Notesz
Realizmus: a hold előtt pille repül át.
*
Fogalmazok – a ravasz egy, de a puska csöve kettő.
*
Szigorúságból és vízióból építkezni.
*
Hatni – pontosságban magára hagyni.
*
Nyomozom, hogy mióta, mikor.
Az évek mögé kellene visszahátrálni, de úgy, hogy közben nem fordulnék vissza. Vagyis hátrálva búcsúzni a folyton előttem hagyott jelentől, ami egyúttal egy tőlem távolodó jövőbe is rohan, holott számomra ez a jelen a legközvetlenebb múlt, miután éppen én lennék az, aki közben egy folyton hozzám közeledő múltba ereszkedem vissza, mint a legközvetlenebb jövőmbe, amiről ugyan hihetem, hogy látszólagos jövő, de hihetem azt is, hogy az a másik jövő az igazi múlt, amitől távolodom, sőt, a múltak múltja, aminek a távolodását még az is megpecsételi, hogy olyan közvetlen múlt előzi meg, amit magam előtt hagyva ebből a jelenből szakítok ki, ami már jelenként is kritikus volt, hiszen éppen a hátrálásommal fosztom meg a lehetőségtől, hogy tiszta jelenként a jövőt számomra is érvényesen határozza meg, tehát egyértelmű előzmény és ok legyen, e helyett olyan múlt következményévé is teszem, ami számomra az éppen létesülő jövő, miután abba ereszkedem vissza…
Mindez megnehezíti a pontosságot, hogy mióta, mikor.
*
A nyelv a „kiűzetés” a paradicsomból. Az alma egy főnév volt.
*
Süt a nap. A kertben ütközik a fű. A csupasz fák ágain fénymáz. Három kék szoknya a kerítésen. Négy madár egy szitakötő körül. A teraszon csonka gumicső, mint egy bélcsatornává rövidített kígyó. Kezdhetjük, tehát –
A leltár nyugalma! És kimeríthetetlensége. Az összefüggések tébolya! És morfiuma.
*
Hazafelé a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.
*
Belső teatralitás és felfokozott elveszettség érzés – enélkül semmi lényeges nem megy.
*
Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni – talán születik valami új. Csak így.
*
Szkeptikus vagyok, nem tudok kegyetlen lenni. Bizakodó – csak a könyörtelen művészet vonz.
… a nélkülözhető szépséget felismerni, s makacsul mellőzni, hogy meztelenebbül próbáljunk szemközt maradni a tárggyal –
Valami ilyesmiről lenne szó.
*
Szelíd kérlelhetetlenség a szépség szolgálatában – ez, ami nincs.
*
Az utolsó, maradék szótag – az értelem és ösztön biztos tehetetlenségével, biztos bátorságával – hídnak dobja magát, túlsó part nélkül.
*
Nincsenek szabályok. Ez sem igaz – „nincsenek szabályok” sincsenek.
*
Sok meddő vitát elkerülhetnénk, ha a művészettől nem „valóságot” követelnénk, hanem hitelességet.
*
A valóság annyira bonyolult, hogy könnyebb lehetségest mondani róla, mint bármit hazudni ellenében. A „lehetséges” változatai könnyedén túlszárnyalják a hazugság erőlködését.
*
(Örök remény) Várod, hogy jön egy pillanat, amikor a szavak rést vágnak, s egy olyan térbe zuhansz át, ahol minden fegyelmezetten, véglegesen, tovább nem részletezhető kimeríthetetlenséggel variábilis – és nem olyan kisszerűen mozdíthatatlan, mint ezek az átmeneti hullámok itt.
*
Jogos megjegyzés (néha): az irodalom, művészet végül is nem találmány-bejelentő hivatal.
*
Bevezetendő terminus technicus: lökhárítós irodalom.
*
Volk, ohne Eigenschaften. Musilunk nincs; pedig nagyon kerülgetjük mindennapjainkkal a méltó témát.
*
Ha nem történik semmi, olyan, mintha illetéktelenül utolérték volna az embert. A mai próza szívesen él ezzel az inzultáló modortalansággal – nem csoda, ha a jómodorúak prüszkölnek.
*
A szintézis forradalmi keresése népszerűtlenebb, mint a bedobott gyeplő vágtája. Botránkozni szórakoztatóbb, mint érintetten zavarba jönni. Bartók jó példa rá.
