandó”.
*
Angol barátom az írekhez hasonlít bennünket. Végletesség, következetlenség; költészetbe, érzelmi és politikai fantazmagóriákba stb. menekített nyugtalanság – százados nosztalgiák ellensúlyozására, hogy történelmileg is „hassunk”, ha másképp nem, önpusztító forradalmak, lázadások árán. – Magyar józanság? Nem tudom, az írek áltatják-e magukat ilyen önportréval.
*
Ostoba szóváltás a lépcsőházban. Az ajtó véletlenül nyitva, s így kénytelen meghallani, hogy róla beszélnek kint. „Az? Az összevissza hazudik…” Önfeledten piszkolják, szembe soha. Ha dicsérnék, már szeméremből se hallgatózna tovább; így viszont hidegvérrel, kijátszott erkölcsi pátosszal szól ki, hogy mindent hall. S előre élvezi, mikor majd először néznek a szemébe az eset után. Különben az ügyben igaza van; de ezért is megbocsáthatatlan az egész.
*
Renan, Marcus Aureliusról: „Elérte a megbocsátásnak, a közönynek azt a magaslatát, amit a megvetés, a részvét csak enyhíteni tudott.”
*
Nehezen vesszük tudomásul, hogy főfoglalkozásunk nem az adásvevés, hanem a kimondhatatlan dolgokkal való bíbelődés.
*
Földrengés, szökőár, fagyhullámok, Társasági téma. Külön-külön értelmes emberek így együtt, társaságban, kritikai feszegetés nélkül kevernek babonát, látomást, tudományos hipotézist, tudományos tényeket. Az ilyen „keverés” izgalma mindig vonzó lehetett; korunkban mégis van valami többlete. Az ömlesztett hírek, tények, eredmények fantomizálják is az összefüggéseket. A statisztikai szemlélet vulgáris, gépies, megtévesztő gyakorlatával éppen az relativizálódik az átlag számára – a folyamatok mögött álló elv mibenléte –, amit a statisztikai szemlélet, eredetileg és ideálisan – rögzíteni akart. A túlbizonyítottság is gyanús. Igazán a megfejtés tesz éhessé.
*
Passzív irgalom. Keresztény nirvána. – Rilke: „Ha a szegény emberek gondolkodnak, nem szabad zavarni őket. Talán mégis eszükbe jut.”
*
(Variációk) Cselekedj, ne imádkozz – imádkozz, ne cselekedj – cselekedj és imádkozz – ha cselekszel, imádkozol – ha imádkozol, cselekszel – azért cselekszel, hogy imádkozhass – azért imádkozol, hogy cselekedhess – cselekedve imádkozz – imádkozva cselekedj – stb.
*
Elképzelt napi edzés: nézni egy haldokló szemébe, aki megbocsátotta magának, hogy élt –
*
Az ítélkezés hol keressen kapaszkodót – a méretekben? vagy a minőségben? a tett puszta tényszerűségében? vagy csupán a kodifikált motívumokban? Addig is, míg eldöntjük: leülöm a lopott tyúkért az egy hónapot, és nem ülöm le a likvidált városért az ötszáz évet.
*
Ismert típus; ínyenc, aki variál: élőt boncol, halottat koncol. Ha nem véres a keze, akkor tintás.
*
Ha csak azt az iszonyú erőfeszítést, heroizmust, hitet vesszük, amivel az ember esendőségét, végső gyengeségét igyekeztek ábrázolni, bizonyítani…!
*
Gyorsabbnak lenni a természetnél – a pusztításban a szaporodásnál.
*
Akivel nem értek egyet, azt mért furdalóbb dolog becsapni?
*
Egy szú életkora. Egy tölgyfa asztal életkora. És a végeredmény. És a végeredmény szújának életkora.
*
„Tehát értjük akkor – minden világos, megfogható, mint a hiányzó ablaküveg helyére lehelt párafolt…”
*
Ha csakugyan van „gondolkodási akauzalitása” az elemi részecskéknek – mért lenne képtelen gondolat a levelek, szirmok vonalaira kidolgozott grafológia?
