Notesz
Kutyaakt – valami ilyesmit várnék a fenomenológiától.
*
Személyes nemlét, személyesen nem lenni személyként – ilyen közérzetbe, titkos képzelgésbe kompenzálódik sok naiv-világosfejű tétovázása hit és hitetlenség között.
*
Mulandóságból táplálkozik, anélkül hogy maga azzá válhatna –
Mulandóság, ami soha nem tudhatja meg, hogy időtlen –
*
Tárgy és árnyék. A tárgy árnyéka, és az árnyék tárgya. Múlás és állandóság. A múlás állandósága (de az állandóság „múlása” is).
Vetület és nézőszög-különbségek.
*
Annyira bizonytalan vagyok mindenben – hogyan tudnék hinni a bizonytalanságban?
*
Megértésből származó tévedés; tévedésből származó megértés. Minden pszichológia.
*
Túlélni – visszamaradva megelőzni. Ez is az idő-problematikákhoz tartozik.
*
„Milyen szubjektív!” – Hazárdul objektív?
*
Az élet és lét normális szituációi, mint csoportdinamikai történések, melyek folyamatosan igénylik a preventív pszichoterápia és munkaterápia tudatos és módszeres alkalmazását. Elhanyagoljuk a történelem pszichológiai-pszichiátriai megközelítését, analízisét, értelmezését. Új szempontokat adhatna, hogy másképp formáljuk.
*
Lámpám (eszem) a fénykéve területére láttatva levakít: le kell oltanom, hogy újra hozzászokjak a „természetes” homályhoz, s tájékozódhassak. Utána újra haszon, segítség, többlet.
*
Racionalizmus és kockázathiány: kritikus összefüggés. A földerítésben éppúgy, mint az ábrázolásban.
Szükségszerű kockázat, indeterminisztikus kvantálás az ismerettől a megértésig, ill. megértetésig.
*
Csend a lármán túl? Milyen lárma a csenden túl? A csend mögött nem csend van? A létezés nem lehet hangtalan? A Lét sem? A „szférák zenéjét” lehetne szó szerint is érteni? Mért lenne egy bétasugár néma? Fukar koncepció, hogy a hang levegőt igényel. És ha a Hang nem? Mit tudunk a „levegőtlenség”, a „semmi” esetleg zsúfolt kitöltöttségéről – „hangosságáról”?
*
A fejlődés felgyorsulása technikai adottságok révén: az intuitív és tapasztalati felismeréseket közelíti egymáshoz.
A felismerések közelíthetőségének hiánya (vagy nem-tudomásulvétele): dogmák, dogmatikus szemléletmódok rögzülését hozta, ill. hozza.
*
A. pokolian okos. Ki tud jelölni a semmiben két pontot, s közötte kihúzni egy masszív egyenest, sodronyt, ami csakugyan érvényes a két pont között.
B. gondolkodásában van valami törékenység, ami csak a masszivitáson túlit jellemezheti; ami csak félénken és bizonytalanul igaz, de totálisan.
*
A látás nem cél; feltétel. A vak a látók jóvoltából vak. Világtalan ég alatt a vakok. A tiszta látás dimenziója.
*
A tárgy objektivitása önmagában – az objektivitás fogalma bennem – a „bennem” jelentkezése a tudatomban – a tudatom érzékelhetősége a tárgyban – a tárgy múltja a Múltban – a múlt léte a jelenben – a Jelen léte a lehetőségben – a Lét lehetősége a Lehetőség lehetőségében – stb.
*
(Véletlenül egymás mellé került kijegyzések) „Senki sem uralkodhat ártatlanul.” (Saint-Juste)
„…egy iszonyú optimizmus születése…” (Feuerbach)
„A németek lázba jönnek a gondolkodástól, ahelyett hogy megvilágosodnának tőle.” (Stendhal)
*
Áhítat – kulturált félelem. Alain: „Formázunk, hogy megpillantsuk és megérintsük Istent.” A munka, mint félelemszublimálás. A munka fejlettsége és természete, párhuzamban a vallásos képzetek fejlettségével és természetével. A félelem adott természetrajzából kutatni és következtetni a munka és vallásos képzetek adott természetrajzára.
*
Ne egyensúlyt; folyamatot. A viszonyítás rögeszméje keresi az Alfa- és Ómega-pontokat; a kételkedés kiváltsága az abszolút dinamizmus. – Bruno reménytelenül meg nem érthető, vonzó és komplett víziója: a mozdulatlan mozgás.
*
Az etikának nem érvei vannak, csupán képessége, hogy kötelezést ismerjek fel benne. Ezért nem mondható ki. Ami kimondható belőle, az én pszichológiai viszonyom a kimondhatatlanhoz.
*
(Herakleitoszi apokrif) Az egyensúly, amit az igazság kedvel, megalkuvássá lesz beavatkozás nélkül.
*
Az áttekintéshez elfogultság kell, kitüntetett pont. Képesség, hogy oda rögzítsük a figyelmünket. Nem fontos ilyenkor, hogy „jelentős” részletet tüntessünk ki. A következetes elfogultság megteszi a magáét, s megkeresi az éppen lehetséges ideális pontot, ami annyira „elfogult” már, hogy az összes többi pontot a leghitelesebben képviselheti. Mintha ez sokkal bonyolultabb következmény volna, mint az az állítás, hogy „minden összefügg”.
*
Példaszerű patthelyzet: egyrészt, a tapasztalat logikus következményeire támaszkodni – másrészt, nem ismerni magát a tapasztalást, mint olyat, legbelső jelenség mivoltában. A tapasztalat a legnagyobb kísértőnk; ti. hogy ne csupán korrekt „leltári számot” adjunk neki, hanem kiemelt magyarázat lenyomataként kezeljük, axiómaként. Az axióma az értelem agnosztikus önvallomása. A tapasztalat szolid, verejtékes, mindennapos gnózisában élünk.