*
Illyés írja a Nyugat Orosz Dekameron-jának az előszavában: egy szemernyi hazugság a műben, s az egész megromlik tőle. – De ez ritka eset. A szemernyi hazugság elhelyezéséhez túl nagy technikai intuíció kell, s komoly érzék a gazdaságossághoz. A hazugság azonkívül narcisztikus is, szereti elhinni magát – s akkor már szaporítani kell a „szemernyi” nem-igazat.
*
Tisztáztuk már kielégítően, hogy bizonyos pszichózisok mögött nem olyan erőt meghaladó „megismerési szint” rejtőzik-e, amit a legerősebb személyiségek is csak úgy tudnak elviselni, ha művészetté szublimálva megosztják másokkal? S ha ez a képesség nincs meg, a világosságtól lesznek vakká, a tiszta felismeréstől egyensúlytalanná. – Nem az a botrány, ha a művészetet a pszichózis véglete felől is meg lehet közelíteni; botrányt csak a végletek egyensúlytalansága okozhat a művészetben, a jelenlétük soha.
*
Minden nagy alkotásban van valami determináltan szomorú. Minden nagy jellemben, végletesen kitárulkozó tájban, minden kiemelt, maga létébe elkülönített tárgyban. A magába visszatérni tudó görbe már nem ad fel magának új feladatot. A visszavonulásnak, a be-csavarodásnak ez a mozdulata az utolsó üzenet, ami még értelmezhető.
Magukba-idegenített értékek panteonja – platóni ideák kirakata: üveg mögött, dermedt tökélybe zárkózó próbababák. Várják, eltűrik, hogy (így vagy úgy, ahogy lehet) felöltöztessük őket.
*
Három költő arcképéhez: Nemes Nagy: habzásból fölcsapott arcél. Pilinszky: mosolytalan, derűs megsemmisültség. Weöres: organikus kristály.
*
Camus ateista? Hogyne. Olyan szenvedéllyel, hogy sikerül megfogalmaznia az ateizmus metafizikáját. A líra ajándékbosszúja.
*
Megmagyarázták. Megmagyaráztuk. Megmagyaráztam. És? A tárgy már világos, az alany árnyékban. A reflektor nem világíthatja meg önmagát, csak egy másik világíthatja meg, s azt megint egy másik. De ez mégsem elég. Amit én tudhatok magamról, csak a másik tudhatná rólam, ha én tudhatnám róla, amit ő nem tudhat magáról. A tárgy egyre világosabb; az alany még mindig árnyékban. Azért csak rajta! írjunk, költsünk, magyarázzunk; utána, a csend, talán közöl valamit.
*
(Séma)
Este megjött, megetette a lovat – nem este, éjszaka jött meg, megetette a lovat – reggel jött meg, megetette a lovat – el se ment, nem etette meg a lovat – stb. Illetőleg: ő sincs, ló sincs, etetés és nem-etetés sincs –
Helyes. Most már írhatok arról, ami úgy van, hogy lesz.
*
Realizmus mint a szabadság luxusa. Realizmus mint a tudatos pontatlan célzás magasiskolája. Mi történik, ha a „pontatlan célzás” reflexe odáig tökéletesedik, hogy már a hamis céltáblát is pontatlanul veszi célba? Az eredmény lehet az is, hogy véletlenül az igazság találtatik „szíven”. De ez már telitalálatnak is hiteltelen. Az így ölbe hullott igazsággal éppúgy nem lehet mit kezdeni, mint a hazugsággal.
*
Vita helyett: büszkék vagyunk a Zalán futására, de a Csongor és Tündét olvassuk s játsszuk még ma is; a Toldiról elérzékenyedve beszélünk, de este, ágyban, inkább az Őszikéket lapozzuk fel; bátor tettnek érezzük a Civilizátort, de a Tragédia számára sajátítjuk ki évről évre egy város főterét; a Rózsa Sándort elolvassuk egyszer, de a Barbárokban csodáljuk azt a… – Ami, persze, semmit nem bizonyít megnyugtatóan; csak a nyugtalanítás kedvéért jegyzem fel.
*
X. írásaihoz: még akkor is preparál és prezentál, mikor az anyag már önként, önmaga is elámul.
*
Az egy szó, amiért az egész íródott – többnyire az marad ki, mint szükségtelen?