*
(Közérzet) Növekvő távolság mindenütt, mindenben. Kritikus saját-jelenlét. Műsoron kívüli. Üzemzavar közelléte. Egyre anyagszerűbb csend. Kifelé marionett-közvetlenség, mégis valami tél kezdete. De kitől, mitől búcsúzni? Helytelen időfogalmak, térfogalmak. Félelmek megalkuvása ez is. S talán nem is tél, hanem ontológiai nyár. Tények, helyzetek, megéltségek sugárzó temetője – az ablak ide nyílik. Ettől félni kell? Fáraszt a szem tárgyias élessége. Lassan becsukódni, mielőtt becsukódnék – legalább a saját szabadságom nyitottságával. Edződni az „irreverzibilis variánshoz”.
*
Ha az illúziók terhét veszem, egy háborúval lettem fiatalabb.
*
Munch félőrült periódusa után, 1910-ben írja az Alfa és Ómegá-t: egy asszony állatokkal hál, állatokat szül, azok a férjét apjuknak szólítják. Férj iszonyodva megöli az asszonyt. A szörnyivadékok széttépik „apjukat”. – Megéri még a fasizmust, 44-ben hal meg.
*
Metraux dél-amerikai indiánok kannibalizmusáról közöl adatokat. Nem azonnal eszik meg a foglyot, többnyire tizenöt-húsz év múlva. Addig úgy él, mint a többi törzsbeli, sőt a legjobb falat az övé, asszonyt kap, szórakozhat. – A pszichológiai viszony az elgondolkoztató itt, ami gazda és foglya között kialakul; abban van az iszonyat feloldása, illetve, megoldása. Nem gyűlölet, ami azonnali kielégülést keres; a bizonytalan időre elhalasztott rítus szinte a kegyetlenség metafizikus poézise, a halál kiszámíthatatlanságának utánzása. Olyan átélést szuggerál tartósan, ami a természet mintája is: a nem elsietett pusztulás és pusztítás szükségét. Mindennek megvan a maga ideje. De ehhez már kevés az érzékünk. Minden törekvésünk, hogy meghaladjuk a természet mintáját.
*
Csukott ablakon legfeljebb kő repülhet be, madár nem.
*
Beszélgetés szovjet költőkkel. Az egyik: „A hallgató költő eltört barométer.”
*
(Régi, új) Amire nincs már példa: valaki azt hiszi, hogy pápának van kiszemelve, de rájön, hogy ő az Antikrisztus, mire megöli magát, hogy megmentse a kereszténységet.
A rituálisba elhajló hatalom sokszor kedveli a főnevesített, ködösítő, fogalmi általánosítást: a konkrét szenvedés és ostobaság fölött a rangosító „nyelvi kupolát”. Nemcsak „szájtátiság” stb. – egy 1400-as szövegben, például, ez: az „Uralkodás Magasztossága” kiűzetett a Birodalomból, először Franciaországba menekült, aztán a burgundi udvarba, de ott is vigasztalan, mert ott a „Fejedelmi Gondatlanság, Tanácsnoki Gyengeség, Szolgai Irigység, Alattvalói Követelődzés” üldözi.
Tortúrát csak egyszer lett volna szabad végrehajtani a vádlotton; crimen exceptum esetében azonban többször is. Mégis, az aktákban nem ismétlésként jelölték ezeket, hanem diszkréten „folytatásként”. Általában, bizonyos elegancia, ésszerű egyszerűsítésre törekvés figyelhető meg az aktaszövegekben, keveredve a görcsös jogi pontoskodással. Nyelvünk érzékletes közvetlenséggel még ki is emeli ezt a stílusjelleget: „Tetszik a törvénynek…” stb.
