Dávid és Góliáth
Az óriásokat egyetlen mitológia sem ábrázolja a Titkok tudójának. Eszesnek is ritkán. Rosszindulat, butaság, jámborság, hiszékenység, érzelmesség, makacsság, nyers erő: effélékkel tüntetjük ki őket. A kicsik elégtétele és bosszúja? Rásejtés valami valóságosan is helytállóra?
A monstruozitás gyanús minőség, s a nagysággal való takarékoskodás egyúttal átfogóbb áttekintés is? Ami nagy, feltétlenül a koncentráltság hígítása? Ami összehúzódó, feltétlenül tudatosabb is? A pászma, ami mind távolabbi ernyőre vetül, a hódítás illúziója?
Rossz hasonlatok: a dió mennyivel koncentráltabb, mint a tök; a cseresznye bakfis önfeledtsége mennyivel megragadhatatlanabb kicsattanás, mint a dinnye látványos magába fordultsága. Jó hasonlat: ha úton megyek, a szememet a látótér egy-egy pontjára szegezem, mikor összegezni próbálok.
Az egész keresi a pontot, ha önmagát közölni akarja? Dávid egy parittyával győzött; a ciklopszok dombnyi sziklával. Hol vannak a ciklopszok?
A mennyiség, méret, nagyság: hierarchikusan döntő tényezők? A mérték: érték-befolyásoló? A végső koncentráció nem osztható minőség, hanem potenciális neutralitás, ami a létesülések során dob vissza – mint önmaga visszhangfala – megkülönböztethető minőségeket?
Góliáth: integrálatlan differenciáltság? Dávid: differenciált integráltság?
Rend, hatalom, szabadság, törvény
Ahol a dolgok egymásért vannak, ott teljes rend nem lehetséges.
A rend az egymással szemben álló elemek célszerű struktúrája.
A hatalom és szervezés ábrándja pszeudovallásos: „monoteisztikus” séma, a „politeisztikus” elkerülhetetlenségek alá- és fölérendelése.
A totális egymásért-lét szakrális ábránd; nincs „politikája”. Totálisan egymásért lenni annyi, mint túllépni a rend kategóriáján, elfogadni az „egyesek” felcserélhetőségét, az egyértékű mellérendeltséget. S ez már nem rend, hanem a rend fokozhatatlan elrendeződése – tehát valami abszurd: az egymástól különböző elemek azonossága; a „monoteisztikus” egybeesése a „politeisztikussal”.
A szabadság ebben az esetben lép túl önmagán, önmagába. A hatalom és szervezés szükségszerűen innét van mindig, magán nem léphet túl.
A hatalom és szervezés despotikus, ha szakrálisként lép fel, anélkül hogy túl akarna (s tudna) lépni a rend kategóriáján; demokratikus, ha játékteret biztosít az igényelt mellérendeltségnek, és a rend kategóriáját viszonylagosnak veszi. Az előbbi kinevezi a rendet szabadságnak; az utóbbi, közmegegyezéssel, a szabadságot a rend változó függvényének tekinti.
A lehetséges politikai optimum: olyan kerettörvények rendszere, ami nem vonja kétségbe az egymástól különböző elemek azonosságának abszurd ideáját, az egy-értékű mellérendeltséget; viszont az alá- és fölérendeltségnek éppen adódó formáit sem tekinti véglegesnek, megtámadhatatlannak, csupán aktuálisan célszerűnek – ha azok. A „célszerű” értékindexét az adja, hogy mennyiben tudja megközelíteni a szakrális abszurd ideáját.
A kerettörvények önmagukban nem gyakorlatiak, csupán a gyakorlat „törési” pontjait jelölik ki, amin innét kell keresni az alternatívákat.
Fejlődés, haladás, érték. (Egy lehetséges séma)
Ha a fejlődés adott tények variációinak folyamatos kimerítése, akkor úgy is leírható, mint dinamikus „stagnálás” a lehatárolt keretek között, és miatt. Illetve: változó, de nem feltétlen folyamatossággal emelkedő komplexség-szintek egymásutánja (visszaesés, ismétlés, emelkedés). Elméleti végpont: a kimerített variációk összessége, mint magát meghaladó komplexség, feszültség és energia – készen a kvantáló fordulatra. Amit egy ilyen végpont lezár: nevezzük fejlődésszakasznak, fejlődéskvantumnak. Ezeken belül minden kontinuumban van. A fejlődés: lehatárolt kontinuitás.
A kvantáló fordulat: átugrás a variációs lehetőségek (tények) tágasabban lehatárolt keretei közé; együtt az előző fejlődéskvantum megvalósított variációival, komplexség-szintjeivel. (De nem úgy, hogy azokat feltétlenül újra, illetve, „közvetlen felhasználással” aktivizálja.) Ebben, és így realizálódik a haladás.
