Rend, hatalom, szabadság, törvényAhol a dolgok egymásért vannak, ott teljes rend nem lehetséges.
A rend az egymással szemben álló elemek célszerű struktúrája.
A hatalom és szervezés ábrándja pszeudovallásos: „monoteisztikus” séma, a „politeisztikus” elkerülhetetlenségek alá- és fölérendelése.
A totális egymásért-lét szakrális ábránd; nincs „politikája”. Totálisan egymásért lenni annyi, mint túllépni a rend kategóriáján, elfogadni az „egyesek” felcserélhetőségét, az egyértékű mellérendeltséget. S ez már nem rend, hanem a rend fokozhatatlan elrendeződése – tehát valami abszurd: az egymástól különböző elemek azonossága; a „monoteisztikus” egybeesése a „politeisztikussal”.
A szabadság ebben az esetben lép túl önmagán, önmagába. A hatalom és szervezés szükségszerűen innét van mindig, magán nem léphet túl.
A hatalom és szervezés despotikus, ha szakrálisként lép fel, anélkül hogy túl akarna (s tudna) lépni a rend kategóriáján; demokratikus, ha játékteret biztosít az igényelt mellérendeltségnek, és a rend kategóriáját viszonylagosnak veszi. Az előbbi kinevezi a rendet szabadságnak; az utóbbi, közmegegyezéssel, a szabadságot a rend változó függvényének tekinti.
A lehetséges politikai optimum: olyan kerettörvények rendszere, ami nem vonja kétségbe az egymástól különböző elemek azonosságának abszurd ideáját, az egy-értékű mellérendeltséget; viszont az alá- és fölérendeltségnek éppen adódó formáit sem tekinti véglegesnek, megtámadhatatlannak, csupán aktuálisan célszerűnek – ha azok. A „célszerű” értékindexét az adja, hogy mennyiben tudja megközelíteni a szakrális abszurd ideáját.
A kerettörvények önmagukban nem gyakorlatiak, csupán a gyakorlat „törési” pontjait jelölik ki, amin innét kell keresni az alternatívákat. |