Az ünnepségek, a be- és felvonulások történetéhez: bajor Gizella Párizsba érkezésekor (1839) a főlátványosság egy fehér szarvas volt, aranyozott aganccsal, koronával. „Lit de justice”-en feküdt, mozgatta a szemét, agancsát, lábát, végül fölemelt egy kardot. Mikor a királynő átment a hídon, egy toronyból angyal ereszkedett alá, átsuhant a hidat fedő kék színű, arany liliomokkal díszített tafota kárpit nyílásán, koronát tett a királynő fejére, „visszaszállt” a toronyba. (Csupán a játék kedvéért: a dátum anagrammja 1938, Anschluss.)
Örökifjú téma: Claus de Werve, kora legfényesebb szobrásztehetségeként indul. A burgundi herceg évről évre visszatartja Dijonban, az udvarában, hogy vele fejeztesse be Félelemnélküli János síremlékét. A szükséges pénz soha nem érkezik meg. De ugyanakkor más munkát sem engedélyez a művésznek. Negyven évet él tétlen várakozásban, bőséges kegydíjon, elhízva. Aztán meghal.
Misszionárius rájön, hogy a maori főnök háborúra készül. Lebeszéli. Főnök belemegy, de eszébe jut, hogy az egyik puskaporos hordó rossz, hamarosan szétesik. Muszáj mégis megindítani a háborút, hogy a puskapor kárba ne vesszen. – Bennszülöttek a lövészárkokat válaszfalakkal látják el, hogy ha lelőnek valakit, a szomszéd ne lássa. (Darwin)
Új-Guinea szigetén, a japánok elleni harcban elesett amerikai néger katona utolsó szavai: „Fejfámra ezt írják: Itt nyugszik egy fekete, aki harcolt a sárgák ellen, hogy a fehérek szabadok lehessenek.” (Harmincöt éves újsághír)
*
Realista drámákban ritkán fordul elő, hogy a hóhér mondja a gyászbeszédet is. Az élet találékonyabb.
*
Csak a homok tartós; mert nem akarja.
*
Elemi részegség. A fák, tavalyi füvek lakatlansága most kezd megtelni hivalkodással, önteltséggel, nárcizmussal. A növekedés végletesen autonóm elfoglaltság. A halál az igazi kollektív téma-fölvetés.
*
Látnivaló, hogy a keménység megbukik. Látnivaló, hogy megbukik a szeretet is, olyan rettenetesen kizárólagos.
*
Vezérhangya; fej vagyok a témában: agykapitalista; agykombájn stb. – jók. De a kupoladuma verhetetlen. Látomás.
*
Morálgörcsök, pózok. Igazat mondás fontoskodása, mikor csak pusztít. Végül is gyávaság. Morális önzés. Morális hipochondria.
*
Az öngyilkosságok típusa, stílusa, a kor életstílusa, mindennapos atmoszférája. A választott halál, mint önjellemzés. Pszicho-szociológiai összefüggések. (Ma egy Petronius?)
*
Az öregeket vigasztalja, ha én is emlékezem?
*
Ha volna a pillanatnak billiomod része, ami vegytiszta idill – lehetne belőle milliárd évnyi is.
*
Esküszik a dialektikára – miután kiiktatta belőle az antitézist.
*
Eszmék, világnézetek mérkőzésében megőrizni a méltóságunkat, ami ugyanabban elveszik.
*
Üres szoba. Néhány ferdén lógó kép. Mintha nem volnék igazán egyedül.
*
Harmatos öl – a novella a cím kettős értelmére épült volna. Tulajdonképpen elkedvetlenít, hogy valamikor ilyesmiken törtem a fejemet.
*
Dilemma: a stafétabot fontosabb vagy a futó?
*
„Otro toro, otro toro, que es muy manso!” (Másik bikát, másik bikát, ez nagyon jámbor!) Vagy: az angolnát erős sós vízben tartják, míg elpusztul. – Értjük a szakmát.
*
Mottó, télire: „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások-adta végtelen lehetőségekkel.”