*
Korszerű művészet – amelyik a legtöbb korszerű projekciót képes felvenni. Az izmusok egymásutánja tükre a projekciók megkavarodásának is; értékek, hierarchiák, törvények, formák stb. elbizonytalanodását is jelenti. A „belső kép”, ami kivetül, amorf, egyre kevésbé ellenőrizhető és kézben tartható, s így a hasonlóra tud leginkább ráfonódni. Képzőművészetben a tassizmus a legnyíltabb, a legárulkodóbb ebben a vonatkozásban. Valójában teszt-művészet, Rorschach utóda. Bizonyára nem véletlen, hogy a tesztek közül éppen a Rorschach az egyik leghasználhatóbb.
*
A költészet nincs kötelezve rá, hogy indokolja magát, tárgyát és érzékenységét az evidenciák közé tudjuk sorolni. Egy jó vers annyira evidens, mint egy fa vagy kődarab. Nem kell hasonlítania semmire. El kell, illetve úgy lehet elfogadni, mint egy fát vagy kődarabot. A próza evidenciája az összehasonlításban valósul meg, az önindoklásban, ahogyan alkalmat és mintát ad a hasonlításra. Nem ő maga a „fa” vagy „kődarab”, hanem a nyújtott élményfolyamat, aminek a révén kapcsolatba kerülünk a „fával” vagy „kődarabbal”. Nem létet kérünk rajta számon, hanem létesülést; nem állapotot, hanem életet.
*
A kísérletezés mint exhibicionizmus. Fals. Ha már – akkor legyen mazochista.
*
A Mitológia utolsó toronyszobája: az önirónia.
*
Nem tudok címet adni. Nem tudok megnevezni. Illetéktelen. Illetlen. Ráfogás. Szűkítés. Tágítás. Félrevezetés. De azon is rajtakapom magamat, hogy mindez: késleltetés. Föl a holtpontig, és a csendnek adni át a helyet. Semminek nincs címe. Mindennek ugyanaz a címe. Nincs „neve”, csak „név” van. Végül is.
*
S. Gy. érzékenyen nyomoz az életrajzi, intim, alkotás körüli adatmorzsák után. Igaza van. Még egy konkrét, alkotói hasfájás sem ártatlan, s még egy Lucky-monológ struktúráját is tovább árnyalhatja… Nyomoz az „androgin” jegyeim után, a Pontos történetek, útközben kapcsán. De mehetne tovább, s akkor a Saulus vagy az Atléta, a Film, vagy bármelyik írásom kapcsán is. Ti. hogy nem ez és az – hanem sem ez, sem az. Hanem mi? Nyilván harcban a polarizáltsággal, a polarizáltságért. Az anyaméhben is kell egy kis idő, amíg a nemi jelleg nyilvánvalóvá válik. S ki ne emlékezne erre? A lehetőségek kimeríthetetlenek. Egy kő, egy fa hajlásszöge, egy spárgadarab a földön, egy rés a falon, egy mozdulat önmagában, mint lefutás – mindez kihívás is a behelyettesítődésre. S a kihívásoknak ebben a játékában a „polarizált nemi kötöttség” még vízjelként is alig marad meg – de a „nemi kötöttség” (mégis nevezzük valahogy) annál inkább. Felteszem, hogy aki egy kővel nem tud „orgazmusig közösülni”, az igazán ágyban se. Csak milyen ritka! Napokra megvigasztal egy ilyen ki-, vagy inkább belépés emléke.
*
Sommázva úgy illik tudni, hogy Tolsztoj a realista, övé a hitelesebb társadalom, Dosztojevszkij neurotikus túlzás. Kérdés, hogy a történelem melyikhez utal vissza hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de változatlanul érvényes realizmussal – s melyik utal előre hitelesebben, nyíltan vagy kevésbé nyíltan, a kiszámítható-várható realizmus nagyobb valószínűségével. – Kérdés. Mindenesetre, ilyen latolgatások közepette vész el az esztétikum iránti elfogulatlan (naiv?) érzékenység.
*
Rimbaud Le dormeur de val-jának nyitó képe: „C’est un trou verdure où chante une rivière…” Itt fekszik a halott katona. S a záró sor: „Il a deux trous rouges au côté droit.” – Milyen zártra boltozza össze a „trou” szócska a tizennégy sort! Gótikus ablakkivágatba helyezett völgy.
*
Egy éjszaka a Bolond Istókkal, hosszú évek után – „De, írva, nem majmolja senki olcsó Fogásait, vagy a kor divatát, Csupán a belső ösztönt követi S lesz jó avagy rossz, – de eredeti. Felejti, úgymond, mit annakelőtte Tudott s tanult: nem publikumnak ír; Sajátjából – mint pók a magaszőtte Fonált – ereszti, mit a tolla bír; Tekintély vagy szabály nem lesz előtte, Csak amit gondol, s az üres papír…” – Messze vinne, ha ki akarnánk bogozni, mért megrendítőbb, szeretnivalóbb nekünk ez a hang, itt Hunniában, mint mondjuk a nagy gallé, Stendhalé, aki így keményíti meg a profilját: „Azoknak írok, akik különbek nálam.”