Egy adott fejlődéskvantumon belül a tényezők csak látensen végtelenek. Potenciális végtelenségük a haladásban, mint a kvantáló fordulatok sorozatában nyílik ki. Ez a totálisan nyitott jövő. Egy fejlődéskvantumban a jövő totalitása szükségszerűen leárnyékolt: benne van, de nem tetszés szerint gondolható és kalkulálható. Ugyanis itt a „kimeríthetetlen végesség” a végtelen. S mindig az éppen adott keretek közt elképzelhető „kimeríthetetlenség” az, ami a variációkat megszabja, s a kiaknázásukra ösztönöz. És e kiaknázás eredményeként: értékek pusztulására.
Érték ezek szerint csak az így jellemzett végesség játékterének a kategóriája lehet, csak a végességben lehetséges polarizáltságé. A végtelennek (sémánk szerint: a haladásnak, mint kvantáló fordulatok sorozatának) nincs számunkra felfogható értékindexe. Ontológiai tény-valósága van; nem mond semmit, csak tartalmaz.
Mindez szigorúan véve azt jelentené, hogy csak a fejlődésünkről lehet igazán „fogalmunk”, annak is az éppen adott kvantumáról, s csak azt „értékelhetnénk”. Így viszont nem lehetne történelmi tudatunk. Amit tehetünk: a már áttekinthető fejlődéskvantumok összességéből (múlt) kiolvasni értékeket, haladás-koncepciót. Csak éppen: mihez képest? Ugyanis – ismét szigorúan véve –, csupán a fokozódó komplexség irányát, természetét térképezhetjük (érték-szempontok nélkül) – mivel csak erre van kielégítő támpontunk. Ami ezen túlmenő általánosítás, az fikció. A haladás egészének ugyanis – aminek csak parányi részletéből olvasunk ki és állapítunk meg értékeket, haladás-koncepciókat –, éppenúgy nincs felfogható értékindexe, mint a végtelennek; minthogy nincsenek megragadható pólusai. Ha volnának (legalábbis elvileg), a lét totális értelmének lehetnénk a tudatában. Az értelmének – ami az értéket teremtő módon oltja ki: megszüntetve a polarizáltságot, amiben az érték azzá lehetett, ami; s amit a kioltással újra visszavezet a komplexségének abba a fokozhatatlan pártatlanságába, ami maga a végső értelem. Ezzel szemben – és újra szigorúan véve – valójában csak aktuálisan átélt és igazolható történelmi és értéktudatunk lehet, s csupán egy mindig ehhez szabott részleges haladástudatunk. Amihez képest a visszatekintés során kialakított tudat „állapotok” és „minőségek” éppúgy felvettek, feltételesek, mint amelyek az előretekintés során teremtődnek meg s rögzülnek.
Egy ilyen státus és távlat azonban elviselhetetlen. Amivel semlegesítődik (s nemcsak személyes-mindennapos szinten, de a történelem, filozófia, értékelmélet, és sommázva a többi ág szintjén is) – a legmélyebben emberi: a folyamatosan alkalmazott önkényes azonosítás. Ti. gyakorlatilag az történik, hogy az éppen adott fejlődéskvantum véges, tehát (elvileg) totálisan feltérképezhető belső polarizáltságai, értékevidenciái stb. másolódnak át a haladás kvantáló fordulatainak végtelen sorozatára, a komplexség végtelenségére, előre – illetve visszafelé, a múltra, noha itt az átmásolás szabadsága kisebb.
Dezorganizációs tendenciák
Doppel-ich. Több-én. Az adottnál több „organizációs lehetőség” hordozva-átélése.
Felbomlás – illetve, mássá is levés.
„Teljes” felbomlás: amiben optimálisan a legtöbb organizációs lehetőség van jelen, rendezetlenül. De nem minden lehetőség – ezért nincs teljes felbomlás?
Van alaprendezettség, ami az organizációs lehetőségek lehetőségét biztosítja?
A maximális „több személyiségre széthullás” – mint éber öntudatlanság?
Személyi jelleg nélküli belebomlás a sokba.
Mystica unio.
Herz-hullámok.
Szeretet-redukció
Egyén-család-törzs-faluközösség-nép-földrész-korszak: mindegyiknek külön és együtt a maga rögeszme és tradíciókötöttsége. Mindegyik mögött a szubjektivitás, az akolmeleg, a hűség és emberség normái, ami kirekeszt, hogy a körön, a saját körén belül viszonylag totális lehessen.
A redukció mint a szervezett létezés feltétele? A logika, célszerűség stb. mint a redukció „ideológiája”? A totális szeretet, mint untergrund vállalása az abszurdnak? A történelem, történelmiség, mint „redukcióval tiltakozás” az abszurd ellen?