*
Milyen vigasztaló: a fák számlálatlanok! – Egy álló délelőtt görcsösen újra és újra ezt a transzparenst látom magam előtt: MAINAPIPARANCS.
*
Martin du Gard naplója Gide utolsó napjairól. Gide szenvedélyesen kel ki a hierarchikus egyház ellen. Akkoriban járta be a sajtót a Mindszenty-per. Gide így emlékezik meg róla: „Az a prágai Mindszenty-ügy.” – Nehezteljünk? Köszönjük meg?
*
Valahányszor a magammal való elégedetlenség ingerültté tesz, ostoba kerülőket teszek az érvelésemben, melyekben magam se hiszek. Mint a zöldár; bár sejti, hogy a lejtés hová viszi, ideiglenes medreket tör. Képtelen vagyok egyértelműen állást foglalni azonnal, s a legegyszerűbb állításig folytonos hintázással jutok el. Nincsenek axiomatikus fogódzóim, csak mindig újra megszerzettek. Amit megszerzek estig, valami lebontja reggelig. Alapvetően olyan a közérzetem, hogy semmi sem lehet alapvetően végérvényes.
*
Néha csak napok, hetek múlva tisztul ki előttem, hogy reálisan (konvencionális tárgyszerűséggel) mi történt egy bizonyos időpontban. Atmoszféraburkokon kell áttörnöm magamat, aurával közelednek felém a dolgok; pedig egyetlen törekvésem, hogy csontvázra vetkőztessek mindent.
*
Délután ébredek, köd, sötétség kint. A citromfánk valószínűtlen ajándék a szobában, kint már megfagyott volna. Még ez is! Ez a törékenység a dolgokban; s hogy még mindig nem törtek el, csak masszívan törékenyek –
*
Hogy a tárgyakból ne legyen elég, kimentem az Ipari Vásárra. Semmit se lehet olyan hamar elunni, mint a technikai frincfrancok csodálatosságát. Kiábrándítóan hamar evidensek. S marad a célszerűség, a hasznosság fölötti öröm – csak az egész valahogy kétes. Egy fa lehet kétes?
*
G. vádol, hogy engem a „rejtélyes” önmagáért érdekel. Két vállon vagyok. Mondjam azt, hogy minden igazi irodalom „okkult” kutatást folytat? Ha nem ezt teszi, smirgli lesz; a felület esetleg még csillog is, de különben –
*
Iszonyú érezni, hogy az ember minőségileg, gyakorlatilag rosszabb lett, mint volt, de ugyanakkor a fölismert és kitisztázott eszményvilága magasabb rendű. Ez a pokol.
*
Renannál olvasom: „…erkölcsi haladás, s egyszersmind az ízlés gyógyíthatatlan romlottsága.”
*
Jól működik az esze, nagy önelégültséggel a „racionális” természet mértékegységei szerint gondolkodik. Eszébe se jut, hogy esetleg botcsinálta irracionalista.
*
Volt kor, amelyik rosszabb lelkiismerettel több gonosztettet hajtott volna végre?
*
(Beszélgetés, fiatalokkal; 1958) Kifejtik, hogy túl vannak a mi felelősség-problémáinkon, ez a mi generációnk „motosza”. Újfajta érzékenységről beszélnek, ami most alakul; de hogy mi lenne az, pontosan nem fogalmazódik meg. Mindenesetre sokkal több az öröm a létezésben, mint ahogy a mi írásaink tükrözik. Kifeküdni a napra – öröm. Kimenni egy Botafogo meccsre – öröm. Egy piros ing – öröm. S ezt nem rontják meg olyan tépelődésekkel, amikkel úgyse tudnak semmin segíteni. Nincs szükségük filozófiákra. „Ma már ott tartunk”, hogy mindenki magának is meg tudja teremteni azt a világképet, ami elrendezi a dolgokat. Nincs, és nem is szükséges, hogy folyton valami aggályosan kiválasztott cél legyen előttünk. Ők egy „folyamatot” élnek át állandóan, egy éppen adott folyamatot, s azt minden alkalommal kiélvezik, „megnézik maguknak”. Az se fontos egyelőre, hogy a folyamat mi felé irányul; a folyamat maga a fontos. S hogy általában reálisabbak, egészségesebbek, mint mi. Kelet–Nyugat polarizálás is mondvacsinált; lényegében az egész világ olyanná kezd vagy akar lenni, amilyennek ők mondják.