*
A romantika, mint az újkori organikus szemlélet jelentkezése –
*
Musil (Mann ohne Eigenschaften): „Minden csendélet a teremtés hatodik napján ábrázolja a világot, amikor Isten és világ még egymás között voltak, ember nélkül.” – Ismer a művészet ilyen csendéletet? Látomásra kénytelenedünk, kiegészítéseink vallomására. Meg vagyunk fosztva az alázattól, hogy a magára maradt létezésre nyissunk rá. Tárgyilagosságunk exhibícióban-mazochizmusban megfogalmazott tárgyilagosság. A hetedik napon ábrázolunk a legjobb esetben, kicsit mindig ünnepélyesen. Művészetünk ezért rituális szembesítés – ahelyett, hogy a kertelés-nélküliségben pusztán csak megjelenne.
*
(Németh László): „Történelmileg beért feltételek között kell a művészetnek megszólalnia.” – Szívesebben olvasnám azzal a kiegészítéssel, hogy a beért feltételek között kell mindennaposan élnünk (hogyan másképp?) – nem felejtve viszont, hogy a művészet épp azáltal él, hogy szüntelen robbantással biztosítja a holnap művészetét.
*
Hangsúlyeltolódás az életérzés, a közérzet javára, párhuzamosan a képpel, mint sűrített cselekményszuggesztióval. A klasszikus cselekmény relativizálódik a szüntelen sebesség és változásélményben. S paradox módon, éppen a technizált életforma teremt új érzékenységet, felfedezni az Állóképben a belső dinamikát, a külső sebességnél lényeghordozóbb belső, látens egymásra következést. Mikro- és makroelemek, jelenségek egyidejű figyelembevétele, egybelátása lép előtérbe. Mint aki a sebesség holtpontjához közeledik: már nem az átmenetek nyűgöznek le (nem elsősorban azok), hanem a legyőzött átmenetek által megteremtett új Kép, aminek a „mozdulatlanságában” immanensen benne van a megelőző volt mozgás, és minden elkövetkezőnek sűrített lehetősége.
*
Az igazi avantgardizmus minden lehet, csak feledékeny nem. Ereje éppen abban van, hogy botrányosan jól, atavisztikusan emlékezik. A konzervativizmus szenved amnéziában.
*
Szavak hirtelen felbukkanása jelentés-tartalmuk nélkül: csak mint puszta hangzás. Ugyanígy a tárgyaké is: csak mint anyag és forma, a használat és rendeltetés vonatkozásai nélkül. Heurisztikus-banális híradás egy olyan külső „szemszögről”, ami már nélkülöz minden értelemszerűt meghatározó szűkítést.
Némely divatos művészeti irányzat törekvése, hogy csupa ilyen híradásból építkezzen. Téves. Az értelemszerűt meghatározó szűkítéssel és szűkítésből kell ablakot nyitnom, rést. A mű biztosította kilátás lehet csak heurisztikus-banális híradás (ilyen értelemben).
*
Camus-nál folytonos küzdelemben teremtődik meg újra és újra az abszurd; de végső soron még sincs indokolva, hogy az éremnek mért erre az oldalára helyezi a hangsúlyt. A lét komplementer természetéről nem beszél. Abszolút remény, abszolút reménytelenség egyformán helytelen leírás. A kettő egyidejű bizonyításáról, átéléséről sem lehet szó, csak dinamikus egybejátszásukról. A hitem abszurd; s az abszurd: hit. Hogy az ellentmondás mit fűz össze, arról fogalmam nem lehet; csak közérzetem a folytonos folyamatban-fogalmazódásról.
*
Minden, ami múltértékű a művészetben, szomorúbban szép.