A szeretet baljós maximalizmusa és illúziója; a barátság egyetemes átélésének történelmileg is tragikus hiánya. Új, szerényebb Jézus a házastárs-törzs-népek-történelem számára: a barátság, mint pragmatizált szeretet. A „szomszédság” újraértelmezése.
Budhizmus, kereszténység
A dialektika mint világi élmény; a szakrális mint dialektikaellenes élmény a történés lehetséges mozgásáról, minden lehetséges bekövetkezőről.
A szakrálison belüli döntő különbség buddhizmus és kereszténység között: az út a Nirvánáig kizárólagosan személyes teljesítmény, tehát szükségszerűen dialektikus külső és belső történésfázisok kapcsolódása. A buddhizmus „ateizmusának” (keresztény szempontból) itt a gyökere: a nem-semlegesített dialektikában. A kegyelem lehetősége, működése ugyanis – az utat illetően – csak a látszat érvényét és értékét engedélyezi a dialektikának. A megérkezés szférája viszont már mindkettőnél dialektika nélküli; mint minden szakrális-ontológiai végpont.
Táj Karjalában. (Rögtönzött meditáció)
Kövecses, kopár sziget. Kevés ember. Elszórva nyaralók, tanyaházak, fukar növényzet. A közeli tenger jelenlétét mindenben, mindenütt ott érezni: a katatón partvidéket, a semmit nem ígérő hullámokat. Az ég felhő nélkül is tartózkodó; visszafogottan, bizalmatlanul világítja meg a színteret. Hurokba akadt kóbor kutya, ablaküveghez csapódó madár, inkább istállókban óvott, mint tájban élő haszonállatok. Kisebb birkanyáj – mintha csak véletlenül verődtek volna össze, s mindig ugyanannyian: jelképes maradékaként egy soha kiteljesedni nem tudó tenyészetnek. Már az első benyomásom az, hogy itt még kedvtelésből, hétvégi pihenésként is csak számkivetetten lehet élni; s hogy a táj jellegében, egyhangúságában kell keresni a legközvetlenebb okot. Egy ilyen környezetben – okoskodom – az elemek kiszámíthatatlansága még akkor is kiszolgáltatottá teszi az embert, ha az alig használt utak autóval is könnyen járhatók, ha a telefon, villany hibátlanul működik, ha kompjárásnyira ott a vasút: Egyszóval, ha a jóléti gondoskodás még a perifériát választó kis szórványokról sem feledkezik meg. Ennek ellenére gyanú is marad bennem, hogy egy ilyen tájban csak ideiglenes hobbi lehet a komfort erőlködése, amint az elemek elnéznek, de bármelyik pillanatban fel
is boríthatnak. Természetesen mégsem ez a helyzet. A szigeten épp az ellenkezője történik: a természet zabolázottan kénytelen tudomásul venni, hogy többé nem ő okozhat elsősorban tragédiát a komfort élvezőinek, hanem azok egymásnak. Egy kiherélt-kitanított természet a háttér és keret, és ebbe ágyazódhatnak az emberi szenvedély meddő játszmái.
Egy kiherélt játéktérről már elmondható, hogy majdnem mindegy, milyen. A vak erők kezesen törnek a kezünk alá; erők, amelyekkel szemben valamikor a létezés kollektív terápiáját biztosító mitológiák születtek. Kiüresedett helyükbe az értelem ígéretei kerülnek. A gyakorlati siker biztos rangot tud adni a lényeget érintő nagyszabású korlátoltságnak; és kielégítő indokot, hogy elutasítsa a nem racionális modelleket. A mitológiát azonban (mint olyat) mégsem szünteti meg, csupán a kollektív, tehermentesítő jellegét. Helyébe a személyes tudatra, pszichikumra atomizált mitológiák magánya lép, mint az értelem ígéreteinek gyakorlati gyümölcse – ami viszont nem versenyezhet az ösztön, az érzelem, az intuíció „mitológiai” állításaival. Pedig csak ilyen „állításban” lehet közösen várakozni. A sziget bennszülött és hétvégi lakói értelemmel garantált várakozásban élnek; tehát egyedül. Külön-külön, személyükben vannak túlterhelve az abszurd átháríthatatlan tartalmaival – s a „saját mitológiák” egymástól elidegenedve élik a kapcsolatok különböző formáit, az intimet éppúgy, mint a közösségit. Summa: kint racionalizálva a vak
erőket, bent folyamatosan elhalasztva a humanizálásukat – a végzettől csak úgy és annyiban szabadultunk meg, hogy azonosultunk vele, megszüntetve (csupán) a nevét?
|