*
Csakugyan: nem papi mesterség a miénk, inkább „mérnöki” (Sztálin). – Mesterségünkben az egyéni moralitás és felelősség: minden. Nincs, aki feloldjon, megbocsásson; magunknak kell lennünk teremtőnek (tervezőnek) és a bírálónak (statikusnak) is.
*
Nem elég elítélni a bűnt; bizonyos értelemben szeretni is kell. Organikus funkciójában megérteni: ez a részvét többlete.
*
Minden napot úgy kellene kezdenünk, mintha a csecsemő és a haldokló egyszerre pillantana ki a szemünkből. Így talán meg is értenénk valamit abból, amit szüntelenül és okosan igyekszünk megmagyarázni magunknak.
*
Egy hangyát nyomtam el este az ujjammal. Reflexmozdulat, kávéfőzés közben. Egy óra kellett, mire a szégyen előhívódott: olyan kicsi, hogy még piszkot sem hagy az ujjadon.
*
A szerelem cinkossá tesz a létezők minden rendjével szemben; és szükségtelenné minden magyarázatot a közvetlenül nem érzékelhető grádusokkal kapcsolatban.
*
D. panaszkodik, hogy valahányszor támadják, Z. mindig ott van a támadók között. „Ez is olyan, mint Cauchon; szeret minden máglyára ítélésnél tanácsadó lenni, igaz, Jeanne d’Arc, Husz nem jut neki – de ő is csak cochon de lait.”
*
A siker, mint a kötelesség bosszúja.
*
Aki az első szót kitalálta – megnémult?
*
Egyensúlyozó polgár – megviselt kummunista.
*
E. egyre rosszabb szobrokat csinál. Az arca közben egyre jobban érik, egyre elmélyültebb. Nincs szabály. Arcok vannak; szobrok vannak.
*
Logika: hideg földre nem szabad köpni, kicserepesedik a szád.
*
A legrosszabb nem mindig biztos. (Kínai közmondás)
*
Kazantzakisz: „Az isten szívében van egy kukac; azt álmodja egyszer, hogy megeszi isten szívét.”
*
Csőd. Vizuális alkat vagyok, nem látom a szenvedések végét. Meg kell szabadulnom a szememtől.
*
Felbomló gondolkodás: a részek, a részletek felfokozott élessége, koncentráltsága. Illetéktelen be- és mögé pillantás.
*
Több napi átlag kiértékelése: tehetséges, mocskos nép vagyunk.
*
Típus: kultúr-ejtőernyős.
*
Ökonomikus udvariatlanság, ökonomikus udvariasság.
*
Politika. Mesterséges altatás.
*
Semmi hűség. Mindent megértek. Önterápiából írtam a Saulus-t?
*
Mennyi lelkes, gyanútlan, gyanút keltő mini-Széchenyi! De sehol (vagy alig) egy másik Kölcsey, még törpeként se.
*
(Darwin, Utazás) Tüskés helyen az indián felgyűri a nadrágját; az a drágább. – Törzsfőnök inge fekete a piszoktól. Válasz: „Nem látod, hogy régi?” – Két válasz, hogy mért nem dolgoznak: „Nagyon hosszúak a napok.” „Nagyon szegény vagyok.” – Kérdés: „Sok a rabló?” Válasz: „Még nem. A bogáncs nem elég magas.” – A postafőnök hamisított bélyeget árul. – Végül, így összegez: „Nagy ott a vétek, ahol a nyomorúság nem a természet törvényeiből, hanem az intézményekből fakad.” – (Mindez mégis idilli egy mai utazáshoz képest.)