*
Gorkij jegyzi fel: az öreg Tolsztoj egy vendégnek váratlanul a nyakába ugrott hátulról, s mint egy szakállas faun, tutulva vitette magát körbe a szobában, a vacsoraasztal körül. – Kellhetett nagyon az a zarándoköv! Csak az a baj, a kár, hogy a mű „köré” is jutott belőle. A honvéri hömpölygés, a nyomasztóan nagyszabású etika stb. mögött a magában elhallgattatott Tolsztoj! – mint a műbe szelídített kompenzálás nyersebb humusza. Nyers – de milyen normához képest, ami megérhetne bármilyen elhallgatást? Keveset (alig) foglalkozunk a megíratlan művek részletes, filológiai pontosságú elemzésével… Már csak ezért is, diagnózisaink féldiagnózisok. – (Friss, magyar vonatkozású példa Móricz szerelmi levelezése. A Barbárok s még néhány írása mellett a legmaibb izgatottságú prózáját – megíratlan művét – adja itt. A veszteség minősége és arányai ezekben a levelekben csakugyan kézzelfoghatóan elemezhető.)
*
A közelmúlt kor-neurózisra adott irodalmi válaszainak két tipikus véglete: közöny – dühöngés. Figyelemre méltó (s épp ez utal a neurózis-gyökerekre), hogy mindkettő, bizonyos értelemben a saját struktúra ellentéteként, mintegy átcsapásként született meg. A nyugtalan, mindenben és mindig érdekelt-érdeklődő francia géniusz kezdte a közöny sivatagát térképezni; a Cromwellel lehiggadt angol a dühöngés dzsungelét.
*
Hőség – és egzisztencializmus.
*
Ami az emlékezetben elhomályosul, elsüllyed: élve hal meg, szervesen; személyesen nincs (és mégis van). – A fotó, a film az élőnek is az élő-halott maradandóságot előlegezi, eleve tárgyiasítva a személyeset. Styron írja a Három lámpa gyullad-ban: „Talán ez az egyetlen tudománya a fényképezőgépnek, de ez megdöbbentő: hogy ami elmúlt, az végleg elmúlt.” – Az elidegenedés pszichológiai motívumai közt ennek a médiumnak a közreműködését is számon kell tartani (az ún. „pozitív-nevelő tematikák” esetében is).
*
A kritika nélkülözhetetlen; nélküle az író kisebb biztonsággal ismerhetné fel a függetlenségét, szabadságát. A kritikus általában nemcsak az íróból él – cellában is, falak közt, aminek támaszkodhat. Nem fenyegeti a kivételes halálnem, hogy szabadságba gebedjen bele. Ha mégis – már nem kritikus. Illetve, az íróval együtt „áldozata” a műnek.
*
Ami modern, nem feltétlenül őszinte; de ami őszinte, feltétlenül korszerű. Túl nagy a mesterséges homály a „formabontás” fogalma körül. Pontosabb, ha ezzel helyettesítjük: megfelelő formát kereső. Valéry írja, hogy a remény szkeptikus, mert kételkedik a jelenben. A formabontás is csak ilyenformán hiteles: ha megvan benne a továbblépés reménye, a jövő.
*
Pessoa: „Mindennapos felfedezésem – minden azonos önmagával.” – Nemcsak felszabadító, heurisztikus közérzet ez Pessoánál. Egyidejűleg a burkolt irónia tér napirendre afölött, hogy belelát ugyan a kártyákba, de ennek semmi következménye nincs, a játék ugyanúgy folyik tovább.
*
Kerouac Úton-jában határozottan bosszant az a nagynéni, aki az utolsó pillanatban mindig elküldi a szükséges néhány dollárt. Rontja az irodalmi hitelességet is. Akkor már inkább Jack London elkeseredettjei és dühösei.
*
Beckett helyzeteket abszolutizál – élő „halottak szigetébe” keretezve.
*
Th. Mann: „…a mítosz lényege a visszatérés, az időtlenség, a mindig-jelenvalóság.” Másképp közelítve: a legtágabb értelemben vett mítosz az értelmezett jelképekben felfogott világ, amiből nem léphetünk ki. Tudatunk, érzékszervi adottságaink, képzeletünk, a nyelv: ugyanannak a mítosznak a kiszolgáltatottjai. Egy ilyen általánosítás, persze, minden határt elmos, de arra jó, hogy akkor is emlékeztessen, amikor megfeledkezünk róla: csak mítoszon belül teremthetünk változatokat.
*
„Ultraparadox konzervativizmus” – leginkább Nemes Nagynál, Rábánál, Pilinszkynél. A tiszta rációval legyűrni próbált homály (bonyolultan még Pilinszkynél is, a tudatos személyesbe koncentrált metafizikum révén) – már valóban helyet ad az egyszerű világosság zavarba hozó másfajta homályosságának; mellőzve az abszurd és szürrealista logikát.
