Fejlődés, haladás, érték. (Egy lehetséges séma)

Ha a fejlődés adott tények variációinak folyamatos kimerítése, akkor úgy is leírható, mint dinamikus „stagnálás” a lehatárolt keretek között, és miatt. Illetve: változó, de nem feltétlen folyamatossággal emelkedő komplexség-szintek egymásutánja (visszaesés, ismétlés, emelkedés). Elméleti végpont: a kimerített variációk összessége, mint magát meghaladó komplexség, feszültség és energia – készen a kvantáló fordulatra. Amit egy ilyen végpont lezár: nevezzük fejlődésszakasznak, fejlődéskvantumnak. Ezeken belül minden kontinuumban van. A fejlődés: lehatárolt kontinuitás.

A kvantáló fordulat: átugrás a variációs lehetőségek (tények) tágasabban lehatárolt keretei közé; együtt az előző fejlődéskvantum megvalósított variációival, komplexség-szintjeivel. (De nem úgy, hogy azokat feltétlenül újra, illetve, „közvetlen felhasználással” aktivizálja.) Ebben, és így realizálódik a haladás.

 

Egy adott fejlődéskvantumon belül a tényezők csak látensen végtelenek. Potenciális végtelenségük a haladásban, mint a kvantáló fordulatok sorozatában nyílik ki. Ez a totálisan nyitott jövő. Egy fejlődéskvantumban a jövő totalitása szükségszerűen leárnyékolt: benne van, de nem tetszés szerint gondolható és kalkulálható. Ugyanis itt a „kimeríthetetlen végesség” a végtelen. S mindig az éppen adott keretek közt elképzelhető „kimeríthetetlenség” az, ami a variációkat megszabja, s a kiaknázásukra ösztönöz. És e kiaknázás eredményeként: értékek pusztulására.

 

Érték ezek szerint csak az így jellemzett végesség játékterének a kategóriája lehet, csak a végességben lehetséges polarizáltságé. A végtelennek (sémánk szerint: a haladásnak, mint kvantáló fordulatok sorozatának) nincs számunkra felfogható értékindexe. Ontológiai tény-valósága van; nem mond semmit, csak tartalmaz.

 

Mindez szigorúan véve azt jelentené, hogy csak a fejlődésünkről lehet igazán „fogalmunk”, annak is az éppen adott kvantumáról, s csak azt „értékelhetnénk”. Így viszont nem lehetne történelmi tudatunk. Amit tehetünk: a már áttekinthető fejlődéskvantumok összességéből (múlt) kiolvasni értékeket, haladás-koncepciót. Csak éppen: mihez képest? Ugyanis – ismét szigorúan véve –, csupán a fokozódó komplexség irányát, természetét térképezhetjük (érték-szempontok nélkül) – mivel csak erre van kielégítő támpontunk. Ami ezen túlmenő általánosítás, az fikció. A haladás egészének ugyanis – aminek csak parányi részletéből olvasunk ki és állapítunk meg értékeket, haladás-koncepciókat –, éppenúgy nincs felfogható értékindexe, mint a végtelennek; minthogy nincsenek megragadható pólusai. Ha volnának (legalábbis elvileg), a lét totális értelmének lehetnénk a tudatában. Az értelmének – ami az értéket teremtő módon oltja ki: megszüntetve a polarizáltságot, amiben az érték azzá lehetett, ami; s amit a kioltással újra visszavezet a komplexségének abba a fokozhatatlan pártatlanságába, ami maga a végső értelem. Ezzel szemben – és újra szigorúan véve – valójában csak aktuálisan átélt és igazolható történelmi és értéktudatunk lehet, s csupán egy mindig ehhez szabott részleges haladástudatunk. Amihez képest a visszatekintés során kialakított tudat „állapotok” és „minőségek” éppúgy felvettek, feltételesek, mint amelyek az előretekintés során teremtődnek meg s rögzülnek.

 

Egy ilyen státus és távlat azonban elviselhetetlen. Amivel semlegesítődik (s nemcsak személyes-mindennapos szinten, de a történelem, filozófia, értékelmélet, és sommázva a többi ág szintjén is) – a legmélyebben emberi: a folyamatosan alkalmazott önkényes azonosítás. Ti. gyakorlatilag az történik, hogy az éppen adott fejlődéskvantum véges, tehát (elvileg) totálisan feltérképezhető belső polarizáltságai, értékevidenciái stb. másolódnak át a haladás kvantáló fordulatainak végtelen sorozatára, a komplexség végtelenségére, előre – illetve visszafelé, a múltra, noha itt az átmásolás szabadsága kisebb.