*
(1952-ből) Valaki, egy barát, vidéki elvonultságába befülledve fölrobban Pestre, s kifejti: elhatározta, hogy írni fog, olyat, amilyet kívánnak; s szégyellje magát a kor, ha megalkuvót csinál belőle. – Kamasz mutálás, felelős kor? Az én lábamon még a paradicsomban sem áll meg helyettem senki. Igaz – fakírság dolga lesz őszinte művet hagyni hátra. Bár az se kis teljesítmény, ha igazul megszenvedett teóriákat gyártunk magunk megcsonkolására. Vigasz lehet, hogy az elődök sora nem is akármilyen…
*
Tibeti katona mindkét lábát elveszti a harcban. „Muszáj hősnek lennem, nem futhatok el.”
*
A birkák még akkor is hozzátartoznak a természethez, és kikezdhetetlenek, ha a farkasok megeszik őket, és egy se marad.
*
Vannak események, amelyeknek már a születésük pillanatában az a sors jut, hogy ne feleljenek meg a tényeknek.
*
Gyorsriport a körúton: „Bocsánat… reggel óta hányszor nézett a háztetők fölé, az égre?”
*
Szemem gömbjét hány érintő meríti ki? S ha kimerítenék: meghatározódna, ami belül, kívül és túl kezdettől fogva volt – a pusztán magát érintő én?
*
A divat, mint anonym önvallomás, ami a régi módon már nem mondható el. Mint kollektív exhibíció.
*
N. körmönfontan udvarias. Nem állja sokáig a szembenézést. Negyedszavakkal, udvarias hümmentésekkel nyugtázza, amit mondanak neki, szellemes stiláris fordulattal tér vissza a magáéra. Pengeéles terve van, hogy mit nem fog mondani. A diplomatakészségek olyan tökéletességével rendelkezik, hogy már haszontalan: épp ez teszi átlátszóvá. Semmi természetesség, hökkentő őszinteség, ami álcázni tudná a szándékát. A takarás csődje. Felöltözött király, aki csakugyan pucér. Önmagát triblizi ki.
*
Nálunk ez is elmondható: nehezen bocsátják meg, ha valaki kívül marad a tojáson…
*
Holtpont: az értelem szomorúsága, hogy nem tudhat kevesebbet –
*
Játék ad absurdum: mindent komolyan venni; a komolytalant is komolyan komolytalanul –
*
Stréber stratégia: liheg a távoli ideák, célok mákonya után, közben az élhető közelit detronizálja.
*
…ami még nehezíti a helyzetet, hogy olyan nép fiai vagyunk, amelyiket két itatóspapír közé dugtak; s talán a nyelvünket is azért nem felejtettük még el, mert a nyelvünk kilóg az itatós szélén –
*
Vidám történet – mert nem ismerjük a szomorú történeteket, melyeknek az árán-révén létrejött.
*
Szívesen tanulok a fiataloktól, hogy világosabb legyen, mit tanulhatok még magamtól.
*
Hátborzongató dráma. – Mellborzongató idill? (Biofiziológiai lingvisztika?)
*
(Kis Réka) „Meg kell néznem a tükörben, hogy hol viszket a fejem.” – „Falun jobbak az emberek. Városon beszívják a rossz levegőt, attól visszafelé forog az észkerék, és rosszak lesznek tőle.”
*
Amióta az eszemet tudom, otthon mindig kiscicák voltak. Otthon sose nőttek meg.
*
Már a tárgyak tanítanak ki. Elöregszik az emberi szó; ahogy öregszünk.
*
„Komor”, mondja a kritikusom. „A metafora jobban eteti magát.”
*
(Fal-költészet. Nyugat-Berlin, U-Bahn állomás)
*
Talán csak annyi a különbség, hogy ha az igazság közelébe sikerül férkőznünk, már választékosabban hazudunk?