*
A komolyság, komolytalanság egyformán végső felelőtlenségbe (ábrándba) fut ki? Az irónia alján ez?
*
Paraesztétika – atmoszféra-elemzés.
*
Fontos megjegyzés (Antonio Pizzuto): „…személyek, események, pszichológiai adatok megdermednek, ha elmesélik őket.” – „…az ábrázolás nem rogy össze az abszurd kényszer alatt, hogy a cselekményt tudósítássá változtassa, mert tudja, hogy a tény absztrakció. Elbeszélt személyek dokumentummá válnak, az ábrázoltak tanúk maradnak. A tudósítás (jelentés, beszámoló) nem lesz olyan az olvasó számára, mint egy eléje tett geometrikus rajz, hanem az ő aktív részvételével abból fog intuitíve megelevenedni, amit olvas.”
*
Séma és analogon: nem az energiát értem meg, hanem a hatásait, amire lefordítja magát. Az energia feltételezése („átélése”) teszi lehetővé a képletek, törvények megalkotását (az „ábrázolást”).
*
Kritikai életünk természetrajzához: gyakran olvasom, hogy valaki (nálunk) Joyce-, Proust-, Hemingway-, Camus- stb. epigon – de ugyanezt még véletlenül se Tolsztojjal, Gorkijjal, Balzackal, Fagyejevvel stb. kapcsolatban. Feltűnő.
*
Ötven-száz év múlva a legbanálisabb tény is izgalmassá lesz; ami szürkévé teheti őket, a középszerű irodalom. Bármilyen emlékirat, önéletrajz, napló, krónika időállóságával csak a kor néhány remekműve versenyezhet. Szophoklésszal a rabszolga feljegyzései.
*
Önmagában semmi sem olcsó, banális, ha szerves összefüggésbe hozom azzal, amit éppen elhallgat vagy nem képvisel. Sokat köszönhetek értéktelen olvasmányoknak, melyek épp azzal segítettek hozzá a szűréshez, hogy komolyan tudtam venni őket. A selejtnek komoly információs és tünetértéke van. A dömping-méretek nem tűrik az „ártatlant”, minden formáló tényezővé lehet.
*
Fleischmann az egyik nyilatkozatában gettó-művészetnek mondja az expresszionizmust, aminek a terhes örökségétől meg kell szabadulnia az új német filmművészetnek. Nekünk (még mindig) az anekdotától.
*
A tények tisztelete visz el az agnoszticizmusig.
*
Mindent elhalványító hatást tudnánk elérni, ha a lehető legpontosabban tudnánk leírni, ami történik. Hacsak megközelítőleg is azt, amit az átélésben banálisnak és természetesnek veszünk. Minthogy ez képtelenség, elhitetjük magunkkal, hogy amit átélünk közvetlenül, arról az irodalom tud többet közvetve…
*
Fikció nélkül nincs objektivitás, objektivitás nélkül nincs fikció.
*
Sokáig azzal ültem le a papír elé, hogy megpróbáljam tisztázni, mit képzelek, hogy elmondhassam, mi van. Aztán fordítva; és azt is papírra vetve. Keservesen kevés. Ez a pillanat az, amikor rimbaud-i döntést lehet, kell, és mégsem lehet hozni.
*
Egy új realizmus-modell néhány lehetséges szempontja: a szerkezet alárendelése az életszerű véletleneknek; az előkészítő előreutalások lehető kiküszöbölése; az arányok függetlenítése a végső mondanivaló „logikusnak” látszó arányigényétől; a tárgyi észrevételek és érzékelések életszerűen valós (és kiküszöbölhetetlen) beugrása és rögzítése; a biológiai önérzékelés (szintén valós és kiküszöbölhetetlen) jelzése, a szabvány ízlésbeli és esztétikai normáktól függetlenül; a tudat-folyam beleszövése az ábrázolt külső és belső történés-folyamatba, s nem művi különválasztása; a látószög fluktuálása; tiráda vagy naturalista mindent beleszorítás helyett a párbeszéd „szerkesztetlen”, spontán sűrítése.
*
Flaubert ajánlja Maupassant-nak, hogy addig nézzen egy fát, míg olyannak nem látja, mint soha azelőtt senki.
