Táj Karjalában. (Rögtönzött meditáció)

Kövecses, kopár sziget. Kevés ember. Elszórva nyaralók, tanyaházak, fukar növényzet. A közeli tenger jelenlétét mindenben, mindenütt ott érezni: a katatón partvidéket, a semmit nem ígérő hullámokat. Az ég felhő nélkül is tartózkodó; visszafogottan, bizalmatlanul világítja meg a színteret. Hurokba akadt kóbor kutya, ablaküveghez csapódó madár, inkább istállókban óvott, mint tájban élő haszonállatok. Kisebb birkanyáj – mintha csak véletlenül verődtek volna össze, s mindig ugyanannyian: jelképes maradékaként egy soha kiteljesedni nem tudó tenyészetnek. Már az első benyomásom az, hogy itt még kedvtelésből, hétvégi pihenésként is csak számkivetetten lehet élni; s hogy a táj jellegében, egyhangúságában kell keresni a legközvetlenebb okot. Egy ilyen környezetben – okoskodom – az elemek kiszámíthatatlansága még akkor is kiszolgáltatottá teszi az embert, ha az alig használt utak autóval is könnyen járhatók, ha a telefon, villany hibátlanul működik, ha kompjárásnyira ott a vasút: Egyszóval, ha a jóléti gondoskodás még a perifériát választó kis szórványokról sem feledkezik meg. Ennek ellenére gyanú is marad bennem, hogy egy ilyen tájban csak ideiglenes hobbi lehet a komfort erőlködése, amint az elemek elnéznek, de bármelyik pillanatban fel is boríthatnak. Természetesen mégsem ez a helyzet. A szigeten épp az ellenkezője történik: a természet zabolázottan kénytelen tudomásul venni, hogy többé nem ő okozhat elsősorban tragédiát a komfort élvezőinek, hanem azok egymásnak. Egy kiherélt-kitanított természet a háttér és keret, és ebbe ágyazódhatnak az emberi szenvedély meddő játszmái.

 

Egy kiherélt játéktérről már elmondható, hogy majdnem mindegy, milyen. A vak erők kezesen törnek a kezünk alá; erők, amelyekkel szemben valamikor a létezés kollektív terápiáját biztosító mitológiák születtek. Kiüresedett helyükbe az értelem ígéretei kerülnek. A gyakorlati siker biztos rangot tud adni a lényeget érintő nagyszabású korlátoltságnak; és kielégítő indokot, hogy elutasítsa a nem racionális modelleket. A mitológiát azonban (mint olyat) mégsem szünteti meg, csupán a kollektív, tehermentesítő jellegét. Helyébe a személyes tudatra, pszichikumra atomizált mitológiák magánya lép, mint az értelem ígéreteinek gyakorlati gyümölcse – ami viszont nem versenyezhet az ösztön, az érzelem, az intuíció „mitológiai” állításaival. Pedig csak ilyen „állításban” lehet közösen várakozni. A sziget bennszülött és hétvégi lakói értelemmel garantált várakozásban élnek; tehát egyedül. Külön-külön, személyükben vannak túlterhelve az abszurd átháríthatatlan tartalmaival – s a „saját mitológiák” egymástól elidegenedve élik a kapcsolatok különböző formáit, az intimet éppúgy, mint a közösségit. Summa: kint racionalizálva a vak erőket, bent folyamatosan elhalasztva a humanizálásukat – a végzettől csak úgy és annyiban szabadultunk meg, hogy azonosultunk vele, megszüntetve (csupán) a nevét?