*
W. 1963-ban Kínából jön haza. Vonaton utaztak; a vonat minden indok nélkül nyílt pályán megállt, két napig ott vesztegelt. Később tudták meg, hogy a közelben egy falut öntött el az árvíz, s a lakosság egy dombra menekült fel; meg se kísérelték a mentést. Ők már csak a vízborította völgyet látták.
*
Szombatista bejárónő kerül hozzánk. Ősz haj, telivér-rusztikus madonnaarc, világító szemek, akaratos szelídség. Józan elragadtatás sugárzik róla. Univerzál nyomdász, de szombaton nem dolgozik, inkább ott hagyta. Férje súlyos beteg (gerinc-tbc); a párt ki akarta emelni, hogy tovább tanuljon, de nem vállalkozott rá. „Nem értünk egyet az evolúcióval.”
*
Egy nap rájössz, hogy nem hasonlíthatsz. Fölismernek.
*
Öregség. Begyűjtött célok totalitása. Begyűjtött céltalanság totalitása.
*
P.-től kérdezem (aki francia, s akit csakugyan őszinte érdeklődés és rokonszenv hozott közénk) – hogy milyennek találja a nyelvünket. „Nagyon tetszik”, mondja. „Nagyon szép, erőteljes és lágy… Csak tudja, valahogy nem hasonlít semmilyen más nyelvhez. Egyáltalán semmihez. Az ember hallgatja, s egy idő múlva arra gondol, hogy a magyarok talán csak tréfálnak, és egy szép napon ők is úgy fognak beszélni, mint a többi ember.”
*
A makacsság megéli magát –
*
A nem emberszabásúban is magunkat, egymást kell felismernünk –
*
Emberi szemétdomb fölé kupolát –
*
Minden „én” potenciális „vakerő”.
*
Ugyanazoknak az erőknek vagyunk kiszolgáltatva – kövek, fák, állatok, mi is. Nemcsak mi kínlódunk, örülünk, másfajta létezők is. Hogy mások a reakcióink? Nem a lényeget érinti. A lényeg, hogy nem függetleníthetjük magunkat egymástól. A primitívek nem azért személyesítettek meg tárgyakat, állatokat, mert szórakozni akartak; én se szórakozásból próbálom belehelyezni magamat abba a létállapotba, ami egy kőé, állaté, növényé, hanem azért, mert bizonyosan hatunk egymásra. A magam teljesebb megismerése érdekében kell számításba vennem minden hatást, amit az élő és élettelen természet produkál.
*
A metszően okos Renan, plébánosi minőségben: „A vereség bűnhődés a múlt dicsőségéért, de gyakran a jövendő győzelem biztosítéka.” (La reforme intellectuelle et morale.)
*
Depressziós beteg mondja: Az óra megállt. Csend van bennem. A szívem ver, de nem értem, hogy lehet ez. A nap átsüt a bőrömön. Mintha az egész testemet átsütné, mint valami űrt. Belül nincs semmi. Minden vér elfolyt belőlem, azóta gyengülök. Sírni kezd. Adjanak valamit, amitől elalszom. Vagy boncoljanak fel, tudják meg, mi van bennem. Csak az agyam működik, de napról napra kevesebbet érzek. Elhallgat, körülnéz. Sírni se tudok már. Csak nagyon ritkán. Akkor sem úgy, mint egy ember. Beszélni se úgy, csak suttogni. Olyan furcsa, hogy süt a nap.
*
(Biedermeier.) A szív nem az igazság kelyhe, de minden benne van, ami megérdemelné, hogy igazság legyen.
*
Camus: „…olyan biztonsággal beszélt a szerelemről, mint egy értelmiségi az osztály nélküli társadalom eljöveteléről.”
*
Csak a következetes elfogultság teszi meg a magáét – s bizony, a tárgyilagosságig.