Tele vagyok tudati képmással. Van tudati képmásom a fáról, s ennek újra és újra meg kell ütköznie minden alkalmi fával, ami elém kerül. Tapasztalat, begyakorlás, konvenció segít, hogy ez ne történjék mindig katarzisztikusan (ami elviselhetetlen volna). Művészi alkotás viszont megéledni nem tud nélküle. Mégis, áthallást kell biztosítania a konvencionális tudati képmás felé; hogy jelből jelentéssé váljon. Hozzátéve, hogy köznapi szinten is ez a kettősség a „létezési érzékenység” feltétele. Ez biztosítja, hogy ne csak lássunk, hanem viszonylag értsünk is; hogy ne csak érzékeljünk, hanem érezni-megérezni is tudjunk.
*
Természetellenes helyzet, ha a művek sokkal szélesebb esztétikai, világnézeti spektrumban jelenhetnek meg, mint amilyen spektrumot a kritika engedélyez magának. Különböző hegyeket különböző felszereléssel lehet csak megmászni. Sőt: a Kékes megmászása kétségkívül kollektívebb örömforrás (és lehetőség), mint a Mont Blancé. És?
*
Olyan alkotói módszerre kellene gondolni, amelyik a valóság összefüggő víziójából indul ki, de aztán már – az íróval együtt, közösen – előttünk létesül a dallam. Elhitetni, hogy az író sem tud többet előre, mint az olvasó.
*
Ha a valóság pontos, és összefüggésekben gondolkodik, mi csak pontoskodók lehetünk és összefüggésekről gondolkodhatunk.
*
Az idő-dimenzió végtelen. Az anyag valami módon mégis véges? Ebben lenne az ismétlődés záloga és elkerülhetetlensége?
*
Pszichológiai teszt: világjáték (x. számú tárgy, melyek a valóságban is adva vannak – illetve lehetnének –, s ezekből kell tetszés szerint felépíteni a „világot”). Az irodalom mint teszt? A művészet, vallás mint ős-teszt? A létezés mint létteszt?
*
Az idill tragédiája, hogy nélkülöznie kell a tragikus elemet.
*
W. németül írt verseiből mutat párat, s fel is olvas egyet. Először azt hiszem, hogy magyaros kiejtésétől olyan ismerős a zenéje, de olvasva látom, hogy nem, hogy németben is megtalálta sajátos ritmikájának a lehetőségét, a maga verslevegőjét teremtette meg. Nem nagy versek, de érdekesek, izgalmasak, s az övéi. Szókincse elég kicsi, és a nyelvtanban is elég bizonytalan. Mégiscsak kell legyen egy nyelvréteg, ahol már majdnem mindegy, hogy saját vagy idegen nyelvről van szó; s amiből a kivételes alkotói ösztönösség minimális „eszköz” birtokában is képes – még ha csak néhány kísérleti futamot is – hitelesen és művészien formálni. Lehet, hogy legjobb pillanatainkban az anyanyelvünkkel is így vagyunk? Nem az a birtoklás teljessége, mikor az anyanyelv már annyira a maga jószántából engedelmes (nem mindig az), hogy attól akár idegen is lehetne? Mert már egy egyetemesen érvényes idióma és artikuláció hordozójaként jelentkezik? Bíznunk kell benne, hogy a nyelvek alján valami közérthető van.
*
Flaubert G. Sandhoz: „A természet nem frissít fel, inkább kimerít. Ha a fűben fekszem, úgy érzem magamat, mintha már a föld alatt volnék, és a saláták gyökerei a hasamon nőnének keresztül… A vidéket csak utazás közben szeretem, mikor a személyiségem függetlensége fölébe helyez a semmiségem tudatának.” – Izgalmas rekeszek, melyeket olyan gondos görccsel igyekeznek eltorlaszolni a művek…
*
„Van az életnek egy szakasza, amikor feltűnően lelassul, mintha vonakodna továbbmenni, vagy mintha változtatni akarná az irányát. Meglehet, hogy ebben az időszakban könnyebben éri szerencsétlenség az embert.” (Musil, Grigia)
Nietzsche egy sorát kell melléje tenni: „Oh, Lebensmitte! Oh, feierliche Zeit!”