*
Úgy is, mint logikai provokáció: a kivonatolás, mint kiterjesztés; vagy: a humanizálás mint csonkítás.
*
Machizmus, sommázva: kiszámítható ismétlődések története. – Segít megfogalmazni, hogy mivel is foglalkozom: a kiszámíthatatlan ismétlődések történetével.
*
(Nietzsche) „Minden élet alapja a látszat… a perspektíva, a tévedés szüksége.” – A perspektíva kihelyezett minőség és viszonylat; a tévedés szembenállásában mutatja az eltérést. De ha van dionüszoszi állapot, annak az alapja éppen a látszat, a tévedés, a perspektíva hiánya; az egybeesés dimenziója.
*
A személyi reakciók inkább rendhagyóak, véletlenszerűek, ellentmondóak. A tömegé már kevésbé. Népé, emberiségé nagy távlatokban már majdnem törvényszerűt mutat. Vagyis az egyes fokozatok reflexjellemzői: különböző törvényességszintek.
A fizikai természetben analóg fokozatok, analóg jellemzőkkel, a makrótól a mikróig. – A pszichológia, mint kvantum-pszichológia?
*
Az abszolút csak az ellentmondásban lehet önmaga? A trinitásban benne van az ördög is?
*
Az értelmi szféra – végül is – függetlensége igazolásaként foghatja fel az ontológiai magárahagyottságát?
*
A tiszta értelem – akaratlan öniróniával – éppen a legfeszítettebb működése révén képes utalni a megváltás nélküli valóban-értelmetlenre.
*
Nádas felett elhúzó szalonkák, melyek sosem érik el az aranyozott képkeretet; árnyékcsík, mely mindig megtorpan a mennyezet közepén –
A képzeltben és reálisban adott valós akadályozottság minőség-különbsége. Séma a fenomenológiai és ontológiai megközelítés buktatóihoz.
*
Eltökélem magamat a független gondolkodásra; és mindjárt szakadékok vesznek körül: az ajánlkozó, kényszerítő fogódzók szakadéka.
*
Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk –
*
Az abszurd az abszolút legreálisabb jelzője.
*
Szuperstruktúra. Az amorfitás rendje.
*
A független, mint a függő különös esete.
*
Az abszolút legjellemzőbb vonása az öncáfolat? A totális öncáfolat? Ami viszont épp a totalitásával úgy oltja ki magát, hogy kénytelen visszautalni arra, amit megcáfolt?
*
A természettudományban elfogadhatónak találjuk a statisztikai jellegű, illetve a modellen keresztül való megközelítést és bizonyítást – spirituális élmény-evidenciákkal kapcsolatban viszont döntő ellenérv az egzakt-tapasztalati bizonyítás hiánya. – Értem is meg nem is.
A metafizikai kivetítés se nem igazolható, se nem cáfolható kielégítően. Ha operálok vele – ti. kvázi hiszem –, végül is valószínűséggel dolgozom (mint a természettudomány); ha nem operálok vele – ti. kvázi tagadom –, végül is elégtelen logikai döntéssel dolgozom (mint a teológia).
*
Csak az érzékelés ártatlansága, ami ehhez a világhoz, földhöz köt, csak az tud igazán eljutni a reális abszurdig. Ez az ő becsületessége. Az ész jobban találhat kibúvót.
*
Az egyre többrétű logikai megértés egyúttal nehezíti is a múlt, a történelmiség közérzetének hiteles átélését – ti. kötelezővé tesz számunkra olyan felismeréseket, melyeket a szóban forgó kor nem ismert vagy nem logikai megértéssel ismert. Nekünk viszont már kevésbé van „jogunk” a ráérzésünkre hagyatkozni. Szempontjaink így egyre átfogóbbak és tárgyszerűbben igazak lehetnek – a múlt felidézett közérzete pedig egyre stilizáltabb. Mindez nem szabály. Veszély. A történelemírás buktatója.
*
Információ, értesülés stb. tekintetében viszonylagos a szinkron a világon (vagy legalábbis a lehetősége) – a történelmi, társadalmi, szellemi fejlettség szempontjából korántsem. A feszültségek oka nem kis részben ez: a tények elaborálásának különbözőségét élezte kritikussá az információ-dömping. Tehát nemcsak gazdasági, ideológiai stb. motívumokról van szó – „egyszerű” neurózisproblémákról is. Többnyire úgy tűnik, a politikusok képesítés nélküli orvosként diagnosztizálnak, operálnak.
*
Új viszony Istennel: miután kiélte magát, kiherélhetnénk, megszüntethetnénk, önmaga felszámolására kényszeríthetnénk – és maradunk ennél.
*
Minden egyes darabot nem lehet kézbe fogni. (Broch)
Wittgenstein lényegében ugyanerre utal, mikor a logikai elgondolhatóság határán felméri a filozófia helyzetét, és megszünteti. Illetve, annak a helyét is átadja a művészetnek. – Mégsem valószínű, hogy bármilyen megszüntetésre szükség volna. A logikai elgondolhatóságnak nem adhat újabb játékteret a közvetlen megvalósulásokban és realitásokban adott helyzetek új vonatkoztatási komplexsége? A logika nem „járhat” úgy, mint a geometria Bolyai után? Bizonyos, hogy a logikai abszurd nem de-abszurdizálható? Következetessége nem rejthet egy, a klasszikus logika következetességével egyenértékű ellen-logikát?