*
A családi levéltárból: „…ilyen is előfordul, hogy van egy tagja a rokonságnak, amilyen soha nem volt! Szívet cseréljen, aki hazát cserél! A hazát nem lehet csereberélni! Csak a czoczilisták, kozmopoliták, anarchisták, nihilisták, matérialisták azok, akik előtt nincs haza, akik szerint ubi bene ibi patria… mink magyarok, magyar elem, nem tudnánk megélni saját hazánk és nemzetünk kebelén, saját otthonunkban?! Szégyen, gyalázat!” – Békén nyugodhattak, külön elkerített Mészöly-temetőjük volt. Bár a jó üzlet alkalmasint korrumpál is – ti. másutt: „…ugyanez a Károly a sárbogárdi nemesi birtokát 1873. március 5-én Tanz Pálnak eladta 12 250 frtért, kit mint vevőt a Mészöly-temetőbe temettek 1899-ben 71 éves korában.”
*
Az egyik (vagy valamennyi?) Jancsó-film után: kivételesen ért hozzá, hogy alkati (?), ösztönös (?), koncepciózus (?) következetességgel az erotikának még a vízjelét is kilúgozza minden meztelenségből, és egy női mell vagy has ívét egy pisztolycső történelmi komorságával tegye egyenrangúvá.
*
(A szerelem és a ló) A költő – Mentem volna szódáskocsisnak, / ki a nagy szőke lovakat / csak mossa, mossa hallgatag – elhiteti velünk (s mért ne higgyük el?), hogy nagy, szőke lovakat mosni hallgatag: olyan lét-állapot, ami látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok extatikus átvilágítódásához, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendeléseket irányítjuk. – Az igazi szerelmesek is többnyire nagy, szőke lovakat mosnak hallgatag. Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai! Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk, ami egy gyűszűben elfér. Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel. A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi, a kinyilatkoztatás kizárólag neki szól – ugyanis szóba sem kerül. A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze. A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen, abszolút érvényességet. A szerelmesek egymás közti értő-süketségét ilyen értelemben napoleóninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság. Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amit nyalogatnia lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt, kiemelt alkalom, hogy még elhivatottabban próbálja mosni hallgatag a nagy, szőke lovat.
*
Az egyszerű igazság: madárszárny-villanás. Rajban-csapatban csak az okosság röpköd.
*
Aki közülünk emelkedik fölénk, még fokozottabban ki van téve, hogy saját korlátainkat is belelássuk, és azok közé préselve viselje el a tiszteletünket, ellenszenvünket.
*
Író vagyok – nem az ideológia érdekel, hanem az a másik, a szubjektív, amit X. kialakít magában, s amivel indokolja, hogy miért hisz vagy próbál hinni valamilyen ideológiában.
*
Egy út áll előttem, amit meg kell tennem; egy ember áll előttem, akit meg kell értenem; egy tárgy van előttem, amelynek meg kell találnom a megfelelő helyét; egy gondolat tart fogva, amit ki kell fejeznem; egy érzés ostromol, ami magáénak követel. Megteszem, megértem, megtalálom, kifejezem, átadom magamat. S maradok ugyanott – másutt.
*
„Állapotbeli”, közös penzum – bordélyban szűznek, börtönben szabadnak maradni.
*
A férfialkat genealógiája. Az ügy, az ürügy, a keret fontossága; a „bekeretezett” áldozat stb.; s az ezzel rímelő történelem, történelemcsinálás – Illetve: a „férfimatatások” hatalma: barkácsolva hozza össze a személyes és nem-személyes történelmet, halált stb. –
*
Csak azoknak hazudhatok, akiket szeretek. Csak azok érdemlik meg az áldozatot.
*
Félek a félelemtől, hogy megalapozatlan hitet épít belém. Ha észrevétlen természetességgel tudnék félni –
*
Horror vacui – csak a túl érett kultúrák ismerik. Aki kezd, mindent csordultig telinek lát, és csordultig tölt.
*
Korszerű Szókratész: tanítványok nélkül; a kérdéseket magának teszi fel –
*
Az ÉLET elemzésének csak az adhat értelmet, ha az elemzés újra rátalál az életre.
* |