*
A stílus-szociológiai vizsgálódások margójára – mondat, ami elképzelhetetlen, hogy ma leíródjon: „A szemérem a szerelem poézise; kidomborítja azt, amit eltakar.” (Guyau)
*
Az „embert” adni, az „emberit” magát. S ehhez nem az egyént, az egyéni történetet stb. általánosítani, hanem megkeresni és megtalálni az egyéni, szétforgácsolt kis-mozaikok összefüggés-rendszerét egy olyan jelen időben, ami az „embert”, az „emberit” egy nem múló lehetőségben ábrázolja, egy mindig érvényes, mindig tovább lépő összességben –
*
(Alkalmazott strukturalizmus – avagy a módszer csapdái.) Megvizsgálják B. költészetét. B. huszonhárom esetben használja a piros jelzőt (vagy utal rá), míg a zöld közvetlenül és közvetve negyvenhétszer fordul elő. A feltűnő aránykülönbség szükségessé teszi az életmű eddigi ideológiai értelmezésének felülvizsgálását…
*
Ortega: a valódi élet teljessége, hagy ne lássunk a jövőbe, s olyan horizont álljon előttünk, ami minden lehetőség számára nyitott. – Alkotói tanácsnak is megfelel.
*
A legrégibb barlangrajzok az állatokat még a mi realizmus-igényünket is kielégítő viszonylagos pontossággal ábrázolják, míg az emberalakokat kivétel nélkül torzítva-stilizálva.
Lehetséges, hogy az alaklátás mindig is függvénye (volt) annak az intuitív tapasztalati szintnek, amit az életkörülmények, az élet fenntartása megkövetelt? A tárgyi és állatvilág – már csak gyakorlati okokból is – előbb igényelt „realista” megragadást? Az emberi lény viszont (önmagunk és mások), az ösztön-tudat-gondolat átélt többletével szükségszerűen sokkal talányosabb és „rejtjelesebb” volt kezdettől fogva, s ez befolyásolta az ember-alak-látást, a közvetlen és pontos ábrázolás későbbi kialakulását? Nem az én, a személyiség racionális megértésének a kezdeteivel esik egybe, hogy az ember-alak-ábrázolás is „reálisabbá” kezd válni? Egy bölényt elejteni – nem kívánt ez „gyakorlatiasabb” realizmust (a megfigyelés terén is), mint egy ellenséges törzsbelit megölni, aki mint lény, mint jelenség – a közvetlen kapcsolat és kommunikáció ellenére is – a talányosságnak ugyanabba a rendjébe tartozott, mint az, aki megölte?
*
A tenger a legátmenetibb formákat öltő véglegesség; a föld a legtartósabb formákat öltő módosulás. Az volna meglepő, ha a mitológiák és mesék nem személyesítették volna meg őket: így jellemezve, legmélyebb nosztalgiánk két pólusa.
*
Még ha pozitív is – de pusztán morálisnak lenni (akarni) mégsem elég? Kétely is kell hozzá? Ti. hogy mit pusztítunk ki vele természetes természetünkből; s hogy megéri-e, és milyen határig? Lehetséges pozitív amoralitás, mint alapmagatartás, ha az igazolódott kételyt emberivé tesszük a pillanatra szóló morál tiszta gesztusával? Nem ez a pszichogramja Krúdy Szindbádjának? Az efemer erkölcsi elkötelezettségek mögött rokonságot vállalni a lét, az egzisztencia amoralitásával? A pillanat megaranyozásával menteni a keveset a végső feketeségből?
Nem „moralitásból” táplálkozik a rögeszme? S a vállalt, de emberivé tett amoralitásból a bölcsesség, s valójában a boldogság vállalása is? Aminek nincs kritériuma, törvénykönyve, csak tapintata, hogy a fekete űrön átvezessük egymást?
*
A pontosság minden esetben hasznára van a szépségnek. (Hume)
*
Reverdy költői esztétikájából, a prózaíró szemével:
„Egy mű logikája, ez a struktúrája…”
„Erősebb megszokottság az élet, mint a művészet; innét van azoknak a műveknek a sikere, melyek az élet képét, valószínűségét tudják adni…”
„A mint szó segít közelebb hozni két realitást, de mégsem köti a szellemet, amelyik megállapítja ezt a közeledést… A jelzők érzést, érzelmet tesznek hozzá ehhez a közelítéshez, s ez mindig szűkíti a képet, és gátolja az élességet…”
„Szeretném a legközvetlenebbül megközelíteni a különböző elemeket egyszerű viszonylataikon keresztül, és lemondani minden közbeesőről (közvetítőről), hogy elérjem a képet…”
*
Alternatíva: pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen – pontosan megragadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.
*
A történés, mint tény, mindig árnyalatlan; bennem árnyalódik. Ez azonban nem változtat azon, hogy a történés, mint tény, mindig árnyalatlan. S valahogy, mégis: nélkülem is történik, ami velem történik. Olyan arche-közérzet ez, ami egyformán tudja indokolni és támogatni a determinizmus, illetve, az indeterminizmus közérzetét.